Orbán Ottó

IFJABB J. ALFRED PRUFROCK SZERELMES ÉNEKE

 

Frédikém, nem túlzás ez?
(Id. J. A. Prufrock)

Menjünk, bátyám, én itt, a kórházfolyosón, s te ott,
szeretve gyűlölt Angliád fölött, a ködben –
előre hátráló, nagy költő, T. S. Eliot,
tömegmalomban lőporrá őrölt egyén,
Amerika megsebzett ősnaívja,
aki Mammon förtelmes pofájától visszadöbben,
s akit közönséges reakciósként átkoztak ki többen…

Menjünk; mintha valaki hívna
vagy elragadna minket, s mindkettőnket csíkos rabruhánkban,
ahogy itt jártunk a világban –
kórházi pizsamámban én
s te bankárokra illő öltönyödben.

Egy lépcsőn kapaszkodunk fölfelé; a fordulón túl
a füstben úszó évszázad ködös jövőbe fordul.

A helyszínt, melyet most elhagyni készülünk, jól ismerem,
itt mondta anyám özvegyen: „Jaj, istenem!”,
és itt égett pokoltűzként a nyári hőség,
de nem a hölderlini, izzó levegőég,
hanem gyárak, kemencék, autók sűrű füstje,
s egy roppant kémény meredt a semmibe, mint a tüske,
s utópiák, háborúk, forradalmak
szolgáltatták véres nyersanyagát a dalnak,
miután megtörtént a botrányos eset,
hogy Isten varázsgömbje sárként szétesett.

Egy lépcsőn kapaszkodunk fölfelé; a fordulón túl
a ködös jövő még gomolygóbb ködbe fordul.

És nincs tovább, ez a legfelső emelet.

S most itt imbolygunk kórteremről kórteremre,
de mondhatnék helyette évre évet,
és nincs aki a kérdésre felelne,
hogy ki dönt helyesen és hogy ki téved,
és nyarat nyár követ és tél telet,
és elhamvad, mint lángoló hajfürt, a képzelet –
az új világ, ahova készültünk veled.

Egy buborékban. Bolygónk jó tízölnyi víz alatt,
angyalok helyett repülőhalak,
és istenszobrok, aranypénzek, urnák, evezők,
s látni egy kontinens roncsát, mint szemétlerakót és temetőt,
s a mikrofonba könnyes giccset üvöltő, falánk szirének
ajkán fölzeng az étkezés előtti ének.