A MELLÉKMEGFEJTÉSEK ÖRÖME

 

Szőcs Géza: Históriák a küszöb alól
Szépirodalmi, 1990. 129 oldal, 59 Ft

 

Szőcs Géza új könyve három históriát beszél el a „küszöb alól”: a betlehemi gyermekgyilkosságot, a bibliai Péter és a kakas történetét, valamint Romeo és Hamlet sajátos módon egybekapcsolt drámáját – e cím sugalmazása szerint elrejtett, félresöpört, a hagyomány emlékezetében másként rögzült eseményeket, a szinte kánonná kövült cselekmények mellékmegfejtéseit. Ez utóbbi kifejezést jól ismerik a sakkal foglalkozók, és tudják, hogy valami negatívumot jelöl, szigorú követelmény ugyanis, hogy egy feladványnak ne legyen mellékmegfejtése, csakis egyetlen út vezessen el a megoldásig. De hát a művészetben éppen az ellenkezője igaz, és Szőcs Gézának, jól kiolvashatóan, nagy örömet okozott más megoldások feltárása; és ebben az örömében mi, olvasók is szívesen osztozunk. Játék ez a könyv tehát, és hogy milyen remek, azt az alábbiakban próbálom körülírni, megkísérelve egyben megadni legalább az alapszabályokat.

Jól tudjuk, hogy a mitologikus tettek legnagyobb része több változatban maradt ránk, ennek ellenére néhány főváltozat kristályosodott ki az időben, a mellékmegfejtések úgy veszik körül és követik a főváltozatot, mint kisebb halak az óriási cetet. A mitológia: alapmozdulatok más és más koreográfiájú leírása, alaptörténetek változatainak gyűjteménye, legendárium és példatár, melynek folytonos értelmezése, megbeszélése és megjelenítése a művészet egyik legtermészetesebb lehetősége, bizonyos korokban egyetlen feladata. Tehát a mitológia, de csak míg van hozzá kapcsolatunk, míg természetes égboltunk, míg szellemünk közös játéktere, vagyis amíg köznyelv, művész és közönsége közös, égi szemantikája. De mit kezdhet vele az író korunk mítoszüres légkörében? És mi módon szólíthatja meg közönségét a mitológia alakjain át, hogyan állíthatja helyre művész és közönsége köznyelvtől megfosztott kapcsolatát, hogyan tehető ismét természetessé ez a viszony éppen a hajdanvolt köznyelv által? Talán a színházban és a drámaírásban a legérzékenyebb és leginkább megoldhatatlannak látszó ez a kérdés, a színházban, amely a mítosz köznyelvét azzal teljesen egybevágó rituális, vagyis megint csak mitologikus módon beszélte egykor. Ha mindez már nem létezik, gesztusértékű és világlátást megjelenítő formaelv az egyes mitologémák kaleidoszkópszerű összekeverése, az egyes elemek közötti vita és dialógus provokálása és a mellékmegfejtések, az „így is lehetett volna” szemlélet nyílt feltárása. Ezek talán Szőcs Géza új könyvének alapgondolatai.

A mítoszt általában a görög mondavilághoz kapcsoljuk, de ha a mitológia a „kollektív tudatalatti” testetöltése (ismerjük Jung nagyszabású elméletét), ebben részt kaphatnak a bibliai történetek is, akár Shakespeare archetípussá vált alakjai, Romeo és Júlia, Hamlet, Othello és a többiek. Szőcs ezzel az anyaggal dolgozik. De időben egymástól távol eső, más szellemi égboltok lakói egy színpadon jelennek meg, a fent vázolt gondolatmenet alapján. Így válik lehetővé, hogy Laiosz, Oidipusz apja legyen „a legtekintélyesebb polgár Betlehemben”, kinek nagyobbik fia Ahasvérus; és aki ráadásul vendégül látja az ún. „háromkirályokat is”, arról nem beszélve, hogy bátyjának neve: idősebb Iskárióti Júdás. Mindezen alakok a Karácsonyi játék-ban, a kötet első darabjában, ezen profetikus rádiójátékban lépnek fel, melyet Szőcs a Szabad Európa Rádió felkérésére írt 1988 októberében. Még szilárdan állt és rendíthetetlennek látszott a Ceauşescu-birodalom, a későbbi véres játék, a 89-es karácsonyi forradalom géppisztolyropogása még távoli zörejként sem volt érzékelhető. És lám, a rádiójáték golyózáporban ér véget. A képzeletbeli bemondónő éppen lekonferálja Szőcs Géza rádiójátékát, amikor fegyveresek törnek be a stúdióba, és elfoglalják a rádiót. Heródes, az örök Heródes katonái ők, akik most megalapítják a Heródes Hangja Rádiót, és meghirdetik harcukat mindenki ellen, „aki szánalmas és aki felemás és aki más”. Ez a szellemes és hátborzongató ötlet (voltaképpen új változata ama régi prototípusnak, amikor is a Mars-lakók támadását a Föld ellen egy valóságos bejelentést szimulálva közölte a BBC, és csak később derült ki, hogy mindössze egy rádiójáték bekonferálásáról van szó), amely a valóságos történelmet löki hirtelen a fikció helyére, biztosítva ezzel a fikció történelmi valóságát, ez a gesztus 1989 karácsonyán, az „élőben” közvetített géppisztolyropogások hallgatásakor nyerte el valódi jelentését: a szerzői utasításból történelmi tény lett. És igazolást kapott az elméleti kiindulás: a mítoszüres világhelyzetben szükségszerű a mítoszkeresés és a mitologémák összekeveredése.

A második darab egy filmnovella, A kakas. Ebben a történetben a híres bibliai példázat egyik mellékmegfejtését dolgozza ki Szőcs: Péter mindenáron meg akarja akadályozni, hogy Jézus jövendölése, miszerint háromszor is elárulja őt, mielőtt megszólal a kakas, valóra váljon. Péter nagyon egyszerű és brutális módon kívánja eltéríteni a jóslat útját: legyilkol minden kakast a városban. Így érvel: „ha nincs kakas – nincs kakasszó –, ha nincs kakasszó – Péter nem lehet áruló”. Péter tehát nem bízik önmagában, kiútkeresése, logikája szánalmasan földi, miközben nem veszi észre, hogy már a tétel felállításával elkövette az árulást. Végső látomása kegyetlen módon szembesíti ezzel az igazsággal: Péter a megkínzott Jézusban egy ember nagyságúra nőtt kakasra ismer, aki a gyötrelmek alatt többször is hallatja a fájdalmas kukorékolást. Szőcs így kommentál: „A végzetről sorra legombolódnak a lehetséges csodák, amelyek még kit-kit megmenthetnének a kínhaláltól vagy bűnbeeséstől. Már csak egyetlen gomb maradt rajta, abba is hálni jár a cérna.” De ez a cérna mégis elég erős ahhoz, hogy Péter köré szövődjön belőle a végzet vetőhálója. Végtelenül szikáran és lényegretörően megírt novellájával, mely ijesztő erővel égeti belénk a végső víziót, Szőcs egy tökéletesen érvényes, a nagy tragédiák sorsszerű levegőjét árasztó parabolát teremtett.

Ezután következik a kötet valószínűleg legtöbb problémát hordozó, de mindenképpen a legérdekesebb, megoldásaiban legszerteágazóbb darabja. A cím: „Romeo és Júlia Shakespeare-játék”. A címet maga az író teszi idézőjelbe, és joggal, ugyanis e művében minden idézet, a darab elindul a Romeo és Júlia erősen „meghúzott” Shakespeare-szövegéből, hogy aztán fokozatosan átforduljon a Hamlet jeleneteibe (amikor Romeo mondja a dán királyfi szövegét), míg végül az Othelló-ba torkollik (ekkor a mór szerepét Romeo, Desdemonáét pedig Júlia veszi át), hogy legvégül a „A többi néma csend” sorral záruló, ismét Romeo által elmondott Hamlet-monológgal bocsássa le a függönyt. Mindezen szerepcserék, jelenetsorrend-felcserélések és igencsak önkényesnek látszó változtatások közben Szőcs egyetlen saját mondatot sem illeszt a szövegbe, a dráma a Romeo és Júlia, a Hamlet, az Othello, illetve a Szonettek soraiból építkezik.

Az olvasó néha szinte hátrahőköl, és megkérdi: mi ez?! És e kérdéssel párban jár a másik: hát szabad ezt?! Lássuk előbb a második kérdésre adható választ. Határozottan el kell utasítani az ellenvetést, miszerint Shakespeare elleni vétek ily vadul belegázolni a szövegbe, felcserélni az egyes drámák jelenetsorrendjét, felrúgni cselekményvezetésüket, egymásra építeni a különböző jellemeket, vagyis kompilálni, kompilálni gátlástalanul. De az elfogulatlan olvasó tudja, hogy Szőcs, legalább a módszer vagy technika tekintetében, a legshakespeare-ibb módon dolgozott, hiszen a brit óriás legtöbb drámája a magyar pályatársához hasonló vad montázstechnika eredménye. A dráma soha nem volt a szó szigorú értelmében vett eredetiség terrénuma, nem a kitalálás, hanem a megtalálás, a rátalálás művészete, és nagymértékben az emlékezésé is: sokszor már elhangzott anyagok, sokszor látott helyzetek kollektív megidézése a drámaköltészet egyik legfontosabb lehetősége. Szőcs most teljesen eredeti módon, egy kicsit az avantgárd ready made-jeire emlékeztető módon élt ezzel az eséllyel, és egy új, önálló művet alkotott. És itt kell felhívni a figyelmet e munka szimbolikus jelentésére, már magában az eljárásban hordozott üzenetére, a drámaírói gesztus példázatszerű mivoltára. A Shakespeare-montázs megalkotásával mintegy kifejezte képtelenségét és kételyeit az „eredeti” magyar dráma megalkotásával kapcsolatban. Mintha azt mondaná ezzel, itt és most lehetetlen drámaírás, a magyar drámának egyszerűen nincs anyaga pillanatnyilag, nyúljunk tehát vissza a régihez, alkossunk a már kidolgozott és sokszorosan befogadottból valami mást és eredetit. A magyar drámának valóban nincsen hagyománya, ezért minden drámaíró kénytelen elölről kezdeni mindent, és megteremteni a saját hagyományát, ami persze szinte lehetetlen vállalkozás (most nem érintem a „drámaszerzőket”, a mindenkori naturalizmus pepecselőit). Ilyen értelemben magyar dráma voltaképpen nem is létezik. Ha Szőcs mégis drámát akar, akkor kénytelen valamilyen tradícióhoz kapcsolódni, és a Shakespeare-életmű meglehetősen alkalmas, a befogadás évszázadaiban komoly helyzeti energiára szert tett hagyomány. Mindezek alapján gondolom, hogy Szőcs műve új, eredeti és nagyon is magyar.

Ha most megpróbálom megválaszolni az első kérdést, hogy voltaképpen micsoda a „Romeo és Júlia” , előbb tisztáznom kell, vajon színházi előadásra szánt (avagy arra nagymértékben alkalmas) darab-e, vagy pedig könyvdráma Szőcs műve. Fontos kérdés, melynek létéről gyakran megfeledkeznek. És megint a mostani helyzet áttekintése hordozza a választ. A magyar színház és a jelenkori drámaírás régi és tökéletesen terméketlen „vitát” folytat egymással, pontosabban különféle vádak lazán összefüggő sorozatát sorolja egymás fejére. A mai magyar dráma bizonyosan nem a kor művészete, úgy értem, egy másik kor, legjobb, bár korántsem eredeti pillanataiban az ötvenes-hatvanas évek Beckettje, illetve Mrozekje által fémjelzett korszak levegőjét szívja, hasonlóképpen a színházéhoz, amely legjobban, legszívesebben a múlt században megalapozott, öblögetős hangú színjátszásban vagy az újabb keletű kisrealizmusban, repertoárját tekintve pedig az anekdotázó-naturalista színjátékokban vegetál. Két szellemi idő így él együtt egy tökéletesen szellem nélküli harmadikban – és nem lehet átjárás a tragikomikus módon egybeépült ketrecek között. Ebben a helyzetben szinte az egyetlen radikális drámaírói gesztus a könyvdrámák megalkotására irányul. Szőcs ebben is az élen jár, Shakespeare-játéka könyvdráma, előadását a mai színházi helyzetben elképzelni sem tudom, és, őszintén szólva, nem is akarom. A darabban erős ellentmondás feszül az előadás nyers pragmatikuma és a műben megjelenő varázslatos álomlogika között, amely pillanatnyilag Magyarországon nem feloldható.

És ezzel már a mű értelmezésének közelében járunk, első közelítésben Szőcs darabja nem más, mint álom Shakespeare-ről és nagy, archetípusos alakjairól. Ezzel egyidejűleg persze egy vaslogikával átgondolt Shakespeare-értelmezés is, álomi esszé a nagy tragikusról. Jan Kott szerint: „Hamlet olyan, mint a szivacs… magába szívja az adott kort, mindenestül.” Szőcsnél egy kissé másról van szó: itt ugyanis Romeo alakja látszik betölteni Hamlet mindent magába szívó szerepét, a veronai szerelmes az, aki, elveszítve önmagát, előbb Hamletként, végül Othellóként lép fel. Hamlet itt mintegy felfokozott Romeo (vagy Romeo lehetőségeiben Hamlet), de Szőcs radikális megoldásai Romeo szerepének értelmezéséhez kapcsolódnak. Az író szerint ugyanis Romeo nem jellem, hanem sokkal inkább szerep, egyáltalán nem egységes és pontosan körülrajzolható figura, de olyan, aki képes egyik szerepből és jellemből átsétálni a másikba, ha kell, Hamlet, ha kell, Othello maszkjában mondja verseit. Vagyis Romeo tökéletesen üres, ebben az értelmezésben korántsem a hősszerelmes ideáltípusa, akit oly sokszor dédelgettünk szívünkben. Rómeónak ezt a vonását nagyon erősen hangsúlyozza Szőcs, amikor Rozáliát is fellépteti a színre. Rozáliáról, Romeo korábbi, Júlia előtti szerelméről gyakran megfeledkezünk, egyrészt mivel az eredeti drámában nem jelenik meg, csak beszélnek róla, másrészt mivel hajlamosak vagyunk arra, hogy a későbbi nagy szerelmi hevületben mindenről elfeledkezzünk, ami korábban még nagyon is kérdéses volt (és persze maga Shakespeare is a szokott nagyvonalúságával intézi a dolgot, és ejti Rozáliát). Szőcs azonban a szonettek soraiból összeállít egy szakítójelenetet Romeo és Rozália között, ez a kettős drámailag ugyan nem teljesen meggyőző, szükségképpen, hiszen a szonettek mégiscsak lírai gondolkodás eredményei, de gondolatilag Romeo legbelsejébe, a démoni, már-már dosztojevszkiji ürességbe vezet. Ez a pusztító, üres démon szinte legyőzhetetlen, egyik halálból gázol át a másikba, gyilkol mindenütt, embereket tesz tönkre, anélkül hogy bármilyen módon reflektálna erre – mindezzel szemben csak a Dajka naiv középszerűsége képes érintetlen maradni, így végül ő az, aki nagyon határozottan leszúrja Rómeót. A szinte drámai princípiummá lett Romeo így egy nagyon is földi személy kardjától esik el.

Mindezek alapján kívánkozik a kérdés: vajon világdrámát sikerült-e Szőcsnek alkotnia? (A kérdés persze nem a minőségre, hanem a formaelv használatára, a mű stilizációs elveire vonatkozik.) Azt gondolom, hogy igen. A shakespeare-i világdráma teljes átélése, problémáinak, központi alakjainak újrarendezése, e világ logikájának átjárhatóvá tétele az álom teremtő közegében – ez volt Szőcs Géza rendkívüli teljesítménye. Ugyanakkor pontos válasz a mai magyar dráma legkétségbeejtőbb kérdéseire.

George Steiner nemrég magyarul is megjelent remek Antigoné-könyvében felteszi a kérdést: vajon, az Antigoné-hoz hasonlóan, miért nem keletkezett mostanára egy sereg Othello, Macbeth vagy Lear király? Steiner bevallja, hogy nem tudja pontosan a választ, de úgy véli, a shakespeare-i világ transzcendentiahiánya, a mítosztól magát távol tartó formálása lenne a folytatás vagy újrafelidézés legfőbb akadálya. Az amerikai esszéista sajnos nem ismerheti meg Szőcs művét. Az erdélyi mester felismerte, hogy Shakespeare műve egyetlen nagy mítosz, csak éppen elemeire hullva; ezt az irodalmi mitológiát most sikerült egy új, lehetőségeiben eddig is ott rejlő egységbe formálnia. A transzcendencia ott van a műben, tragikus módon magukban az emberekben.

 

Bán Zoltán András