Csengery Kristóf

KŐ-VÖLGY

 

Ég-föld között, szélesre tárva

szárnyát, egy nagy madár

feszül a szélnek. Mintha állna.

De nem is „mintha”. Áll.

Míg az áramló semmi sodra

meg az ellenkezés

birkózik, rátalál a pontra,

ahol ő győzhet, és

mint egy élő, de öntudatlan

vessző a lázadó

ó-ján, lebeghet, míg az alkonyatban

a gravitáció

egy percre félrefordul. Itt lent,

rímként a fenti kék

árra, zöld ár borít be mindent:

hullámzik a vidék

a suhogó kalászos, combig érő

öleléstől, amely

mintha körülfonná a lépő

lábát, ne menjen el.

Kakukkfűvel telik a zsákunk,

asztalt terít a föld.

Most: most biztos, hogy kívül állunk

a rossz jellel jelölt

körön. Ide halál elérhet,

de értelmetlenül

nem pusztulhatsz el itt, ha érted,

aki ott fönt repül

vagy áll, a helyzetében hordva titkot,

melyet fölfognia

nem adatik: összeszorított

csőre közt önmaga.

Nem menni vissza, itt maradni

lassabban lüktető

pulzust tanulva, s elfogadni

a táguló idő

meghívását?… Milyen kezekkel

formálna át? A fű,

a föld, az este és a reggel

rendeltetésszerű

élet elvét sugallná szótlan,

de legfőképpen és

mindennél kézzelfoghatóbban,

hogy van rendeltetés,

mely a forgó Egészből, bármi

jöjjön, kihullani

nem enged, s lélekként kiválni

annak segít, ami

fény sárral, sár fénnyel keverve.

ingana

lét-nemlét közt a mérleg nyelve:

soha, mindig, soha.