Tandori Dezső

MAJD KRIEAU, FREUDENAU, CAFÉ ROYAL

 

mesélem Ottlik Gézának,
1990. október 10., du.

 

Hogy Szpéró halála után – Mindenszentek! – Londonodba
eljutottam, s egy este a karácsony előtti Regent Streeten
kinéztem a váratlanul hosszasan elálldogáló busz emeletéről,
megpillantottam az alkalmi, vásári-luxus csillárok fényében
– ezek a csillárok a téli vásárt hirdették, hivatottan, az úttest
fölébe aggatva a magasba –, megláttam egy kávéházat, faragott
bútorok, én-nem-tudom tükrök, arany-réz kilincsek és fogantyúk,
és azt gondoltam, Londonod…!, mennyit jártál ide, és nyilván
ide – is – jártál, sokszor megfordultál itt barátaiddal,
és satöbbi. Hogy egy éjszaka, egy majdnem-fitzgeraldi-órán,
mikor a hófúvásban az a fiatalember érkezik, félig megfagyva,
de F. Scott azt mondja neki, meneküljön, inkább tovább, bárhova,
csak azt, ami neki volt „az élet”, azt vigasznak ne akarja,
így felhívtalak, hosszan elbeszélgettünk, és egyáltalán nem
az F. Scott Fitzgerald-jelenet volt a telefon két végén,
nem, a Café Royalon röhögtünk jókat, hogy mit képzelek,
mondtad, hogy te odajártál volna, hát hol futotta magyar
embernek valaha is, hogy… Igen, a Vasas-pálya büféjére
emlékszem, a Csömöri úti Vöri-pályára, ahol Varjú Vilit néztük,
nem, a Café Royalba alighanem én se jutok el már. Azért olyan
mindez, ha már bőséges idő telik, és Isten megmondta nekünk,
hogy „öcsi, te csak ne mondd azt nekem, hogy mikor adtam
kellőt, barátságot-szerelmet, és mikor kérj engem, hogy hagyj
végre örökre békén”, majd, ha ezen a bölcs reggelen „Isten”, ahogy
velem tette e regényidéző-félkészétel-valómmal, elküldte Szpérót,
rá a többieket, aztán évek, évek, az „iskola”, és láthattam
a „háztetőimet”, és hogy minek, és hogy „élj”, mondta a trieszti lovas,
majd…!, ha már mondta ez az Isten, hogy majd ha elveszem tőled,
akiket adtam neked a nagy-és-héjázó önként-lemondásosra, hogy te
olyan okos vagy, mondta nekem ez Isten, akkor lesz az, látod, öcsi,
hogy békén leszel hagyva, és akkor ne sírdogálj, akkor tessék
szépen visszamenni a Regent Streetre, megfésülködni, leporolni
koszos kabátod, edzőcipő helyett valami-mit-mást vonni, és meginni
egy kávét. Leülni még szabad tán. És kimenni Krieauban-szökevény-
helyedre, mely mint a Vöri-pálya, oly tribün, járni, mint Ottlik
Gyöngyi, a galoppra, ügetőre, mit-tudom, járni, ahogy abbamaradt
az atlétika Cipivel; Ottlik Gézával és Ottlik Gyöngyivel egyszerre
kijárni, ha mindkettőjük egyformán szeretted, öcsi, járni akkor
a zöld, zöld, zöld Freudenauba, és City Code-ot megpakolni, tudod,
az első futam talán meghozza a nyerőpénzt; mint az ifjúság. Fut
Whispering Willows, szólnak a monitorból a tangószámok, a shimmyk, Ragúza,
Isten visszaadja a délutánokat, estéket, miket ott tölthettem
az Ottlik házaspárnál, megad valamit annak fejébe’ – még
írni se…! –, fejében…?, megad, hogy az atlétikák elmaradtak
– O. G. és T. D. –, és a galopp, az ügető szóba se jött – O. Gy. és
T. D. –, és Szpéróhoz, ahogy valami csillaggal a Russell Square
hajnalán, vagy a Práter-közele utca ablakából, meglátom őt, közelebb
ringanak a zsokéfejek; az ügetőlovak dobogása, hogy a kis tribünhöz
künn közeledem, az a klopp-klopp szívdobogás; és senki sem tud rólam,
ott, Istenem, végre ott elhagysz, lefogadom, ezt, ezt, az öt ruppóért
vett golyóstollal; vagy csészémmel, ügyetlen, zörömbölök illetlenül.
Ami sose – azt meséljük egymásnak; Istenem, még ennyi is kész hihetetlen.
Még ennyi is, ennyi se: sose-kész.