Várkonyi Benedek

Halász és Szomory

Egy kritika elő- és utótörténete

 

Szomory Dezsőnek 1927-ben új könyve jelenik meg, Levelek egy barátnőmhöz című önéletrajzi regénye, és Halász Gábor, a művelt, józan ítéletű kritikus bírálatot ír róla Tormay Cecile meglehetősen konzervatív folyóiratába, a Napkeletbe. Az idesereglő fiatal íróknak jó okuk van rá, hogy ezt a lapot válasszák: nemcsak írni szeretnének, hanem megjelenni is. Az óriás, a Nyugat még csak álom, meghódítandó erődítmény biztos kezű vigyázóival, Tormay Cecile viszont készen adja a lehetőséget, a nyomtatott betűt. Halász alig huszonnégy éves volt, amikor itt jelent meg élete első kritikája; két évvel később elkészül lendületesen támadó írásával.

Bírálatának a címe gyanakvóvá tesz: Szomory. Nemcsak a művet célozza meg, hanem íróját is, figyelmeztetve, hogy itt sokkal többről van szó, portréról, sőt jelenségről. Nem is a kritikai rovatba szánja, a jól bevált Elvek és művek sorozatba, hanem hosszú tanulmányt kerekít nyolc sűrű oldalon. Sokan olvasták akkor ezt a nyolc oldalt, nevezetesnek számított. Más kérdés, hogy az irodalomtörténet azóta kifelejtette magából, az esszéírónak három gyűjteményes kötetéből is elmaradt. Kényes írásnak gondolták mindig is, zsidóságról van benne szó, érzékeny pontot érint, készakart támadás, nem pedig véletlen, rosszul sikerült és kisiklott gesztus. Halász sok írása ékszer, finom darab. Ez is csiszolt, gonddal készített, de másképpen. Más művéből fény árad – nagyszerű gondolatok; ezt erős fényre kell vinni, hogy csillogjon, valami hiba van vele. Goromba.

Szomory könyvét valóban nehéz pártatlanul megidézni. Műveit és őt magát kétfajta tábor fogadta. A rajongóké, akik lelkesedtek érte, istenként kezelték az embert, nem átallották lelki hűbéreseivé válni. Könyvei szerintük szent könyvek voltak, remekművek. A másik párt pozőrt látott benne, aki mesterséges mítoszt teremt maga köré, és akit ki nem állhatnak kiagyalt, körmönfont beszédével együtt; az irodalom királykodó alakját, aki letiltja a vele készített interjút, ha az újság nem hozza mellé a fényképét is. Ők igazolva érzik elkeseredésüket, ha ilyen mondatot olvasnak tőle: „Mondja, hát mi érhet fel hozzám?”

„Szomory Dezső, mint Bródy Sándor vagy Krúdy Gyula, nem világábrázoló, nem gondolatközlő, hanem egy hang. Ezt a hangot az olvasó vagy nagyon szereti, vagy ki nem állhatja. Szomory hangja sokkal kevésbé természetes, mint Krúdyé, stilizált, tudatosan kidolgozott, időnkint monoton. A varázsa ugyanaz, ami Krúdyé: az asszociációk felszabadítása, együtt ábrándozásra, együtt megrendülésre inspirál. Szomorynál a hang öncélúvá lett – a közlés, a téma már egészen másodrendű, minden csak ürügy, hogy a hang megszólalhasson. Innen Szomory írásainak operai jellege.” Szerb Antal érzékeny erre a hangra.

Jó barátjának, Halásznak ez nem elég. Hivatása a kritika, meghitt viszonyban van az irodalom óriásaival. S az olvasás szent perceiben a kielégíthetetlen, mert mindenre kíváncsi lélek áhítatába betoppan az „operai jelleg”, Szomory.

Halász haragja egekig ér. Tiltakozik, szitkokat szór, s mikor kissé csillapodik, tollat ragad. Legelőször Szomory előkelőségvágyát célozza meg. „Az előkelőség fogalmával talán semmi sem ellenkezik jobban, mint ez a sóvárgó és egyben büszkélkedő, nyelvlógató, kidülledt szemű vágy és vásári kikiáltás, portékadicsérés, a közvetlenséget, természetességet, magától értetődést feltételező elegáns szépség agyonbeszélése. Elképzelhető-e olyan arisztokrata, aki mindenkinek az előkelőségről beszél, és kézzel-lábbal figyelmeztet viselkedésének, modorának finomságaira? Nézzük meg közelebbről Szomory tragikomikus előkelőség-nosztalgiáját, izzadó elegánciáját. Az első nagy, jóvátehetetlen negatívum, amit melankolikus sóhajtással idéz emlékezetébe: a születés. Más fajtába kellett volna születnie, és más körülmények közé, nem zsidónak és a Király utcai bérház lármás ghettójába. Születni! Ez nagyon fontos – mondja, s fájó borzongással gondol a kiváltságos helyzetre, amitől elütötte a születés szeszélye. Bármilyen furcsa, de kijátszódnak érzi magát, akinek kezéről leütötték a jussát; királyi természetével őt más sors illette volna meg. Súlyos teherrel indul az előkelő magasságok felé. De mennyire más körülményekben talál kárpótlást a rosszul született! Mi mindenben érvényesül akadálytalanul, zavartalanul természetének elegánciája! Szomorynak a parvenü-zsidó bánatától kissé már fátyolos szeme újra felragyog, és gyönyörittasan sétál kincsein. Zsidógyerek, de milyen előkelően szép, »hibátlan, mint egy Velázquez«, »a legszebb fiú«, hófehér arcbőrrel, titiánvörös fürtökkel.”

Furcsa és dühödt hang, teli fullánkokkal, még az apró tűszúrások is nagyon kellemetlenek. Csaknem azonnal fölborítja a maga fölállította tézist, melyet rögtön a cikk elején siet leszögezni: „eredményesebb a munkából kiindulás, de elkerülhetetlen az íróhoz megérkezés”. A gyakorlatban csavart egyet a tételen; mintha az íróból indult volna ki. Hová tennénk különben ezt az indulatot, amely – sok más mellett, persze – mégiscsak elsősorban az embert veszi célba, és benne, kevésbé érthetően, a zsidót. Szomory szeret és pompásan tud is játszani a hangjával, ért hozzá; olykor csakugyan mímeli a nyafogó zsidót, önsajnálón fölbukkan a hamis vágyakozás az előkelő keresztény világ iránt, mert „bizonyos ritka szépségeket csak a legfinomabb keresztények értenek”. Közben származásával hibátlanul meg van elégedve, kivált, hogy Krisztus előtt háromezer évig véli ismerni rokonait, hogy azután büszkén kijelenthesse Annie-jának, nem létező, képzelete csinálta szíve hölgyének, milyen büszke szamariai eredetére, „amelyet ösztönszerűleg találtam meg a nevem hangzásában, távoli cédrusok lombrezgésével, amikor ezt a nevet csináltam magamnak, polifoniko-atavisztikusan”. A kritikus nem érzi ezt a játékot, számára visszatetsző az öncélú siránkozás, ha szépirodalomban találkozik vele, stílustalannak tartja, ízléstelennek, vagy hogy még többet mondjon, rossznak. De Halász az emberhez érkezik, s műve helyett inkább róla beszél, csaknem fölháborítja, hogy zsidó; ember ütközik az embernek, ahelyett hogy a kritikus a művel találkoznék. S azért igazságtalan, mert indulatos, érzelmei elvakítják, és nem engedik láttatni vele azt sem, ami szép. Halász megakad, pedig sokszor igaza van. Ám most legbelső, csak saját magára tartozó érzései dolgoznak; itt nem tudja megtenni azt, amit életművében fog megteremteni hosszú évtizedeken keresztül: művelni a kíméletlen, pártatlan kritikát, hatalmas műveltségével biztos ítéletet mondani.

Vannak pillanatai, amikor tárgyi kérdésekben dönt. Vitathatatlanul igaza van, amikor kijátssza Szomory ellen tévedéseit. Mert lesben áll, ha tudásról van szó, könyörtelen, ha rossz adat vagy téves összefüggés tűnik föl a lírai regényben. Amúgy is régen bosszantja már Szomory kérkedése, fitogtatott műveltsége, az, hogy lépten-nyomon olvasottságával hozakodik elő. Nem állhatja játékos-fontoskodó lábjegyzeteit, örökös hivatkozásait.

Mit véljen ez az igazán szerény ember, ha ezt olvassa Szomorytól: „A tudományomról szólva, megvallom, kétségbe vagyok esve. Akaratom ellenére vagyok tudományos – savant malgré lui, az vagyok én, ahogy Molière mondaná.” Ha valakit igazán megilletne a tudós cím, ő lenne az, Halász, de ő egyáltalán nem áhítja, hogy így nevezzék. Nyomban lesújt, amint teheti. Ahol hiba van, fürgén ott terem, és magától értetődőn igazítja helyre a rossz adatot. Jellemző: ő az egyetlen, aki észreveszi. Így tör ki a kis „Dolabella-ügy”. A baj onnan eredt, hogy Szomory a könyvében Dolabellát nőként említi – amint a névből hinni is lehetne –, pedig Dolabella Cicero veje volt. Csaknem egy évtized múlva a Színházi Életben újra elköveti ugyanazt a hibát – talán nem emlékezett, vagy éppenséggel készakarva tette, hogy bosszantsa a kritikust, lehet, egyáltalán nem is érdekelte. Akkor a Nyugat rótta meg. Halász gúnyosan oktatja ki a tévedőt. Értjük a tudós haragját, a félműveltségnek minden jele ingerli, de hangjában sok az indulat. Vajon miért nem elégszik meg azzal, hogy igaza van? Valamiért nyugtalan.

Halász Gáborban alighanem egy föl nem ismert erő dolgozik szüntelenül, helyet kényszerítve magának a lélekben; valami nem óhajtott, zavaró tendencia, ami ellen, ki tudja, miért, lázadni kell. Protestáns létében örökösen ott dörömböl a zsidó származás, az érzékeny pont (Szomorynál is ez volt az egyik céltábla), a születés! Az apa református, az anya zsidó. Gyermekük majdnem nyolcéves, amikor végre rászánják magukat, hogy összeházasodjanak, s a késő nász után alig fél évvel az anya áttér, nem sokkal utána gyermekük is követi őt a keresztyénségbe. A század első évtizedében vagyunk, a beilleszkedés reményében tömeges az asszimiláció, s ha már a házasság vegyes, szinte természetes is, hogy élni kell a kedvező alkalommal, a családfő vallása szerint kap nevelést az ifjú; az elemi iskolai tanulmányok magától értetődőn folytatódnak a Lónyai utcai református főgimnáziumban.

A protestáns szellem alaposan beléivódik, még ha ő néha másfelé kanyarodik is. A fogékonyság sok kalandra csábít. Példaképet talál, akiért rajong, Charles Maurrast, a politikust és írót. Hozzá valószínűleg közös konzervativizmusuk vezette el, mindketten az Ancien Régime után sóvárognak, a több mint száz éve lejárt rendszer után. Maurras odaadón támogatja a katolikus egyházat. Ám sajnálatosan istentagadó, így az egyház köszöni, de nem kéri pártfogója támogatását. Hogy a kéretlen protektor értsen is a szóból, még lapját is indexre teszi, az Action Française-t. Mindezzel még nincs is sok baj. De Maurrasnak problémái vannak a zsidósággal, nem is óhajtja szépíteni elfogultságát, és ádázul ágál Dreyfus ellen. Ha már idáig eljutott, nem kíméli a protestánsokat sem, a szabadkőműveseknek is jut szitkaiból. A politikai karrier okosan fölépített, de kapzsin fogyasztott népszerűsége a legnagyobb csúfsággal végződik: kollaboráns lesz.

Halász persze nem ezekért az eszmékért hálás neki, hanem konzervativizmusáért. Nem rendíti meg találkozása a katolicizmussal, nem dőlnek össze a protestáns eszmények sem, sőt a protestantizmushoz tartozása fontosabb a zsidósághoz fűző kötelékeinél is. Mintha a természettől adottat igyekeznék minél mélyebbre temetni, nem is csak egyszerű confessióról van szó. Nem a hitvallás nyilvánvalóságáról, amely sima egyszerűséggel illeszkedik a neveltetés eredményeibe. Az eszmélet felszíne alatt csata dúl, a kettős származás oldalai vívják örökös párbajukat egymással, s míg az egyik szüntelenül felülkerekedni igyekszik, a másik, az elfojtott, a ráerőltetett csönd kényszerűségében robbanásra vár. Kitörne, mert nem érti, miért kell jogától megfosztva némának lennie. Mert zsidóságának nem az az egyszerű megoldása, hogy minden vitát lezárandó, a protestantizmushoz húz. Ennél sokkal több görcsös tagadása, vagy még inkább az elhallgatás taktikája. Lázas szenvedéllyel negligál, mintha ez a „probléma” soha nem létezett volna. Ezerfelé tekint, filoszi megszállottsággal foglalkozik vallási áramlatokkal, megérinti a neotomizmus Jacques Maritain szellemében, a katolicizmus Maurras kicsavarásában, és mindenekelőtt Luther Márton hagyatéka. Évekkel később a Protestáns Szemlének dolgozik kisebb-nagyobb rendszerességgel, és félreérthetetlenül köti magát hitéhez.

Megingathatatlan protestáns rendszerében, mint aki hosszú útra indult, de már a kezdeteknél célba ért. Nem zsidónak lenni önmagától kialakult érzés volt a protestáns apa és az áttért anya mellett, gyermeki fejjel találkozott felekezetével. De a felnőttet megérinti a lappangó érzés, akarata ellenére a másik felével is el kell számolnia, amely most húzó ballaszt, amikor végre minden egyértelműnek látszik. A mama öröksége, azt hitte, a háttérbe szorult, de a fiúnak, ha tudatában nem is, lelkében ott van, láthatatlanul dolgozik a föl nem ismert erő.

Alighanem ez ingerli tollát Szomory regénye ellen, s nem kíméli íróját sem. Aki bár új nevet választott a régi helyett – a mélyen zengő dallam végén ott a játékos ipszilon –, a szíve mélyén megmarad benne örökre Weisz Mór is. Ez háborgatja a kritikus nyugodt csöndjét, szilárdnak hitt lelki békéjét. Hihető-e, hogy csakugyan közömbös volt az iránt, ami most pillanatok alatt haragra gerjeszti? Tényleg biztonságban voltak a nézetei, ha egy regény hirtelen kibillenti egyensúlyából? Szomory akaratlan provokátor, aki nem tehet róla, hogy művével ilyen vihart kavar; ha bírálója ilyen könnyen ugrik, villámokat szór, alighanem kettőn áll a vásár. Mert a többi kritikus csaknem az ellenkező végletekbe csapott. Kosztolányi tobzódik elragadtatottságában: „Tündöklő könyv. Most, hogy be kell számolnom róla, zavarba hoz. Akárhol nyitom ki, rakéták, ékkövek, virágfüzérek hullanak ki belőle.” Tersánszky csöndesebben örül: „Isten tudja, mióta kóvályog nehány mondatfoszlány a fejemben Szomory Dezső művészetéről. Ez a Szomory annyira kizárólag a kiválasztottakhoz szól minden sorával, hogy nem is lehet a könyveit, nem is kell, ostobaság volna okvetlenül kezébe erőszakolni mindenkinek. Minek kellene méltatlanokat is értőjévé és élvezőjévé ösztökélni?” A legvisszafogottabb az újító, a modern, Kassák, aki kifogásol is: „Gyakran üresen gargarizáló, szinte elbírhatatlan a stílus modorossága, néha pedig megdöbbentően mély emberi látással lát meg fizikai és metafizikai jelenvalóságokat. […] Nem annyira az olvasott dologra, mint inkább a magam állapotára emlékszem, amibe kijátszhatatlanul és visszatarthatatlanul az olvasás közben kerültem. Ezen a ponton elmondhatom, Szomorynak az én részemre nincsenek mondanivalói (s úgy érzem, más részére sincsenek), de van szuggesztív ereje velem és általában az olvasójával szemben; diabolikus mondataival nem elbeszél valamit, csupán önmaga jelenvalóságát érzékelteti.” S alább Kassák, aki teljesen kívülálló, röviden és lojálisán zárja a kérdést: „Sikerül makulátlanul felmutatnia az ő, ki tudja miért fájdalmas zsidóságát.”

Halász, talán mert érintett, messze van az efféle nagyvonalúságtól. Éppen ellenkezőleg, ahol lehet, hibára bukkan, s talál, mert akar. Nem a rosszindulat fűti, amúgy békés természet; de Szomory prózája kiszabadítja a lefojtott erőt. Szándékkal szerzi benyomásait, kritikusi érzékenységével kitűnően céloz, de jól irányzott sebes mondatait nem fékezi, továbblendíti őket veszélyes gyorsasággal rohanva a cél felé. „Elkerülhetetlen az íróhoz megérkezés” – s útja sértéssel végződik. Szomory irodalmi bűneit az író zsidóságára építi föl; a művel van baja, de a szerzőről beszél: „…midőn ez ifjú Párizsba sodródik, hallatlan előkelőséggel megugorva a katonáskodás elől (»Olyan szabadnak születtem! A háborúba szívesen mentem volna, ha bevesznek. Ide sem azért, hogy lövöldözzek, mert ez nem illik koromhoz és filozófiámhoz, de hogy megtegyem a kötelességemet«), minden különösebb erőfeszítés nélkül akklimatizálódik, és minden honvágya ellenére nagyon jól beletalálja magát a francia életbe. A nemzeties költészet pályáját egykettőre levetette, és az Arany-hagyományok szelíd légkörét egyszerre és minden szervezeti visszahatás nélkül cseréli fel a szimbolista költészet levegőjével. Már francia verseket ír, felolvassa Moréasnak, vitatkozik, franciásabb a franciáknál, otthon van közöttük. Természetesen meg is kedvelteti magát, Daudet kedvence, igen, Daudet kedvence, amiről több ízben értesülünk. Egy intelligens zsidó fiatalember mindenütt megállja a helyét! Furcsa, hogy hitek, meggyőződések mily kevéssé égetődnek be a zsidó intellektuel lelkébe, bármilyen hévvel is tudja magáévá tenni őket. A változásnál nincs semmi akadályozó maradékérzület, ami megzavarná a folyamatot, nincs semmi fennakadás, tétovázás és hibázás: tisztán, üdén, hiánytalanul lép az új lelki berendezkedés a régi helyébe. Lelki kirakatrendezés minden emóció nélkül.”

Szomory, akár sejti a rejtélyt, akár nem, némán állja, ahogy Halász megfellebbezhetetlenül megsorozza. Talán bántja, talán nem is nagyon izgatja. Mert láthatja, az esszéista már régen nem róla beszél. Cikkének vége felé megfeledkezik Szomoryról, kiszól az addig személyeskedő hangból, és messzebbre megy, mint az tőle várható volna: „Jobbról-balról azt tartják a zsidókról, hogy intellektuálisak. Szó sincs róla, semmi közük az intellektushoz; szentimentálisak a szó legrosszabb értelmében. Lelkületük egész csudálatosan minden újabb hatás ellenére, megőrizte nyolcvan év előtti érzelmeiket. Ma is úgy tekintik a világot, mint az emancipálódó zsidó, aki megszokta, hogy őt sajnálják, nedvesedő szemmel tekintsenek szenvedéseire, a meg nem érdemelt méltánytalanságokra, megalázásaira. Mai napig megőrizték a mindenkitől üldözött, de azért derék és becsületes zsidó lelki képét, azt a képet, amivel néhány nagy gondolkozó és regényíró megajándékozta őket a liberalizmus nemes föllendülésében. Máig is felszabadítóik hatása alatt állanak, és tapodtat sem jutottak előre érzelmekben és hangulatokban az akkor engedelmesen befogadottaknál.”

Mintha csak visszalapozott volna az eddig leírtakra, a hang hirtelen vált, a békítés pillanatai következnek, kárpótlásul az eddigiekért. „Azaz, hogy tán a legfrissebb mára nézve nincsen igazunk, s most a világszerte általános zsidó múltba hajtás, ősi tradíciókra visszanyúlás, az asszimilációs törekvések önként elejtése, az elkülönödés és magukra eszmélés egy új, eredeti, egyben nagyon régi, színesebb, gazdagabb, érdekesebb, mert nem kölcsönkapott érzés- és gondolatvilágot fog szülni. Szomoryban is fölzeng a külön múlt, és munkájának legsikerültebb, művészileg leghatásosabb, leghangulatosabb része az, ahol zsidó emlékeket, ősi zsidó hagyományokat idéz. Ő még ironikus, de a közeli nemzedékek már áhítatosak lesznek, és önként emelik fel a lelki ghettó falait.”

 

Az 1927-es év Szomorynak balszerencsés esztendeje. Nemcsak Halász Gábor irodalomba bújtatott támadását kell kiállnia. Amikor ősszel fölújítják A nagyasszony című darabját, a Nemzeti Színház nézőterén provokáló zajok, a színpadra bűzbombák röppennek, a jobboldal akciója ez az író ellen. Az esszéistának persze semmi köze a jobboldalhoz, mi sem áll tőle távolabb, mint az alantas gondolatok és cselekedetek. Ő európai gondolkodó, aki valódi arculatát akkor még nem lelte meg teljesen, de azután csaknem másfél évtizedig a bölcs hang szól, az okos kritikus szava. Tizennégy év állt rendelkezésére, hogy békében dolgozhasson, s ennyi idő alatt mintha elfelejtette volna a Szomory-affért. Az ok, amely kirobbanthatta, már csak baráti beszélgetésekben kerül elő. A régi dilemma majd akkor jut eszébe komolyan, amikor kész helyzet előtt áll, választásra nincsen lehetőség, döntött helyette a törvény. Egy oldalon találja magát Szomoryval. A másikon a rendszer, amely nem stílusbölcseleten töpreng, hanem rendelkezik. Behívók jönnek, fölmentésért folyamodó levelek mennek, munkatársak, barátok vetik be csekélyke összeköttetéseiket, de semmit sem tehetnek. Megérkezik a kérlelhetetlen irat, Halász Gábort, a Széchényi Könyvtár vezető tudós munkatársát negyvenhárom éves korában nyugdíjba küldik. A kényszermunkák közötti rövid időszakokban hivatali munkájától megfosztva dolgozik lakásán.

Szomory zakóján sárga csillag, Halász nem teszi föl. Megalázónak tartja, ki sem mozdul az óbudai szoba-konyhából. A legfontosabb táplálékot, a könyveket Szerb Antal szállítja. A város közepén már ácsolódnak a deszkafalak, körülölelve a gettót, ezerszeresen megcáfolva az önkéntességet. Áhítatnak pedig nyoma sincs, az életért dúl a harc. Belül nyomor, kívül munkatábor. Szomorynak még sikerül a kettő között helyet találnia, a barátok egy Pozsonyi úti védett ház szűk cselédszobájába viszik. Hetvenhat esztendős, amikor beteg szíve nem bírja tovább. Halásznak táborból táborba tart az útja a végső állomásig, Balfig, szenvedései elhúzódnak, lélekben, testben egyformán meggyötört. Az anyai örökség ismét visszatért.

Szomory ironikusan gondolta: „A régi rómaiak rendszerint összetévesztették a zsidókat a keresztényekkel, s maga Seneca sem tudja megkülönböztetni őket.” Ha egy emberben találkozik zsidó és keresztyén – mint ahogy ez már Seneca korában megesett –, végképp szétválaszthatatlanok. Halász Gáborban kit pusztítottak el Balfon: a protestánst vagy a zsidót?