IVÁN GYENYISZOVTCSTÓL A HŰSÉGES RUSZLÁNIG

 

Kedves Olvasó!

Örömmel tudatom, hogy megint megjelent egy híres orosz regény: a hetvenes-nyolcvanas évek egyik tiltott „slágerdarabja”, a Hűséges Ruszlán.

(Azok, akik figyelemmel kísérték a „hivatalos” és a „nem hivatalos” szovjet irodalmat az elmúlt húsz évben, tudják, hogy a „nem hivatalos”, azaz Nyugaton publikált művek közül Brodszkij versei mellett talán a leghíresebb, a legszélesebb [szűk] körben ismert három próza Vlagyimir Vojnovics Iván Csonkin-ja [Zsizny i nyeobücsájnüje prikljucsényija szoldáta Ivána Csonkina], Alekszandr Zinovjev Tátongó magasságok-ja [Zljájussije vüszótü] és Georgij Vlagyimov Hűséges Ruszlán-ja [Vérnüj Ruszlán] volt.)

A Hűséges Ruszlán-t a Magvető Könyvkiadó adta ki, tíz-tizenöt éves késéssel, lélekszakadva, megelőzvén a kiadói jog kérésében az Európa Könyvkiadót, amely ugyanolyan késéssel, ugyanolyan lélekszakadva sietett (volna) piacra dobni a regényt, még időben – tudniillik amíg még a téma (lágervilág) érdekes, vagy esetleg: amíg még az emberek olvasnak orosz regényt. A két kiadó közt dúló „gyorsasági” versenyben ezúttal győzött a Magvető – övé a dicsőség. És a szégyen is, mert semmivel sem magyarázható módon elhagyták a regény eredeti címét, és az (apró betűs) alcímet tették meg főcímnek (Egy őrkutya története), nyilván abból a meggondolásból, hogy egy ilyen cím talán jobban vonzza a Tisztelt Olvasót, aki az utóbbi két év eseményei és leleplező irodalma hatására ma már az elektrosokkra is csak alig-alig biccenti a füle botját. (Ehhez képest elenyésző érvnek számított az író akaratának tiszteletben tartása, úgyszintén az irodalmi allúzió Puskin Ruszlán és Ludmillá-jára. Tény és való: sem a fordítói hűség, sem az irodalmi allúzió nem tartozik a profitnövelő eszközök közé.) De könyvészeti remekléssel sem büszkélkedhet ez esetben a kiadó. Csúnya a könyv borítója, a hatásvadász harsánypiros betűk, a belül szinte margótlan tükör, és bosszantók az olvasás közben önállósodó, ki-kihulló lapok. Az viszont tagadhatatlan, hogy a regény már 1989 végén kapható volt a könyvesboltokban. Meg az is, hogy azóta se lehetett olvasni, hallani róla semmit… Hát ezért fölösleges volt a nagy sietség. Lehetett volna találni szebb borítót, nyugodtan meg lehetett – és kellett – volna hagyni az eredeti címet, és a fordítót is kár volt úgy siettetni. (Ha elég ideje lett volna, bizonyosan talál szerencsésebb rövidített alakokat is, mint például a „Kapt Eltrs Krk Engdét Jelnteni”, s ha valaki rendesen átnézi az általam egyébként nagyon becsült fordító megszokottan alapos, megbízható fordítását, elkerülhető lett volna az olyasféle mondatszerkezet is, mint a „…tompa bánat, amin nem tudsz se úrrá lenni, sehova nem tudsz előle elmenekülni”.)

Rövid személyes kitérő: ezt a könyvet valamikor régen szívesen lefordítottam volna én is. Kétszer ajánlottam fel az Európa Könyvkiadónak fordításra, először a hetvenes évek második felében, aztán úgy szűk tíz évre rá, még mindig túl korán. Amikor végül is a kiadó elhatározta (elhatározhatta) magát a könyv megjelentetésére, már nekem nem volt kedvem a fordításhoz. (Minden idő eljön, de van, ami túl későn.) Mindez azonban nem változtat azon, hogy a regényt ma is érdemes és holnap is érdemes lesz elolvasni.

Az általam ismert lágerregények közül az Iván Gyenyiszovics egy napja a legklasszikusabb, és talán a Hűséges Ruszlán a legmegrázóbb mű. De nem lehet kihagyni a lágerirodalomról szólván Varlaam Salamov kolomai történeteit sem.

Anélkül, hogy részletekbe menően tárgyalnánk az Iván Gyenyiszovics-ot és a Kolomai történetek-et, néhány általános megállapítás mindenképpen ide kívánkozik.

A XX. század második felének Hollywoodon edzett kultúrájában Szolzsenyicin kisregénye éppen visszafogott hangjával, szikár egyszerűségével tudott hatni. (No meg persze azzal, hogy elsőként adott irodalmi hírt a sztálini lágerekről.) Összevetve az azóta megjelent nem csekély számú lágertörténettel, azt kell mondanunk, hogy az ő regénye rendelkezik a legszélesebb társadalmi perspektívával, a legegyetemesebb mondandóval. Ahogy leírja a lágerben élő emberek hétköznapjait, egy idő után úgy érezzük, hogy ez az egész egyformán érvényes „kintiekre” és „bentiekre”, szabadokra és nem szabadokra. A lágerélet olyan, mint az élet, csak még olyanabb. Kevésbé sarkosan fogalmazva: az emberi közösségekben meglehetősen hasonló primer törvényszerűségek uralkodnak, és ezekhez ki-ki a maga alkatának megfelelően alkalmazkodik vagy sem. De ha nem, akkor megnézheti magát. Erre mifelénk különösen. (Természetesen minél szabadabb egy közösség, annál kevesebb alkalmazkodást követel meg az egyénektől.) Mindazonáltal az írónak feltehetően esze ágában sem volt ilyesmit állítani vagy akár csak sugalmazni is. Egyszerűen csak figyelte az embereket (az értelmiségieket érezhetően némi ellenszenvvel), s pontosan látott és láttatott. Az ő lágerének valódi határai alighanem az ország határai, vagy – borúsabb napokon – a föld kerülete. Hiszen, mint fentebb már állítottuk, az aktuálkrónikán túli értelmezési mezőben az Iván Gyenyiszovics lágere tulajdonképpen egy kémiai kísérlet lombikjának szerepét játssza, amelynek segítségével megtudhatjuk, hogyan viselkednek egymás között az elemek egy adott zárt térben.

(Nagyregényeiben Szolzsenyicin már sehol nem ilyen visszafogott, csöppet sem elégszik meg a puszta leírással, tanít és magyaráz, és – véleményem szerint – sehol nem jut olyan „messze”, mint ebben a kisregényében s talán még egy-két novellájában.)

Varlaam Salamov lágertörténetei ezzel szemben valóban arról és csakis arról szólnak, ami a tárgyuk, egyszerűen és szörnyűségesen. A történetek külön-külön érvényes fényképdarabjai a lágeréletnek. Erős kontúrjaik akár a képek szegélyei, lehetetlenné tesznek minden illeszkedést az olvasó részéről: itt a kinti világ fényévnyi távolságra van a lágervilág pokolbugyraitól. Salamov történetei irodalmi dokumentumképek, melyek sorába szervesen tartozik bele a szerzőnek a könyv borítóján látható fényképe is.

Vlagyimov, a Hűséges Ruszlán írója, Szolzsenyicinnel és Salamovval ellentétben soha nem tapasztalta meg személyes sorsában a lágeréletet. Neki, egy fiatalabb generáció tagjaként, egy másik eléggé tipikusnak mondható sors, az emigráció jutott osztályrészül. (A hetvenes évek elején utasították ki a Szovjetunióból, s tudtommal éppen amiatt, hogy a Hűséges Ruszlán kéziratát külföldre juttatta, hosszas, eredménytelen otthoni próbálkozások után.) Az ő lágertörténete, jóllehet alig néhány évvel később íródott, mint az Iván Gyenyiszovics, alapvetően másról szól, mint ahogy más a nézőpontja is: a fiúk és az unokák nemzedékének nézőpontja, egyfajta visszatekintés, ha nem is a folyó túloldaláról, de már megfelelő távolságra az örvény szívótölcsérétől, a hatvanas évek közepének enyhültebb légkörében. És hogy mennyire reménykeltők voltak, lehettek azok a hatvanas évek, melyeknek enyhültebb légköre visszanézve oly viszonylagosnak tűnik a mából, azt jól mutatja az is, hogy akkor íródott a Hűséges Ruszlán. Nem mintha a regény optimista kicsengésű volna. De az elbeszélő mégiscsak a félmúltba tudta helyezni tárgyát, s az ekképp érzékelhető távolság volt az, ami lehetővé tette számára, hogy egy valóban szomorú regényt írjon, olyat, amilyet ma feltehetően kevésbé írhatna meg, mint akkor. Mert a szomorúsághoz távolság kell – távolság a fájdalomtól.

A történet ott kezdődik, hogy feloszlatnak egy lágert, a foglyokat szélnek eresztik, s szélnek eresztik a születésüktől fogva elkülönített, speciálisan kiképzett lágerkutyákat is. Ezeknek egyike Ruszlán, a regény első számú főhőse. A lágerkutyák egész életükben csak egyféle szolgálatot ismertek, s most, hogy ennek a szolgálatnak hirtelen vége szakadt (1953-ban feltehetően), szinte reménytelenül nehéz beilleszkedniük a kinti életbe. Az éhenhalás szélén álló Ruszlán (bárhogy mardossa is az éhség, nem hajlandó idegentől elfogadni táplálékot) visszaidézi a Szolgálat nehéz, de mégis vágyva vágyott hétköznapjait, amikor még volt értelme az életének (ez az értelem a Szolgálat volt), amikor még szerethetett (a Gazdáját szerette, akit a Szolgálatnak köszönhetett). Igyekszik hű maradni mindahhoz, amire tanították, s örökös készenlétben várja a Szolgálat újabb hívó szavát. De ez a hívó szó egyre késlekedik. Ruszlán éppúgy nem tud már visszatalálni a normális életbe, mint az a volt lágerlakó, akinek a kísérésére vállalkozik a közeli faluban, s éppoly kevéssé is tehet erről, mint az őrizettje. A két áldozat, Ruszlán és a volt lágerlakó kettős portréja egy újabb irodalmi párhuzamot idéz fel (a már korábban említett Puskin-műre való utalás mellett): Ruszlán és a volt lágerlakó kettőse afféle új kori Don Quijote-Sancho Panza ábrázolás, melyben Ruszlán viseli Don Quijote szellemruháját, s a volt lágerlakó Sancho Panzáét. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Ruszlán-Don Quijote minden kiválósága ellenére is a rossz oldalon áll, hiszen az elnyomókat szolgálta, még ha ennek nem is volt tudatában, máris megértjük, hogy miben rejlik ennek a könyvnek az igazi újdonsága a többi lágerregényhez képest. Itt ugyanis nem az emberi viselkedésminták és nem is a lágerélet leírása, az archív képek felidézése áll a középpontban, hanem maga az etikai vétség, annak minden konzekvenciájával; a megcsalattatás, mely – ellentétben a bűnnel – egyként érvényes őrzőre és őrizettre. Vlagyimov nem kívánja összemosni a határt bűnösök és áldozatok között, de történetének szereplői közül mégis csak egyre illik rá a gonosztevő címkéje (ez a lágerparancsnok), és hősi jellemvonásokkal is csak egy szereplőjét ruházza fel: Ruszlánt. Bár ez a szemléletmód gyökeresen különbözik az általánosságban uralkodó XX. századi orosz-szovjet történelemszemlélettől, melyben a dicsőségtudat és a hősiesség játszották (nem is minden alap nélkül) a legfőbb szerepet egészen a közelmúltig, az orosz olvasók számára most kétségkívül gyógyírként hathat az a felfedezésszámba menő igazság, hogy az emberek döntő többségükben nem tiszta fehérek és nem tiszta feketék. Vlagyimov nagy érdeme, hogy mindezt úgy tudja elmondani, hogy közben tisztán megőrződik (felmutattatik) a tradicionális orosz pátosz. A tragédián, akár a Vlagyimiri Istenanya fekete ruháján, óarany a szegély. S noha a történet nem mentes némi csináltságtól helyenként, éppen e fájdalmasan aktuális nézőpontjának köszönhetően nemcsak népszerű, de azt hiszem, maradandó alkotása is a kortárs orosz irodalomnak.

A hűséges Ruszlán – ezt nem lehet nem észrevenni, és nem lehet nem kimondani – szimbólum is: talán az egész XX. századi orosz nép szimbóluma. És aligha tévedek, ha azt gondolom: nemcsak az oroszoké. Őt, aki egész életén át szolgált, még a halála percében is szólítja a Szolgálat. A Gazda karját előrenyújtva mutatja, hol az ellenség. És Ruszlán felpattan és rohan. „A nyomában pedig ott repült az a szó, mely egyetlen jutalma volt minden szenvedéséért és hűségéért:Előre, Ruszlán!… Előre!”

Szép könyv. Írta Georgij Vlagyimov 1963–1965-ben. Magyarra fordította Árvay János 1989-ben. A két utolsó mondatot újrafordította és fentebb idézte 1990 áprilisában

 

Kántor Péter