MESTERSÉGES INTELLIGENCIA VAGY KÁOSZ?

 

Minden krétai hazudik – mondta Epimenidész, maga is egy krétai.

Hogy lehet egy egész tudományágnak, ha nem is a magvát, de legalább problémáinak a zömét egy mondatba sulykolni? Valójában sehogy sem. Epimenidész mondata mindössze azt jelzi, hogy olyan rendszerekről lesz szó (formális rendszer a kifejezés, amit e tudomány használ), amelyek amellett, hogy magukra utalnak, még ellent is mondanak önmaguknak (habár e két jelenségnek nem feltétlenül kell összekapcsolódnia). Az önmagukra utaló mondatok olyan rendszereket sejtetnek, amelyek újra és újra bejárják a végtelen – és néha egy lépésből álló – hurkot, mint Epimenidész idézett mondata vagy akár M. C. Escher Vízesés című litográfiája. (Vagy Escher úr egyéb művei, ami azt illeti). Lehetséges, hogy létrejöhessen ilyen mondat:

Ennek a mondatnak az olvasója csak addig létezik, amíg engem olvas.

Ez teljesen rémisztő – véli Douglas R. Hofstadter –, noha teljes mértékben igaz. Ha gondolati (nyelvi) rendszerek a túlzás ily fokáig utalhatnak magukra, hol az a határ, amely lehetetlenné tenné egy öntudatos mesterséges intelligencia létrejöttét vagy létrehozását? Az intelligencia meghatározója nem pusztán a döntéshozatal, hanem tanulási és öntudatosodási folyamatot is jelent, ahol az adott rendszer nemcsak adott szabályai szerint működik, hanem – kicsúszva zárt és logikus erődjéből – egy magasabb szintű formális rendszerbe is bele tud olvadni. Ha ez a rendszer nem működőképes, akkor az adott rendszer megbukott. – Bizony. – De egy rendszer még nem feltétlenül válik intelligenssé attól, hogy önmagára utal. A számítógépprogramok tele vannak hurkokkal (loop), de ezek meghatározott funkciót töltenek be. Azt, hogy hányszor kell végrehajtani ezt és ezt az utasítást, és ellenőrizni bizonyos feltételek teljesültét, majd kilépni a hurokból. Egy, a számokat egytől ötig összeadó rendszeren belül elég, ha a program figyeli, hogy elérte-e az ötöt, amikor megállhat, vagy a következő utasításba foghat. Ez a program sohase fog belelátni az összeadás lényegébe, arról nem is beszélve, hogy tudatában lenne annak, hogy most éppen összead. Ehhez ki kellene lépnie az adott rendszerből, és egy fensőbb szintről lenéznie az eseményre, mint ahogy az agy tekinthet szenvtelenül a neuronokra anélkül, hogy a neuronoknak sejtelme is lenne erről.

Ez nem egy befejezett. Mondat. Ez se.

Így persze túl egyszerű lenne. Igenis léteznek olyan programok, amelyek tudják magukat módosítani folyamataik részeredményeinek függvényében. Egyes szakértői rendszerek (expert system) képesek – nagyon speciális területükön – „tanulni” és önmagukat módosítani. De ez az a pont, amelyen túl már a szakértők, filozófusok, matematikusok, pszichológusok és fiziológusok legtöbbször nem értenek egyet.

Az alapvető kérdésben persze.

Hogy lehetséges-e egyáltalán a mesterséges intelligencia vagy sem.

A matematikus Gödel teorémája szerint a számelmélet minden konzisztens axiomatikus megfogalmazása eldönthetetlen alapfeltételeket foglal magában. Ezzel nem mond egyebet, mint hogy egy rendszer sem képes elérni a következetesség szintjét abban a pillanatban, ha önmagát is szemlélődése körébe vonja.

J. R. Lucas oxfordi filozófus szerint ez alapjaiban kétségbe vonja bármilyen mesterséges intelligencia lehetőségét. Ha egy intelligencia képtelen egy bizonyos szinten túl önmagát szemlélni, akkor az nem nevezhető intelligenciának. Tehát – így Lucas – a gödeli szabály az Achilles-ina az egész kérdésnek.

Ez mind igaz – így már a másik tábor, Hofstadterrel az élén –, de, ami azt illeti, az emberi intelligenciát sem nevezhetjük akkor intelligenciának, mert a gödeli elmélet, hogy minden rendszernek van olyan szabálya, ami a rendszeren belül bizonyíthatatlan, az az agyra ugyanúgy érvényes.

E mondatban répa hét szó van.

Egy másik vizsgálódás a mesterséges intelligencia létének lehetőségét maga mögött hagyva, inkább egy ilyen intelligencia társadalmi és szociológiai hatásával foglalkozik. (Nem meglepő, ha a téma majdnem minden tudomány érdeklődését magára vonja, hiszen az intelligencia állítólag magva a tudományos gondolkodásnak.)

Ez ugyan nem egy kérdő mondat, de mindennek dacára kérdőjelben végződik?

A szociológusok már felhívták a figyelmet egy ma is létező jelenségre, ami már az AI (artifical intelligence) első lépéseinél problémákat okozhat. A számítógépekbe nincs beépítve Asimov három robotikatörvénye, ezért remek eszköz lehet arra, hogy bármiféle Big Brother szolgálatában álljon. Ki mondja, hogy egy intelligencia, még ha mesterséges is, jóságos kell hogy legyen?

A kérdés néha sokkal finomabb. Végül is a jót és a rosszat meg lehet különböztetni, mert a rossz többnyire feketébe van öltözve. De amikor olyan programozók állítanak össze egy szakértői rendszert, akik a mechanikus és jól strukturált kommunikáció szakértői, akkor minden jó szándék dacára egy merev, kevésbé emberi környezetet teremtenek. Mikor például a munkaközi üzeneteket kategóriák szerint kell tárolni, mint követelmény, megtagadás, utasítás, ellenajánlat stb., akkor ez egy „kommunikációs program, amelyet nácik terveztek”.

Ezt a mondatot magyarra kellett hogy fordítsam, mert nem tudtam elolvasni az eredeti angolt.

A nyolcvanas években újjászületés történt. A matematika, amely többek szerint már csak elvont csecsebecsékkel foglalkozott, e században ismét utat mutatott a fizikának. Az egyre gyorsabb és nagyobb kapacitású komputerek lehetővé tették, hogy – eleddig a nagy munkaigény miatt hozzáférhetetlen – dinamikus egyenletek tulajdonságait kezdjék el vizsgálni.

Hirtelen kiderült, hogy a visszacsatolásnak nagyobb szerepe van, mint ahogy azt valaha is feltételezték. Bizonyos rendszerek (pl.: népesedési folyamatok és számos többszörös paraméterrel rendelkező komplex függvény) eredményeit ismételten visszatáplálva az eredmény megjósolhatatlanul a káoszba csúszott egy idő után, hogy onnan periodikusan kiemelkedjék további visszacsatolások során.

A visszacsatolási folyamatok egy része hosszú távon megjósolhatatlannak bizonyult. A kauzalitás pofon csapva álldogál.

Mire ezt a mondatot elolvassa, az agya ötvenhat betűt dolgozott fel.

Hogy ez mennyire van vagy lehet kapcsolatban az önmagára utaló, intelligenciát szabályozó törvényekkel, még eldöntetlen. A témakör szétágazó, az irodalma hatalmas. Mindössze pár fontosabb és különböző területet felölelő könyvre lehet utalni az érdeklődő olvasó számára. A személyi számítógépek elterjedése miatt külön kiemelhető John Krutch Experiments in Artifical Intelligence for Small Computers című könyve, amelyben számos BASIC program is található a Commodore 64 számítógépre tervezve. Ezek között van egy, ami adott adatbázisból verseket (haikukat) ír. Ez persze még nem intelligencia. De már mesterséges.

Ha befejeztem volna ezt a mondatot…

 

 

Irodalom

 

Application in Artifical Intelligence. Szerk.: Andriole, Stephen J., Princeton, N. Y., Petrocelli Books, 1985. (Tanulmányok az AI különböző alkalmazási területeiről: expert systems, információrendszerezés, robotika stb.)

Gleick, James: Chaos: Making a New Science. New York, N. Y., Penguin, 1988. (Információgazdag bevezetés a káosz tanulmányozásába. Mandelbrot és Júlia set-ek stb.)

Hofstadter, D. R.: Gödel, Escher, Bach (An Eternal Golden Braid). New York, N. Y., Vintage, 1989. (Új kiadása a már klasszikusnak számító, először 1979-ben kiadott könyvnek. Hofstadter zseniálisan, pompás stílusban, szórakoztató dialógusokkal fűszerezve visz végig a gondolat fúgájának dallamszálain.)

Hofstadter, D. R.: Metamagical Themas: Questing For the Essence of Mind and Pattern. New York, N. Y., Bantam, 1986. (A cím anagrammája a „mathematical games”-nek. A Scientific American-ben megjelent Hofstadter-cikkek gyűjteménye. Az idézett önmagukra utaló mondatok ebből a könyvből valók.)

Johnson, Michael L.: Mind, Language, Machine (Artifical Intelligence in the Poststructuralist Age). Basingstoke, Macmillan, 1988.

Krutch, John: Experiments in Artifical Intelligence for Small Computers. Indianapolis, Ind., H. W. Sams, 1986.

Lucas, J. R.:  „Minds, Machines and Gödel”, in: Philosophy 36 (1961). (A szövegben említett cikk, amelyben Lucas kétségbe vonja, hogy az emberi agyat valaha is tudná egy gép utánozni.)

Mishoff, Henry C.: Understanding Artifical Intelligence. Indianapolis, Ind., H. W. Sams, 1985. (Alapvető könyv a témában járatlanok számára. Majdnem tankönyv kezdőknek.)

Tábor, Michel: Chaos and Integrability in Nonlinear Dynamics: An Introduction. Wiley, 1989.

Waldorp, M. Mitchel: Man-made Minds: The Promise of AI. Toronto, Wiley, 1987. (Mesterséges intelligencia, némileg szociológiai szemszögből nézve. A Nagy Testvér-komplexus.)

 

Tarjányi András