HOLMI

Hát így határoztak

Hát így határoztak a csuklyások   
(vagy munkásőrök?), akik a szomszéd
szobából bejöttek, és visszaigazítva

arcuk elé az omló, patkányszürke bársonyt
géppisztolyukat lóbálták könnyeden.
Állj fel, intettek nekem, és menj előre!

Halálhíremet költik valószínűleg
– villant agyamba –, szokásuk szerint,
de reméltem, ha szeretsz még, nem hiszed!

A város úgyis katasztrófa sújtotta terület
mondták, akik álmomban bejöttek, és:
most szabadon engedjük magát.

Tegnap a metrón

Tegnap a metrón találkoztam vele
(olvastunk mind a ketten). Először
elhúzódtam tőle, nem akartam, hogy lásson,

duzzadt volt a szemem. Előző este sírtam
(valaki más miatt). Gondoltam,
menjen! ne most! ha meglát,

meglátja kiégett pillantásomat.
Mikor a szerelvény bejött, nem vettem
észre, hogy mellé sodor a tömeg.

Köszönnöm kellett (ő is nézett),
de a nevére a fejét rázta tagadólag,
a fakókék ingben, melyet mindig viselt.

Találkozások éve

Túl voltunk már akkor mind a négyen
a legalábbis gondolatban elkövetett, végső
tragikus lépéseken és tucatnyi szerelmen;

a temető mögött találkoztunk, akár
az elmúlt négy évtized dögkertje mögött.
Messziről fölismertem a járásodat,

de nem dobogott a torkomban szívem,
mint azelőtt annyiszor. Két nő, két férfi,
egy negyven-, két ötven-, egy hatvanéves,

három zsidó, egy nem zsidó,
„művészek” mind a négyen.
Ha volt hold, vérzett fölöttünk.

Az első ezekben a versekben te vagy,
a ballonkabátos idegen a februári
utcán, akitől búcsút veszek

(és halványan tartja magát szívem).
És megszólalnak a hajnal kürtjei,
hajókat lát a szem a ködben siklani,

folyik az éjjel evakuálása.
Taxit keresünk a borzongató órán.
A templom előtti ótvaros, jeges

tér lépéseinkre felnyög és koldulni
kezd. Hamis, túlzó mozdulattal
odavetem neki eljövendő napjaimat.

Egy hangversenyen

Egy hangversenyen, ahova veled mentem
egy irreális szerelemből lábadozva,
találkoztunk T-vel, föl sem ismertem

először, sokat próbált szépsége
romokban. Villámsújtottan köszönt rám,
„jó estét” mondtam hűvösen,

de aztán rákezdtek a vonósok.
Láttam, előttünk ül, hátranéz, keres
(tizenhét éve Rómában együtt éltünk

három hónapon át). Kezedhez menekült kezem.
Milyen későre jár! – mondták a vonósok
és nehéz vonóikat lerakták.