BAJOR ANDOR RAVATALÁNÁL

1927–1991

 

Barátaid és a Magyar Írószövetség nevében búcsúzom tőled, Bajor Andor. Régi németalföldi festők portréit idéző keskeny, bohókás arcod, vékony alakod, maliciózusan csillogó, kajánul vidám szemedet negyvenhat éve pillantottam meg először, a nagyváradi Szent László Gimnázium folyosóján. Csakhamar összebarátkoztunk, megmutattad írásaid, s én, a három évvel fiatalabb, megismerhettem kivételes szellemed – azt a roppant ígéretet, akinek valamennyien, diáktársaid és tanáraink, tudtunk.

Negyvenhat esztendő múlt el azóta. Várad után Kolozsvár lett a városod, ott házasodtál, ott született a két gyereked, ebben a városban érezted otthon magad megpróbáltatásaid közepette is. És a Szamos partján ugyanúgy felvidult mindenki, aki csak találkozott veled, mint egykor a Körös, a Pece partján mi. De most már nemcsak személyednek örvendezhettek az erdélyi magyarok, hanem írásaidnak is. Több ízben is tanúja voltam, húsz éve, tíz éve, ahogy az Utunkban, az Igaz Szóban, az Előrében megjelent egy-egy új írásodat izgatottan tárgyalják, magyarázzák olvasóid: lázasan keresik, boldogan mutogatják egymásnak a játékos és komor utalásokat, a kihüvelyezett rejtőző bátorságokat – nézd, mit mond, mit akar mondani Bajor! Ahogyan a Bach-korszakban nézhettek össze egy vers fölött a magyarok. De talán azért is olvashattak így, mert prózában írt költészetet olvastak. Költőnek indultál a váradi gimnázium növendékeként, verseidet mutattad be az önképzőkörben – őrzöm egy ifjúkori versed kéziratát –, novelláid, humoreszkjeid, gyerekkönyveid forrása mindvégig a líra maradt, s utolsó éveidben ismét a vers formájában mondtad el azt, ami a legjobban gyötört, amihez a legerősebben ragaszkodtál, amiben a legkitartóbban reménykedtél. Költő voltál – kedvem volna azt mondani: naiv költő. Mert csúfondárosságaid, bohócjátékaid, olvasóugratásaid – ahogy otthon mondják: hekuláid – védőpajzsa vagy sisakrostélya mögött naiv voltál embernek is, Bandi; s nagy eszed ellenére – vagy éppen annak hála? – tündérien, tisztán naiv; és még naivabbak a hőseid, gyerekek, felnőttek, állatok. Személyed és írásaid bájának, varázsának ez a rafinált candide-i gyanútlanság volt az aranyfedezete.

Pedig nem volt könnyű Candide-nak lenni ezekben az esztendőkben mifelénk, Erdélyben különösképp nem. De te az maradtál, vagy úgy tettél, mintha az volnál: ártatlanul, értetlenül szemlélted, írtad le az emberi ostobaságot és gonoszságot, s ha az lecsapott rád – és hányszor lecsapott! –, naiv vagy naivnak tettetett elcsodálkozással hárítottad el – győzted le. Jó stratégia volt ez, eredményesnek bizonyult életben, irodalomban. Novelláidról szólva legértőbb kritikusod a chaplini kisember naiv erkölcsi komolyságát és jóhiszeműségét említi. Aki ezzel a kiirthatatlanul bennünk gyökeredző morális érzékenységgel figyeli a világot és önmagát, az paradox módon, de szükségképp a szatírához jut el. Szatírát nem írni nehéz, mondhattad volna Iuvenalisszal. De szatírát írni, kivált megjelentetni is bajos volt ezekben az években. Amit megírtál, kiadtál – pontosabban: amit kiadtak –, nagy érték, novelláid különös hajlításaival, nosztalgia ellenpontozta keserűségével, a játék mélyén rejtőző kétségbeesés színeivel, de csak te tudtad, mi csak sejthetjük, hány gondolatod, ötleted, történeted, metaforád fagyasztotta beléd a jéghideg kárpáti szél. Amikor utoljára beszélgettünk, néhány hete itt, Debrecenben, azt mondtad, három félbehagyott kisregényed és egy drámaterved vár a strada Plopiloron, íróasztalfiókodban. Ha többet nem is, annyit meghoztak az erdélyi változások, hogy szabadabban írhattál – és írhattál volna. Már csak találgathatjuk, hogyan elegyedett volna novelláidban, verseidben az új-régi rettenet és az örök bizakodás, a líra és a groteszk, a valóság és a fantasztikum világába szökellő képzelet. Iszonyatos, hogy éppen most, lehetőségek, tervek, sikerek idején – küszöbén – kellett abbahagynod a munkát.

Utolsó évedben megadatott, hogy lapot indíthass. Keresztény lap ez, katolikus, a szónak abban az értelmében, ahogy Babits Mihállyal és Márton Áronnal értetted. Univerzalizmus a katolikum, nem kirekesztés, vallottad igazi hívőként, nem inkvizíció, hanem tolerancia. Mint ahogy a sovinizmus sem pattantott ki belőled ellensovinizmust, mert egyetemességnek tudtad a magyarságot is. Micsoda erő, nemesség jóság, szeretet, műveltség, méltányosság, türelem kellett hozzá, hogy egyszer se felejtsd ezt, noha annyian akarták feledtetni veled; ahogy te mondanád: egy deka gyűlölet sem volt benned. Micsoda erő, megőrzött derű, hogy amikor leültünk veled a Sirály, a Continental vagy egy pesti kávéház asztalához, ha leültem melléd nálatok vagy nálunk, nyomban otthon érezhessük magunkat ebben az ocsmány világban. Az erdélyi gyökerű univerzalizmus és az erőszakon is úrrá levő, mert otrombaságain átlátó és azokat megfogalmazó csöndes szellemi fölény sugározta be azokat az írásaidat, talán legszebb versprózádat, az Ötösfogat-ot, amelyeket kérésemre adtál a Héttoronynak, a Holminak – az elsőt még átcsempészted –, vagy utolsó írásodat, mely a kút fenekéről is Európa kék egét fürkészi. Ez volt az utolsó leírt szavad. Az utolsó elkiáltott szó, a debreceni klinika ágyán, Ella neve volt. Őbelé kapaszkodtál, újra és utoljára.

Mit mondhatnék most neked, Ella, vigasztalanul magam is? Reggel tudtam meg a hírt, este úgy búcsúztam tőle, hogy elővettem a régi fényképeket – négyen állunk az egyiken, a Feleki tetőn, ő, Kormos Pista, Kányádi meg én. És olvastam Bandi régi leveleit. Többet, mást mit is mondhatnék, mint amit ő írt nekem – amivel vigasztalt? – hét esztendeje: „A szeretet elvesztését semmi nem pótolja. Hacsak nem a szeretet. Biztos vagy benne, hogy elvesztetted? Te Magad vagy a transzcendencia egyik bizonyítéka.” Akkor nekem mondta ezt, most mindnyájunknak üzeni, akik szerettük.

Isten veled, Bajor úr, isten veled, Bandikó.

 

Réz Pál