Závada Pál

Látogatás csengetéstől ragyogásig

 

Fel-alá járok a szobában, ha az ajtó felé megyek, az némi haladék, de az asztalnál ijesztően fehér a papír, a takaró alatt fekve nézem, hogy felülök, felállok, és fel-alá járkálok egy ház előtt, bemenjek vagy ne, elkezdjem, bocsánat, hogy zavarok, dehogyis, nem zavar, azt hiszem, mégis alkalmatlan, miért volna, jó, csak felveszem a hangját, vagyis a telefont, jegyzetelés helyett, de még mindig csörög, hosszan cseng…

 

Dobrí gyen, Palyko, vi sztye, nocsak?, kérdezik, hogy én vagyok-e az, aki ajtót nyitott, becézett keresztnevemen szólítanak meg, ahogy az otthoniak szoktak gyerekkoromban, csak most magázva. Két asszony áll az ajtóban.

Ja szom, válaszolom nekik, úgy látszik, ismernek, és talán nekem is tudnom kéne, hogy ők kicsodák. Nye hnyevajtye sza, zse vász háborgatujeme, kezdik az elnézéskérést a zavarásért, nem háborgatnak, mondom félálomban, s még el sem gondolkodom azon, vajon mondjam-e én is úgy, tótkomlósi fonetikával, ahogy ők, hogy nyi, nyi, nye háborgatujetye. Eleve tudom, úgy is megértik, ahogy én mondom, ha egyszer a szülőfalum nyelvén szólaltak meg. De vajon tényleg azon-e? Itt, a hetedik kerületi, negyedik emeleti ajtóban? Nem a szemközti lakást kereső erdélyiek ezek inkább, vagy szomszédaink görög rokonai, bizonytalanodom el, jól értem én ezt?

Még gimnazista koromban, az egyik téli szünetben, KISZ-es sítáborban a dobogókői üdülőben, egy reggel azt álmodtam, hogy otthon, a szülői házban alszom, és arra ébredek, ahogy a szomszédunkban lakó agglegény kovácsnak, Jóska bácsinak a nyanya Zuza nevű és rendkívül éles hangú cselédje (Jóska bácsi háztartásába bejáró nő) a piacról jövet, szokása szerint ordítva tér be nagyanyámhoz, nyanyicska Mara, tu sztye?, v népbovgye szom bola! (tudniillik nyanya Zuza rendszerint már azt megelőzően közölte, hogy teszem azt, a népboltban járt, mielőtt még nagyanyámat, benézve a konyhába, kiszólva az udvarra, megtalálta volna), és a kérdezőnek válaszol a kérdezett, tu szom, tu, hallatszik az öröktől fogva ismert, dallamos nyelven, amely, lássuk be, hogy nem szlovák, hanem tót, sőt talán csak komlósi, s én a másik oldalamra fordultam, de nem ekkor, hanem amikor nyanya Zuza tudtul adta, hogy akkor ő itt most takarítani fog, hittem azt, hogy álmodom (hisz nyanya Zuza nem nálunk, hanem Jóska bácsinál szokott takarítani), pedig, hogy a piaci hírek harsány közvetítésére felébredtem, az volt az álom, és a pilisi szlovák szobaasszonyok társalgása, majd egyikük becsörtetése és ismerős hanghordozással bejelentett takarítási szándéka volt a megfellebbezhetetlen valóság.

Áll a két asszony az ajtóban, egyikükön kék dzsörzéruha, a kezében barna műbőr utazótáska, a másikon fekete akrilkardigán, szürke-fekete virágmintás nejlonkendővel, a lábánál piszkosfehér, zsinórfogantyús bevásárlószatyor, Universal feliratos. Testes, megvastagodott lábú hetvenesek, falusi nagymamák.

Újból nekirugaszkodnak a bebocsáttatásnak, elnézést, és most már semmi teketóriázás, beengedi minket?, kérdezi meg a dzsörzéruhás, s most már biztos, hogy nem görögül, és az alanyi helyett használt tárgyas ragozás minden kétséget kizár, lyebo nyanyicski Mare uzs velymej nacsim, hogy Mara néninek már nagyon kell, uctyím peknye (ezt a „tisztesség-ne-essék-szólván” értelmű kiszólást mindig kedveltem, de van, aki azt mondja: prepitujem), kcela bi sza vistyaty, ja, ha ennyire, hogy sürgősen vizelnie kell, akkor nincs mese, széles karmozdulat a fürdőszoba felé, potye frisko, csak jöjjön gyorsan.

Alye talán zme vász nyi szposztyelyi kiugrasztovalyi?, érdeklődik beljebb lépve a dzsörzéruhás, hogy vajon nem az ágyból vertek-e ki, ezt kérdezi, álnokul, hiszen félig magamra rángatott köpenyem, dagadt szemem, bamba ábrázatom magáért beszélne, á nyi, nyi, dehogy, tagadom mégis, ahogy illik. Csak hát zse na Kőrösi zme teraz dvoslyi do Keletiho, világítja meg ő a helyzetet, miszerint most ért be a vonat, a zse egyenesen szem zme sza habalyi, mármint ide, hozzám. Egyenesen szem, hozzám siettek, vajon miért, kérdezném tőle, gondolom magamban.

Nadrágot-inget húzok a szobában, nak sza pácsi, tessék, ültetem le őket aztán, hálálkodva köszönik meg, csomagostul foglalnak helyet, torkot köszörülünk, majd hallgatás. Megkérdezem, kérnek-e kávét, de hevesen tiltakoznak, talán teát?, nem, nem, isten ments (bozse chrány), nem, semmit, nyics, no! Megint csönd.

No, a vlasznye, tulajdonképpen…?, próbálnám a tárgyra terelni a szót, erre vendégeim egymásra néznek, s némi fészkelődés után a kék dzsörzéruhás annak jeléül, hogy jó, akkor ő elkezdi, biccent egyet, csítalyi zme, azt mondja, ako do zrányika tjeto novini zovú, ebben a, mi a rossebnek hívják újságban, zse Palyko vi, mármint én, ako odavalósi komlósan, segíti, zse hát, pomózsetye, ha az emberek, hogy hát zsebi, szóval, no.

Ja, aha… Mi? Hát… a népújság, dadogom, ja tatam, abba én, ha azt járatják, azt hiszem, nem írtam, csak egy, cso to bolo, interjút csináltak, alye… a kollégák ott is, nagyon készségesen, ha az emberek ügyes-bajos dolgaikkal felkeresik, vagy levélben… Álye nyi, Palyko, vi félre rozumjetye, nem, nyi je o tom, nem arról van szó, nám uzs nye nacsim, nekünk nem kell nyics elintézovaty. Nem, nem, nyi! De, teszem azért hozzá, nyi za to mondom, nem azért, mert én velymej szívesen, csak nyugodtan. Álye dehogyis, nyics no, hárítanak kórusban.

Hanem? No tak miről, o csőm bi bolo…? Podlya pravdu, szánja rá magát ismét a dzsörzéruhás asszony, hogy megvilágítsa, mi az igazság, mi z nyanyicskov Markov lyen egyszerűen pozhováraty, hogy hát ők Marka nénivel csak beszélgetni szeretnének velem. Beszélgetni, lepődök meg némán, miről? Hát tak… cso novo, mi újság Komlóson?, kérdezem. Hmmm, biggyesztik le egyszerre az ajkukat, és vonogatják a vállukat, hogy nyinto különösebben nyics. Ismét egy hosszabbacska csönd.

Pocsúv szom, próbálkozom egy témával, bemondta a tévé, hogy sertésvész van a megyében. Ahá, Erka, ti szi nye pocsúla? (te nem hallottad?), fordul oda társnőjéhez a Marka néninek nevezett akrilkardigános, hogy vraj na Csabe je száj- és körömfájás, alye főorvos szanyekcev nyilatkozovaty, zse egyszerűen nye bov hajlandó se volt. Ááálye, cáfolja a, most már tudom, Erka néni nevű dzsörzéruhás legyintve, nyi je to száj- és körömfájás, lyebo rádjov vravev, mondja a rádióra hivatkozva, zse románi behurcovalyi meszo, a zseje to voljaka ismeretlen nyavalya. Az áthordott romlott hústól?, kérdezem, s ők hevesen bólogatnak, ahá, öhö, öhmm, ugyanis a komlósiak az igent, úgy, hogy áno, nem is használják.

Nézünk mindhárman magunk elé. Én bizony kávéznék, egyelőre mégse mozdulok, csak amikor a hál’ istennek hűvösebbre fordult időt kezdik el megtárgyalni, és szerencsére megint csak egymás közt, settenkedek el a kávéfőzőhöz, de eső még mindig nem esik, sopánkodnak ők sóhajtozva, nye padá.

A lyen takto, szám szebe?, veti utánam, a tűzhely felé, a nicsak, milyen bátran évődő kérdést Erka néni, azt firtatva, hogy csak úgy, egymagam szöszmötölök magamnak?, amin afféle ugratást kell érteni, férfi a konyhában, sehol az asszony? Lyen takto, motyogom zavartan, azt latolgatom, mit kössek az orrukra, lyebo moja (ez a moja, hát ez remek kifejezés, jótékonyan általános, magyarul is elkelne, hiszen csak annyit jelent, hogy az én nőneműm), moja tasla, elutazovala, most én meg feszélyezzem magam a tótul ragozott magyar igék miatt?, mégis magyarul folytatom, elutazott Rómába, ösztöndíjjal…

Áhhá, mondják ők egymásra nézve, hápogó bólogatással, a hát-az-bizony-messze-van döbbenetével az arcukon, és a folytatást, hogy a gyerekeink, mondom, azok meg nyaralnak, mondanám, már el is harapom, mert hangos ámélkodásuktól nem is hallanák.

Felhajtok egy csésze kávét, megint leülök. Szóval sztye szám, hordozza körbe ekkor tekintetét a lakáson a dzsörzéruhás Erka néni, jelentőségteljesen szögezi le, hogy ezek szerint egyedül vagyok, dobre, velymej dobre, teszi hozzá különös hangsúllyal a naggyon jót. Molto bene, jut eszembe ő Rómában, fel kéne hívni. És dolgozni akartam. Mi lesz itt már?

No alye, kockáztatom meg, s közben felveszem az asztalról és feltűnően megnézem az órámat, kilenc óra negyven perc, hádom, talán, ha mégis el tetszenének mondani. Az akrilkardigános Marka néni már feszengve pislog oldalra társnőjére, de a dzsörzéruhás Erka néni úgy csóválja a fejét, mint aki nem érti, mi a probléma. Újra csak a beszélgetési szándékot ismétli, de miután az ezt követő zavart csönd már elviselhetetlenül hosszúnak bizonyul, hozzátoldja még, hogy a munkájáról, az életéről, mármint az enyémről. Micsoda? Zse vlasznye cso robítye?, segít be most már Marka néni is, voltaképpeni foglalkozásomról érdeklődve. Hát ez… mit mondjak hirtelen, aztán kínlódva belekezdek, feszengve nevezem meg a szakmámat, miszerint szociológus volnék. No dobre, szól közbe Erka néni, alye tulajdonképpen to je cso, hogy hát na, de az micsoda. Hát… az emberek életéről, munkájáról, dadogok, közben elkapom a nénik röpke tekintetváltását, hadonászva keresek szavakat, majd megkockáztatok egy magyarázatot, magyarul, bizonyos összefüggésekről az emberek különféle csoportjai és egyes társadalmi jelenségek között, de ismét vendégeimre pillantva, inkább azzal fejezem be, hogy tanulmányokat írok, meg, ahogy a falumról is írtam, szociográfiákat. Aha, öhmm, bólogatnak, ez, mondom, a kutatási tapasztalatok megírásának sajátos formája, és itt elakadok. Alye to ako, amit megtudja, hogyan…?, feszegeti azonban tovább a kérdést Erka néni, a metodológia síkjára terelve azt. Hát, mondom, prepácstye, alye magyarul mondom, elnézést, szóval vagy egyszerűen beszélgetek emberekkel, előre kigondolt terv szerint, ugye, interjú, mint a tévében, vagy hát… le vannak írva a kérdések egy kérdőívben, itt Marka néni a lába mellé húzza Erka néni utazótáskáját, és be kell írni a válaszokat, aztán ezeket összesíteni, és…

No a, szem pocsúvajtye, húzza közelebb székét Erka néni, merthogy hallgassak csak oda, alye… vélemény mátye? Akí vélemény?, kérdezem, hogyhogy van-e véleményem, milyen véleményem? Lyebo nász vás vélemény érdekeluje!, közli diadalmasan Erka néni, szemével aprót csippentve Marka néni felé. Hogy őket, az enyém, alye o csom, és miért? Lyebo, mert mi zme, emeli fel a hangját Erka néni, s közben váratlanul feláll, mink, azt mondja, és lehajol, gyors surrantással elrántva a Marka néni lábánál lévő műbőr utazótáska cipzárját, mi zme od vélemény kutatova, hogy ők a véleménykutatótól vannak, od tochto, ni!, s azzal az orrom elé csap egy paksamétát, hogy ettől e!

Első megrökönyödésemben úgy érzem, rögtön elnevetem magam, de ehelyett bután és kábán ülök, s a szemem előtt a halványsárga folt lassan kitisztul: egy elegáns kartonborítójú, nyomtatott kérdőív fekszik előttem. Valami cím és fejléc is van rajta, de elolvasni már nem tudom, mert Erka néni felkapja, kinyitja, nnno tak, azt mondja, először a gyermek koráról, szüleiről, családi indi… daj mi okulyjer, Mara, kéri a szemüvegét, indi tatásáról szeret nénk…, no, teszi orrára a pápaszemét, erről beszélje!

Hűha. De hogy az ördögbe…? Meg is kérdezem, hogy most komolyan?, egy egész kérdőívet…?, és egyáltalán honnan került…? Vravím, mondom, mondja Erka néni, lassan tagolva, mint egy gyengeelméjűnek, od vélemény kutatova. No tak?, néz rám, ICO-golyóstollának hegyét az első kipontozott sor elejére illesztve. Ez valami vicc lesz, gondolom, valahogy hozzájuthattak ehhez a… de mert a válaszra felszólító tekintet egyre sürgetőbb, jó, belemegyek a játékba.

Vlasznye, kezdem, tulajdonképpen, mint komlósiak, hádom poznátye, ismerik talán az apámat, nagyapámat… Vjes, bácsi Jano, néz rá Marka néni a kérdezőbiztosi pózban ülő Erka nénire, és meg is böki, hogy a nagyapámra emlékeztesse. Erka néni a szemüvege fölött rápillant kolléganőjére: Kerí? Szerintem csak úgy tesz, mintha nem tudná, melyik Jano bácsiról van szó. Ten, cso maju Gyurkovicsku, na Medzovszkej bívaju, és így tovább, előadják az otthoni társalgások szertartásának bevezető menetét, amely olykor hosszabbra nyúlik, mint maga az érdemi, tudniillik bonyolult körülírásokkal tisztázzák, kiről is van, lesz majd szó. Arról, akinek ez és ez a felesége, és öccse is van, mindketten a Mezőhegyesi úton laknak, az, akinek bíró volt az apósa?, dehogyis az, az az öccse neki, de mondom, hogy ennek Gyurkovics lány a felesége, akinek, tudod, az a nála sokkal idősebb András bácsi volt a bátyja, cséplőgépük volt, a Dózsa utcán! Nem tudod? Két lányuk van. Azoknak nem volt gyerekük, hangzik az ellenvetés. Ugyan már. Nem az András bácsi, annak persze hogy nem volt, de a sógorának, a Jano bácsinak kettő, az egyik gondozta az András bácsiékat, a másik…

A másik, az az édesanyám, értem meg a szereplőkijelölési bekerítésből, hogy pontosan tudják, ki vagyok. És vajon mit tudnak még? Felnézek, tekintetem a kérdezőével találkozik, jó, hát legyen, mondok valamit. S miközben némely személyi és családi adatot, évszámot diktálok le, kérdésre közlöm a vonatkozó kataszteri holdakat és társadalmi tagozódási pozíciókat, arra gondolok, hogy legfeljebb lesz egy jó történetem, esti társaságnak való. Mint hóhért akasztanak éppen. Jó képet kéne vágni hozzá, mindjárt meg is próbálkozom egy magabiztos vigyorral, de félúton elakadok vele.

Ömmennyire elégededvagy elégededlen kicsitna gyonelége dedlen kicsitna gyonelé, tjeto, Mara, secke nacsim felsorolovaty?, mutatja a kérdező konzultánsának, a bólintó válasz utáni felsorolásból tudom meg, hogy a gazdasági, politikai és hasonló közállapotokat felsorakoztató tényezőket, hogy azokat szerinte is mindet sorra kell-e venni, öhmm, secke, mindet. Úgy döntök, készséges leszek és gyors. Ha most vasárnap lennének, igen, feltétlenül, döntésemben szerepet játszanának, nem voltam és nem vagyok, csak rokonszenvest vagy ellenszenvest lehet mondani?, de ez rózsaszín kártya, visszaadom, belekeveredett. A szociális biztonság, az egészségügy, az oktatás terén, hát igen, nagyon, hogy a rendszerváltás valóban, és hiteles emberek, hogy ténylegesen megmérettessék, zsebi uzs hát, alye szükségtelen részletezovaty. Mégis épp e ponton bocsátkozom részletekbe, felidézve hajdani szegedi gimnáziumom légkörét. Erka néni bólogatásba kezd, tolla szánt a papíron, de bal kezével sürgetőleg int Marka néninek, daj uzs Mara ten magnov (szedje már elő a szatyorból a magnót), toto uzs életút interjú bugye! Marka néni izgatottan pakol, gombokat nyomogat, kazetta jeszto v magnove?, kérdezi tőle Erka néni, jeszto, s kigyullad a felvételjelző kislámpa, végre megnyugodhatnak. Lyen folytatujtye, nyugodtan, szólít föl Erka néni, mondjam csak, ne izguljak, de ha megkérhetem, teszi hozzá, tömören. Nocsak, kapom fel a fejem, de folytatom. Mit akar ezzel mondani?, kérdez ő bele a következő mondatomba, válasszal próbálkozom, de a fitymáló arckifejezést látva, elhallgatok. Alkalmazuj tento, kí fene, hogyhívják, hardkvescsön!, nevezi meg Marka néni, az interjuer füléhez hajolva, az eszközt, amelynek bevetését tanácsolja velem szemben, s én már tudom, hogy kerek-perec meg fogják kérdezni, hogyan lettem elsőben az osztály KISZ-titkára. Így is történik, s míg a válasszal küszködök, érzem, kiver a veríték. Ámbátor a Kádár-rendszerben, ugrik át következő kérdésére Erka néni, leplezetlen gúnnyal a hangjában, ugye természetesen el volt nyomva?

Milyen érdekes, ezt a kérdést valahol már szinte szó szerint… Értetlenkedve húzom föl a szemöldökömet, hogy hát hogy érti, mije nem jelent meg?, csap le ő rögtön, hát… tulajdonképpen, ugye, ezeken a, hogy mondjam, periferikusabb publikálási csatornákon, és szinte csak támogató szerkesztőkkel találkoztam, így előbb-utóbb… Tudom már, egy tévérendező kívánságára noszogattam a valamikori „kuláklistás” Ondris bácsiékat, de vonakodtak, mire a rendező így fordította le a kérdést: Hogyan nyomták el magukat ebben a negyven évben, és hogy mentek tönkre az elmúlt évtizedekben? Ugyan, hát uram, szólt közbe itt már Ondris bácsi felesége, minek néz maga minket? Azért tessék megnézni, régi ez a ház, de renováltattuk, ikerablakok, üveges veranda, fürdőszoba, a gyerekeknek kétszinteset építettünk, van két autó, hát még most is negyven disznót etetünk! Nem vagyunk mi olyanok azért, hogy semmire se viszi, aztán élősködik az állam nyakán! Ondris bácsi is hozzátette, hogy bizony. A film következő interjújánál a kollégám volt jelen, akkor ugyanez a rendező háromszor ismételtette el egy asszonnyal a történetet: Néni, tessék elmesélni, hogyan lőtték keresztül a tüntetésen az ávósok a néni fiát! Nem, nem, néni, nem jó! Tessék rövidebben, csak a lényeget, indul! Az isten szerelmére, nénikém, mondom, csak két mondatban, azt, ahogy legéppisztolyozták, csapó, jaj, most mért tetszik pityeregni?!

Na? Mellőzés, elfektetés, betiltás, bezúzás, semmi?, ismétli meg Erka néni a kérdést. Hát, ha úgy vesszük, illetve hát… Az számít, hogy másfél évig egy szerkesztő fiókjában volt, de épp neki köszönhető, hogy…? Jó, szakít félbe a kérdező, akkor másképp kérdezem! Vegyük az élettörténeti rekonstrukciót írásos források, dokumentumok segítségével, Mara, szemrevételezuj, zse gye mózsu bity dokumenti, merre lehetnek, fiókokban, dossziékban. Én ugyan rögtön felállok, hogy azért várjunk csak, de ügyet sem vetnek rám, Marka néni, eleget téve a felszólításnak, bemegy, épp csak egy pillantást vet az asztalomra és a földön az iratkupacokra, már sarkon is fordul, s jelenti, kincses-bányára lelt.

Akkor menjünk beljebb, ragadja meg szatyrait Erka néni, nekem pedig állával jelzi, hogy irány az ajtó. Marka néni már fészket is rak magának a dossziékupacok mellett, letelepszik az egyik iratcsomóra, kezébe veszi a másikat. De hát, alye zato, prepácstye, azért ne tessék már, tiltakozom, de hasztalanul. No, eso szi nasla?, kérdezi meg Marka nénitől türelmetlenül Erka néni, hogy mit talált, sztarje papjere, régi papírokat, hangzik a válasz, ahá, toto sza egytől egyig Lehoczky-félék. Na, hogy hogyan kerültek hozzám?, bocsánat, mondom, de tőlük kaptam, és nem értem, hogy… örökbe?, nem, kölcsön, de hát… mikor?, két-három éve… és miért nem adom vissza?, még dolgozni akarok belőlük… Mi az, maga még mindig azt a rendszert akarja leleplezni? Nem… nyögöm, a fenébe a modorával, gondolom, de belém szorul a düh, és ég a fülem. Talán újabban nem megy…?, énekli csúfolódva Erka néni, ezt most már hagyjuk, jó?, vágok közbe, elég!

Szem pozri, Era!, hűházza Marka néni, hogy nézz csak ide, s a borítékokból a földre szórja a régi komlósi családi képeket. Ez már mindennek a teteje, hüledezek. No hlya!, né’má’, dugják ők egymás orra alá a fotográfiákat, mert már Erka néni is odahuppant, mint egy kukoricafosztáshoz, a kupacok mellé, körülvéve magát a szükségesekkel, dossziékkal, kérdőívvel, tollal, bekapcsolt magnóval. Ez az Endre bácsi a gőzkazánjával!, itt a dinnyésük csőszkunyhójánál eszik a geregát (görögdinnyét), ez meg, nézd, milyen fiatal, a malyí Palyo simlis sapkában noteszba jegyezget a cséplésnél. Én toporgok, ők jól mulatnak. A sárga iratgyűjtő kerül sorra, ezek a mi családi képeink, erre ők is hamarosan rájönnek, a nagyszüleim, a szüleim, a sógorok, rokonok közül sokakat felismernek. Pozri zse, nyújtja oda, látom, apai nagyanyám lánykori képét Marka néni Erka néninek, figyelj csak, és még sugdolóznak valamiről, de ezt már nem hallom.

No dobre, fordít Erka néni a programon az „elég a kikapcsolódásból, folytassuk a munkát!” kötelességtudása jegyében, akkor teraz to javasolujem, zse szépen fogja ezeket a képeket, nyújtja át nekem a dossziét, a peknye sorba, lyebo látom, hogy gondosan időrendbe vannak szedve, meséljen a fényképekről – kik láthatók rajtuk, mikor, milyen környezetben, milyen cselekvések közben – és így vázolja fel nekünk családja és önmaga élettörténetét! Alye aj társadalomtörténeti kontextus körvonalazujtye!, toldja hozzá kívánságát Marka néni is. Ennél a pontnál, számomra is váratlanul, mert magam sem tudtam előre, hogy a nevetés vagy a dühöngés egyre erősebb ingerhullámai fognak-e hamarabb kicsapni belőlem, elröhögöm magam. No cso je?, utasít rendre Erka néni, s megtudakolja, talán van-e kifogásom az előbbiekben kifejtett életút-interjú-módszer ellen, s mert nekem csak vállvonogatásra futja, hozzáteszi még, hogy meglehet, az ilyen eljárást sokan még szokatlannak és fölösleges redundanciákat tartalmazónak vélik, megfelelő alkalommal és formában viszont őszerinte rendkívül előnyösen alkalmazható. Attól függ, hogy mi a kutatás tulajdonképpeni célja, vetem közbe, a szemtelen célzás szándékával, de eredménytelenül, nem talált.

Maguk mellé húznak nekem egy széket, akkor tessék, helyezik a közelembe a magnót. A kényszernek engedelmeskedem csak, semmi lelkes együttműködés, gyors, száraz tőmondatok, évszámok, nevek. 1941 tavasza, a tízéves apám a szüleivel, Paulik Pál fényképész műtermében. Nagyapám itt negyvenöt éves, nagyanyám harminckilenc, lakcímük Tótkomlós, Tanya 50, tizennyolc hold, családi gazdaság. Két ló, négy tehén, két szekér, vetőgép, baromfiak, utóbbiak itt láthatók a tanyaudvaron, hadarva sorolom a tudnivalókat, templomtorony, főtér, tanácsháza, a rendszeres beidézések helye a negyvenes évek végétől, és így tovább, egy-egy kelletlen mondat még további tízegynéhány képről, az utolsókon már magam is megjelenek gyerekként, anyámmal, kukoricafosztó-képek, az udvarunk lovakkal, majd anélkül, a húgom keresztelőjének közönsége. Rokonsági fokok, foglalkozási-megélhetési alternatívák, általánosítások. Család, háztartás, iskolák.

Kérdezőim szerencsére nem akadékoskodnak, Erka néni feljegyez ezt-azt, előre-hátra lapozgat a kérdőívben. Marka néni közben feltápászkodik, nézelődik a szobában, majd az asztalhoz megy, felvesz egy újságot, de nem ezt nézi meg, hanem az alatta felfedezett iratgyűjtőt fordítja maga felé. Látnia kell, hogy ebből borítékok széle kandikál ki, de nem kezd el kotorászni köztük. Én azonban aggódva pillantok oda, s erre Erka néni is megkérdezi, hogy mi az, cso je to, Marka? Volyjaki levelezés, válaszolja Marka néni, és rádobja az újságot a dossziéra. Írt leveleket a kollégiumból?, vált témát fürgén Erka néni. Akkor albérletben laktam. Akkor onnan! Miért?, kérdezem. Ezek milyen levelek? Mindenfélék, mondom, de hogy jön ez ide? Kérdezőm odanyomul az íróasztalhoz, én ráteszem a kezem a leveles mappára, de ő, átnyúlva rajta, a túlsó sarokról vesz fel félbehajtott, teleírt lapokat. És ez? Most már útját állom, bocsánat, és kiveszem a levelet a kezéből. No nézd, lepődik meg ő, aztán kinevet, és elfordul az asztaltól.

Ekkor azonban Marka néni szólal meg, toto je… legfrissebb levél, ugye?, kérdezi halkan, és rám emeli váratlanul új tekintetét. Az az érzésem, hogy neki, noha a közös szerepviselkedés alól megérkezésüktől fogva is inkább az ő alaptermészete tűnt elő, mintha ez volna az első, szabadon engedett, igazi tekintete, és ez most végre jó. Abból, hogy egymásra néztünk, és én bólintottam, az újra a képekhez visszatért Erka néni semmit sem vesz észre, hanem rám szól, hogy jó, nem nézi meg, de akkor, megy a magnó, olvassam csak fel hangosan ezt a friss levelet. Erka, alye… hogy képzelujes?, szegül szembe vele Marka néni, hagyjuk, nahajme ho kicsit békén. Békén, békén, dohog Erka néni, de újabb borítékot talál, s így engedékenyebbé válik. Hitetlenkedve csóválja a fejét, nahátokat szusszantva bámulja a képeket, hogy hát milyen fiatalok voltak, de régen is volt, ezért szóra se méltatja Marka nénit, aki csendben kimegy, se engem, aki megmentem az íróasztal nyilvánosságától a többi római levelet is, és szintén kimenekülök.

Leülök, nem csodálkozom a hűtőszekrény mellett motoszkáló Marka nénin, lapozgatok a levelek között, ő ezalatt előhúzza a sarokból a vasalódeszkát, kiemeli a hűtő tetején hagyott befőttesüvegek mögül a vasalót, s az ajtó melletti konnektor felé tart. Felpillantok, látom, hogy a szárítóról előző este leszedett és a ruháskosárra hajigáit ingeimet már oda is készítette egy székre. Gyakorlott mozdulattal nyitja a vasalódeszka kecskelábát, bedugja a csatlakozót a falba, bögrében vizet hoz magának, gyorsan befröcsköli, szorosan összetekeri az ingeket, majd az elsőt kirázva, kiterítve nekiáll vasalni.

Felállok, kibámulok az ablakon, nézem a háztetőket, a fátyolos fényeket, nem szólalunk meg. Fogok egy széket, közelebb húzom a vasalódeszkához, kiterítem az egyik levelet, és olvasni kezdek:

„Aztán elkezdtem hosszú menetelésemet, megnéztem, de csak messziről, az Aventinót, mivel elfelejtettem rá időben felkapaszkodni. De nem is baj. Megkerültem a Piramide di Caio Cestiót, belestem a Cimitero Protestantébe. Elindultam a San Paolo Fuori le Mura felé, gyalog! Délben! Azt hittem, közelebb lesz. És még tudtam is, hogy nem annyira nagy szám. Azért az apszismozaik meghatott, és a kerengő is. A főhajó homályos bálterem hangulatú. Végül is nem bántam. Aztán visszabuszoztam – 23-as, Isten küldte. Az Accademia mellett szálltam le róla. Végre rájöttem, három nap után, hogy kabócák azok, amik ilyen reszelve dalolnak. Csak az jutott mindig eszembe, hogy ziccada (ez milyen nyelven van?). Ebéd: sült paprika, padlizsán, gnocchi parmezánnal, tea, süti, őszibarack, kávé. Lakoma. Kicsi alvás, délutánra egyéb fuori le murákat terveztem. Kibuszoztam a San Lorenzóba (rosszul megválasztott útvonalon, sokáig várakozva). Altemplom zárva, a többi nagyon szép. Át akartam menni a Sanť Agnesébe és a Santa Constanzába. Egy kicsit tétováztam, de egy fiú, akit megkérdeztem (éppen befejezte a kocsimosást) elvitt a buszmegállóba. Aztán megtaláltam. A S. Agnese szép nagyon – a S. Constanza meg egyenesen csodálatos. A mozaikokból az a sugárzó derű árad, ami szinte mindegyik ókeresztény vagy korai mozaikból. A mennyország visszfénye sugárzik, és a minden (fű, fa, bokor, állatok, tárgyak) iránti szeretet. Mintha a krisztusi megváltás, a mártírok szenvedése rádöbbentette volna a kortársakat és az akkor még közeli századok embereit, hogy mi is a szép itt, a földön. Valami mérhetetlen gyengédség van a pillantásukban, ahogy ránéznek valamire és valakire, és ezt még közölni is képesek. Eszembe jut kifinomult állapotom, amikor a bucharai kórházi viszonyok közt feküdtem betegen, amikor tudni véltem a dolgok helyiértékét (remélem, nem felejtem el soha), és ezt látom most viszont. Nem tudtam eddig, miért vonz ennyire ez a művészet, csak a sugárzását éreztem: a megszentelt tekintet.”

Néha felnéztem olvasás közben, Marka néni rendületlenül vasalt, de olykor mindentudón bólogatott, s hogy összehajtom és elteszem a levelet, most sem kérdez semmit, csak rám néz, lassan lehajtja fejét, és leereszti szemhéját.

Ekkor megérzem tarkómon a másik tekintetet, hátrafordulok, Erka néni az ajtóban áll, hangtalanul jött, és néhány pillanatig nem is szól. Aztán kicsit zavartan krákog, hát te, Mara, vasalsz?, veszi tudomásul, pedig estye máme, vjes, kéne még aj forgatovaty! Mit kéne?, kapom fel a fejemet, de nem kérdezek. Gye je szatyor, vegyed ki, veznyi, Marka, videókameru! Veznyi szi magadnak, von vállat Marka néni, mert ő most nem ér rá, láthatja Erka, ja teraz vasalujem.

Erka néninek csöppet sem tetszik ez a fejlemény, el is ereszt egy nohátot, de aztán mégsem nyit vitát, hanem hozza a táskát, kiemel belőle egy csinos mini-Sonyt, ellenőrzi az akkut, beteszi a kazettát, belefúj a beépített mikrofonba, vállára emeli a készüléket, megáll a szoba közepén, és körülnéz. Kíváncsian várom a fejleményeket, mondhatnám, de a vasalódeszkánál hajladozó Marka nénit nézem, és érzem, ahogyan elmúlik belőlem a kíváncsiság és a várakozás. Várakozásteli helyett várakozásüres leszek, találok rá erre az idétlen kifejezésre. Az operatőr gyorsan dönt, székeket tologat fél kézzel, rendez, kinyitja a szobaajtót, hogy oda is befilmezhessen majd, és azt mondja, hogy én majd menjek be a fürdőszobába, s amikor ő szól, hogy jöjjek ki, tegyek fel kávét, aztán menjek vissza fogat mosni, majd szedjek elő dossziékat, töltsek kávét a csészémbe, üljek le, és kezdjek beszélni arról, hogy. De már nem is hallom, hogy miről, nézem Marka nénit, aki most tűt-cérnát kotor elő a szatyrából, leül, és gombvarráshoz kezd. Nye mam okulyjer, dünnyögi, hogy nincs szemüvege, kinyújtott karral próbálja a cérnát belecélozni a tűbe, kiveszem a kezéből, befűzöm, átnyújtom, ő megköszöni, és nekifog öltögetni.

Erka néni tettre készen áll a nyitott fürdőszobaajtónál, és nyilván már másodszor mondja, hogy menjek be, no tak potye, tessék már. Bemegyek, leülök a kád szélére, és továbbra sem várok, csak ülök, jobb is, mert, nyilván technikai okok miatt, sokáig nem hívnak. Itt hagyta az arckrémét, amit direkt azért vett, veszem kezembe a kellemesen hűvös tégelyt, kicsavarom, beleszagolok. Hallom, hogy megcsörren a telefon. Felállok, nyitom az ajtót, de Erka néni rám szól, hogy még nem szólt, na de a telefon, mutatom, ő viszont a szatyrokat is éppen ott rakta szét, meg kell kerülnöm, s mire odaérek, három csengetés után a készülék elhallgat. Menjek csak be, mindjárt szól, én morgok, de engedelmeskedek, ellenben alig csukom magamra az ajtót, miközben az arckrémet majdnem leejtem a kőre, megint megszólal a telefon. Kilépek, Erka nénit, a szeméhez emelt kamerával majdnem feldöntöm, félrerúgom az utazótáskát, és nekikoccantva a tégelyt a bakelitnek, felveszem a kagylót, ő az.

Ahogy szokta, a teljes nevével jelenti be magáról, hogy ő van ott. Sziiia, mondom, a köszönés hangsúlyát próbálva átitatni az arcomra szegeződő kamera miatt ki nem mondott kedveskedéssel, s így most egálban is vagyunk, mert ő a telefonban (a technikai közvetítés meg a távolság miatt?), máskor is visszafogott. Alig két-három percnyi ideje van csak a telefonkártyán, jól vagyok?, jól, és ő?, ő is, itt áll a Campo de’ Fiorin, a pékség ajtaja mellett, nyüzsög a piac, amit a múltkor megírt, most vett garnélarákot, gondolta, megpróbálja, kisüti, a gyerekek?, telefonáltak, jól vannak, felelem, és én?, én, hát… most éppen várakozásüres vagyok, hát, hümmög, nemsokára megyek haza, mondja, jó ott?, kérdezem, nagyon jó, akkor jó. Lassan megszeretem az egyedüllétet, folytatom, s a buzgón videózó Erka nénire nézve ezt a mostani helyzetre is vonatkoztatni akarom, és nagyon meg tudom becsülni, teszem hozzá ezért. Miért, most is van ott valaki?, kérdezi, igen, mondom, két néni… Ja?, a… nénik, értem, aha, jó. Akkor… indulok a Laterániba. Na, gondolom, de mindegy, azért – ezt még csak megmondom neki – magányos is veled lennék már inkább. Itt vagyok, ott vagyok, mondja ő, egy-két hét, és ott vagyok, te meg ott vagy, itt vagy, most egy kis szünetet tart, bizonyos tekintetben mindegy. Értem, mondom, miközben azt kérdezem magamtól, hogy rosszul érintenek-e ezek a szavak, de inkább azt remélem, hogy nem. Megvagyok és vagyok, mondom, aki vagyok, fejezi be ő, nagyon messziről, nagyon közelről. Elköszönünk, ő még mond búcsúzóul egy szép gyengédet, én csak valami kétértelműre vagyok végül képes, mert nem tudom leplezni a csalódásomat, amiért csak ilyen keveset tudtunk beszélni, és mert azt is csak ez előtt a szörnyű videokamera, kukkoló öregasszony-tekintet előtt.

Felállok, Erka néni fél kézzel a gáztűzhely felé mutat, jó, odamegyek, kicsavarom a kávéfőzőt, kikotrom a zaccot, vizet töltök, kávét kanalazok, gyufát gyújtok, gázt nyitok. Fél szemmel látom, Marka néni összehajtogatja az utolsó inget is, majd odaviszi az asztalhoz a nagy bevásárlószatyrot. Tányérokat, deszkát és nagykést vesz le az edényszárítóról, aztán kipakolja az elemózsiát, egy fél fehér cipót, ráismerek a pirosra sült karimájáról az otthoni kenyérre, majd a szárazkolbászra, s ahogy kettévágja, a sűrű húsú paradicsomra. Kerül még, zsírpapírban, szeletelt füstölt sonka, végül, egy edényben, mákostészta, hozzá üvegben méz.

Alye zasz, hogy már megint, Marka, szkvor először felolvasás bugye!, szól ki Erka néni a továbbra is működő kamera mögül, és az ajtó felé mutatva jelzi nekem, hogy menjek, a megbeszélés szerint, az íróasztalhoz, a fogmosásról már letett, és ott üljek le. De Marka néni elém áll, megfogja a vállam, és leültet az asztalhoz. Erka néni rugalmas, jó, akkor az étkezést veszi fel előbb, én elindulok, hogy a kávéfőző alatt elzárjam a gázt, s egyúttal hozzak nekik is terítéket, de Marka néni kategorikusan kijelenti, hogy ők nem esznek, egyek csak egyedül, nem, nye bugyeme, nem fognak nyics, no. Leülök, nem értem, már két óra elmúlt, és ők reggel óta még egy pohár vizet sem ittak. Marka néni odahajol hozzám, és a fülembe súgja, ne értetlenkedjek, ők tényleg nem esznek semmit, és most már megmondhatja, hogy a Kőrös-expressz sem igaz, a vécézés sem, és a kérdőívet sem onnan… de akkor odalép Erka néni a kamerával, hogy tessék, egyek.

Még most sem értem, de nagyon jólesik a hazai, éhes vagyok, nem is reggeliztem, szótlanul eszek. Asztalomon, ebédemen, kezemen, arcomon a kamera. Amikor először beleharapok a kolbászba – s egyébként már a terítésnél föltűnt, hogy Marka néni ujjnyi darabokra tördeli nekem, ahogyan gyerekkoromban csak egyvalaki csinálta – nem akarom elhinni, a rágást is abbahagyom, mert ez az az íz. Amilyen íze csak a nagymamám nyitott kéményében füstölt, az ő kamrájában tartott kolbásznak volt, hiába csinálta apám azt is ugyanolyan recept szerint, mint a miénket, az mégis összetéveszthetetlenül más volt, mindig ugyanolyan, olyan, mint ez most, és akkor ez most az.

Felnézek, aztán eszem tovább a kolbászt, kenyérrel, paprikával, paradicsommal, végül mégis megkérdezem, ismerték-e apai nagymamámat, itt és itt lakott, a Haladás téeszbe járt ki dolgozni, a Tószegi-boltban vásárolt, ’78-ban halt meg. Erka néni ekkor leemeli válláról a kamerát, beteszi a táskába, leül velem szemben, és nagy sokára ezt mondja: Tyeba, moj szin, velymej velya szpomína. Szó szerint: Téged, fiam, nagyon sokat emleget. Hogyhogy emleget, kérdezném, de csak addig jutok, hogy ako zse… mert Marka néni, miközben maga is leül, egészen közel hajol hozzám, és pűsszt, ajkára teszi a mutatóujját.

Ezután már csak hallgatunk. Én befejezem az ebédet, kávét iszom, ők összeszokottan, hamar, de sietség nélkül elpakolnak, elmosogatnak, összeszedik a holmijukat, elém állnak, hogy búcsút vegyenek, mondanak is hozzá valamit, és, úgy tetszik, szinte a megérintésem nélkül, mindketten arcon csókolnak, majd – nem tudok mozdulni sem, hogy kikísérjem őket – hangtalanul távoznak.

 

Lefekszem az ágyra, nézem a plafont, és eszembe jut, hogy amikor elmentek, a kulcsra zárt ajtót sem ki nem nyitottam nekik, sem be nem zártam utánuk. S a szobát fényes, ferde hasábokban most önti el a délnyugati ragyogás.