A KIÚT FELISMERÉSE – ÉS AZTÁN FORDULAT…

 

Szilágyi István: Agancsbozót
Kriterion, Bukarest, 1990. 674 oldal, 36 lej

 

Becsületes, nagyigényű regény. Sajnos, e jellemzéshez óhatatlanul valami fölényeskedő, vállveregető mellékíz járul, pedig dehogy gondolkodom „fölülről” Szilágyi István munkájáról, dehogy a tisztes mesterségbeli teljesítmény (azaz a nem több ennél) értelmében használom a becsületes jelzőt, épp arra utalok vele, hogy az írásművészet legvégletesebb törekvésének adta át magát az író hosszú évekre a Kő hull apadó kútba (1975) sikere – nem várt, és a teljes magyar irodalmi tudatot átjáró sikere – után. Ez az abszurd, istenkísértő cél a létezés elvének a tettenérése, mondhatjuk úgy is: az emberi élet értelmének a meghatározása – bár ebből a mondatból meg diákos naivitás pillog ki, s igyekeznem kell ezt a későbbiekben kissé jóvátenni. A becsületes jelző politikai értelemben is helyénvaló, ugyanis tisztán, megalkuvásmentesen – legfeljebb csak rejtjeles áttételességgel – beszél e regény az égtájunkon mintegy fél évszázada hatalmat gyakorló, időszakonként és helyenként többé-kevésbé komfortossá vált diktatúrák több nemzedéknyi értelmiségének szellemi-erkölcsi elnyomorodásáról. Olyan ez, mint egy sorvadásos betegség, amely hosszú lappangási idő után, szinte már a végső stádiumban fedi föl magát, hiszen az értelmiségi ember látszatra ezen a tájon is folyamatosan használja az eszét, ügyel az etikai tartására, s úgy tudja, nem ő, hanem a világ az, amivel baj van, amiben nem lehet élnie, ami miatt nyilvánvaló okkal szorong. Ám egyszer csak beérik a kínos felismerés, vagy esetleg csak a rátörő letargia jelzi sunyítva, hogy mert nem lehetett élnie, bizony nem is élt saját életet, része a világnak, amelyet gyűlöl, a szorongás pedig nem csupán kísérője, hanem kizárólagos tartalma lett létének. E gondolat bátorságához hozzátartozik, és illik figyelembe vennünk: olyan időszakban írta Szilágyi István e regényt, amikor nemhogy szorongásra, rettegésre is volt elég oka.

Nagyigényű, becsületes regény tehát az Agancsbozót, s mindezt szeretném megéreztetni, megkísérlem gondolati útjait követni, a beleépített ismeretanyag szertelen bőségéről képet adni, az önemésztő írói jelenlétet e hatalmas teremtés minden pillanatában érdeme szerint méltányolni, de előtte közönséges olvasói tapasztalatommal kell elszámolnom: csalódást okozott. Sértette az arányérzékemet.

Felületi közelítésben úgynevezett antiutópiaként határozható meg a regény: négy férfi ismeretlen okból és ismeretlen módon összegyűjtve, egy tökéletesen elzárt óriási hegyszakadék függőleges sziklafalából nyíló barlangban él, az ott berendezett kovácsműhelyben dolgoznak. Kardokat kovácsolnak, a történelmi idők valamennyi kardformáját felidézik, a hagyományos eljárásokat követik, de munkájuk eredményét senki nem kéri számon tőlük, a kardok csak gyűlnek a tárlókban, igaz, fegyverként – amúgy edzetlenül – nem is volnának használhatók. A nyersanyagot és az élelmet csigán felhúzott zsákokban kapják meg. Eleinte az allegorikus vonatkozásokat kutatja mindebben az olvasó, de hamarosan ráébred, hogy e helyzet összetevői meghosszabbíthatatlanok, nincs olyan parabolaív, amelyen azonos tulajdonságokat mutatna e kovácsműhely rendje a társadalom rendjével. Ez kedvére szolgál: nem rajong a logikai tyúklépések szerint haladó tanmeséért. Ráadásul az analógiás átszámításokra épülő ötlet hamar kifullad, de mert szinte a végtelenségig működtethető, az írók szinte sohasem hagyják abba kellő időben az efféle történeteiket. Az olvasó tehát mintegy „nagykorúsítva” érzi magát, amikor rájön, hogy a barlangbéli élethelyzet nem utalás valami „tényleges” élethelyzetre, hanem semmi más, mint önmaga, éppoly abszolút s voltaképpen illogikus, mint valamennyi élethelyzet az „életben”, a legmindennapibb is. S valóban, a regény név nélkül útjára bocsátott, majd a társai által őszülő haja után Deresnek nevezett főalakja élni kezd ebben a helyzetben, pontosabban egzisztálni, hiszen a helyzet túl behatárolt, túl steril ahhoz, hogy a benne levést életnek lehessen nevezni.

Persze történik egy s más. A legfontosabb esemény a szarvasvadászat, amelyre egész évben készülnek, az egyetlen alkalom, amikor a csigán egyet maguk közül leereszthetnek. Sorsolással döntik el, ki legyen az: Vulkán, a „szelíd karvalyképű”, komor, de segítőkész vezéregyéniség-forma, Héfa, a „gyűrt bokszkesztyű-fejű”, kiskamaszlelkű indulatember, vagy a „szakállas”, a másik kettőnél elmosódottabbra sikerült, zárkózott, józan Ilmár. Az elejtett szarvas feldolgozása, a pompás vacsora a legnagyobb ünnepük, ekkor sodródnak legközelebb eltemetett vágyaik felszínre engedéséhez. A lakomára hamarost következik irgalmatlan fegyelmével a tél, amikor légmentesen le kell zárni a barlangnyílást, s még a pár méternyi sziklapadról is le kell mondaniok a barlang előtt. Télire szamurájkardok készítését kapják feladatul, ezúttal már edzeni, köszörülni is kell őket, s ez a körülmény, hogy a munka sokkal igényesebbé és valamelyest értelmesebbé válik, hatalmas változást idéz elő, visszavonhatatlan következményekkel. Deres egészen átadja magát a feladat vonzásának, kissé be is csavarodik, a többiek visszariadnak tőle. Tavasszal baleset történik: a lezúduló hó és jég csaknem elsodorja Vulkánt, és földhöz csapja Héfát; az esemény alkalmat nyújt arra, hogy kiderüljön, voltaképpen már-már kedvelik egymást, legalábbis egymásra vannak szorulva. A nyár a damaszkuszi pengéé. Sajátságos ötvözet, különleges hevítés és kovácsolás a markolatig visszahajlítható kard titka. A technológiai leírás azonban kevés volna a sikerhez, az egykori perzsa kovács tudását szinte médiumként kell kifürkészniök az anyag viselkedéséből. Az ismertetés szerint legvégül a felhevített pengét egy rabszolga testében kellett lehűteni, és Deres, ismerve társai ijesztően következetes munkaerkölcsét, számol azzal, hogy e befejező aktusra is sor kerülhet, félni kezd, hogy ebben részesnek kell lennie, vagy – ki tudja? – áldozatnak szemelték ki, és szökésre szánja el magát. A regény utolsó fejezete úgyszólván a kalandregények – még inkább kalandfilmek – motívumait sorakoztatja föl: őrház, kutyák, kerítés rejtett riasztócsengővel, váratlan meglepetés… A meglepő fordulat nem más, mint hogy Deres rejtekhelyéről látja: három társa is lejött titokban a barlangból, abban a hiszemben vannak, hogy őt magára hagyták odafönn, szavaikból kiderül, azért határoztak így, mert az utóbbi időben tanúsított hisztérikus magatartása miatt alkalmatlannak ítélték a szökéssel járó izgalmak kiállására. Deres szemtanúja lesz annak is, hogy az őrség Héfát lelövi, látja, hogy a másik kettő kissé meg is könnyebbül ettől – Héfa kétségkívül nehézkes mozgású volt, tehát a megkönnyebbülés érthető, mindazonáltal Deres ezek után mégsem fedi föl magát előttük, külön-külön folytatják útjukat.

A történések nyilvánvalóan és hangsúlyozottan véletlenszerűek, nincs közvetlen közük ahhoz, amiről a regény szól. Az író meg is formulázza ezt, mint szemlélete alapelvét Deres egyik meditációjában: „Na de minden helyzetben az ésszerűt kutatni; minden eseményt, történést, sőt ezek mozzanatrészelemeit is szükségszerűnek, okkal valónak feltételezni – ugyancsak agybaj. Még ha az emberi szellem mégoly riadékony is. Mert jó, didereg őkelme az érthetetlen helyzetek félhomályában; és innen a kényszer, hogy mihelyt egy helyzet »elmozdul« s »történni kezd«, annak máris értelmet, jelentést tulajdonítsonám hiába próbál összefüggésrendszerbe férceim esetlegességeket, ezek úgysem szövődnek biztonságos hálóvá, mely megtartaná, ha a trapézról leesik… Mi van, kezdünk fázni a véletlenektől?… De erre talán mégse botorkáljunk tovább. Mert még betévedünk. Mint kósza véletlenek. Saját létünk kapuján?” A történések még ürügyül sem szolgálnak arra, hogy az elemi epikai igénynek megfelelően a szereplők megnyilvánuljanak, végig nem ismerhetjük meg például élettörténetüket. Deresről tudhatjuk a legtöbbet, de róla se sokat, ő megcsömörlött munkahelyétől, főnökétől, önmagától ezen viszonyaiban, magánélete unalmától, és egy ifjúkori túrája útvonalát követve könnyű felszereléssel és egyedül nekivágott a magashegységeknek, jéghatár fölötti gerinceiken vándorolt, minden célképzettől menekülve. Amikor a bejárható út végére ért, és kényszerűen visszafordult, végképpen céltalanná vált, hiszen a hazajutás mint cél fel sem merült. Mindezenközben tudni lehet, legalábbis sejteni lehet, hogy valakik figyelemmel követik, akik – midőn egy kőomlás magával sodorta – megmentették, és kirakták a sziklapárkányra a barlang előtt, ahol aztán magához tért. Később kiderül, hogy feltehetőleg helikopterrel szállították oda. – A belénk ivódott epikai séma azt a feltételezést sugalmazza, hogy ezek a valakik valami céllal, szándékkal cselekedték ezt. S ez a sejtés természetesen szorongással tölt el minket. S noha a sejtés nem igazolódik szokványos formák között, nem jelenik meg a színen az egyenruhás, vagy villogó szemüveges, vagy nyáladzóan debilis hatalom, a szorongás nem minősül fölöslegesnek vagy értelmetlennek. Sem a miénk, sem Deresé. Ellenkezőleg. Úgy tűnik, ez a szorongás olvasásunk tartalma, ami által személyesen és úgyszólván a regény világán kívül, hiszen a saját idegzetünk reflexpályáin találkozunk a regényfigurával. A szorongás ugyanis van. Mindegy, minek nevezzük, Velünk Rendelkező Szándéknak – mint Szilágyi István –, vagy Hivatalnak, Kastélynak, Szellemi Rendőrségnek, a megnevezhető fenyegetés kisebb, mint parttalan félelmünk. A szorongás fertőzet: „…bújhatsz a föld alá, landolhatsz távoli bolygókon, ha egyszer füstködös tájakról indultál, úgyis mindegy. Ott ügetnek a nyomodban félelmek és agyrémek, s hogy mikor érnek utol: idő kérdése csupán. Magadból vetítetted ki őket, tehát követnek, mint az árnyékod, hiába próbálsz elfutni előlük. És különben is: belerondítunk a létezésbe, és vesszük a kalapunk?” (Ez az idézet is a regény főalakjának egyik önreflexiójából való.)

A regény tehát nem történések felől ragadható meg – következésképpen az antiutópia megjelölést is tévesnek kell ítélni, hiszen mellékes körülmény marad, hogy e barlangmélyi bezártság ijesztő esélyként jön számításba –, ugyanakkor nem fogható az allegorikus értelmezések hálójába sem, mert a megszokott csömörös-kudarcos gondolkodásmódunk fogalmait tüntetően elutasítja, megrontott, befülledt képzeletünk sémáit tudatosan kigúnyolja. Mi van hát akkor ebben a regényben? Mi az, aminek megértéséért végigverekedte magát az író egy magashegységi gerinctúrán, s egy évet lehúzott a kovácsműhely-purgatóriumban? S végre is mi az, amit megértett? – Ugyanis erről van szó e vállalkozásban: Heidegger szóhasználatával élve létmegértésről (mely „az ittlét egyik alapvető meghatározottsága” – Lét és idő, 2. §), s az utalás korántsem önkényes, hiszen Szilágyi István jó néhányszor hivatkozik az elmefuttatásaiban az egzisztencializmusra.

A regénybe foglalt létértelmezésre később visszatérek, most még a regényről mint regényről beszélünk, s ebből a szempontból elég annyit tekintetbe venni, hogy az író egy gondolati ösvény felderítésének szentelte könyvét, hogy kiutat találjon e földrésznyi kudarcból, bármily vesződséges, bármily magányos kiutat. Az Agancsbozót tehát voltaképpen tételregény, mint az egzisztencialista regények többnyire. Az efféle regények tartószerkezete a legnemesebb anyagból készül ugyan, mégis csak kicsiny távolságokban feszíthető ki, hogy a gondolati ív befogható legyen egyetlen pillantással. Ugyanakkor az abszurd fikció is nehezen tűri a terjengősséget, mindenesetre nehezebben, mint a valóságfikciót nyújtó epika (a G. A. úr X-ben túl hosszú, míg a Befejezetlen mondat-tal kapcsolatban efféle kritika fel sem merül). Eszerint az Agancsbozót kettősen is túlterhelt regény. Olvasója kicsit későn tud bekapcsolódni a szellemi vedlésbe, noha mint a kelet-közép-európai pszeudo-civilizáció részese, maga is rászorulna erre, s örömest vetné le a végig nem gondolt gondolatok, nem érzett érzelmek kérgét magáról, ha időben érdekeltté válna e felismerésben. Mindvégig sokat kap a regénytől: a kovácsmesterség ősi fogásainak leírását, a magashegységek élővilágáról meglepő ismereteket, okos, kulturált rezignációt sugárzó meditatív esszéket, s a gyakorlatias leírások és illúziótlan, racionális elemzések tőszomszédságában egy elbűvölő varázslatnak is alanya lehet: az író a kulturális emlékezetére kacsintva ravaszdi egyszerűséggel lényegíti át mítoszi vízióvá a barlangműhelyt és a négy kovácsot. Igen, sokat kap, csak éppen kívül marad a regényen.

Utólag – de csakis utólag – ez a kritika voltaképpen jogtalannak tűnik fel. Hiszen számos megoldásról vagy megoldatlanságról, amely korlátozta az olvasói együttműködést, kiderül, hogy szükségszerűen következett a regénynek mint gondolati útnak a logikájából, Szilágyi István tudatosan vállalt filozófiai aspektusából. Ilyen mozzanat például az, hogy Deres társairól, a regény másik három szereplőjéről nem áll módunkban ismerni az életrajzi előzményeiket. Nem volt könnyű írói feladat életre kelteni és életben tartani őket pusztán néhány külső vonásuk, felszíni szokásaik – az egyik sörivó, a másik mindig teát főz stb. – alapján, és Szilágyi Istvánnak ez bravúrosan sikerült, mégis minthogy az ő technikai ügyességére több figyelem jut, mint teremtményeire, nem csoda, ha azok iránt közönyösek maradunk. Holott azzal, hogy az író a három kovácsot csakis a barlanghelyzetben szerepelteti és értelmezi, voltaképpen elutasítja az obligát előfeltevést, hogy van valahol egy „valódi” világ, ahol e három ember „valóságos” élete zajlott, s ahol az egyik – teszem azt – buszsofőr, a másik tanár, a harmadik párttitkár, s most e „normális” valójukból kiszakítva léteznek, kiszakítva a „világból”. Egy filozófiai meggyőződést juttat érvényre: eszerint az ember léte csak a mindenkori itt és mostban fogható fel, azaz jelenvalóságában, ami azt jelenti, hogy ő és léthelyzete egyetlen konkrét valóság. (Lét és idő, 5. §: „…a létezőre nem húzhatunk rá konstruktív-dogmatikus módon tetszőleges valóságeszméket, legyenek azok mégoly »magától értetődőek« is; az ilyen eszmékben jelentkező »kategóriákat« nem szabad ontologikus megfontolás nélkül rákényszerítenünk a jelenvalólétre. A megközelítés- és értelmezésmódot éppen ellenkezőleg úgy kell megválasztanunk, hogy ez a létező önmagában és önmagától mutatkozhassék meg.”)

A heideggeri rendszerben a fenti gondolatból „a környező világ birtoklása, a „gondoskodás” a dolgokról, a dolgok és az eszközök „kéznéllevősége” következik – aligha véletlen, hogy Szilágyi István az adott léthelyzetére lecsupaszított emberi lényt mint szorgos és leleményes iparosmestert állítja elénk. Egyébként e teoretikus hátteret nem ismerve és nem tekintve is arra a megnyugtató és örömteljes felismerésre vezet a négy férfi tevékenységének leírása, hogy az ember eredendően zseniális. A lefokozottsághoz képest, amiben a hatalmi és a civilizációs erőszak tartja, megdöbbentő megannyi ösztönös készsége, ötletessége, s ez az adottság, úgy látszik, lényegibben emberi, mint amit annak vélnénk: a tudata. Ezt akár tetten is érhetjük olyankor, amikor voltaképpen az eszközök, az anyagok puszta szemlélése által feltárul előttünk a mód, hogyan használhatók és formálhatók, amikor tehát az ősi eljárások, évezredes ismeretek spontán módon reinkarnálódnak cselekvéseinkben. (A négy kovács például több ízben is csak azután kapja meg a technológiai útbaigazítást, miután már megvilágosodtak, és megoldották a feladatot.)

Szilágyi István azért vezette el szürke fejű értelmiségi főalakját az anakronisztikus kovácsműhelybe, az alvilágba (ahol „sólymok, sasok, keselyűk rég éhen veszett, kipusztult fajtái telepednek a ferde kőlap ereszére”, megérezvén a szarvashús szagát, ahol télire kővé dermedt viperák vackolják be magukat a zugokba, és örökké parázslik a tűz), hogy ember volta elemi méltóságához visszataláljon. – Innen nézve már érdemes a szimbolikus befejezést elemezni.

Deres óvatosan kúszva keresi a réseket a tőrhegyes száraz ágak összeékelődött szövedékében: „Igen, ez az ezüstszürkén villódzó fal védett minket a világtól. Most pedig ez a szederindával, aljnövényzettel benőtt agancsbozót akar tőle távol tartani. (Avagy amikor a várfal, a védmű börtönráccsá válik az ember körül.)” Átjut, és szabad vadászként várni kezdi a szarvasokat: „mert ha nem ők jönnek el, a szarvasok, itt lesznek rajtunk a kutyák. Lehet választani”. Vadászként élni, és nem menekülő rabként: ez nagyobb részben választás kérdése – állítja tehát eltökélten a regény. – Nemcsak a külső kényszer tesz minket alávetett lényekké, hanem szorongásunk, előítéletekhez és normákhoz való apatikus alkalmazkodásunk is. A saját erőnkre és lehetőségeinkre való ráismerés és azok érvényre juttatása már önmagában kiút. Néhány oldallal a befejezés előtt Deres így fakad ki: „Aki viszont a saját rabszolgalétén nevetni tud, az dögöljön meg. Annak meg kell dögölnie.” (Lét és idő, 56. §: „…a hívás, aminek a lelkiismeretet jellemeztük, nem más, mint az Akárki-önmagához szóló felhívás saját Önmagában. Ez a felhívás az Önmaga felszólítása Önmaga-lenni-tudására, és ezzel a jelenvalólét előrehívása a maga lehetőségeibe.”)

Az önmaga visszavételére törekvő létező önmagába záruló kör, s ez úgyszólván botrányos képtelenség a hétköznapi megismerés és a tudományos vizsgálódás számára – Heidegger azonban nyíltan vállalta gondolatrendszere részeként. Szilágyi István hőse is amikor visszaveszi önmagát: visszatér oda, ahonnan elindult, a kiút csak ezt jelentheti, minden más szökés volna. Csakhogy hiába felel meg oly szépen a filozófiai szemléletnek a hős választása, ha az elbeszélőművészet alapvető szerkesztési elvével meg szembeszegül. Ez az elv Arisztotelész Poétiká-ja óta így fogalmazható meg: „A történet két része: a fordulat és a felismerés.” Az Agancsbozót-ban a fordulat már az expozícióban megtörténik, amikor Deres szembesül életundorával, és elhagyja a várost, s ebben akár az öngyilkosság esélye is benne van. Az úton ehhez képest már nem történik vele semmi, csak maga az út. A barlangban töltött idő nem katarzis, hanem lábadozás. A felismerés nem hoz változást, csupán lassan szétszivárog az eszmélkedéseiben. (Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy feltegyek egy ideillő, de a mű világán kívül eső kérdést. Miként alakult volna Deres útja, ha az író abban a tudatban formálhatta volna ki a regényét, hogy 1989-ben gyökeres fordulat következik be országainkban, s ez hoz le bennünket a barlangból? Ha kiderül, hogy létünk filozófiai aspektusú megvilágítására megnyugtatóan etikus világkép áll ugyan a rendelkezésünkre, de emellett és ezen túl ránk zúdul az anarchia és a bizonytalanság? Ha kiderül, nemcsak önmagunk „visszavételére” van egyedi és magányos esélyünk, hanem reményünk kezd lenni arra, hogy a világot, jelenvalóságunk szociális és intellektuális értelemben teljes világát is „visszavegyük”, azazhogy éljünk? Egyszerűen hogy éljünk?)

Eszemben sincs, hogy e regényen kívüli történelmi fordulat felemlegetésével csökkenteni akarjam Szilágyi István felismerésének jelentőségét. Ő igenis megküzdött a kelet-közép-európai lét reménytelenségével, és kiutat talált belőle. E tett jelentőségét semmi sem csökkentheti. Talán csak azon érdemes eltűnődni, hogy nincs-e összefüggés a regény túlduzzasztott mérete és a vállalkozás kezdetben nyilvánvalónak érzett kilátástalansága között. Nincs-e összefüggésben azzal, hogy még az emberi szabadságot körülíró filozófiai tézishez is a rablét kényszerpályáin haladva kellett eljutnia?

Feltehetőleg van összefüggés. Ám mit sem változtat ez azon, hogy az Agancsbozót nagy mű, de nem jó regény.

A Kő hull apadó kútba is rendkívül bonyolult szerkezetre épült. Egy társadalmi regényt olvasztott össze egy lélektani regénnyel, s minde mögé odavetítette a balladai hagyományt. Mégsem tűnik túlterheltnek, ellenkezőleg: e hármasság keltette életre, mert minduntalan új és új nézőpontot kínált egy szerelmi gyilkossághoz. Szendy Ilka e többszörös tükrözésben hol lázadó volt, aki képtelen beilleszkedni a középszerűeknek való rendbe, hol megrontó, gyilkos, ugyanakkor fejedelmi erő lobogott föl benne, más oldalról meg láthatóvá vált a gőg, az önzés és az őrület. Megint máshonnan az esendő szeretetvágy. E rétegekkel összevetve az Agancsbozót műfaji rétegeit – tézisregény és antiutópia, esszérészletekkel átszőve, s mindé mögé mitológiai képzetek vetülnek –, szembetűnő, hogy itt az absztrakció került túlsúlyba, még az egyszeri, személyes emberi sors sem más itt, mint filozófiai kategória.

Eleinte arra lehet gyanakodni, hogy az Agancsbozót túlterheltsége abból a veszedelmes írói kényszerességből fakad, ami nem egy kiváló tehetségű írónk pályáján súlyos nyomot hagyott: hogy nagy művet akarnak írni, mindenáron nagyot, ami alatt leszakad az asztal – ahogy egy sikeres ifjú szerző néhány éve egyik könyve ajánlásában megejtő nyíltsággal ki is mondta. Az elemzésben elmélyedve azonban már nem tudjuk eldönteni, hogy milyen okot véljünk a regény elhibázott arányai mögött: a nagyot akarást-e vagy pedig a politikai kilátástalanságot, amelyet igen nehéz lehetett az írónak elnyomnia magában, hogy ki tudja sajtolni – ha máshonnan nem megy, legalább az ideák világából – a túléléshez nélkülözhetetlen reményt.

 

Ács Margit