Takács Zsuzsa
ÖT VERS
Hát így határoztak
Hát így határoztak a csuklyások
(vagy munkásőrök?), akik a szomszéd
szobából bejöttek, és visszaigazítva
arcuk elé az omló, patkányszürke bársonyt
géppisztolyukat lóbálták könnyeden.
Állj fel, intettek nekem, és menj előre!
Halálhíremet költik valószínűleg
– villant agyamba –, szokásuk szerint,
de reméltem, ha szeretsz még, nem hiszed!
A város úgyis katasztrófa sújtotta terület
mondták, akik álmomban bejöttek, és:
most szabadon engedjük magát.
Tegnap a metrón
Tegnap a metrón találkoztam vele
(olvastunk mind a ketten). Először
elhúzódtam tőle, nem akartam, hogy lásson,
duzzadt volt a szemem. Előző este sírtam
(valaki más miatt). Gondoltam,
menjen! ne most! ha meglát,
meglátja kiégett pillantásomat.
Mikor a szerelvény bejött, nem vettem
észre, hogy mellé sodor a tömeg.
Köszönnöm kellett (ő is nézett),
de a nevére a fejét rázta tagadólag,
a fakókék ingben, melyet mindig viselt.
Találkozások éve
„Mi alexandriaiak, antiocheaiak,
szeleukidák és mind a többi”
(Kavafisz)
Túl voltunk már akkor mind a négyen
a legalábbis gondolatban elkövetett, végső
tragikus lépéseken és tucatnyi szerelmen;
a temető mögött találkoztunk, akár
az elmúlt négy évtized dögkertje mögött.
Messziről fölismertem a járásodat,
de nem dobogott a torkomban szívem,
mint azelőtt annyiszor. Két nő, két férfi,
egy negyven-, két ötven-, egy hatvanéves,
három zsidó, egy nem zsidó,
„művészek” mind a négyen.
Ha volt hold, vérzett fölöttünk.
Az első ezekben a versekben
Az első ezekben a versekben te vagy,
a ballonkabátos idegen a februári
utcán, akitől búcsút veszek
(és halványan tartja magát szívem).
És megszólalnak a hajnal kürtjei,
hajókat lát a szem a ködben siklani,
folyik az éjjel evakuálása.
Taxit keresünk a borzongató órán.
A templom előtti ótvaros, jeges
tér lépéseinkre felnyög és koldulni
kezd. Hamis, túlzó mozdulattal
odavetem neki eljövendő napjaimat.
Egy hangversenyen
Egy hangversenyen, ahova veled mentem
egy irreális szerelemből lábadozva,
találkoztunk T-vel, föl sem ismertem
először, sokat próbált szépsége
romokban. Villámsújtottan köszönt rám,
„jó estét” mondtam hűvösen,
de aztán rákezdtek a vonósok.
Láttam, előttünk ül, hátranéz, keres
(tizenhét éve Rómában együtt éltünk
három hónapon át). Kezedhez menekült kezem.
Milyen későre jár! – mondták a vonósok
és nehéz vonóikat lerakták.