Bárdos László

ÁLOM

 

Ráismerek, tévedhetetlen, hunyt szemmel, forgó szemgolyóval,
a szűkölő vágyakozásra, a nem tudni, milyen
utcatábla előtt,
a vésztudat beidegzettségeivel törni, vánszorogni, repülni hozzá
valamerre, haza, ahogy épp most, akkor, adatik
és közömbös tény mellettem a hajdanvolt személy, az egyedüli jelenlét,
elvakult igyekvésem döbbent tanúja, arcán a szentségnek kijáró hódolat, rémület,
és ráismerek mindinkább, legbiztosabban
a bajlódásra, pepecselésre, a száguldás béklyóira,
a tunya lábak fondorlataira, hogy előre, a kormányülés mellé
bepréselődjenek, s az ezúttal még egyetlenegyszer
– ki tudja, miért? – kegyelmet kapott hús- és ideggócot
lidérces kimértséggel meglódítja a jármű,
elviszi önmaga elől, mi nem övé, a jól működő gép, az energia,
vágy véletlen eszköze, nem tudni, milyen utcatáblák előtt,
milyen tajtékzó, körpályára vezérlő vizeken.