Tar Sándor

Zártkert

 

Csepiéknél mosás van, a nagylány az udvaron tereget két hervadozó akácfa közé kifeszített műanyag zsinórra, legyek lepik izzadt arcát, vállát, a mosógép a ház előtt, az udvaron áll, a szennyes lé szétfolyik az elszáradt fűcsomók között a földön. Az apja a ház elé nevelt lugas alatt fekszik egy foszlott ágyon, néha alszik, néha kimegy hátra a disznóól mellé vizelni, néha nagy ásítozás közepette felvesz egy inget, és elmegy pálinkát inni arra fel, a dombra, aztán majd valamikor hazajön, és visszafekszik a helyére. Nyugdíjas özvegyember, minden munkát a lányára hagy, de sose sürgeti, ha főz, esznek, ha nem, akkor zsíros kenyér vagy semmi. A lánya sem sietős fajta, teregetés közben néha megáll, mintha eszébe jutott volna valami, aztán átnéz a szemben lévő ház udvarára, ahol Zabosné krumplit hámoz egy hokedlin, a krumpli meg egy tál előtte a földön, mellette egy borzas, korcs kutya liheg kinyújtott nyelvvel. Zabos meg hátul kopácsol valamit, mindig szegel, már tele az udvar kisebb-nagyobb bódékkal, ólakkal, kerítésekkel, a rossz lábú, vékony ember valamikor állványozó volt valahol, aztán leesett, és megrokkant. Néhány tyúk szédeleg Zabosné körül lomhán, meleg van, áll a levegő, és szinte serceg a szárazság, a házak körül mindenfelé szőlősorok, gyümölcsfák, köszmétebokrok kókadoznak.

Karasné a nyári konyhában fekszik az ágyon, a besötétített ablakon alig tör át a fény, mégis meleg van, elhízott testéből zihálva törnek fel rövid lélegzetek, a mocskos asztalon pálinkásüveg, tányér, liszteszacskó meg mindenféle limlom, mellette a kiságyon egy rövidre nyírt hajú harmincévesforma nő? gyerek? himbálja magát törökülésben, néha érthetetlen szavakat hörög fel, egyik kezével az ágyékán matat. Kis ing van rajta csak, még így is melege van, de pucéron csak nem lehet, van melle, mindene, mintha normális volna, de azért mindenki úgy mondja: a gyermek. Karasné néha úgy érzi, csengetnek a fülében, aludni sem tud, ébren lenni sem, a testén néha viszketőn megindul egy-egy verejtékcsepp, már tiszta csatak az ágy is alatta, az ember szinte fő a saját levében, mondja hangosan, aztán nyögve felül, és az üvegért nyúl, kortyol belőle, hátha segít. Húsos, elvastagodott arca ilyenkor lángba borul, arcát még jobban ellepi a verejték. Kint, a toldott, üveges kis előtérben valami fő a gázon, az ágyról épp rálát a nyitott ajtón át, ha pedig kimegy, az üvegen át vagy a lépcsőről végiglát az egész dűlőn erre is, arra is. Látja Csepiéket, Zabosékat, emerre a Siró-féle bandát, akik egy borházból úgy-ahogy kipofozott, toldott-foldott lyukban laknak hárman, mert a nagyobbik fiú most katona, és valaki közülük mindig kint, a kerítés fölött bámészkodik kifelé. Siróék kisebbik fia nemrég asszonyt hozott a házhoz, csak úgy, valahol felszedte Debrecenben valami kocsmában, idősebb jóval, mint a fiú, és az orrából hiányzik egy darab. A fiatalok befészkelték magukat a szobába, az idősebb Sirónak a konyha maradt. Karasné leesett szájjal, lenézően mosolyog, ha eszébe jut, látta ő már a korán megözvegyült Sirót kékre-zöldre verve, amikor megpróbálkozott a fia feleségével, ahogy kettesben maradtak. Az idős Siró olyan kóró, mint egy piszkafa, és soha nem mosdik, ez az asszony is azzal a nanám-szájával meg a leharapott orrával olyan, hogy a seggemnek se kéne, gondolta Karasné, de hát a kölyök se különb, az egyik szeme üti a másikat, és a nadrág is csak akkor ér a fenekéhez, ha ráül. A Csepi lány sem igen kell már senkinek, huszonnyolc éves, de eddig férfi még azt se kérdezte tőle, hogy hogy van. Bamba is, málé is. Olyan a nyaka, mintha púpos volna, az arca meg csupa rücsök, gennyes pattanás. Zabosnéról meg aztán nem is beszélve, két éve levágták a mellét, tiszta rák az egész teste, sugarazzák, de fel se veszi, röhög, vihog és iszik. Mind iszik. Itt mindenkinek szőlője, bora van, csinálnak is hozzá cukorral meg vízzel ugyanannyit, de el nem adtak itt még egy decit se, mindet megisszák, csak megjátsszák magukat, tagadják, na, ő aztán nem is kínálja egyiket sem, ő nem titkolja, eszik, iszik, a sajátját issza, akinek nem tetszik, nyalja ki. Irén is megissza, a gyermek, a testvére, aki a kiságyon himbálja magát előre-hátra, aggyál, aggyál, mondogatja vastag hangján, mikor meglátja a pálinkát vagy a boroskancsót, és Karasné ad neki, akkor mintha normálisabb lenne, nyugodtabb, beszélget magában, nevetgél, különben sincs egyéb öröme az életben, az ágyról vagy huszonöt éve csak akkor szállítják le, ha vécére kell neki menni, akkor is tartani kell, mint egy szalmabábot, bilire, vécére nem ül, Karasné felhúzza az ingét, télen lehúzza a nadrágot róla, és lekuporodnak a disznóól mellé, máshová nem megy, ültében a disznókat nézi a lécek között, és nevet. Senki nem boldogul vele, csak a testvére, Karasné, mióta az anyjuk elhalt. Aranyos, jó gyerek volt csecsemőkorában, csak éppen nem akart lábra állni, mikor már kellett volna, napközben rázárták az ajtót a szülei, és mentek ki dolgozni a tengeriföldre, répába, nyugodtak lehettek, Irénkét ugyanúgy találták, ahogy reggel hagyták. Csak aztán már látszott, hogy valami baj van vele, a szeme is furcsán elhúzódott, mint valami mongolé, vitték már akkor orvoshoz, de hiába, megmondták, a gyerek így marad, adják intézetbe, jobban ellesz a többiekkel, megtanítják annyira, hogy úgy-ahogy ellátja magát, szobatiszta lesz, fizetni se kell sokat. Karasné mindig hálásan gondol ilyenkor az anyjára, hogy nem adta a gyereket intézetbe, hiába veszekedett vele a férje, nem kell fizetni, itt van közöttük, sőt még fizet az állam a tartásért majdnem annyit, mint egyhavi kereset.

Karasné kinézett a fazékra, a gőz már emelgette a fedőt, nehéz szagok úsztak be, nehezen felült az ágyon, egy kicsit szédült, még a végén tényleg agyvérzést kapok, mondta hangosan, a kórházban ezt ígérte neki az a veres arcú doktornő, ha nem hagyja abba az italozást. Maga is megissza, drága, magának se a rózsavíztől piroslik, vágta rá akkor mérgesen, de a doktornő csak azt kérte, hogy szólítsa csak nyugodtan doktornőnek, ne drágázzon, egyébiránt pedig azt csinál, amit akar, a gyógykezelés ingyenes. Egyébiránt. Sose felejti el ezt a szót. Megigazította az izzadt, gyűrött ruhát a testén, és kiment.

Karasné anyja nehezen halt meg, csúnya volt már, feküdt a fal melletti ágyon, a félhomályos, kis ablakú szobában naphosszat egyedül, a gyereket akkor már Karasné átvitte magához, úgysem tudott volna már vele csinálni semmit, csak idegesítette, rossz, állott betegszag volt bent, meg a gyógyszerek szaga, az ágy alá dugott éjjeliből bűzlött a vizelet, míg valaki ki nem ürítette. Az asszony már nem ment ki a lakásból, csak a szobában tett néha néhány tétova lépést, az ablak előtt álldogált, vagy imádkozott a nagy, színes Jézus-kép előtt, várta a halált megadással, máskor dühödten, gyűlölettel káromolta az istent, mindenkit, ilyenkor mintha megszállta volna valami, kitépte maga alól a lepedőt a fóliával együtt, leseperte a szekrényről az üvegeket, porceláncsészéket, tört, zúzott, aztán elvitte a mentő. Két évig? Három évig tartott? Vagy kétszer már megrendelték neki a koporsót, aztán megint jobban lett, Karasné nem emlékezett már mindenre, csak arra a türelmetlenségre, amit akkor érzett, miért nem tud már meghalni? Miért nem segít rajta az isten vagy az orvos egy injekcióval? Karasné apja vett egy heverőt, hogy külön aludjanak, a nagydarab, fekete ember a hátán hozta haza a bútort Debrecenből, tizenöt kilométerről gyalog, letette a tűzhely mellé, és szótlanul hallgatta az asszony rikácsolását, hogy már nem akar mellette aludni, hát olyan undorító már ő, őmellette már nem lehet feküdni? Soha nem feküdt a heverőre, a férje mellett halt meg egy éjszaka a keskeny ágyon, csurom víz volt minden, csak a halott feküdt szárazon, kimeredt szemmel a paplan ráncai között. Juhos, a férje még feküdt mellette reggelig, bort ivott az ágy mellett mindig kéznél lévő üvegből, a plafont nézte, néha megtörölte a szemét, aztán felkelt, amikor szokott, feltette az asszonyt az asztalra, kinyújtotta, majd átment a lányához, gyere, meghalt anyád, csinálj vele valamit. Aztán ment dolgára.

Karasné a tűzhelyhez ment, megemelte a fedőt, lejjebb vette a gázt, aztán a lépcsőről elnézett Siróék felé, aztán tovább, a gazzal benőtt, elhanyagolt Rehák-féle kert után meghúzódó házat nézte, az apja házát. Egy nagy ecetfa állt a ház előtt, Karasné férje, Géza már gázolajjal is locsolta a tövét, hogy kipusztuljon, hogy rendesen be lehessen látni az udvarra, kik járnak oda, kikkel barátkozik, kikkel iszik az öreg Juhos, mert Karasné anyja megsúgta a lányának annak idején a kórházban, hogy négyszázötvenezer forint van a dobozban, vigyázzon rá, nehogy az öreg Juhos azt is eligya. Meg ügyeljen arra is, hogy asszonyt ne vigyen a házhoz, mert az övé, a lányáé lesz a vagyon, ha majd az öreg meghal, de ha megnősül, akkor oda lesz minden. Mert minden az övé, Juhos nem vitt semmit a házasságba a nagy testén meg a telhetetlen étvágyán kívül, már a nászéjszakán összeszaggatta belül, nincs benne semmi kímélet, biztosan abba betegedett bele, és egy ideig még a beteg asszonytól is megkövetelte a magáét, és közben is itta a bort, aminek mindig az ágya mellett kellett lennie. Nem az, mert dolgozni dolgozott, mint az állat mindig, de a pénzt, azt ő tette félre, dugdosta, gyűjtögette, mert különben már nem lenne semmijük. És vegye magához Irént, a gyermeket majd, mert ez az állat még megöli vagy megerőszakolja.

Karasné arrébb tette a hátipermetezőt az asztal mellől, a széket tette a helyére, itt is kellene egy kis rendet csinálni, mondta hangosan, de az istennek van kedve ebben a melegben még élni is, a tök is ott szárad az asztal alatt, a múlt héten akarta megfőzni, akkor a ruhák is összevissza, mosatlan edényeken, ételmaradékokon rajzanak a legyek, de a fene így egye meg, majd megcsinálja, ha hűvösebb lesz egy kicsit. Megkapaszkodott az ajtófélfában, emerre, Csepiék felé nézett, látta a nagylányt az udvaron, ruhát teregetett. Neki is elmondta, hogy hányszor kérte az anyját, hogy adja oda neki azt a pénzt, úgyis neki kell az apját meg a gyermeket gondozni, főzni, mosni rájuk, ő majd ad az apjának annyit, amennyi elég, de az anyja mindig csak azt mondta, majd. Majd ha érzem, hogy már nincs sok hátra. Mindig csak majd. Még azt se mondta meg, hogy hová dugta. Az apja bezzeg tudta. Csak azzal nem volt tisztában, hogy mennyi van, a temetés után valahonnan elővette a dobozt, és a lányával számoltatta meg a pénzt. Tényleg annyi volt, meg egypár ezer forint százasokban, apróban. Karasné belesápadt a számolásba, arra gondolt, hogy ebből a pénzből meg a házuk árából vehetnének valahol egy rendes lakást, valahol, ahol emberek élnek, tisztaság, rend, fürdőszoba van, kövesút, és itt hagyhatnák ezt a cigánytelepet mindenestül. De csak annyit mondott, hogy apám, én elviszem ezt a pénzt, nálam biztosabb helye lesz, megőrzöm, úgyis én főzök, én mosok magára mától, a gyermek is nálam lesz. Nyugodtan mondta, értelmesen, az öreg mégis felcsattant, aztán már ő is, szó szót követett, több jogom van itt nekem, mint magának, mondta az apjának már kikelve magából, minden az enyém az anyám után! A pénz is! Mit akar vele? Elissza? Kurvákra költi? Szabóné akkor még nem került szóba, pedig Karasné anyja mondta azt is, hogy az apja meg a sógornője milyen jól megértik egymást, órákig beszélgetnek a lugasnál, ő meg azalatt a paplant rágja a fájdalomtól egyedül, magára hagyva. Mikor az apja már a veszett istennel szidta a pénz miatt, azt mondta neki, hogy akkor itt rohadjon meg a pénzével együtt, majd meglátjuk, ki húzza a rövidebbet. Egy ideig felé se nézett, nem főzött neki, de hát mit mond a világ, Zabosné is mondta, te, eredj, vigyél neki valamit, ott fekszik részegen az udvaron, elpusztul, mert nem törődtél vele, mert más nem tudja a ti bajotokat. Na jó. Vitte neki az ételt egy darabig, nem szóltak egy szót sem egymáshoz, csak letette a tálat, és ment, azt is kár volt.

Tessék, most is látszik, tárva-nyitva az ajtó, az megy be, aki akar, ő meg biztosan a heverőn fekszik részegen, nem tud magáról, vagy Szabóné pátyolgatja, lehet, hogy nincs is már meg a pénz, sőt biztos! A vén mocskos észre sem venné, ha valaki akár mindet ellopná, el is vittek onnan már sok mindent, a jó cefréshordókat, létrát, deszkákat, délre már nincs magánál, Siróék is ki-bejárnak az udvarba, ő meg lassan már be sem mehet, mióta összevesztek emiatt meg Szabóné miatt. Akkor azt mondta neki az apja, hogy takarodj innen, ne is lássalak, míg élek. Neki! A saját gyermekének! Géza, a férje azért átment, amikor hazajött a munkából, hogy akkor hogy is van ez, hogy a saját lányát kizavarja a sajátjából, mert itt minden az övé, a magáé csak a haszonélvezet. És mi a tied, kérdezte akkor az öreg, te is az enyémben vagy, neked aztán éppen semmid sincsen, nem is volt, csak a faszod, az kellett a feleségednek, mert már nem bírt magával, mert itt a környéken már mindenki kiismerte, csak feleségül nem vette senki, neked aztán éppen hogy semmi közöd itt semmihez. Juhos akkor még mindig erős volt, mint a bivaly, mikor Karasné férje emelte a kezét, az öreg csak a csuklóját kapta el, úgy, hogy eltört. Siróék a kerítés fölött nézték az egészet, később Karasnét látták a gyermekkel kifordulni a kapun, átbotorkáltak az öreg házához, itt van a gyermeke, kiabálta be az apjának, maga baszta ilyennek részegen, akkor tartsa is! Ezt már Csepiék meg Zabosék is végignézték, a dűlőn álltak, látták, hogy Karasné elengedi a gyerek kezét, és ott hagyja a kapu előtt. Irén leült, leesett a porba, egy darabig nevetgélt, magyarázott magának, telt az idő, az öreg Juhost nem lehetett látni sehol, akkor aztán Siróné visszavitte a gyereket Karasnéhoz.

Tulajdonképpen négy ház volt a dűlő pár száz méterre egymástól, meg két-három leromlott kis épület, hajdan debreceni tisztviselők építette pajtaféle, kis darab szőlőjüket jobbára Karasné nagyapja gondozta annak idején, csak úgy, köszönömért, semmi volt az ő négyholdas szőlőjéhez képest, és olyan hálásak voltak, mindig hoztak valamit, dohányt, cseréppipát, sört, juhtúrót, megmondták, hol lehet jó csizmát csináltatni, megreparálták a zárakat, az egyikkel még keresztkomák is lettek. De ők hozták a gálicot is, zsíros szódát szappanfőzéshez, és az öreget mindenki papának szólította. Ünnep volt, ha jöttek, néha családostul, ettek-ittak, megtárgyalták a világ sorsát, aztán megrakták a kaskáikat szilvával, szőlővel, dióval, mikor mi termett éppen, ami meg nem volt, azt kaptak az öregtől, korai csörgő almát, csicsókát, édesgyökeret. Aztán változott a világ egy nagyot, nem jött már ide senki, a régebbi lakosok gyerekei szétszéledtek, ki Debrecenbe, ki Barcikára, bányába, Ózdra, haza se nagyon járnak a szülőkhöz, mindenkinek megvan a maga baja, az elhagyott pajtákat, borházakat itt is, a többi dűlőben is vad gaz nőtte be, egerek, férgek tanyája lett. A szőlők nagy része kipusztult, emitt-amott árválkodott csak néhány karó, kopaszon meredeztek a kiszáradt vagy hernyórágta gyümölcsfák. A dűlő régi lakói meg hol szerették, hol gyűlölték egymást, ráértek, mint a cigányok, mondta Juhos, ő nem barátkozott senkivel, idegen volt köztük, messziről jött, többet bírt, mint akárki a környéken, egy kicsit féltek is tőle, őszinte volt és nyers, néha durva is. Fent a dombon egész évben pálinkát mért egy rokkant ember, mindenki odajárt, déltájban, délután már imbolygó alakok jöttek-mentek a porzó földúton, aztán otthon bort ittak rá, amennyit csak bírtak. Csepiéknél esténként néha sokáig ríttak az éhen felejtett disznók, és volt, mikor a nagylány reggel az udvaron ébredt. Zaboséknál este már csend volt, ettek, ittak és aludtak. Ha felébredtek, megint csak ettek és ittak. Ha elfogyott a pénze valakinek, a rokkant hitelbe is adott. Mindig megfizették. Karasné lenézte őket, de leginkább Siróékat, azoknak soha nem volt pénzük, és mégis éltek, senki se tudta, miből, mikor senki sem dolgozott a családból. Mégis, néha barátkozni kell velük, meg Csepiékkel is, Zabosékkal is, mióta ez a dolog van az apjával, mert valakinek el kell beszélni, mert az ember felrobban az idegességtől, a férje egész nap oda van, dolgozik, aztán jöttében bemegy a rokkanthoz és vége. Mit csináljak vele, kérdezte az alacsony homlokú, apró szemű ember a múltkor, agyonüssem? Este, sötétedés után egypárszor átment az apósához, hogy körülnézzen, és apránként átvigye azokat a dolgokat, amiket még nem hordott szét más, tengerit a góréból, üstöt, aztán az üstházat is, egy kis hordót, tyúkot. Ilyenkor általában tárva-nyitva volt minden az öregnél, kulcsok a fogason, az apósa csontrészegen a heverőn, ahogy ráesett, megmozgatta, nem ébredt fel, próbálgatta a kulcsokat, de a pénzt sehol sem találta. Egyszer dühében rátette a párnát az arcára, és csak nyomta, sokáig, az öreg meg sem mozdult, aztán mintha rándult volna, Géza nyomta még, ameddig bírta erővel, na, meghalt apád, mondta otthon a feleségének. Egész éjjel nem aludtak az idegességtől, aztán reggel látták, hogy az öreg biciklivel a falu felé megy.

Nem is lett volna itt semmi baj, ha az anyja nem hal meg. Karasné kiszedte a húst a levesből egy tálba, aztán elzárta a gázt. Dél van. Ivott a pálinkából, de nem esett jól, langyos volt, bor meg nincs fent, le kellene érte menni a pincébe. Aggyál, aggyál, dünnyögte Irén az ágyon, adok, drágaságom, adok mindjárt, de nem az üvegből, mert akkor sokat iszol. Kis csuprot vett elő a polcról, töltött az üvegből egy keveset, a gyerek cuppogva megitta, mosolygott, nevetett, Karasné átölelte, csókolta, csak én szeretem az én drágaságomat, mondta, csak én. Nem is tudom, mi lesz veled, ha én már nem leszek, adná az isten, hogy egyszerre haljunk meg, vagy gyúlna meg a ház, mikor alszunk, apád most biztosan eszik, Szabóné főz neki, vagy visz neki, cipeli a kacska lábával a faluból, két kilométerről, apád azt mondja neki, szívem, anyádnak soha nem mondta csak azt, hogy hé! Meg azt, hogy hallod? Karasné megtörölgette magát, meg a gyerek arcát is, az én életem se ér már szart se, mondta aztán a levegőbe, beteg vagyok, az ember nem nyúlhat hozzám, jó neked, hogy örökre gyerek maradtál. Bezzeg Szabónénak kutya baja, pedig vén már, mint az akác, anyád sokkal fiatalabb volt, mégis ő halt meg előbb, érted te ezt, aranyom? Nincs igazság az égben sem, nincsen.

Nem telt bele két hét se a temetés után, mesélte Karasné később úton-útfélen, a piacon, Csepiéknek, Zaboséknak meg mindenkinek, már ott volt a gyönyörűség, Szabóné, az is özvegy, az édesanyám testvére, már intézkedett, sürgött-forgott, rendezkedett a szekrényekben, kijárt mindennap a faluból azzal, hogy a kertjébe megy, ami rögtön az apámé mellett van, de törődött is ő a kerttel, ennivalót hordott apámnak, amit meg én, a lánya vittem neki, a kutyának adta. Ott ettek, ott ült, ahol anyám valamikor, mikor még élt, kijött a könny a szememből, ez volt. Tudom én, a pénzre fáj a foga, azt akarja, és tudja is, hogy hol van, ha van még egyáltalán, ő bezzeg tudja, én nem. Vesz ki belőle, hogy vásárol ezt, azt az öregnek, az meg hagyja, ki tudja, mennyit vett már ki, mikor az öreg részeg, hát már házat építtetett a kertjébe, új anyagból, kérdem én, a nyugdíjából? Meg kerítést csináltatott betonculápokkal, van pénz, van az öreg Juhosnak! Ha Juliska, a drága Szabóné megjelenik, már megy is át hozzá a vén marha, meg segít neki földet ásni, szőlőt metszeni, mindent, nekem bezzeg nem tud segíteni, fáj a lába, ott bezzeg nem fáj. Ez az ember meg olyan, mint a segg mindenhez, ha nem vagyok mellette, nem megy semmire, meg aztán oda van egész nap, este jár haza a rokkanttól, vagy a fene tudja, honnan, lehet, hogy valami kurvától, mert kurva itt már az isten is. Ezek meg odaát mosolyognak, bájolognak, látom, így szívem, úgy Juliskám, én meg kínlódjak a gyerekével, mert hónapokig rá se néz, hónapokig? Van annak már egy éve is, hogy beállított részegen, és akkor is összeverekedtek Gézával.

Születésnapja volt a gyereknek, Szabóné valahogy megtudta, vagy Juhos mondta meg neki, az is lehet. Az asszony azt mondta neki, hogy akkor menj át legalább, köszöntsd meg, vihetnél egy kis pénzt is neki, mégiscsak a gyereked. Juhos akkor is részeg volt már, ült az asztalnál a kihűlt leves mellett, haja a szemében, borostásan, kábán. Nem megyek, mondta később határozottan, sehova nem megyek. Szabóné mérges volt már azért is, mert hiába főzött, a férfi nem evett, csak ült az asztalnál könyökölve, mostanában megint csak ivott, alig evett valamit. Nekem mindegy, mondta Szabóné, de ennyit azért megtehetnél. Vigyél át vagy tízezer forintot, a fene egye meg azt a pénzt, minek zsugorgatod, úgyis azoké lesz, mit akarsz vele? Nem eszel? Juhos belemerítette a kanalat a levesbe, de csak kavargatta. Egyél már, a jóisten áldjon meg, szólt rá Szabóné, akkor minek főztem? A kutyának? Na, akkor visszatöltöm, mondta később, és majd megeszed, ha megéhezel. És tessék lefeküdni egy kicsit, de ne igyál többet, aztán borotválkozz meg, és eredj át. Ne kutyálkodj. Visszatöltötte a tálba a levest, fedőt tett rá, csinált egy kis rendet az asztalon, aztán felvette a szatyrát, na, én megyek, mondta, szerbusz. Ne menjél még, szívem, ne menjél, szólalt meg Juhos, mert megint egyedül maradok, és akkor inni kell, inni állandóan! Szabóné sóhajtott, aztán azt mondta, hogy ő már nem tud mit csinálni, ha nem hallgat rá, akkor azt csinál, amit akar. Majd a kórházban köt ki megint, az lesz a vége, ezt akarja? Ezt várja már a drágalátos veje meg a lánya, meg azt, hogy halálra igya magát, nekik akar örömet szerezni? Juhos nem sokat szólt erre, nagy nehezen felállt, hogy kikísérje Szabónét, de az asszony már szomorúan poroszkált a dűlőn a kertje felé.

Karasné meg a férje a meglepetéstől szólni se volt képes, mikor beállított hozzájuk az öreg, álmos pofával, az arca összedarabolva, emitt-amott még véres volt, biztosan részegen borotválkozott, hirtelen nem is tudtak vele mit csinálni, most küldjék el, vagy marasztalják? Az ember is csak nézett összevissza, na, mi a baj, kérdezte aztán Karasné, valamit mondott erre az öreg, hogy a gyermeket jött megnézni, meg hogy születésnapja van, aztán letett az asztalra tízezer forintot. Már úgy volt, hogy beszélgettek, megkínálták borral, pálinkával, pedig már nem hiányzott neki, még ettek is valamit, csak mikor már menni készült, akkor mondott valami olyasmit, hogy aztán nehogy ezt a pénzt is pálinkára költsétek. Na, erre aztán már Géza is felugrott, kiabáltak egymásra, az öreg meglökte a vejét, az meg belerúgott a beteg, fájós térdébe, de úgy, hogy az nem tudott tovább semmit se csinálni, csak összekuporodott, de megérdemelte, Karasné meg a zsebébe gyűrte a pénzt, vigye innen, egye meg, azt mondta neki, és hogy menjen innen, ne is lássam. Géza olyan ideges volt, hogy később még utánament, azt mondta, ezt nem hagyja annyiban. A sötét szobában verekedtek vakon, míg az öreg megtalálta a botját, és összevissza csapkodott vele, nem látott semmit, csak hallotta, amikor talált, leverte a kályhacsövet, tükröt, mindent, de Karast is iszonyú ütések érték a fején, vállán, a homlokán is, keresett valamit ő is, de nem talált, aztán kiszaladt a lakásból. A kutya egész idő alatt acsarkodott odakint, mint aki megveszett, rángatta, tépte a láncot, Juhos kiment, és elengedte, de Karas akkorra már elment, látszott az alakja a villanynál a házuk előtt. Karasné lemosta a férje arcáról a vért, remegett a férfi az idegességtől, itatta, hogy hátha megnyugszik, elnyomja, adott a gyermeknek is, mert az is nyugtalan volt, rángatózott, félt, őrület ez, kiabálta Karasné sírva, őrület, mért hagyja az isten, miért?

Itt valami történni fog, mondta a Csepi lány Zabosnénak, mégpedig rövidesen. A lugas alatt ültek, a lány apja a rokkantnál volt, egyhamar nem is jön haza. De hát mi a fene bajuk van az öreggel, kérdezte inkább önmagától Zabosné, megvan mindenük, házat építtetett nekik az apja, szőlőt is adott, tizenhat sort, akkor tengeriföldet, meg még a gyermek után is ők kapják a pénzt, ha más ennyit kapna, még a fenekét is megcsókolná az apjának. Igen, mondta a Csepi lány, csakhogy a pénz kellene. Az, hogy az öreg adja oda mindenét, ők meg majd gondozzák, az öreg meg úgy táncol, ahogy ők fütyülnek. Minden kéne. Az egész világ. Juhos meg haljon meg. Nevettek, tessék még inni egy kis bort, mondta a Csepi lány, ó, köszönöm, mondta Zabosné, de lassan elég lesz mára. Azt mondta a múltkor is, folytatta a Csepi lány, hogy hiába marad rá minden, ha ő most éhes, egy hónap múlva már hiába etetik. Hát nem úgy néz ki, mint aki éhes, mondta Zabosné, ezen is nevettek sokáig. Beteg az mind, mondta aztán a Csepi lány, de az a legnagyobb bajuk, hogy isznak. Állandóan. Meg Szabóné, az fáj neki, tette hozzá óvatosan Zabosné, szerintem meg itt van a kutya elásva. Az nem fér Karasné begyébe, hogy kitúrta onnan, és attól fél, hogy a pénzt is megkaparintja. Na de megyek is, főzök valamit ennek a rongy embernek, hogy bírja a kopácsolást, mert ezzel is az őrületbe kerget, ha tízezer szeget bele nem ütött abba a nyomorult disznóólba, akkor egyet se.

Már a piacon is beszélték, hogy az öreg Juhos megverte a vejét, mások úgy tudták, hogy a veje verte meg az öreget, meg hogy mennyi pénze lehet Juhosnak, ha ennyire megy a happáré. Voltak, akik látták, hogy Karasné hátat fordít a buszon az apjának, meg ha nem látja, a nyelvét nyújtogatja rá ott, mindenki előtt. Szabóné azt mondta, hogy akárki bemehet a bankba és megnézheti, hogy mióta gyűjtögette ő a házravalót, és a házat is meg lehet nézni, tizenkét négyzetméter, nem palota. És azt is meg lehet nézni, hogy ő mennyit dolgozik, hétköznap, vasárnap, míg más alszik vagy szórakozik, mert őt az apja így nevelte. És a gyerekei is, ha hazajönnek, mennek ki a szőlőbe, nem flangálnak. És az is igaz, hogy az öreg segít neki, de ő legalább annyit visszasegít, meg főz rá, mert a lánya felől éhen halhatna. Különben is rokona, sógora, az ember még egy idegenen is segít, ha rá van szorulva. Szabóné mindig árult valamit, kedden, szombaton mindig a piacon volt, almát, körtét, zöldséget, virágot, mindent piacra vitt, neki már nem kellett sok, mindenből pénzt tudott csinálni. De a szőlő, az volt a legfontosabb, abban született, abban élt, kapálta, kötözte, permetezte, kaccsolta, mindig kellett valamit csinálni nyitástól fedésig. A férje halála óta a bort az utolsó cseppig eladta, egy kortyot nem ivott belőle. Jó bora volt mindig, még Debrecenből is jártak hozzá nagyobb ünnepek előtt, kérdezgették, mondja már meg, mit csinál a borral, hogy ilyen? Csak nevette. A jó borba szőlő kell, szokta mondani, semmi más, egészséges, érett szőlő. Meg tiszta hordó. Azért a szőlőben is kialakított egy kis parcellát a virágainak, szinte mindig virított valami a kis ház előtt, petúnia, flox, esti ibolya, délignyitó, viola, tulipán, rózsa, és ki tudja, mi minden keveredett a gondosan gyomlált, öntözött földben. Beszélt hozzájuk, simogatta őket, Juhos csak nevette. Csináljuk együtt, mondta egyszer az öreg, minek kínlódjunk itt a külön préseléssel, permetezéssel, metszéssel, megkezdjük nálad, és megyünk végig az enyémen. Nálam főzhetsz is, minek tüzelsz itt külön, meg én is külön. Szabóné azt mondta, rendben van, de beszéljék meg a gyerekekkel is. Megbeszélték. Szabóné lánya és a fia azt mondták, hogy ez teljesen logikus, és olcsóbb is. Már régen így kellett volna csinálni. Juhos a lányával is beszélt, az úgy tett, mintha rendben volna, azt mondta, hogy őt nem érdekli, de ha az apja meg is akar nősülni, abba már ő is beleszól. Aztán mégis meggondolta magát, vagy valaki befolyásolta, mert egy reggel átment az apjához, és azt mondta, hogy nem tetszik neki ez az egész, ha ide Szabóné befészkeli magát, az úristen se robbantja ki innen. De hát nem költözik ide, mondta az öreg, nem hál itt, este megy mindenki haza, de hát mondhatott már akkor akármit, Karasné kiabált, még az anyja emlékét is elővette, összevesztek csúnyán. Ez lett belőle.

Karasné férje egy moslékkavaró fát mutogatott mindenkinek, hogy majd azzal fogja agyonvágni az apósát. Ha ment biciklivel a faluba, vitte magával, szinte dicsekedett vele. Az éjszakai verekedés óta amúgy is szinte állandóan részeg, állítólag táppénzen van, de van, aki úgy tudja, hogy elbocsátották a gyárból, mert sorozatosan részegen ment be. Otthon csak jön-megy, bekiabál az apósához az utcáról, ha van ott valaki, akkor még cifrázza is. Szabóné kertjébe békákat hajigál tucatszám, mert tudja, hogy az fél tőle, elképzelni se lehet, honnan szerzi azt a rengeteg békát ebben a szárazságban. A rokkantnál azt mondta a többieknek, hogy levágja az öreg fejét, és futballozik vele, a vén kurvát meg addig zavarja, míg el nem kopik az a kacska lába. Karasné férjét hazug, összevissza beszélő embernek ismerték, úgy mondták neki, na mi van, Háry János? Mit találtál már ki megint? Barátja nem volt a gyárban sem, nagyokat mondott, hamar kiismerték, kinevették. A feleségével is cukkolták: Géza, hogy van a feleséged, az a kis téharmincnégyes? Hogy csináljátok? Elölről? Hátulról? Felülről? Juhos, ha meglátta, már dühöngött, kimegyek és megölöm, meg én, az a veszett isten… Szabóné csitította, hagyjad, látod, hogy részeg, ne csináljátok a bajt, majd kijózanodik egyszer, mit csináljunk? Meg te is részeg vagy. Juhos még az elején megígérte Szabónénak, hogy csak annyit iszik, amennyit ő ad neki. Oda is adta a pincekulcsot, hogy ne tudjon inni, de aztán valahogy egy kis hordó bort kicsempészett, átvitte a pincéből a színbe. Szabóné csak csodálkozott, hogy az utóbbi időben mire ő kimegy, az öreg már be van rúgva. Azt tudta, hogy Juhos pénzt nem ad ki borért, pálinkáért, inkább szomjan hal, meg aztán mindig termett neki éppen elég. Aztán véletlenül felfedezte a kis hordót. Akkor nem szólt semmit, csak elsírta magát, másnap letette az öreg asztalára a pincekulcsot, és azt mondta, itt a kulcsod, becsaptál. Ne is mondjál semmit, azt csinálsz, amit akarsz. Juhos nem tudta, mit mondjon, aztán magyarázni kezdte, hogy értsd meg, nem bírom másképp, amit ezek csinálnak velem, ezt nem lehet másképp kibírni, hát látod, hallod, miket kiabál, meg mikor te elmész, akkor is, ebbe bele lehet zavarodni! Én alázkodjak meg? Én? Menjek oda könyörögni, hogy ne bántsanak már? Juhos már rég nem tudott segíteni Szabónénak semmit, de azért odasántikált mindennap, hogy valakivel legyen, ácsorgott mellette, vagy leült, és csúszott a földön, néha elaludt valahol a szőlősorok között, ebédkor költötte fel Szabóné, gondolta, hadd aludjon, addig se iszik. Nagyon gyenge volt már, látszott rajta, hogy nagyon beteg, és amikor másodszor kellett a mentővel elvitetni, az orvos megmondta neki, hogy ha iszik tovább, akkor vége. Vizet csapoltak a hasából, de a térdével nem csináltak semmit, azt mondták, azzal már nem lehet. Szabóné nem értette, hogy miért nem tud magának valaki parancsolni, milyen jól megvoltak az elején sokáig, dolgozgattak, beszélgettek, nem voltak egyedül. Igaz, akkor ez a mocsok nem grasszált itt állandóan, nem kiabált be állatságokat, nem dobált be békákat, nem is látták hetekig. Ő mondta is mindig, add oda nekik azt a pénzt, hagyjál meg valamennyit magadnak, van nyugdíjad is, elég az már neked, és akkor békén hagynak, mert ez a bajuk, nem más. De az öreg: ő? Ezeknek? Azok után, amit csinálnak? Karasnak? Semmit! Inkább eltüzelem az egészet! Szabóné ilyenkor sóhajtott, ebéd után rendszerint otthagyta az öreget, és ment vissza egyedül a szőlőjébe.

Irén, a gyermek mozdulatlanul ült az ágyán törökülésben, most nem himbálta magát, komoran nézett maga elé, aztán azt mondta, hogy mamma. Aztán még egyszer. Karasné a tűzhely mellett foglalatoskodott, megütötte a fülét a szó, szinte megdermedt. Odament a gyermekhez, mit mondtál, csillagom? Felemelte a gyermek állát, hogy a szemébe nézzen, de az vadul elkapta a fejét. Mamma, mamma, mondta mély hangján, Karasné furcsán nézett rá, mi van ezzel a gyermekkel? Soha nem emlegette az anyját, most hogy jött ez az eszébe? Kell valami, drágaságom, kérdezte tőle, eszel? Iszol? Eddig mindig azt mondta ilyenkor, hogy aggyál, aggyál, most nem mondott semmit. Karasné elővette a pálinkát, ivott belőle, na, kérdezte, nem iszik az én kis virágom? Elővette a gyerek csuprát, öntött bele, nyújtotta, de Irén rázta a fejét, Karasné a szájához vitte, hogy érezze a szagát, de a gyermek csapott egyet a karjával, majdnem kiverte a csuprot Karasné kezéből. Az anyád úristenit, kiáltott fel hirtelen az asszony, te beszartál? Hát mit csináltál, te, mi? Nagy nehezen felemelte a gyermeket, arrébb tette, tiszta mocsok vagy, kiabálta, hallod? Mocsok! Kaka! Irén nem szólt semmit, míg Karasné gyorsan rendbe rakta, megmosta a fenekét, másik inget húzott rá, majd átcipelte az ő ágyukra. Eddig mindig tudtad mondani, hogy kaka, pisi! Kivette a szivacsot az ágyból, másikat tett bele, lepedőt húzott rá, aztán visszavonszolta Irént az ágyába, mert az teljesen elengedte magát, nem segített, mint máskor. Na, hogy kell mondani? Hogy kell mondani, drágaságom, na? Kaka, pisi, na? Nevetett, hogy felvidítsa a gyermeket, de az csak hallgatott, felült, maga alá húzta a lábát, nyitott szájjal nyögdécselt egy kicsit, aztán kibuggyant belőle a szó: a-pám. Karasné döbbenten hallgatta. Pici korában tudta ezeket a szavakat, de mióta elborult az elméje, soha nem mondta ki. Mamma, mamma, apám, mámmá, Irén, mint valami mondókát ismételgette a szavakat, újra himbálózni kezdett, egyre gyorsabban, gyorsabban, szinte nekivadulva, Karasné próbálta megfogni, de nem lehetett, rázta a gyermek fejét, pofozta, mi az isten van veled? Hallod? Mi van veled? Úristen, ha begerjed, nem bírok vele, jaj, istenem, istenem, tartotta azért a gyermeket a vállánál, hogy le ne essen az ágyról, aztán érezte, hogy lassan elfárad, majd arcra borulva úgy marad. Istenem, csak aludna el, fohászkodott Karasné, még tartotta a vállát sokáig, aggyál, aggyál, hallotta később, óvatosan elengedte a gyermeket, és felsóhajtott. Irén felült, már mosolygott, a szájából vékony szálú nyál indult le az állán. Karasné öntött még egy kis pálinkát a csuporba, és a kezébe adta, megkönnyebbülve hallotta a szürcsölést. Drágaságom, ugye, hogy jó leszel, gügyögte neki Karasné, hát kit szeretek én, ha nem az én kis virágomat, egyem meg a kis szívedet. Még ölelgette, csókolgatta egy darabig, hogy megnyugodjon, töltött még egy kis korty pálinkát is neki, ő is meghúzta az üveget, aztán kiment az előtérbe. Most érezte csak, hogy mennyire kikészült, le kellett ülnie, mert úgy érezte, mindjárt elvágódik, mint egy zsák. De hol van már ez a tetves is, az isten veszejtené el, már minden megfőtt, a húsleves, a hús lepirítva, a zsíros krumpli lassan kimered, hol az istenben van? A rokkanthoz ment el, de még délelőtt, mondta pedig neki, hogy minek jársz oda, van itthon is pálinka, bor, mi az isten kell még? Azt mondta, vasárnap van, itthon üljek mindig? Hát ne üljél, hanem csinálj valamit, van dolog bőven, nem találsz? Azt mondta erre, hogy ő vasárnap nem dolgozik, dolgozzanak a szegények. Különben is már megint olyan furcsa mostanában, mint mikor kórházba került, akkor azt mondták neki, hogy még csak véletlenül se igyon, mert árt az idegének. Meg is állta egy darabig, de mostanában megint iszik. Karasné felsóhajtott, biztos nő kellene neki, az isten verje meg ezt a rohadt életet, hát mit tudjak vele csinálni? Miért nem tudok már meggyógyulni, miért ver engem az isten, miért? Felállt, az ajtóhoz ment, hogy kinézzen, de sehol senki, ebbe is bele lehet őrülni, hogy az ember sokszor napokig senkit sem lát, legfeljebb Siróékat, mert ott valaki mindig a kerítésnél van, meg esetleg Szabónét, ahogy kacsázik Juhosig, meg vissza, mert az öreg már nem nagyon megy át hozzá, lassan neki is vége lesz, mint a botnak, hiába volt a temérdek pénze, jutott abból mindenkinek, csak a gyermekének nem, most aztán se pénz, se egészség. Megérdemli a vén mocsok. Danolnak. Hát ez meg ki az isten? Karasné fülelt, de hiszen ez Géza! Na megállj, gyere csak! Érezte, hogy megy fel a vér az agyába, pedig neki is mondták a kórházban, hogy vigyázzon, magas a vérnyomása, meg a mája is kivan, na gyere csak, gyönyörűség, majd itthon danoljál, előttem! Már látta a dombon lefelé jönni, de hogy? Egyik oldalból a másikba, a kutyák meg ugatták, alig tudott bejönni a kiskapun, a nyári konyha lépcsőjének kétszer is nekirugaszkodott. Na, megjöttél, gyönyörűség, kérdezte tőle Karasné, tudod, hány óra van? Na és, mondta a férje, akármennyi. Na, erre Karasné kinyitotta a száját. Hogy őt egy ilyen dologtalan, semmirevaló szarjankóval veri az isten, egy ilyen részeges állattal, mert inni, azt bezzeg tud, de máshoz hülye, mint a cipőtalp, mondta, mondta, közben tányérokat tett az asztalra, hogy csak úgy döbbent, a fazékból kicsapott a leves, ahogy az asztal közepére vágta, egyél, disznó! A férje nem szólt, csak néha dudorászott, mint aki nem is tudja, hol van, aztán megszólalt, nem vagyok éhes. Hogyhogy nem vagy éhes, kérdezte Karasné vészesen halk hangon, és várta a választ. Én már ettem, mondta a férje vidáman, és megint dudorászni kezdett, adj egy kis pálinkát inkább. Karasné vett vagy három lélegzetet, szóval, te már ettél, kérdezte emeltebb hangon, hát ezért kínlódok én ebben a melegben egész nap itt a gáz mellett! Várt egy kicsit, aztán hirtelen felkapta a fazekat az asztalról, és a levest egy mozdulattal kiborította az ajtón a lépcsőre. Aztán a krumplit. Aztán a húst. A savanyúságot tányérostul. Akkor így, mondta, és fújt egyet. A kezem száradjon le, ha neked még egyszer is főzök! Mind a kettő! Majd oda menjél, ahol most ettél, ha megéhezel! Meg oda menjél hálni is, meg lakni, mert én végeztem! Viheted, amit hoztál, akár máris! Mehetsz! Én nem fogok veled is kínlódni, tán még téged is szarassalak majd meg, mint ezt a szerencsétlent?! Karas még most sem szólt semmit, az asszonyból meg dőlt, mint a zsákból, hogy ő egy szarjankó, semmirevaló, akit mindenki kiröhög, még Siróék is, hogy lassan semmijük se marad a nagy örökség mellett, mert a méderurat kivágták még a gyárból is, mindenhonnan, mert gyáva, beszari alak, eltűri, hogy az apósa is megrakja, mint egy taknyos kölyköt, és úgy beszéljen vele, mint a kutyával, más ember már rendet csinált volna itt a környéken, ő lassan már ki sem mer menni az utcára, meg a piacon is ujjal mutogatnak rá, hogy a drágalátos apja két kézzel osztogatja a pénzt, az ő, a tulajdon gyermeke pénzét, ami maradt, azt meg el akarja tüzelni, megmondta Zabosnénak, hogy inkább elégeti a pénzt, de nem adja, Szabóné fia is kocsit vett, vajon miből?… Még akkor is folyt belőle a szó, amikor Karas kitámolygott az udvarra, és elővette a hátipermetezőt, mit csinálsz már meg, te idétlen, kérdezte az asszony, mikor látta, hogy a férje mindenféle mérget beleönt a permetezőbe. Majd meglátod, felelte Karas, és a hátára vette a gépet, kiirtom ezeket a férgeket, kiirtom, de már üvöltött, hogy zengett a környék, Karasné már csak a kapuban tudta elkapni, és lerángatni a válláról a permetezőt, Karas akkor ránézett, de úgy, hogy az asszonyban megfagyott a vér. Állva maradt a kapuban, látta, hogy a férje elindul a moslékkeverő bottal, jaj, istenem, mondta magához térve, Mancika, kiáltotta Sirónénak, szóljon neki, állítsa meg, Siróné kilépett a kapun, mondott valamit Karasnak, mire az úgy pofon vágta, hogy nekiesett a kerítésnek, Juliska, üvöltötte Karas, hol vagy, szívem? Hadd simogassalak meg egy kicsit! Mindenki az utcán állt már, Csepiék, Zabosék, Siróék, Szabóné már messziről hallotta a kiabálást, hogy Karas őt keresi, a Juhos kútjánál álltak éppen, felkapta a szatyrát, és sietett a háza felé, éppen magára tudta zárni az ajtót, már ott volt Karas, hol vagy, te vén kurva, hiába bujkálsz, úgyis megtalállak! Dörömbölt egy darabig, aztán visszaindult, már nem is lehetett érteni, hogy mit üvöltözik. Juhossal az öreg kapujában találkozott, az indult volna, hogy Szabónét védje, de részegségében még a bottal is csak centimétereket tudott lépni, Karas belökte az ajtón, az öreg hátrált a kútig, ott ütött először Karas a fejére a bunkóval, az öreg megroggyant, aztán még két ütést érzett, aztán már soha többé semmit.

Szabóné didergett a félelemtől a kis szobában, kifelé lesett az ablakon, és mikor már nem látta Karast, remegő kézzel kinyitotta az ajtót, kinézett, aztán mindent hátrahagyva a kert hátulján át bujkálva, fasorokban, bozótok között hazament. Mi van magával, Juliska néni, kérdezték tőle, de nem tudott válaszolni, csak sírt és sírt, majd este tudta csak kimondani a szomszédnak, hogy meg akarták ölni. Aztán magára zárta az ajtót, villanyt se gyújtott, lefeküdt, egy kis fejszét tett az ágya mellé, a tyúkot se zárta be, a kutyának sem adott enni, altatót vett be, de így sem tudott aludni, félig kábult állapotban rettenetes látomásai voltak reggelig. Reggel üzent Juhos húgának, hogy jöjjön azonnal, mert baj van. Mi van, Juliska néni, kérdezte Kovácsné ijedten, amikor a biciklit betolta az udvarra. Nem tudom, Jolánkám, mondta Szabóné, de valami nagy bajt sejtek odakint a bátyáddal, de magam nem merek kimenni. Akkor értek oda Juhos házához, amikor az orvos. Siróék szóltak be, mondta az alacsony férfi, mert tegnap történt itt valami, ma meg még nem látták kijönni az öreget a házból. Dörömböltek az ajtón, aztán az orvos benyomta az üveget, benyúlt, és kinyitotta az ajtót. Juhos bent feküdt a heverő mellett a földön, hörgött, véres hab jött a száján, bal arcán, fején szörnyű roncsolás, hát igen, mondta az orvos, behúzták ide, és lefektették. Még le is mosták az arcát, ott a véres víz a lavórban, Szabóné borzadva nézte, Kovácsné sírással küszködött, az orvos épp hogy megnézte. Hívom a mentőt, mondta aztán, még él, de azóta nem tért magához, sajnos, azt hiszem, hogy Juhos bácsinak vége. Majd itt tessenek aláírni.

Karasné az ágyon feküdt, amikor a férjét elvitték a rendőrök, semmire sem tudott válaszolni, beteg vagyok, nyögte ki néha, a plafont nézte le-lecsukódó szemmel. Azt látom, hogy beteg, mondta a nyomozótiszt, atyaisten, mondta a másiknak, ilyet még nem láttam. Irén mozdulatlanul feküdt az ágyán, a ruháján, a lepedőn, de még a falon is látszott, hogy többször is maga alá piszkolt, a fejénél egy üres csupor volt a párna és a fal közé szorulva, az asztalon szennyes edények, pálinkásüveg, az alján némi maradékkal, boroskancsó, a helyiségben szanaszét ruhaneműk, lent, a linóleumon nedvességfoltok, csirkecsont, atyaisten, mondta még egyszer a nyomozótiszt, keress már valami cipőt ennek az embernek, mégse vihetjük be bilincsben, mezítláb. Meg ezt a gyereket, vagy ki ez, ezt is el kell innen vinni, ez is részeg, úgy néz ki, hogy ezek az este egy kicsit kirúgtak a hámból. Azt mondják a szomszédok, hogy a tettes reggel fütyülve, dalolva ment valami rokkant emberhez, aki pálinkát mér itt valahol, mondta a másik rendőr, és azzal dicsekedett, hogy agyonütötte az apósát, és valami vén kurvát emlegetett, hogy most már csak azt kell elintézni. Na, majd megtudjuk, ha kijózanodik, mondta a nyomozótiszt, találtál valamit? Egy gumicsizma van itt, mondta a másik rendőr, ez is jó, ha más nincs. A nyomozótiszt nézte még egy ideig a szobát, mintha jól meg akarná a képet jegyezni, aztán megrázta Karasnét, hallja?! Miért nem hívtak az öreghez orvost tegnap? Mi? Talán még meg lehetett volna menteni! Hallja? Tudja, mennyit örökölt? Nem tudja, mert nem tudtuk átvinni a leltárhoz, olyan részeg volt, most meg úgy látom, még ráivott! Egymillió-kétszázezer forint a magáé, meg az ingatlan, az is kábé annyi. Lehet inni. De ha érdekli, én így se irigylem magát. Na, mentő jön majd magáért meg ezért a másikért, ne zárja be az ajtót.

Karasné hallotta, hogy döbbennek a kocsiajtók, hallotta a motorzúgást, hallott mindent, nem ivott ő annyit, hogy az eszét ne tudja, de most mit mondjon ezeknek? Akkor feküdt le gyorsan, mikor látta őket a kapun bejönni, a férje akkor már kocsiban ült, bilincs volt a kezén, a rokkanttól hozták el. Egymillió-kétszázezer, jaj, istenem, honnan lett ez a temérdek pénz, hát mindenki azt mondta, hogy az öreg ennek is adott, annak is adott, jóságos istenem, hát úgy nézett ki, hogy már jóformán semmije sincsen, édes jó atyám, most segíts meg, jön a mentő, hogy néz ki ez a gyermek is, nem, nem megy el a mentővel, nem kényszeríthetik, a múltkor se ment el, most mi legyen, te magasságos úristen, hogy csaphattál így be?

Lassan felül, leteszi a lábát, valami lüktet a fejében, mint a szívverés, aztán ez a csiripelő hang, mintha ezer madár, aztán feláll, poharat keres, leteszi az asztalra, felveszi a boroskancsót, de meg kell támaszkodni a falba, egymillió, meg kétszázezer, úgy érzi, a lüktetéstől lassan felrobban az agya, mert nem tud egy percre sem megnyugodni, az ajtón át olyan más, olyan furcsa kezd lenni a világ, mintha sötétedni kezdene, a boroskancsó valahogy elválik a kezétől, kapna utána, hirtelen csend lesz és semmi.