ÉLET ÉS MŰ INVENTÁRIUMA

 

Magyar Orpheus. Weöres Sándor emlékezetére  
Szerkesztette Domokos Mátyás
Szépirodalmi, 1990. 642 oldal, 121 Ft

 

Nélkülözhetetlen kiadvánnyal gyarapodott a Weöres-irodalom. Domokos Mátyás a költő halála után egy évvel egy majdnem ötveníves gyűjteményt adott közre Weöres Sándor emlékére. A vaskos kötet láttán gondolatban helyet próbáltam keresni a roskadásig zsúfolt polcokon, a kérdést azonban, hol is a helye e könyvnek, a Weöres-kötetek mellett, vagy az irodalomtörténeti munkák között, elolvasása előtt nem tudtam eldönteni. Most minden dilemma nélkül rakhatom a versek közvetlen közelébe, hisz iránytűként vezérelheti az életmű tanulmányozását, és segíti a tájékozódást az opus rengetegében. A szerkesztő a szövegek rendjének kialakításában nem az írások keletkezését, hanem Weöres pályáját tartotta szem előtt, a belső arányokat is ennek megfelelően szabta meg. Az ív a gyermekkort felidéző visszaemlékezésektől a gyászbeszédekig és nekrológokig terjed. Domokos Mátyás határozott elképzelésének, kötetkomponálásának és szelekciójának köszönve elválaszthatatlanul illeszkednek egybe a pályakép, az életrajz, a művek recepciójának és kritikai interpretációjának vonulatai. Weöres Sándor levelei, barátok, pályatársak emlékezései, naplók, jegyzetek, memoárok, önéletrajzok képezik a pályatörténet forrásait, míg a befogadás alakulását a korai méltatásokból, véleményekből, a későbbi kritikákból és interpretációkból rekonstruálhatjuk.

Magyar Orpheus szerkesztőjének érdeme, hogy a legkülönfélébb műfajú és rendeltetésű szövegek Weöres „rongyszőnyeg”-éhez hasonlóan feszesen szőtt felületté rendeződnek. A személyes élményekből, emlékekből meghittség árad, az értekezésekből komolyság és tisztelet, minek folytán a kötet egészét különös atmoszféra jellemzi. Az az érzésem, hogy a játékosság, rokonszenvező irónia, ünnepélyesség, emelkedettség váltakozásából származó telítettség magából Weöres szelleméből következik és lényéből sugárzik. Ennek hatása alól sem a fiatalkori barátok, sem kortársai, sem a következő nemzedékek irodalmárai nem vonhatták ki magukat. Weöres egyéniségének varázsa a pályakezdő versektől a búcsúzó töredékekig töretlen hatású. Annak ellenére, hogy e kötetnek nem szerzője, hanem tárgya a költő és műve, intenzitásában semmit sem veszít e hatás, és lenyűgöz bennünket. A hat évtizedet és megközelítőleg százötven szerzőt felölelő emlékkönyv ily módon nemcsak arról tanúskodik, hogy voltak és vannak Weöres művészetének értői, hanem hogy közvetíteni is tudnak ezekből az energiákból valamit az olvasónak. Bizonyos értelemben értekező prózánk vizsgája is e kötet, melyhez elsősorban nem a szerkesztőnek kellett mércét állítania, mert azt magának Weöresnek a művészete állította igen magasra. Azokat az űröket azonban, melyeket ennek igazolásaképpen az értetlenség és az ideológia bástyái mögé búvó rosszindulat hozott létre, semmilyen szerkesztői lelemény nem palástolhatja.

Magukért beszélnek az 1947 és 1957, sőt 1967 közötti dokumentumok, a publikálás szünetelése, a tények, s megértjük, hogy a több mint tíz kötetet maga mögött tudó Weörest miért kellett a hatvanas években újra felfedezni. Annak a nemzedéknek a számára, amely akkoriban kapcsolódott be az irodalmi folyamatokba, a Tűzkút (1964) és a Merülő Saturnus (1968) nem folytatást jelentett, hanem revelációszerű indulást, miközben észre sem vettük, hogy e kortársunknak érzett, eszmélésünkkel időben érintkező és azt lényegében meghatározó művészet atyja apáink generációjához tartozik. A Weöressel szembeni tragikus méltánytalanság következményeként e fáziseltolódásnak köszönve mi az életmű utolsó két és fél évtizedét nem kései korszakként és nem reneszánszként éltük át, hanem a szemünk előtt lejátszódó csodálatos kibontakozásként, melyet furcsa módon hamarosan máris egy egész begyűjtött termés, az Egybegyűjtött írások követett.

Az emlékkönyvnek köszönve még pontosabb most e kép, és még meglepőbb, hogy a frissességével, pezsdítő impulzusaival ható költőnek akkoriban az ötvenedik, hatvanadik születésnapjára írtak köszöntőket a lapok. Mindennek tragikumát tükrözi, hogy a köszöntők sokáig hasztalanul emlegették: Weöres életműve még mindig nincs megfelelően értékelve, és nem került a magyar költészetben az őt megillető helyre. Utóbb visszapillantva úgy tűnik, akár Weörest is érhette volna az a sors, hogy Hamvas Bélához, nagy hatású mesteréhez hasonlóan, meg sem éri méltó értékelését és megbecsülését. Kettejük életútja egyedülálló kordokumentum, egy olyan történelmi korszak leleplezője, mely a szellemi erőszakról marad nevezetes.

Magyar Orpheus gazdag dokumentumanyaga láttán az a benyomásunk, hogy a Weöres-filológiának még igen sok feladata van hátra. Domokos Mátyás a levelezés és a beszélgetések kiadását sürgeti, továbbá sok elmélyült műelemzésre, bibliográfiákra, monografikus földolgozásra lenne szükség ahhoz, hogy a kutatás föltérképezze az opus értékeit. Egy megírandó új magyar irodalomtörténet ennyi késedelem után végre adekvát módon viszonyulhatna e költészethez, ha birtokában lenne az előmunkálatok eredményeinek.

Az emlékkönyv polifóniájából nehéz kiemelni az egyes emlékezetes szólamokat, hisz oly sok sziporkázó apróság eleveníti meg Weöres különös alakját, oly sok pontos meglátás jellemzi költészetét, oly sok érdekes adalék olvasható nemzedékének indulásáról, Weöres lírájának, affinitásának fejlődéséről, a művek születéséről és recepciójáról. A visszaemlékezéseknek köszönve Weöres figurája minden életszakaszában elevenen áll elénk, akkor is, amikor gyermekkorában hisztérikus rohamot kap a falusi kisiskolások fals éneklésétől, akkor is, amikor levelezést kezd Kosztolányival és Babitscsal, s huszonegy éves fővel ezt írja: „Remélem, már sikerült megszabadulnom a szörnyűséges motívummaradékvásártól, megtörtént a végkiárusítás.” Ebben a mondatban nemcsak az a meglepő, hogy az induló fiatal költő ilyen radikális gesztusról számol be nagy tekintélyű mesterének, hanem az a tudatosság is, mellyel Weöres a közvetlen elődökhöz viszonyult. Abban a pillanatban, amikor elsajátította mindazt, amit tőlük tanulhatott, határozottan indult meg azon az úton, mely minden mástól különbözött, és melyet ő tett járhatóvá. Nem tudni, mikor rokonszenvesebb ez az alak, amikor elfelejti a házszámot, és az éjszakai utcán botorkálva keresi barátját, miközben utcahosszat kiáltozza nevét, vagy amikor Kosztolányinál vizitel, s az beküldi fiához a gyerekszobába. Vas Istvánnak itt mutatják be, mint leendő nagy poétát; az önéletrajz nagy-nagy szeretettel idézi föl ezt az ismerkedést, Weöres apró, koboldszerűen graciőz alakját, gyerekes hanghordozását. Remek tollvonások gazdagítják a portrét, s ezeknek hála úgy kísérhetjük végig változásait a fiatalkortól az idős korig, mint Rembrandt önarcképeinek áttűnéseit, észrevétlen öregedését.

Mindezzel párhuzamosan bontakozik ki a művészi és szellemi alakulásrajz. Másfél évtizedes tapasztalatszerzés és kísérletezés után egyszer arról számol be Weöres Várkonyi Nándornak, hogy „A forma mellé megjelent nálam a tartalom, de minden eddigitől eltérő mádon. Ennek a tartalomnak nincs logikai láncolata, a gondolatok, mint a zeneműben a fő- és melléktémák, keringenek, anélkül hogy konkréttá válnának, az intuíció fokán maradva. Ezeket a páraszerű gondolatokat egy-egy versen belül többféle ritmus hengergeti, hol innen, hol onnan csillantva őket. […] Eddig csak a forma röpült nálam; a tartalom az értelmi összefüggés prózáján a földön kocogott. Most a tartalmat is pilótaképzőbe küldöm. Az összefüggés megmarad, sőt talán még szorosabbá válik; csak a kötőanyag többé nem az értelmi láncolat, hanem a gondolatoknak valami csillagszerű gravitációja.” A Weöres-levelek a műhelyvallomások mellett egész sor izgalmas poétikai felismerést tartalmaznak. A verssorok az értelmüket nem önmagukban hordják, írja, hanem az általuk szuggerált asszociációkban; az összefüggés nem az értelemláncban, hanem a gondolatok egymásra villanásában és a hangulati egységben rejlik. A vers születése című disszertáció óta tudjuk, hogy Weöres nemcsak formaművészként, hanem teoretikusként is kiváló meglátásokkal gazdagította a modern költészet poétikáját és verstanát. A mostani kötet figyelmünket többek között erre a vonására is ráirányítja.

Weöres Sándor kivételes tehetsége első jelentkezése óta nyilvánvaló volt irodalmárok és szerkesztők előtt, ám költészetének sokrétűsége, verseinek bravúros formai, stiláris, nyelvi változatossága elejétől fogva próbára tette a minősítést, az osztályozást. Nemzedéke szemében „nem érintette őt sem az avantgárd”, sem később a szocializmus, s mivel kötött verset írt, konzervatívnak tartották, ugyanakkor egyszerre volt „őstehetségesen naiv és tudatosan doctus”. „Igrices misztika, kelet-ázsiai ritmuselemek, a magyar kódexnyelv virágai, litániaszerű versépítmények, mágikus szófüzérek, kabalisztikus motívumok stb. hemzsegnek nála” – olvassuk másutt. Weöresnél nemcsak pályaszakaszonként, hanem egyazon ciklusban is transzformációk sora játszódik le, s ezért joggal nevezhette egyik kritikusa törvénytelen jelenségnek. A stílusirányzatok felsorolása nélkül alig írtak még róla, alig van olyan, melynek eredetisége és lehetőségei ne foglalkoztatták volna, mégsem kínált föl egyik sem olyan modellt, mely költészetfelfogását tartósan kielégítette volna. Az irodalmi kritikának abból a régi bajából, hogy föltétlenül besorol, csoportosít, gyakran kifejezetten komikus helyzetek adódnak. Szentkuthy esete is groteszk és tragikomikus, nem azért, mert 1947-ben kiállt Weöres mellett (ugyanakkor, amikor hozzájárult Hamvas elhallgattatásához!), hanem mert jóindulatból a sztálinizmus összes esztétikai kategóriáját bevetette annak bizonyítására, hogy Weöres humanista, realista és a pártgyűlölet elleni harc bajnoka.

Weöres affinitásának, szenzibilitásának eredetiségéről tanúskodik az is, hogy több mint fél évszázaddal ezelőtt felismerte, hogy az elitkultúra és a tömegkultúra valamikori válaszvonalai nem érvényesek. Megsejtette, hogy az irodalmon kívüli, szubkulturális jelenségekben és formákban különleges energiák rejtőznek. Reklám-, tangó- és rumbaszöveget készül írni, később sanzon-, rock and roll-ritmusokat imitál. Intarziás verstani és stilisztikai megoldásai, ready made szövegformálása is jóval megelőzi a posztmodern technikákat, melyekben sorra jelennek meg újra a Weöres által már régen alkalmazott eljárások. Mindezek csupán apró mozzanatai kiszámíthatatlan és váratlan lépéseinek, melyeket nem mindig tudott követni a gyakran hiányos és rugalmatlan poétikai-kritikai kategóriarendszer s a konzervatív költészetszemlélet, mely a jelenségeket rendszerint késéssel azonosítja, amikor kontúrjait az újabb folyamatok kontrasztosan kirajzolják. Lehet, hogy még mindig nehézségekbe ütközik Weöres művészetének pontos minősítése, noha vitathatatlan, hogy a század egyik legkarakterisztikusabb megnyilvánulása. Az is elképzelhető, hogy előbb választ kellene kapni arra a régóta időszerű kérdésre, hogy mi is a XX. század korstílusa, van-e egyáltalán, s ebben a szintézisben határozottabban reflektálódnának művészi irányvételének differenciáló jegyei.

Weöres öregkori lírája úgy komponálja meg az életmű záróakkordját, hogy következetes marad önmagához, s még egyszer utoljára hangnemet, tónust vált, és irányt változtat. A Kútbanéző verseiben megtért az alanyisághoz, ez többek véleménye. Annak ellenére, hogy növekedett a személyesség jelentősége, megítélésem szerint mégsem olyan alakban és funkcióban került itt előtérbe, ahogyan ezt múlt századi vagy e századi változataiban megszoktuk. Mintha inkább arról lenne szó, hogy egy újabb térséget fedezett fel a maga számára, melynek helyét úgy kell majd meglelnünk művének térképén, mint ő annak idején a képzelt városok fekvését a teleírt, telerajzolt papírlepedőn. A Domokos Mátyás által emlegetett képzelt térképtől aligha találhatnánk megfelelőbb metaforát Weöres költészetének jellemzésére, nemcsak mert mindkettő az imagináció terméke, hanem mert mindkettőben elválaszthatatlan a dolog és megnevezése. Ott a képzelt városokhoz kellett képzelt feliratokat találnia, a lírában pedig artikulációs módozatot a fogalmi és érzéki, gondolati és testi tapasztalathoz. Betegség és öregség, az elmúlás tudata és a szenvedés keres nyelvet magának a „szemben a pusztulással” helyzetében. Nyilván igaza van méltatójának, amikor a legszemélyesebb hangvételű kései versek kapcsán „az élet és a létezés őshelyzeteinek változatlanul legáltalánosabb érvényű költői definícióiról” beszél.

Megrendítő, talányos és elgondolkodtató az a metamorfózis is, mely távozásakor lejátszódott. Károlyi Amy írja: „Az arcra jellemző lágy gyermeki nyíltság eltűnt, az arc halálában felnőtté vált. Szkeptikus voltaire-i arccá.” Ez a színeváltozás mintha végső tanúságtétel lenne életnek és halálnak misztériuma mellett, melyet kezdettől fogva vallott és fáradhatatlanul kutatott. Mintha ezzel a gesztusokon és nyelven túli jellel is csodát művelt volna a teremtés, amikor halálának pillanatában még egy rejtélyt bízott ránk. Ez a sosem öregedő arc ugyanis nem aggastyánná, hanem felnőtté transzformálódott, tehát a meghaló az idő irányát visszafordítva megcáfolt még egy természeti törvényszerűséget. Arcának kifürkészhetetlensége ennek értelmében lényének és szellemének manifesztációja volt, hieroglifaszerű írásjegyeinek egyike, melyet örökségül hagyott ránk. Ennek az átlényegülésnek a szögéből még megfontolandóbbnak tűnik Pilinszky képe Weöres Sándorról. Talán ő volt az egyetlen, aki arra figyelmeztetett, hogy a sokat dicsért formai gazdagság, virtuozitás mellékes a lírában. Híres remekléseit hosszas és keserves zarándokútnak vélem, s formáinak káprázata mögött csak még inkább értékelem a poros és törődött zarándok szomjúságát, menekvését. Virtuozitása gyötrelmes sivatag a szememben, s egyedül zarándokútjának hiteles térképét forgatom. Ami drága és kivételes benne, az épp egyszerűsége, ártatlansága, mit útravalóul kapott, elveszített és hosszú-hosszú zarándokútján újra és újra megtalált. Eljutni az ártatlanságig, eljutni Isten közelébe, ez az igazi ereje, költészetének valódi magaslata és istenélményének is a pecsétje. Weöres megtalálta nemcsak a vizek és növények, de a gyermekek, sőt a csecsemők hangját. Azt a hangot, amivel a teremtmény közli nevét Teremtőjével időtlenül és fáradhatatlanul. Weöres titkainak, rejtjeleinek fejtegetésekor minderről nem lenne szabad megfeledkeznünk.

 

Thomka Beáta