LEVÉL A HOLMI-HOZ

 

T. Szerkesztőség!

Késve, november 7-én, a nagy szocialista forradalom ma már megnyugtatóbb évfordulóján érkezett meg hozzám Párizsba a Holmi októberi száma. Meghatottan olvastam nyitó versként Rába György emlékező magánbeszédét: lám, ő, az érzékenyek legérzékenyebbje, 1990-ben elérkezettnek érezte az időt, hogy az éppen dúló, neobarbár lökdösődés ellenére megírja A dorong nekrológiá-t. Érdeklődve láttam, hogy a folyóirat végre bővebb figyelmet szentel az európai regény Magyarországon majdnem görcsös bizalmatlansággal kezelt vonulatának, a cervantesi hagyománynak, melynek a nemzetközi Nabokov és Kundera mellett – talán éppen a falsul szaxózó Úr jóvoltából – a nemzeti Esterházy is pazar, rangos, meggyőző képviselője. Aztán a kritikai részhez érve elhűlten vettem észre: hiába holt a dorong, a prakker váltig él. A Hrabal könyvé-t kritikusa ugyanis, tarka rongyszőnyeghez hasonlítván e felszínes tárgyat, hajdani iskolamesterek öngerjesztő indulatával szilajon kiporolja, s ha épp a szerző tompora rejtőzik mögötte, annál jobb: üsd, vágd, leszek neked apád helyett is apád, ezt a hörgő kiáltást vélem hallani prakkeros Angyalosi Gergely torkából.

Tévedés ne essék, nem óhajtok személyeskedni. Angyalosi Gergellyel tudtommal sohasem találkoztam, ellensége neki nem vagyok, inkább néhány tényre emlékeztetni és elvet felemlegetni szeretnék az első megütközés után, hogy ne csak a szépirodalomnak, a kritikának is lehessen kritikája. Sorra veszem hát én is, ami nem tetszik:

* Kínos, amikor egy bíráló mindenáron azt kéri számon egy műtől, amit szerzője nem akart és választott formája miatt nem is akarhatott. Szonettől mondjuk a nagyepikai teljesítményt. Ilyenkor még a diáknak is odaírom dolgozatára vastag, veres plajbásszal, hogy melléfogott. Contresens! Ugyanezt teszem, ha olyan típusú alkotásban, mint a regény a regényben, egyértelműen rögzíthető gondolati tanulságot akar valaki találni. Tipikusan háromnegyedes doli, ahogy ezt a század első felében mondták az iskolások. Elvégre a hivatásos kritikusokat könyvtárnyi kommentár igazítja el abban, hogy ez az elbeszélő forma, mely a világot s az irodalmat egyaránt illúziónak állítja be, annál sikeresebb, minél sziporkázóbb szellemi bűvészmutatványként nyilvánul meg. Rámutatnak ezek a munkák arra is (szívesen küldök idevágó bibliográfiát), hogy ez az elbeszélő forma, bármiről szóljon, végső soron leginkább magának a műalkotásnak, illetve az irodalomnak frusztráló látszatéletét ábrázolja a szónak valósággal biológiai értelmében. Következésképp szervesen hozzátartozik a genezisre mint az alkotás metaforájára való ezernyi önironikus utalás a Teremtő esendőségeitől kezdve a magzat világrahozataláig. Prakkerját pillanatig visszaakasztván a szögre, talán a kritikus emlékezik Gide Paludes című könyvére, mely kedden kezdődve vasárnap ér véget, és nem lehet tudni, hétfőn az alkotó mit csinált, avagy arra, hogy a Tristram Shandy úr élete és gondolatai első négy könyvében az elbeszélő hős fogantatásától kezdve csupán méhen belüli életét mondja el. S ha már emlékszik, talán sajnálni fogja, hogy a Hrabal könyvé-nek központjában álló elvetélésmotívum felett értetlenül elsiklott, mint a legnaivabb tanyasi olvasó, s az is csak azért, mert nincs a közelben szemész, aki megfelelő pápaszemet írjon fel neki. Pedig a Hrabal könyvé-ben erről is állandóan szó van: tekintettel Közép-Európa vagy akár Magyarország gyötrelmes és képtelen történelmére, érdemesebb ott ma regényt „kihordani”, „megszülni”? Más szóval mik az irodalmi alkotás körüli aggodalmak, görcsök, gátlások olyan időben, mely életképességének nem föltétlenül kedvező? Nem olyan semmitmondó kérdések ezek, különösen ha belegondolok, hogy Esterházy Európa XX. századi kulturális válságát hangszereli a maga magyar módján.

* Illene hát a toposzt azonosítani. Ez esetben egyértelműbben derülne ki, hogy a kritikus Esterházy könyvében a műfajt s a hozzáillő stílust kárhoztatja. A nem így kellett volna mögött azért emelkedik fenyegetően a prakker, mert másképpen kellett volna. Nem túlzom el a kegyetlenséget, nem kérem meg Angyalosit, mutassa meg, ha tudja, miképpen is lett volna helyes. Azt azonban elvárnám tőle, mondja ki nyíltan, milyen elvárások nevében emel bíráló szót, illetve igyekszik cenzúrázni. Nem arról van-e szó – s távol álljon tőlem blamáló párhuzamot kockáztatni –, hogy mit szabad, mit nem szabad Esterházynak s végső soron a magyar szerzőknek? Ha tilos területre téved, elő a prakkerral. Lényeg az, hogy legyen a kritikai tekintély által tiltott terület. Annyi baj, ha parlagon marad irodalmi lehetőségeink sok izgalmas területe, ha bénulnak kísérletező legjobbjaink, ha az olvasó nem ismerkedik meg a hamisan szaxózó jóisten felejthetetlen látomásával. Ilyet ugyan még senki sem mutatott a magyar prózában, de bizonyára jobb is, nemdebár, hiszen Angyalosi szavával: „nemigen lehet vele mit kezdeni” Ezzel a fenntartásával persze nem áll egyedül a normatív kritikus. Hányan hangoztatták, hangoztatják Magyarországon, hogy amit megtehetnek a ledér nyugatiak, amit megtehetnek ma már lengyelek, csehek, sőt oroszok is, azt mi nem engedhetjük meg magunknak. Kiváltképpen komoly témák játékos megközelítését nem. Mert annak nincs súlya, ami alatt felelősségérzésünk atlaszként görnyedhetne, bűntudattal mégpedig, pláne hogy Kafka is „elmarasztaló ítéletet” mondott Karinthy felületes ötleteiről. Látom, hova akar kilyukadni ez a párhuzam, de ettől még nem látom be, miért kellene Esterházynak nem olyannak lennie, amilyen, hanem olyannak, mint a teljesen egyedi Kafka. Hozzáteszem, Kafkát az írása miatt senki az égvilágon nem akarta cenzúrázni, kivéve az apját, az értetlen és haszonelvű prakkerost.

T. Szerkesztőség! Régóta megy ki a divatból a verős pedagógia. S egyáltalán jogos-e, illetve lehetséges-e írókat leckéztetve nevelni? Nem él-e ebben a szándékban tovább a totalitáriánus gyakorlat? Csak úgy futólag vetem fel a kérdést, a kritika számára nem volna-e hálásabb feladat az olvasóban tudatosítani, milyen változásokat igényel modern irodalmunk a világ és önmagunk érzékelésében? Nem volna-e méltányos arra is emlékeztetni, hogy a felszínen való táncolásnak is megvan a maga esztétikai igazolása, nálunk pedig olyan ékesszóló védelmezője, mint Kosztolányi? Tudom, tartják néhányan önök között nélkülözhetetlennek őt a magyar irodalomban. Ezért is remélem, a Holmiban helyet adnak e bocsánatosan heves szónak, melyet Kosztolányi Dezső játékos utódjának, Esterházy Péternek védelmében emelek, mert meggyőződésem, hogy őt Hrabal könyvé-ért oktalanul, korlátoltan és fölöslegesen nadrágolták el.

 

Karátson Endre

 

A szerkesztő megjegyzése

Karátson Endre készséggel közölt levelében csak állítja, de nem bizonyítja, hogy Angyalosi Gergely bírálata „cenzúrázni igyekszik”, valamint hogy kritikusi szándékában „továbbélne a totalitáriánus gyakorlat”. Minden más szabad vita tárgya.

 

R. S.