Lukácsy Sándor

VÖRÖSMARTY: AZ EMBEREK

 

A vers a Honderű 1846. május 5-i számában jelent meg.

Petrichevich Horvát Lázár folyóiratának rossz a sajtója. Kezdődött Petőfi személyes indítékú, kegyetlen gúnyversével, folytatódott a konkurrens divatlapok kölcsönös nyelvöltögető vádaskodásaival, végül – Jókai által kanonizálva – meggyökeresedett az a vélemény, hogy az 1840-es évek irodalmi lapjai pártállás szerint osztályozandók: az Életképek a haladó írók gyülekezőhelye, a Pesti Divatlap a provinciális magyarság nemzetiszínű szekértábora, a Honderű az arisztokraták kiszolgálóinak rossz hírű tanyája. A kép nem ilyen egyszerű. Az Életképek csak 1847 nyarától karolta fel a haladó eszméket, amikor a szerkesztést Frankenburg átadta Jókainak; korábban, 1845 decemberében, éppen ez a lap intézte az első politikai támadást Petőfi ellen. A kritikai hajszát aztán a Honderű folytatta, de közben olyan írók is megjelentek hasábjain, akiket nehéz volna arisztokratizmussal vádolni; ilyen volt Vasvári. Így vagy úgy mind a három folyóirat a nemzeti irodalom szolgálatát vállalta, és nagyjából azonos olvasóközönségre számított. Éppen ez volt a baj: összevesztek az előfizetőkön, és con amore pocskondiázták egymást.

A nemzet koszorús költője fölötte állt az aprószerű csatározásoknak. 1843-ban, noha megvolt még saját folyóirata, az Athenaeum, az induló Honderű első számában tette közzé, mintegy a lap programverseként, A magyar hölgyekhez című költeményét, és váltakozva támogatta munkáival mind a három divatlapot. 1848-ig öt verse jelent meg Vahotnál, köztük a Gondolatok a könyvtárban; kilenc az Életképekben, köztük az Ábránd; és húsz verset adott a Honderűnek, főműveket is, mint A merengőhöz, a Keserű pohár, a Rosz bor, a Jó bor – és Az emberek.

Már a költő első életrajzírója, Gyulai Pál megjegyezte, s azóta számos tankönyv, esszé, elemzés ismételgeti, hogy Vörösmarty e költeményt az 1846. évi galíciai események hatására írta. Kétségtelen, hogy a VI. strófa ezekre utal. Az emberek azonban sokkal-sokkal több, mint aktuális politikai vers; ihletője nem csupán a történelem galíciai epizódja, hanem az egész világtörténet; a szomszédos tartomány hírei csak a kicsordító csepp szerepét tölthették be.

Irodalmunkban nem Vörösmarty az első, akit a világtörténet versre ihletett. Néhány hónappal Az emberek megjelenése előtt a Honderű 1846. február 3-i száma közölte Hiador Világtörténet című költeményét. (Erre még nem hathattak a későbbi galíciai események.) A két mű, a költőóriásé és a versfaragóé, olyan nagy hasonlóságot mutat, hogy Hiador versét érdemes egész terjedelmében idézni, és szükséges is, mert eddig még senki sem fordított figyelmet reá.

 

VILÁGTÖRTÉNET

Die Weltgeschichte ist
das Weltgericht.

(Resignation) Schiller

Mióta ember földön él,
Gondol, cselekszik és remél:
Majd éri egykor jobb idő.
De a világ máskép beszél.
Hogy minden egy rosz sorsszeszély;
A múltnál roszabb a jövő.

Nézd, a történet könyve im!
Még rajta vannak könyeim,
Olvasd! ezt vértanúk irák. –
Hol volt az első lázadás?
Egekben, mond a szentirás:
Istent letenni akarák. –

Az égben hűtlenség lakott.
Tán jobb a föld! lásson napot,
És a teremtés műve lön.
S mi lett? az első emberek,
Törvényszegők és hűtlenek:
A bűn s halál világra jön.

Jöttek prophéták, jó, hamis,
Mi régen volt, van az ma is,
Isten vallását hirdeték.
Jó volt a hirdetett ige,
De rosz az emberek szive.
S az Isten megfeszítteték!

A fényt a gyarlók nem birák.
Sötét lön újra a világ,
Örültek a sok vérszopók.
A jók világért küzdtenek;
S ők másokért elestenek,
S mondták: valának sok bohók!

A vallás később kialudt,
Mondák, sok jós sokat hazud,
S az ember állatlény leve.
Imádták a tüzet, napot,
Az Isten a földön lakott

Az ember nem gondolt vele.

S z a b a d s á g lett a népvezér,
Véres volt balban a kenyér,
Élet s halálért küzdtenek.
Embervér volt a fegyveren,
A síkon és a tengeren;
S a küzdők? láncot nyertenek.

Száz zsarnok nyaktilóra lép,
Boldog s szabad nem lett a nép:
Száz uj lön s zsarnokabb helyén.
A vérből béke nem fakad;
Az ember nem lehet szabad:
Régibb a bűn, mint az erény.

J o g és i g a z s á g volt a szó,
Mért küszködött a rosz, a jó;
N y o m o r lön a harc végzete,
Igy küzde a világ soká,
A r é g i roszat megszoká:
S áldott s z o k á s lön élete.

Most nézte mind a szép napot,
Az életért hálát adott;
Harmatra várjon a mező.
És a kifáradt nemzetek
Most békességért küzdtenek,
És b é k e földre mégse jő!

Nem folyt hiába annyi vér!
Mert minden talpalatnyi tér
Jog s kény szerint elosztva lett.
A nép behunyta most szemét:
Fejében szégyenlé eszét,
Látá a célt – ö n é r d e k e t…

A mult mindig jövőt terem,
Átok van minden emberen,
Nem m á s ez átok
ö n m a g a.
A boldogság m a g u n k b a n áll.
Magára senki nem talál –
M á s u t t keresni nincs joga.

 

A két vers témája, menete, hangulata, konklúziója között megdöbbentő a hasonlóság, s az általános hasonlóságot részhasonlóságok növelik.

 

Hiador

 

„a világ máskép beszél”

 

„Jöttek prophéták”

 

„Törvényszegők és hűtlenek”

 

„az ember állatlény leve”

 

„S a küzdők? láncot nyertenek”
 

 

„Nyomor lön a harc végzete”

 

„És a kifáradt nemzetek
Most békességért küzdtenek”

 

„Átok van minden emberen”

 

„testvérgyülölési átok”

 

Vörösmarty

 

„Most a világ beszél”

 

„És jöttek a dicsők”

 

„Lábok törvény felett”

 

„állat vagy ördög”

 

„S a hír? villám az ínség éjjelén” (formai hasonlóság)

 

„Régibb a bűn, mint az erény”

 

„Hiába minden: szellem, bűn, erény”
 

 

„szerte dúl az ínség”

 

„És hosszu béke van”

 

 

Mire véljük mindezt? Mondjuk azt, hogy Hiador verse (azé a Hiadoré, aki személyes ismeretségben volt Vörösmartyval) hatott – kis költő a nagy költőre? Nem volna példa nélkül. A legvalószínűbb, hogy Hiador szerzeményének, akárcsak a galíciai véres februárnak, a kicsordító csepp szerepe jutott Vörösmarty ihletében.

A két vers persze különbözik is. Hiador üdvtörténeti, Vörösmarty profán szemlét tart a világtörténet felett. Amikor Hedvig című költeményét írta, Vörösmarty a Bibliában látta a világhistória könyvét.

 

„A teremtés titka, isten, ember
S a világ valának följegyezve
Szent soraiban, és az élet álma:
A nagy, a várt, rettegett jövendő,
Melyre holtak sírból fölriadnak,
S földdel a magas menny összerendűl…”

 

Most, Az emberek megköltésekor, a Biblia már csak kiindulópont; ideje mesés hajdankor, midőn a népnek még „atyái voltanak”, de az atyák vétkével a patriarkális világ egyszer s mindenkorra letűnt, hogy gyilkos anarchia és a törvényes ölés korszakai kövessék.

Az emberi történetet tehát az atyák vétke indítja el. Nem Ádámé; a bűnbeesés az egész emberiség műve, a condition humaine velejárója. Következménye a szakadatlan romlás, a gazság örökös diadala a jó felett. Leírásában költői homályossággal dereng át egy-egy kor, esemény, személyiség arculata: az abszolutista uralkodók pusztító háborúi, a francia forradalom véres pártcsatái, Napóleon ellobbanó hírneve.

 

„És jöttek a dicsők, hatalmas
Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az ínség éjjelén…”

 

A páratlanul tömör szemle elérkezett a jelenkorig; bevezető szava: „inség”.

 

„És hosszú béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora…”

 

Vörösmarty költészetében a béke az egyik legfontosabb szó; béke és reménység, béke és emberüdv korrelatív fogalmak. A Guttenberg-albumba költője azt az időt várta, amikor „a szent béke korát nem cudarítja gyilok”; Liszt Ferenchez írt ódájában a forradalmi rengések utáni nyugalmat köszöntötte, amikor „hófehér burokban jár a béke s tiszta szorgalom”; később, az Előszó-ban nosztalgikusan gondol vissza a reményteli évekre, amikor „a béke izzadt homlokát törölvén Meghozni készült a legszebb jutalmat”; végül, A vén cigány-ban azt az ünnepet jósolja meg, amikor „elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon”. Az emberek-ben Vörösmarty a béke trónfosztását végzi el. Az utolsó strófában „harc- s békeév” közé egyenlőségjel kerül; a „hosszú béke” a napóleoni csaták után éppoly pusztító, mint a háborúk évadja.

Még nem figyeltek föl rá, hogy a béke negatív minősítése a versben Malthustól származik. Az angol szerző közismert tétele volt, hogy az emberi nem „rémítő szapora”-sága nagyobb, mint tápláléka termelésének növekedése, és ha járványok s háborúk nem csökkentenék a lélekszámot, általános katasztrófa várna ránk. Éhség és dögvész súlyos következményei az aránytalan szaporodásnak, de szükséges „kiigazítók” is, ezek óvják meg földünket a túlnépesedéstől. Malthus tanait jól ismerték, többször is idézték a reformkorban, „…az emberek szaporodnak, de bezzeg nem szaporodik a föld” – írta 1830-ban Balásházy János (Vörösmarty levelezőpartnere). Nyugot című útikönyvében Gorove István az elszegényedésről szólva Malthusszal vitatkozott, aki „a nyomor forrását a népesség szerfeletti szaporodásában keresi, s így ennek elejét akarja venni, midőn a szegényeknél a szabad nőszülhetés elébe korlátokat akar emelni”. Írtak Malthusról Vörösmartyék folyóiratában is, mégpedig a nagy műveltségű orvos, Czilchert Róbert, a szociális kérdések jeles szakértője. A „híres Malthus-papolta állítás”-t idézte: „hogy az emberi nem könnyen fölösleg megszaporodhatik, hogy a számfölötti népesség a legnagyobb szerencsétlenség, s hogy az országlások kötelessége ezt hátráltatni”; a magyar szerző ezzel nem értett egyet, de mindenesetre hozzájárult a tan hazai megismertetéséhez, olyan helyen, az Athenaeum 1838. február 8-i számában, mely nem kerülhette el Vörösmarty figyelmét, mert a folyóirat ugyanezen füzetében ő írta a játékszíni krónikát.

A malthusi rémképpel azonban Vörösmarty versmondata nem ér véget; indokolást fűz hozzá, s ez – eltérően az angol szerző statisztikai érvelésétől – hazai és politikai:

 

„Sóvár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé…”

 

A világtörténeti szemle e szavakkal hazai talajra érkezett. A reformországgyűlések liberális politikusai fölismerték, hogy a kérdések kérdése a jobbágy szabad birtokhoz juttatása, és Kölcsey jelszavát hangoztatták: „szabadság és tulajdon”. Vörösmarty az V. strófában keserűen az ellenkezőjére fordítja a jelszót:

 

„…szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.”

 

A kétségbeejtő társadalmi látlelet után fölcsap a kérdés: „Így kell-e lenni” – s ez, mondhatni, idézet; Széchenyi Hitel-éből: „Már ez mért van így – s ennek úgy kell-e lenni, vagy tán nem kellene”; Felsőbüki Nagy Pál országgyűlési beszédéből: „Jó szelíd nép ám ez! Nyolcszáz évek óta csendesen viseli vállain fekvő terheit, de irtózva s elkeseredve szemléli napról napra szaporodni azon minden renden levő seregeket, kik mind abból akarnak élni, amit ő esztendő folytában tíz körmével a földből kicsikart; és irtózva szemlélvén ezeket, kérdezni kezdi: ha vajon ennek épen így kell-e lenni, és örökre így kell-e maradni?”

A világtörténeti szemle szakaszai, egyre kisebb korszeletekben, a leírás egyre bővülő amplitúdóival, eddig a következők voltak:

II. strófa: az atyák és a törvények beláthatatlanul hosszú kora;

III. strófa: a dinasztikus háborúk, a francia forradalom és Napóleon kora;

IV. strófa: a XIX. század békés évtizedei, a költő jelenkora;

V. strófa: a reformkor, a költő hazai jelene.

Végül a VI. strófa az egészen friss eseményeké, melyek néhány hét alatt zajlottak le Galíciában.

1846. február közepén Krakkóban, mely akkor még szabad város volt, lengyel hazafiak felkelést szerveztek. Okulva az 1830. évi szabadságharc hibájából, szabadságot ígértek a jobbágyságnak, kihirdették a feudális szolgáltatások eltörlését, összekapcsolták a nemzeti függetlenség ügyét a társadalmi igazságtevéssel. A buonarrotiánus forradalmárok és Marx igen nagyra értékelték ezt az ésszerű és újszerű politikai lépést. A mozgalom azonban véres kudarcba fúlt. Galícia lengyel és ukrán jobbágyai földesuraik ellen fordultak, mészárlás folyt, a parasztok szekérszám szállították a hullákat az osztrák hatóságoknak. Bár Vörösmarty mondata az ész és rosszakarat „istentelen frigy”-éről pontos, alkalmasint nem is nagyon kellett bujtogatni a parasztokat, elég volt szabad utat engedni hosszú idő óta felgyűlt indulataiknak. Ész és rosszakarat közös műve volt az is, hogy a bécsi kormány és sajtója „communisticai eszmék”-kel vádolta a lengyel nemzeti felkelőket, éppen a jobbágyfelszabadítás terve ürügyén. Metternich – mint a pesti Jelenkor 1846. március 26-i számában olvasható – így foglalta össze egy diplomáciai körlevélben propagandájának lényegét: „Ha egy pillanatot vetünk amaz eseményekre, melyek néhány nap alatt erős és messzire terjedő megrázásokat s oly tömérdek bajt és szerencsétlenséget okoztak, nem tudjuk: vajon a tervkoholók elvetemültségén vagy azok esztelenségén csodálkozzunk-é, kik a tervet a birtokukban levő segédeszközök erejének végképi félreismerésében valósítani törekedtek, s önmagokat adák áldozatul a reménytelen vállalatnak. […] Communisticus tanokat hintének el fáradhatlan buzgalommal s minden irányban a nép között, s a mozgalom vezérei – kik önszemélyöket illetőleg bizonnyal keveset gondoltak a communisticus tanok életbe léptetésivel – azon dőre reményben ringaták magokat, miszerint a földnépnek adó s tartozások alóli felszabadítást ígérvén, azt felforgatási terveiknek vak eszközéül használhatják…”

A magyar politikai közvéleményt, mely a hazai sajtóból részletesen értesült mind a galíciai jobbágyok kegyetlenségéről, mind Metternich cselszövényeiről, úgyszintén a szomorú végeredményről: a felkelés leverése után megszüntették Krakkó független státusát, s az utolsó szabad lengyel földet beolvasztották a Habsburg Birodalomba – a hazai közvéleményt megrázták a szomszéd tartomány eseményei. Kossuth igyekezett levonni a tanulságot. „Míg a feudalizmus maradványaiból, a boldogtalan úrbéri viszonyokból ki nem bontakozunk, érdekegyesítésről szó sem lehet – írta 1846. május 27-én Wesselényinek. – […] De közbejött a galíciai szerencsétlen zavar, s oly borzasztó jelenetet idézett elé, mely örök gyalázatkép égend az ausztriai kormány emlékén; de mely egyszersmind kénytelenséggé tevé ott, s ha ott, a monarchia többi részeiben is, végkép megoldani az urbériség csomóját. […] Ezen kikerülhetlen változás a szomszédban hazánkat nem hagyhatja érintetlenül, sőt az úrbéri kérdést elannyira homloktérbe löké, hogy ha ennek végmegoldásával késünk vagy ki nem elégítő fellépésekhez nyúlunk, a nép itt is azzá leszen a kormány kezében a nemesség ellenében, mivé Galíciában lett […] a nemesség kaszára kerül, s e tor egyszersmind a magyar alkotmány s magyar nemzetiség halálnapja lesz.”

Vörösmarty mint közéleti férfiú a veszélyről és a feladatokról Kossuthhoz hasonlóan gondolkodott, tanúsítják 1846 nyarán és őszén Wesselényihez írt levelei. Mint költő azonban másképpen érzett.

A reformkornak egyik vezérszava és fő ereje volt a remény. Szerencsétlen és reménytelen korok után, Liszt Ferencet ünneplő ódájának szavai szerint, visszatért az „elpártolt remény”; az Előszó tavaszidején „a szív remélt”. Enélkül oly nagy vállalkozásba fogni, mint egy ország gyökeres átalakítása, nem lehetett volna. A remény azt ígérte, hogy „ész, erő és oly szent akarat” megteremtheti a „földi menny”-et. S ez a reménység nem irracionális bizakodás volt, hanem latolgatás és elszánás eredménye. Vörösmarty is reménykedett, de most, a galíciai hírek hallatán, úgy érezte, nincs többé tápja a reménységnek, véget ért a reformkor. A költő ekkor élhette át az anticipációját annak, amit Világos után a bujdosó majd így fogalmaz meg: „Miért én éltem, az már dúlva van.” Úgy érezte, véget ért az „újabb szellem felküzdése”, helyette valami más következik: forradalom, rémségek zűrzavara, bizonyos nemzethalál, melyet a Szózat-ban még csak vagylagosan jósolt. „Mi a kevés? erő vagy az erény?” – tette föl korának, a reformkornak a kérdést, még az V. strófa végén. Kevés volt, úgy látszik, mind a kettő; a VI. strófa, a galíciai események fölidézésével, ezt a választ adja. Az erő és az erény elbukott az ész és rosszakarat egyesült csapásai alatt. Előkerülnek A Guttenberg-albumba szavai:

 

„Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
S a nyomorú pórnép emberiségre javúl…”

 

Akkor, 1839-ben, ezek még bizakodó szavak voltak; az új versben megismételve a kétségbeesés szavai:

 

„S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész…”

 

Az állat vagy az ördög győzelmének a reformkorban még volt alternatívája: a jó s az igazság győzedelme, maga a reformok kora. De 1846-ban Vörösmarty szeme előtt minden beborult. Arany János a Széchenyi-ódában, visszatekintve e korra, hatszor írta le a remény szót; Vörösmarty Az emberek-ben hatszor írja le, majd az utolsó, megkétszerezett refrénben hetedszer és nyolcadszor is leírja: „Nincsen remény!” A történelemnek egyetlen kimenetele van: „az ember vész”.

Az ember kettős jelentésű szó Vörösmartynál. Egyik értelme szerint az embernek rangja van a kozmoszban: „Az ember feljő, lelke fény folyam…” (Csongor és Tünde). Rangja van, mégpedig vallási gyökerű, az erkölcsi világban: az ember isten képe (Gondolatok a könyvtárban). A nemzeti törekvések legfőbb célja: „emberméltóság” (Hymnus). A másik jelentés a teljes értékfosztás eredménye. Ennek műveleteit a maga módján Vörösmarty is elvégzi, akárcsak a Vanitatum vanitas költője. A béke és a reménység után az emberről is megsemmisítő ítéletet mond. A Gondolatok a könyvtárban írásakor a jó és a rossz princípiumának elegyét látta benne: „Ember vagyunk, a föld s az ég fia”; így látta az Előszó költője is „E félig istent, félig állatot”. Az emberek-ben, a galíciai strófa végén, még fennáll ez a kettősség: „Ez őrült sár, ez istenarcu lény”, de az utolsó szakaszban az ember egyértelműen rossz: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény”. Az ovidiusi legenda Kadmosz vetéséről föltűnt már Mátyási József versében, amikor a rajnai háborúkról szólt, de csak mint metaforikus nyomaték, nemzeti keretben:

„Hol harca miatt a sárkányfogról termett embernek
Soha meg nem siratható magyarok is hevernek,
És talán temetetlen is. Oh nemzeti fájdalom!”

 

Vörösmartynál a metafora antropológiai ítéletet mond ki, s „Az ember fáj a földnek”.

Az utolsó strófa még egyszer, összefoglalóan fölidézi a világtörténeti szemle „harc – s békeév”-eit; a „testvérgyűlölési átok” káini képzetével megjelöli az elejétől végéig bukott történelem okát; kitekint a jövőbe, mely a reformkor reményére („azt hinnők, hogy tanúl”) új s nagyobb bűnnel cáfol reá – s mindezek után következik az ember visszavonhatatlan ontológiai meghatározása, a szörnyű kijelentő mondat: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény”. Nem a változékony sors hozta így, eredendő állapot ez, tragikus, sőt hitvány.

Ezt a személyesen megkínlódott fölismerést kimondani irodalom, szó, líra nem elegendő; ez az állapot van, ezért a vers így kezdődik: „Hallgassatok, ne szóljon a dal, Most a világ beszél.” (Hasonlóan merész mondatot majd csak József Attila ír le: „Nem én kiáltok, a Föld dübörög”.) A világ beszéde, rémségével, fölforgatja a természet rendjét:

 

„S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél…”

 

Újfajta látás, új kifejezésmód jelentkezik itt Vörösmarty költészetében: az Előszó emberfejekkel labdázó kezének, A vén cigány pokolbeli malmának előlege; víziók, melyeket vizuálisan már nem követhetünk. Az emberek nyitányában a kép oly vakmerő, hogy meg kell magyarázni:

 

„Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sóhajt.”

 

A bánat és a sóhajtás embere tehetetlenül vergődik a fölfordult világban: „Hiába minden”.

Mivel a vers refrénes, már az első strófában ki kell mondani a dermesztő összegezést: „Nincsen remény!”, s ezt meg is kell okolni, előrevetve a világtörténeti szemle tanulságát: „Hiába minden: szellem, bűn, erény”.

Csetri Lajosnak feltűnt, hogy e hármas szócsoportban a két pozitív tartalmú főnév közé a negatív bűn került, de nem adott rá teljes körű magyarázatot.

A három főnév a lehetséges háromféle történelemformáló emberi tevékenységet jelöli. A szellem, mint Csetri Lajos is megjegyezte, az ész békés alkotómunkájára utal. A Gondolatok a könyvtárban költője „a szellemharcok tiszta sugaránál” kívánta magasba emelni a nemzetet, az Előszó-ban pedig a reformkorról állapítja meg: „Küzdött a kéz, a szellem működött, Lángolt a gondos ész…” Az erény – Kölcsey óta – elválaszthatatlan a tett gyakorlatától, ez maga az „emberi szép tett”, a hazafiak (politikai, közéleti) cselekvése. – De mi a bűn, mely a vers ítélete szerint éppúgy hiábavaló, mint két nemes párja?

A bűnnek számos jelentése van Vörösmarty költészetében. A szó először egy ifjúkori töredékében jelenik meg: az egek bosszuló nyilait sürgeti a kormány (miféle kormány?) „bűnlepte fejére”. Máskor egyszerűen magánbűnöket jelöli mint Volt tanítványaimhoz című versében, mely allegorikus megszemélyesítésekkel sorolja fel válfajait, a Korhelységet, a Vesztegetést, a Visszavonást, a Fösvénységet és a többit. Bűnös természetesen az édes lány is, ha hűségtelen; bűnös a férjgyilkos feleség. A Szigetvár című vers a nemzeti bűnt ostorozza, régi prédikátori hagyományt követve, melyet a XIX. században Berzsenyi és Kölcsey folytatott; ugyanez a gondolkodás formálja a Liszt Ferenchez sorait: „Sors és bűneink a százados baj, Melynek elzsibbasztó súlya nyom”; Az úri hölgyhöz pedig visszatér az ifjúkori töredék nyíl metaforájához: „vannak istenek, S még van kezökben bűnt [a hazafiatlanság bűnét] torolni nyíl”. A magánbűnök és a nemzeti bűnök sorozatának végén áll Az emberek utolsó szakaszában az egész emberiség vétke: ahelyett, hogy tanulna elátkozott történelméből, „Nagyobb bűnt forral álnokul” – a káini ősbűnt folytatja és tetézi.

A bűn szó mindezen előfordulásai azonban nem társulnak a szellem és az erény szavakkal. A bűnnek itt, az első strófa hármas szókapcsolatában más jelentése van. Ha a három főnév háromféle emberi tevékenységet jelöl, a szellem a felvilágosult észét, az erény a reformtetteket, még marad egy történelemformáló erő: a forradalom. Vörösmarty ezt nyilvánítja bűnnek.

Nemcsak Az emberek-ben. 1843-ban írt Honszeretet című versének egyik szakasza így szól:

 

„Midőn nem méltatott erény
És bűn, mely célt nem ér,
Kifárad újra küzdeni
A vágyott javakért…”

 

Itt is a pozitív erény és a negatív bűn meglepő társítása; itt is közös cél kapcsolja őket össze: küzdeni a haza javáért; itt is hiábavaló a küzdelem. Az erény itt is a reformtetteket, a bűn az erőszakot, a lázadást, a forradalmat jelenti, Vörösmarty korának nagy alternatíváját. A választásban, ha lehet választani, Vörösmarty a reformra szavaz, a forradalmat elutasítja, s ezért bűnnek nevezi. „A forradalmat illetőleg nem szükség mondanom, mennyire nincs nép a földön, melynek az inkább ártana, mint nekünk: az nálunk öngyilkolás volna” – írta 1841-ben.

Más is gondolkodott úgy, mint ő. Kölcsey bűnnek mondotta „Dózsa vérengző tetteit”. Alkalmatlan időben Táncsics Mihály is bűnnek tartotta a „zenebonát”, az erőszakos forradalmat, bűnnek, mely büntetést érdemel: „Halál annak fejére, aki törvénytelenül és véres zavargással országgyűlésen kívül akar a bajon segíteni.” Erdélyi János a lyoni népfelkeléseken töprengett, némileg önkényes szóhasználattal megkülönböztetve a lázadást a forradalomtól: „A forradalom küzdéseit kivívja a tudomány” (Vörösmartynál: szellem), „a lázadást vad és vak erő […] A lázadást el lehet kerülni, a forradalmat nem, azért amabban mindig van bűn” (Vörösmartynál is: bűn), „emebben soha; míg az alkalommal élni szerető rosszakarat a forradalmat is lázadássá, ezt pedig rettenetessé változtathatja”.

A reformkor az volt, aminek nevezzük: reformok kora. A forradalmat nem megvalósítani, hanem elkerülni akarta. Vörösmarty is, mint – úgyszólván az egy Petőfi kivételével – minden kortársa, elitélte az erőszakot, semmi jót nem várt a nép alaktalan lázadásától. Liszt Ferenchez írt ódájában a nép tengere „vad ár”, mely a „düh szörnyei”-t veti a felszínre; Mit csinálunk? című versében arra int, hogy „a paraszt borbély helyében Úr szakállát ne kaszáljon”. Végső szavával is a forradalmat utasítja el. A vén cigány-ban új világot jövendöl: miután a föld megtisztult a „bűn, szenny és ábrándok” dühétől. Ez a hármas szósorozat abban különbözik Az emberek-étől, hogy egynemű fogalmakat kapcsol egybe. A bűn az erőszak bűne, a szenny a néplázadások fölvert salakja, az ábránd pedig, ha nem szerelmi ábrándról van szó, az ábránd a kor politikai nyelvében következetesen a jakobinizmus véres eszméit s a szocialista utópiák hagymázas képzelgéseit jelenti. Együtt mindazt, amitől Vörösmarty iszonyodott.

S Az emberek írásakor az volt a kiindulópontja, és az volt végső következtetése, hogy a háromféle történelemformáló erőfeszítés mindegyike – pontos históriai sorrendben: a felvilágosodás, a forradalom és a reform – egyaránt kudarcra ítéltetett. Az emberiség menthetetlen. Az ellenkezőjét még senki sem bizonyította be.

A magyar líra két kivételes és csak egymással rokonítható remekműve a Vanitatum vanitas és Az emberek. Mind a kettő a hiábavalóság és a reménytelenség verse; két Isten nélküli vers, bennük a magára maradt emberiség viaskodik a közönyös vagy rettentő kozmosz ölén önmaga kárhozatos létével. A különbség: Kölcsey az ember parányiságának fölismeréséből vigasztaló erőt tudott meríteni; Vörösmarty az emberi állapotra tekintve „elborzadott a zordon mű felett”.

A két nagy lélekhez és ember voltunkkal szembenézni merészelő bátorságához képest félénk törpék vagyunk. Ezért nem is csoda, hogy a két verssel a kritika sehogy sem vagy csak nagy nehezen tud megbarátkozni. Kölcsey versét Szontagh Gusztáv ítélte el sötét világlátásáért; Vörösmartyét még olyan kiváló elme is, mint Erdélyi János, legföljebb mentegetni volt hajlandó: „E költemény, ha szabad úgy szólni, csak okos embernek való, ki tud óvakodni a szép bűnöktől. Fiatal, érzelgő lélek megbolondulhatna belé, ha minden szót szívére venne.” A tanakodás, pesszimista vers-e Az emberek, elítélve vagy mentegetve, azóta is folyik. A kérdést én sem kerülhetem meg. Nem kibúvóként mondom: pesszimista vagy nem pesszimista, számomra érdektelen. A vers túl van a nietzschei jón és rosszon. Minősítést nem tűrve létezik. Mint a piramisok.