KRITIKAIGÉNY – IGÉNYES KRITIKA

 

Bertha Zoltán: A szellem jelzőfényei
Magvető, JAK füzetek 34., 1988. 206 oldal, 25 Ft

 

Az utóbbi évtized kultúrasorvasztó légkörét az erdélyi irodalomkritika is megsínylette. Hogy ez mennyire igaz, arról az írókat kellene kifaggatni. Kielégítő volt-e a műveikre érkező kritikai visszhang, érezték-e a befogadtatás visszaigazolásának elégtételét? Feltehetőleg a legegészségesebb irodalmi életben is problematikus lenne az irodalom és a kritika kapcsolata. Hát még ott, ahol nemcsak a viták lehetősége, hanem olykor egy-egy könyv recenziója is tilalom alá esett, vagy legjobb esetben meg kellett elégedni egy körmönfontan áthallásos kritikai visszajelzés cinkosságával? Aki a kritika jogát valóban nyíltan akarta érvényesíteni, jobbára kivándorlásra kényszerült, aki valamilyen megfontolásból a maradást választotta, az íróasztalnak írt, vagy nem kis kockázattal az anyaországban próbált publikálni. Az itt maradóknak minden könyv megjelenése esemény volt, amit üdvözölni illett, s a helyzettudatra célzó legkisebb jeleket is lehetőleg úgy értelmezni, hogy abból az olvasó megértse: írója – ha rejtetten is – vállalja a megmaradásban reménykedő közösség képviseletét. A légszomjjal küszködő irodalomkritikus – ha nem politizált is, hiszen nem lehetett – nem volt igazán esztétikumközpontú sem, szégyellte vállalni az ínyenc művészetfogyasztás fényűzését, s a mű önértékén túl mindig megpróbálta jelezni az etikai-ideológiai üzenet kisebbség-összetartó minőségeit. Nem vállalhatta önmagát, nem nyilvánulhatott meg igazán szabadon sem az élet, sem a művészet kritikusaként.

Ebben az időszakban a valódi kritikai visszhang az anyaországból jött. Ez elsősorban a kisebbség kollektív sorskérdéseit közvetlenebbül felvető irodalmi művekre volt igazán fogékony, annak az írói vonulatnak a rangját alakította és erősítette, mely műveivel az úgynevezett kisebbségi helytállás erkölcsi-ideológiai modelljét hozta létre. A szimbólummá növesztett és ezáltal divatba hozott két-három író a köztudatban egyet jelentett az erdélyi irodalommal, kevesen voltak az egészre figyelő, más vonulatok értékeire is érzékeny kritikusok. Akik a romániai magyar irodalom egészének differenciáltabb megközelítésére vállalkoztak (Pomogáts Béla, Görömbei András, Bertha Zoltán, Széles Klára és még néhányan), azok képviseltek csak igazán éltető közeget a romániai magyar irodalom kevésbé divatos, ilyen vagy amolyan okból marginalizált képviselői számára. Ők igazolták, hogy a nem tipikus erdélyi írók művei is az összmagyar irodalom paradigmáiba illenek, sőt: alkotásaik egyik vagy másik irodalmi vonulat súlyát is jelentékenyen növelik.

Bertha Zoltán első kritikagyűjteménye azonban nem csupán azért rokonszenves számomra, mert ő a mi irodalmunk egésze és belső változatai iránt érdeklődik, hanem mert szemmel láthatólag nem az erdélyiséget mint olyant részesíti nagy figyelemben, nem egy tájegység vagy sajátos történelmi tudat irodalmi vetületeit keresi, hanem személyes értékpreferenciái vezérlik, s ha elfogultság jellemzi, az többnyire nem a művek erdélyiségének, hanem a mű-személyiségek önértékének tulajdonítható. Jóllehet A szellem jelzőfényei cím alatt a könyv mintegy kétharmad részében romániai magyar írókkal foglalkozik, egy rövid esszéjében – Egyén, közösség, művészet – olyan általános érvényű vonatkozásrendszert vázol fel, amely kritikái többségében viszonyítási alapként működik, és nem engedi meg, hogy az elemzett művek értékelése csupán helyi érdekű legyen.

A jelzett esszé a szerző ars criticájaként is felfogható, olyan korszerű szemléleti keretet vázol fel, mely meghatározza a legutóbbi két évtized irodalmi jelenségeinek értékelési szempontjait, s melyben egyaránt benne van a kritikus esztétikai felfogása és korunk legégetőbb kérdéseire válaszoló világszemlélete. Figyelemre méltó, hogy a mai magyar társadalmi és nemzeti sorskérdések iránti mély érzékenységet, a közös gondok és terhek felelősségteljes tudatát, mint közvetlen értelmiségi reflexiót milyen fegyelmezetten rendeli alá az irodalomkritikus elsődleges feladatának, annak, hogy meg tudja haladni ezt a közvetlenséget. Hiszen a művészi reflexió értékelésére csak az vállalkozhatik, aki az áttételek szintjén, a mű transzcendens távlataiban, az önérték szemlélésében elmélyülésre képes. Bertha Zoltán felfogásában a közösségi és a személyiségközpontú értékorientáció – mint két fővonulat – művészi teljesítményének egyaránt fokmérője, az a mód, ahogyan az író transzcendálni tudja az aktuális, az esetleges, a konkrét jelenségeket, hogy szellemi értelemben egyetemes érvényű, közvetlenül és egyértelműen le nem fordítható esztétikai tárgyat teremtsen. Ezt az esztétikai koncepciót összegezi, amikor így fogalmaz: „Az igazi mű… mindig transzcendens vonatkozású, s így jelentésének nem szabhatók ki a hatáskörei.” (13. o.)

Rendkívül igényes kritikusi hitvallásához illő az az összetett és egyszersmind szabatos nyelvezet, amely esztétikai, filozófiai, poétikai, szociológiai és ideológiai fogalmak hálójában ragadja meg a vizsgált műveket. Nem napi kritikát ír, igazi műfaja az értelmezve elemző tanulmány, melyben sohasem mulasztja el az értékelő megállapítások alapos indoklását. Az erdélyi irodalommal foglalkozó, egyébként nagyon vegyes színvonalú írások konjunktúrájában kivételes rangot képviselnek ezek a tanulmányok. Ilyen igényes kritikus látóterébe kerülni már maga is pozitív minősítést jelent.

A kortárs romániai magyar írók – Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Király László, Bodor Ádám és mások – kritikusának arcéle mögül előtűnik a rendszerteremtő irodalomtörténész szemléletének horizontja, aki irodalmunk múltjának és jelenének létfeltételei, intézményei, eszmetörténeti sajátosságai tekintetében is kitűnően tájékozott. Ez a tájékozottság azonban sohasem arra szolgál, hogy a kisebbségi lét körülményeit mitizálva esztétikai minőségek helyett ideológiai értékekre mutasson. Figyelemre méltó éleslátással veszi észre a kisebbségi lét kényszerhelyzetének ideológiai csapdáit, szellemi torzulásveszélyeit. Amikor Pomogáts Béla könyve kapcsán a transzszilvanizmusról ír, felfedezi a kisebbségi létben kiélezetten megmutatkozó – ám össznemzeti érvényű – dilemmákat, például a „kohéziós egységnyelv” és a „pluralizált érdekartikuláció” feszültségének feloldhatatlanságát: „S a magyar történelemnek éppen az az egyik leglényegesebb karaktervonása – írja –, hogy a nemzeti önrendelkezés hiányában akut dilemmaként jelentkezett az egyébként természetes összefüggésbe hozható két elv és eszme. A kisebbségi állapot abszurdumában, társadalmi és emberi képtelenségében egymást vádoló álláspontokká szakad szét a nemzeti-etnikai és társadalmi, az osztatlanságot, illetve a megosztottságot valló elképzelés. A megoldás csak a teljes nemzeti függetlenség és társadalmi szabadság, a belső és külső demokratikus szabadság dimenziójában gondolható el.” Ebben a társadalomelméleti összefüggésben teljesen megalapozott a kisebbségi lét belső paradoxonát illúziók nélkül átvilágító megfogalmazása: „Amíg tehát szenvedni és próbálkozni kell, s szabadságküzdelmet kell folytatni azért a megmaradásért és önazonosságért, ami evidens és minimális létfeltétel, s a valódi szabadságnak csak adott kiindulópontja kellene hogy legyen – addig nincs megoldás, s minden csak utópia.” (28. o.)

Talán nem véletlen, hogy a Bertha Zoltán látókörébe kerülő írók egyike sem tartozik azok közé, akik a puszta megmaradásért vállalt szenvedést mitizálnák, inkább azok iránt a nem tipikusan erdélyiek iránt mutat érdeklődést, akik sorsukhoz, korlátaikhoz áttételesen, a művészi szabadság értékteremtő távlatosságával viszonyulnak. Nem valamiféle közösségi szükségletre adható választ keresnek, hanem elsősorban művészi értékteremtésre koncentrálnak. Ezért szentel figyelmet az első Forrás-nemzedék prózaíróinak, Szilágyi István, Bálint Tibor, Pusztai János nagyregényeinek, akiknek műveiben „az ideológiai felhangoktól szerencsésen megfosztott valóságábrázolás a maga mélyebb immanens törvényszerűségei szerint alakítja az epikai formát, a narráció módozatait, történet és jelentés, esemény és reflexió viszonyát”, s ahol „a szemléleti, tematikai, szerkezeti és stilisztikai összetettség és variációs gazdagság modern létértelmező és komplex formateremtő epikát hoz létre”. (128. o.)

A korszerűség jegyeire összpontosító árnyalt elemzések közül az egyik legösszetettebb és talán Bertha Zoltán kritikusi alapállását leginkább jellemző tanulmány Bodor Ádám novellaművészetét mutatja be. Bodor novellisztikája kitűnő példa arra, hogy minden igazán nagy mű valójában ontológiai vonatkozású, nem más, mint létértelmezés. A szimbolikus forma „metafizikai sugárzása” ebből, a kimondhatatlanból származik. Az esztétikai transzcenzus itt magára a „megnyilatkozva rejtőzködő” létre utal vissza, bármilyen egyszeri tárgyiasság, partikuláris helyzet szolgál is ehhez kiindulópontul. Bertha Zoltán ugyan nem hivatkozik Heideggerre, de a megközelítés módja, ahogyan Bodor novelláiról beszél, a minősítés, ahogyan irodalmunkban elhelyezi, megengedi a heideggeri paradigma használatát: „Bodor Ádám írásművészete – írja – erősebben kötődik a nyugati típusú, inkább egzisztencialista gyökérzetű, metafizikai sugárzású vagy metafizikus érzékeltetésmódokkal élő abszurd hagyományhoz. A történetiség, a társadalmiság egyetemessé tágított alapélményei helyett Bodornál inkább az emberi lét végső meghatározottságai, törvény- és lényegszerűségei hangsúlyozódnak, mintegy az emberlét ontológiája, fundamentális valósága domborodik ki.” (146. o.)

Az erőteljes lételméleti orientációhoz szabadságelvű, személyiségközpontú világszemlélet és ethosz illeszkedik. Nem véletlen, hogy Bertha Zoltán az első, aki Szilágyi Domokos költészetének metafizikai vetületeit értelmezi, s ha lényeglátó megállapításait nem is támasztja alá minden tekintetben meggyőző analízis, kétségtelen, hogy ez az értelmezés fordulatot hoz a költő recepciójának történetébe („minden véges megalkuvás” – Szilágyi Domokos költészetéről). Bölcseleti kérdések iránti érdeklődése, rendszerkereső szenvedélye látszik megnyilvánulni abban is, ahogyan a Bábel tornyán című antológia filozofikus-társadalomelméleti esszéihez, a Bretter-iskola képviselőinek munkáihoz viszonyul.

Szemléletének, értékpreferenciáinak általam felfedezni vélt rendszerében azonban – a transzcendens iránti vonzódáson túl – nem látom a helyét Tamási Áronnak, akinek prózájáról a kötetben terjedelmes tanulmányt közöl. Különösen a Szűzmáriás királyfi-t felülértékelő elemzés tűnik számomra vitathatónak. Mintha itt engedményt tenne a közvetlenül ideologikus, patetikusan verbalizáló, szenvelgő (kisebbségi) írói magatartásmodellnek és hatásvadász modorosságnak. Ám Bertha Zoltánnak ez a rendhagyó elfogultsága alkalom arra, hogy Tamási ürügyén a szabadság természetéről elmélkedjék, s e remek eszmefuttatás nézetem szerint maradandóbb, mint elemzésének tulajdonképpeni tárgya. A szabadság isteni eredetéről szólva ezt írja: „Mert a szabadságnak akkor van értelme, ha létezik ennek végső ontológiai bázisa és így feltétlen igazságértéke, mert máskülönben a nem a szabadságra épülő, sőt azzal ellentétes nézetek is megalapozhatnák önmagukat. A szabadságeszmének ez a paradoxona – hogy tudniillik a nem a szabadságot valló eszme és gyakorlat »szabadságát« és »igazságát« tagadjanem korlátozás, hanem az emberi létezés tökéletlenségének és problematikusságának az egyetlen lehetséges enyhítési módja. Annak a belátása és elismerése, hogy van igazság, nem jelenti a szabadság hatálytalanítását: mert ez az igazság transzcendens, vagyis tartalmában meghatározatlan, s csak létében jelent érvényességet, kisajátíthatatlan mértéket.” (70. o.)

Az elmélkedésnek ezek a távlatai arra engednek következtetni, hogy Bertha Zoltán szemléletében nem csupán az irodalom, de saját hivatása – az irodalomkritika – is a végső kérdésekre irányuló létértelmezés.

 

Cs. Gyímesi Éva