Rakovszky Zsuzsa

Az elhagyott lány

 

A postaszekrényt
nem néztem meg ma sem: a szögletes rés
sekély sötétségében hátha, hátha –
nemcsak az áltató bádog derengés…

Nem kell ma mégse
megtudnom, holnapig: a szürke résre
merőleges, hitegető fehér él
csak egy felszólítás tüdőszűrésre…

Elég, ha másnap
derül ki, hogy amit én kézírásnak
reméltem, egy körbélyegző szegélye,
s az ott egy könyvtári felszólítás csak…

Addig megint a
megállt idő hülyén kattogva, mintha
egy írógépen egyfolytában x-et
ütnének, vérszegény tapétaminta…

Órák, üresre
lappadt idő, hogy volna újra teste,
tapintható, hogy volna újra testem,
becézhető, nem adja meg az este,

ahogy tegnap sem adta.
Nézem, a tetőantennák fölött a
beirkált ég hűlő neon vizében
tollászkodó, parázsló szélű vatta

kénsárga, füstkék,
fémszürke lesz, s eszembe jut a festék:
két sor korong bádogdobozban – akkor
kaptam, mikor a mandulám kivették.

Míg víz nem érte,
a kék, a zöld, kármin vagy okker érme
szélén írás szaladt körbe, középen
egy páva! És ami könyv volt, de mégse,

az a kihajthatós… A
két lap közül égnek pattant a posta,
vagy egy vidéki állomás, piros pad,
a sárga falra fölloccsantva rózsa…

Amire néztem,
mind visszanézett, fölszívott egészen,
se kín, se bűn, se vád, se vágy – csak átjárt,
átjártam, víz a sóban, só a vízben…

A szerelem nem
itt járt, villogva és roncsolva bennem,
lenyelt zsilett, hanem ott kinn világlott,
a világot gyújtotta föl, nem engem.

Mi állt közénk? A testem?
Az áramló örömből így kiesnem
mért kellett? És az áram? Kifogyott? Megfagyott?
És én? Alig vagyok? Vagy túlságosan vagyok?