Hungária Incognita

Válogatás Sárközi Márta és Szabó Zoltán levelezéséből

 

Sárközi Márta és Szabó Zoltán egymáshoz írott leveleiből készített összeállításunkat egy soha meg nem született fotóalbum köré szerkesztettük. Hogy mi is lett volna a Hungaria Incognita, azt elárulja 1947-ben a Válasz több számában megjelent hirdetése, valamint Szabó Zoltán is elmondja a dokumentáció élére emelt szövegében. Ez a szöveg, amolyan bevezető „kopf” lehet Sárközi Márta levelei elé (1980 körül keletkezhetett, a Bikich Gábor által szerkesztett s a bostoni Koncz Lajos kiadásában sajnos csak egyetlen számot megélt Külhoni szövegtár számára). A „kopf” sejteti: a címzett Szabó Zoltán a föladó Sárközi Márta leveleit nyilvánosságra kívánta hozni. Mi azonban együtt publikáljuk az összetartozó leveleket.

Barátságukat Sárközi Márta se, Szabó Zoltán se tartotta „inkognitó”-ban, mi több, a Hungaria Incognita inkább csak jó ürügy lehetett, hogy baráti viszonyuknak levélben is formát adjanak, bár a könyv kiadását természetesen komolyan vették. Ezért a levelek közlését egy évvel korábbról kezdjük el, hogysem a képeskönyv gondolata megfogant, s a terv halálát követő tizenharmadik évből is közlünk egy levélrészletet, mely barátságuk természetét megvilágítja. Csakúgy, mint a nekrológ, mely a dokumentációt lezárja.

A levelezésre alkalmat adó földrajzi távolság 1946 őszén kezdődött azzal, hogy néhány hónapra Szabó Zoltán Párizsba utazott a béketárgyalásokra. A következő évtől már azzal is számolniuk kellett a levelezőknek, hogy néhány évig nem fogják látni egymást, hiszen 1947. október 1-től Szabó Zoltán a magyar kultúr-attasé feladatkörét látta el a francia fővárosban. 1949. június 24-től véglegesült a térbeli távolság: Szabó Zoltán ezen a napon mondott le hivatalosan diplomáciai állásáról, immáron Angliában.

A levelek eredetije az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában található, Sárközi Márta, illetve Szabó Zoltán fonójában. Az alábbi gyűjtemény korántsem teljes. Válogatási szempontunk szerint némileg szűrtük is a meglévő leveleket, de az utalásokból kiolvashatóan jó néhány el is veszett.

A publikálás lehetőségéért köszönettel tartozunk Sárközi Márta, illetve Szabó Zoltán örököseinek is. Az X. jelet a személyiségi jog védelme miatt a szerkesztőség illesztette a szövegbe; a [ ] kihagyásokat jelez.

 

Közzéteszi Kenedi János

*

 

A levelekben említett fotókönyv kiadása, Hungaria Incognita címmel, Sárközi Györgyné Molnár Márta ötlete s terve volt. A magyar irodalomnak és nemzetnek ez a páratlan – emberi minőség- és irodalomértés, tapintat és szókimondás, színvonalérzék és kritikai képesség tekintetében egyaránt páratlan – asszonyi egyénisége sokunknak volt a legjobb s nehéz pillanatokban egyetlen igazi barátja. Ha igaza volt egy francia író barátomnak, aki kérdésemre, hosszabb gondolkodás után azt válaszolta, hogy a zsenialitás: generozitás, a zsenialitás Sárközi Márta személyében testesült meg. Szeretet osztogatásában és igazság szolgáltatásában bőkezűségének nem voltak határai; felelősségtudatának és szolgálatvállalásának se. Amit tett: szerényen tette, eleve fölényes és független szellemiségében nyoma se volt a rátartiságnak, jóakarata csakis iróniájával fűszerezetten juthatott szóhoz, és szolgálója volt mindazoknak, akiket pártfogásába vett. 1945-ben, három gyerekkel özvegységre maradva, amúgy természetesen – s anélkül, hogy ezt valaha is említette volna – elhatározta, hogy folytatója lesz mindannak, amitől Sárközi Györgyöt – „a hadrend halk vezérét”, ahogy Tamási Áron nevezte – annak idején elütötték, Athenaeum nélkül, kereset nélkül. A Válasz újramegindítását, Illyés Gyula segítségével, könyvkiadó-vállalat alapítása követte, s e vállalkozást az indokolta, hogy a magyar íróknak legyen olyan független fóruma, amely nem állami, és amelyre nem párt ügyel… A Magyarországot ismertető s korántsem propagandaműnek elképzelt fotókönyvet Sárközi Márta a Fehér Holló parádés kiadványaként arra szánta, hogy az önbecsülésében is súlyosan megrokkant országot önmagával és külfölddel megismertesse. A négynyelvű kiadványnak tervezett munka példányaiból a köztársaság külügyminisztere és illetékes külügyi államtitkára olyan jelentős mennyiség átvételét vállalta, amely nemcsak a könyv előállítási költségeit fedezte volna, hanem a Fehér Holló soron következő magyar irodalmi kiadványainak nyomdaköltségeire is biztosított volna valamicske fedezetet. A kötet anyagának összeállítására engem kért meg, s a teljes, a fotográfia legjobb magyar művészeinek műhelyéből begyűjtött anyagot, képaláírásokkal át is adtam Sárközi Mártának, a könyvet bevezető, rövid írásnak szánt előszó kivételével. Ennek a mulasztásomnak köszönhettem Sárközi Mártának egymást követő – és azóta sokszor újraolvasott – leveleit. A sorozatot, hogy ne csak nálam menjenek veszendőbe, őrzésre vagy közlésre Bikich Gábor kezeihez adtam.

 

Szabó Zoltán

(Josselin, 1980)

 

1

 

Párizs, 1946. szeptember 19.

Drága Márta,

levelének igen nagyon megörültem, nem is szólva arról, hogy mennyire élveztem. Igen kitűnően sűrítette össze egy oldalra mindazokat a jellegzetes hazai illatokat, amelyek az utóbbi időkben a haza jó részét jellemzik. Hogy vigasztaljam, kissé ebből az atmoszférából magamnak is kijut itten,1 mert honfitársaink nagy része oly mértéktelenül tud jelen lenni valahol, hogy az már teljesítményszámba megy. Nagyjából így van ez a Champs-Elysées-n, különösképpen a Hotel Claridge-ben, ahol némi magyar fülledelem uralkodik. Mondanom se kell ezek után, hogy én a magam részéről a bal parton lakom, amiben világnézet is van, mármint az, hogy Budán, aminek itt a Latin-negyed felel meg.

Egyébként átmeneti szállásomat sikerült otthonossá tennem, néhány üveg francia borral, cognackal, továbbá feketefőző berendezéssel s ezzel a régi írógéppel,2 amelyik sikeresen megúszta itt a német megszállást, és megmaradt tulajdonomban. Otthon ezt nyilván nem tette volna.

Fájdalom, egyáltalában nem élek olyan életet, amely méltó volna Párizshoz és az én népszokásaimhoz, aminek első oka az, hogy ez a szerencsétlen és egy vidéki nemzeti bizottságra emlékeztető békekonferencia egész penetráns mivoltában itt létezik a szomszédomban. Ilyenformán vágyaimat úgy fogalmaztam meg, hogy szeretnék végre megérkezni Párizsba. Lehet, hogy ez is bekövetkezik. Egyelőre meghívtak Svájcba, ahová a napokban elutazom egy hétre, mivelhogy pihenni kéne. Azt hiszem, hogy itt már jócskán lefogytam a rengeteg hústól és általában kiváló ételektől, no meg attól a látványtól, ami a világról az ember szeme elé tárul. Olyannyira, hogy már a múlt pénteken méregbe jöttem, és hirtelen elhatározással távoztam három napra Arcachonba, ahol ugyancsak nagy határozottsággal béreltem egy vitorlást, szerencsére kaptam olyat, ami nem jár egy gascognard matróznak. Ezzel az apállyal és a jó széllel kimentem az óceánra, majd megültem egy homokpadon, ahol nagy nyugalommal megvártam a dagályt, amivel visszamentem az öbölbe és a kikötőbe. Visszafelé még megtekintettem egy sorozat tizedik századi templomot és egy sereg Gül Baba utcát3 Poitiers-ban, s általában úgy találtam, hogy az élet szép volna, ha hagynák. Különben ez a franciák véleménye is, akiknek minden régi hibájuk megmaradt, de számos régi erényük elpárolgott a német megszállás alatt. Ha így folytatják, nemsokára beérnek minket, s akkor testvériesülhetünk az egységesülő Európában, amely olyan lesz addigra, mint egy nagyra nőtt Balkán.

Rendkívüli részvéttel és komoly, mert nem önzetlen sajnálkozással olvasom levelében, hogy a római terv nem sikerült, vagy legalábbis nem megy előre. Ez már azért is fájdalmas, mert milyen jó lett volna arra gondolni, hogy ott magát meglátogatom. Még úgyse voltam, amiből talán nem következik, hogy eztán már nem leszek. Nem lehetne mégis megszorítani? Valami komoly ellenséget kellene keresni, mert csak az tudná az ilyesmit megcsinálni. Nekem régi tapasztalatom az, hogy jobb, ha a nagyhatalmak, miniszterek és mások ellenségei az embernek, mint ha barátai, mert ha ellenségei, akkor könnyebben tesznek kedve szerint. A barátoknak, fájdalom, elveik vannak. Sokat tűnődtem én is azon, hogy mi volna térben és formában a legjobb mód, hogy magát a haza megfelelően kihasználja a maga számára, fájdalom, eddig csak ötletekig jutottam, a megvalósítás minden reménye nélkül. Ahogy én itt nézem, a demokratikus országnak pontosan olyan külképviselete alakul ki, amilyen ő maga. Erről végleg meggyőzött az, hogy az ifjú Szakasits került mellém tegnap egy vacsorán, és egészen megszerettem. Ilyen fokú ártatlan és tiszta tekintetű önbizalommal teli korlátoltságot lehetetlen nem szeretni. Nála csak a Wesselényi-Fedor duett a jobb, különösen Ágnes asszony, akiről egy jó humorú magyar újságíró megjegyezte a minap, hogy magyar vonatkozású cikke jelent meg a Haladás című hetilapban a párizsi konferencia alkalmából, az itteni cionisták gyűléséről. Nekem az a gyanúm, Márta, hogy az ilyenfajta asztaltársaságokba nem szívesen hívnak meg magunkfajtát a magukfajta húsosfazék mellé. Ám lehet, hogy igazuk van.

Én mindenesetre a hazaárulással határos érzelmeket fedezek fel magamban. Például észrevettem, hogy nem szeretem a szomszédainkat, s eddig sikerrel megkerültem azt, hogy eggyel is ismeretségbe kerüljek. Igaz, hogy ezzel az eredménnyel egyedül állok, s nem is nagyon dicsekszem vele, mert végre a nájmódit ha helyeselni nem is lehet, tudomásul venni kell. Legalábbis ezt mondják, akik értenek a politikához és a nemzetvezetéshez.

E szóról a Válasz jut eszembe, amelynek indulását örömmel hallom. Bár aggodalmam van, hogy ebből is központi gyűlölde4 lészen. Hallomásból szedett kósza hírekből s egy-két érkezett Ludas Matyiból úgy látom, hogy ama népi művelődési társaság megalakult. Legalábbis valaki mondotta, hogy Illyés szépen nyilatkozott a Szabad Népben, amiből úgy látom, hogy egyensúlyi politikát folytat. Márkus Pistától kaptam egy kedves levelet, amely meghatott, mivel főnöknek5 titulál benne, s mindig elcsodálkozom, ha valaki olyasmit tart rólam, amit én nem hiszek el magamról. Olvastam egy cikkét is, amely falukutatásra buzdítja az ifjúságot. Jó cikk, csak az a baja, hogy nemigen lesz eredménye, mert az az érzésem, hogy aki ma falukutatni megyen, az előre tudja, hogy mit fog fölfedezni Magyarországon. Ez pedig baj, mert Kolumbusz sohase fedezte volna fel Amerikát, ha tudta volna, hogy hol van, és egyáltalában, hogy mi van ott.

Egyébként a tengerparti szálloda fundálásának első lépéseként elmentem az arcachoni kaszinóba, hogy az alaptőkét megnyerjem. Határozott meggyőződésem volt, hogy ez meg is történik. Nyertem is egy kisebb summát, amit elegendőnek nem tartottam, következésképpen sürgősen elvesztettem a nyert summát és még hozzá valamit a magaméból. Ezek után sértődötten és emelt fővel távoztam. A Loterie Nationale-lal is kísérleteztem, de sohase nyertem mást eddig, mint egy újabb billet-t. Ebből látszik, hogy a meg nem valósuló lehetőségek embere vagyok, amit józanul tudomásul vettem.

Adja át Illyésnek, Németh Lacinak és szegény Kereszturynak, meg az összes többi magánál előfordulóknak, neveiket nem tudom felsorolni, mert nyilván nem férnek el, tiszteletemet. Írjon máskor is, ha ráviszi a lélek, nekem nagy örömet szerez vele, nem szólva arról, hogy az ilyenforma tudósítások a legplasztikusabbak, s azt hiszem, ekképpen hasznosak. Igyekszem körülnézni, hogy mit lehetne a maga számára. E hely, ahol lakom, az itteni magyar intézet jó volna, de ide Dezsőnk egy Leölköeös6 nevű kitűnő filozoptert nevezett ki, aki nem hiszem, hogy felvirágoztatja e derék temetőt. Erzsinek7 kézcsókomat küldöm, Eszternek8 ugyancsak, a neveletlen fiakat9 ölelem, és kérem, hogy gondoljanak rám szeretettel, amint én is ezt teszem, s legyenek jóreménységben már puszta dacból is, mivel kevés ok van rá. Kezeit csókolja, és jobb levegőt kíván

Zoltán

 

P. S. Egyetlen napi öltözékem mindkét könyöke kilyukadt, és maga után kiáltoz. Tulajdonképpen nagy marha voltam, hogy nem vettem fel magát a MADISZ-ba,10 most itt lehetne, s remekül ironizálhatnánk azon, amin keseregni úgyse jár eredménnyel.

 

2

 

1946. szept., pardon, okt. 2.

Kedves Zoltán,

ma értem vissza Pestre, és itt várt a levele. Rendkívül jólesett, és nagyon megörültem neki, igazán írhatna sűrűbben, mikor tudja, milyen egyedül maradtam itt ebben a dzsungelban!

Mellékelem újszülöttemet, a Válasz első számát. Talán mégsem lesz belőle központi gyűlölde, vagy legalábbis csak a bennfentesek számára lesz az, a nagyközönség mégiscsak mást fog benne látni és kapni. Rengeteg bajjal készült, roppant nehéz szülés volt, kidöglött bele az egész szerkesztőség.

Nekem persze nem áll módomban a kimerültségemet Arcachonban orvosolni, de azért én is kitaláltam, hogy tudok a magam módján három napra kikapcsolódni: fölültem a vonatra, és elmentem Siófokra. Onnan szép lassan kisétáltam Kilitire, útközben leültem egy fa alá az út mentén ebédelni. Két ökrösszekér állt az úton, az utasok édelegtek egymással. Mikor odaértem, épp azt mondta egy öreg bácsi egy fiatal néninek: Mit fél úgy tüllem, nem volt maga azelőtt olyan ijjedős a férfiaktul, várjon, csak egyszer jól beleakaszkodjak a popójába, máskor is megkívánja.

Ezen okulva kibaktattam Kilitire, ahol egy napig dúskáltam libasültben, tejszínhabban, és meghallgattam a helyi intelligencia véleményét a politikai helyzetről. A békéről, ez Magát, mint bennfentest nyilván érdekli, az volt az általános vélemény, hogy csak csatoljanak el, amennyit akarnak, bánja a rosseb, csak már béke volna. Másnap felültem a csézára, és tizennyolc kilométert kocsikáztam befele Somogyba, leírhatatlanul szép tölgyerdőkön keresztül, lila anemónákkal borított réteken át Bálványosra.

Bálványos mély völgykatlan közepén fekszik, sok száz diófa között, méregzöld réteken, képeskönyvbe való sok hófehér libával. Ott megtisztelt a gazda, és meghívott a pincéjébe. Egy órát ballagtunk ki a falu határába, ahol töméntelen pince van sorban a hegyoldalba vájva. Kinyitottuk a nagy vaskaput, a gazda ment elöl, kalappal a fején, két tutyival a lábán, köténnyel a nagy hasán. Teleszívta a hébért piros novaborral, diót tört nekem, azután leültünk a nagy borszagban a lócára, diót ettünk, ittunk és politizáltunk. Bizarr csak az volt kissé, hogy Eke bácsi nem szokott úgy látszik nővel politizálni odáig, azért folyton azt mondta nekem, hogy hát bizony így van ez, uram!

Onnan kocsin zötyögtem megint csak húsz kilométert Földvárig, le egy istentelen szerpentinen, a kocsisom tökrészegre itta magát a kapolyi búcsúban, valóságos istenkísértés volt, ahogy leszánkáztunk a hegyről. Délutánra már Lellén voltam, és egy napig dolgoztam, mint az állat a Somogyi Naca néni szüretjén. Főztem a szüretelőknek, hordókat forráztam, kéneztem, hajtottam a prést, nyomtam a „Muszkullót”, és délben kocsin vittem föl a birkapörköltet a szőlőhegyre. Ahogy visszanéztem a szép párás őszi Balatonra a szőlődomb tetejéről, egyszerre eszembe jutott a sok bajom, gondom és nehéz emberi kapcsolatom, amiken itt rágódtam két évvel ezelőtt, bujkálásom idején – és egyszerre nagy megkönnyebbüléssel állapítottam meg, hogy nem tartozom senkihez, nincs senkim a világon, élhetek-halhatok, magamnak élek is, és magamnak fogok meghalni is. Hirtelenében úgy találtam, hogy ez nagyon jó, örülni kell neki. Hazajövet a vonat lépcsőjén üldögéltem a napon, néztem a tankroncsokat és az őszi vetést, és úgy találtam, hogy jó egyedül lenni, és alaposan kipihentem magam három nap alatt. Hát lehet ilyen harmonikusan nyaralni Arcachonban?

Most hozzáfogok és visszaesem a mindennapi kerékvágásba, ami úgy kezdődik, hogy felhívom Kerecsényinét. Ez a beszélgetés el fog tartani két-három órát, mert most ő terjeszti a Választ, s ez megszámlálhatatlan be nem fejezett és egymásba fonódó mellékmondatra ad alkalmat. Délután megyek a műhelybe, és megstoppolom1 a budai polgárok fenekét.

Isten megáldja, Zolikám, és ne felejtsen el minket egészen.

Márta

 

3

 

1946. Párizs, november végén

Drága Márta,

ma egy füst alatt két levelet kaptam magától. Az egyik október 2-i, a másik néhány nap előtti. Épp jókor jöttek, kapuzárás előtt, hogy nagy örömet szerezzenek. Régóta nem olvastam ilyen jóleső szöveget magyarul. Chère Mme Martha de Sévigné, Balaton melléki levele hirtelen elhozta az egész Dunántúlt. Második levelében azon bosszankodik, hogy miért nem írok. Az előző után én azon, hogy miért nem ír Maga. Tündöklően jó levél, arányos és nyugalmas, tárgyilagos és személyhez szóló. Bocsásson meg a „méltatásért”, de nem tudok lemondani róla, igen élvezetes volt olvasnom. Azon gondolkodom, hogy megújítom párizsi tartózkodásomat, sűrűn írok Magának, és válaszolásra késztetem. Fontolgatom azt is, hogy Pestről Budára, illetve az Endrődi Sándor utca és a Nyúl utca közt levelezzünk. Ennek hibája a kávézgatás hiánya.

Szóval úgy fest, Márta, hogy két hét múlva hazai levegőt szívok, bár nem azt, ami a maga kiliti leveléből árad. Kifogytam a pénzből is, kedvből is, elegem volt a világ elég vigasztalan látványából is. Addig egy kis szállodában lakom a Szépművészetek utcájában, egy ugrásra a Szajnától, töméntelen könyvkereskedés, metszetüzlet és ócskaságbolt között, a Justi-kat1 mellett, közel a Citéhez, a Tuileriákhoz és a Louvre-hoz. Szóval jó hely, ha erre jár, ide szálljon. A szállodában főként vidékiek vannak, és egy tündéri vendéglő, ahol bizonyos aggodalommal vacsorázgatok, mert nem tudom, mibe kerül. Magyarok ott nincsenek, mert nagyon egyszerű, jó hely, itt viszont a kávéházban az Opera mellett sűrűn vannak honfitársak, akiknek a jelenléte itt elviselhetetlenebb, mint otthon. Ez a város rögtön kivetkőzteti őket eredeti mivoltukba, a látvány rémületes. Ha még sokáig csak kispolgárok fognak utazni magyarok képviseletében, kénytelen leszek megtanulni angol accent beszélni a franciát, hogy ne kelljen szégyenkeznem a kontinensen.

Egyébként itt nem nagy lelki nyugalomban, de azt hiszem, sok tanulsággal töltöttem az időt. Párizsnak az az előnye, hogy az embert szembesíti önmagával. Ennek talán van haszna is. A Válaszba írtam volna, ha egyáltalán írnék. Mostanában azonban nemigen tudok írni ilyesmit, aminek mégis kell érezni vagy szagolni a közönségét. A lapokat azonban nem kaptam. Úgy látszik, olyan érdekesek, hogy a kurír magának tartotta meg.

A többit majd személyesen, jó kávé mellett, amit ugyancsak remélek, hogy van otthon is. Nagy türelmet és jóreménységet kívánok Magának, magamnak pedig minél több ilyen levelet, mint a mostani levele volt. A bientôt

Zoltán

 

4

 

V Á L A S ZBudapest, 1947. okt. 30.

SZERKESZTŐSÉG – KIADÓHIVATAL

VII., Madách utca 9.

 

Kedves attasé1 úr,

könnyű Magának ülni a télikertben, és kultúrát terjeszteni! Ezalatt mások hajukat tépve ülnek a Hungaria Incognita fölött, idetesznek egy képet, onnan elvesznek egy másikat, és éjjel álmukban azt álmodják, hogy Budajenő, Törpekócsag, egyenlő Velemér és kikirics. A klisésnél kiderült, hogy egy halom kép nem klisézhető (pl. Dunakanyar, Fedett lépcső a Várban stb.). A légiképekről használhatatlan, szürke fátyolos nagyításokat csinált a Térképészet, jobbat nem tudnak, a negatívokat pedig nem adják ki, mert az hadititok. Még meg találják látni külföldön, hogy Tihanyban félsziget van. Így azok helyébe is másokat kellett keresni. Forró délutánokat töltöttem a Zsámbéki úton a Vadas2 úr kebelén, órák hosszat álltam négykézláb albumok fölött az Idegenforgalmi Hivatalban, öt mázsa demokratikus fényképet néztem át a Városi Képszolgálatnál és egyéb kuplerájokban. Soha többé nem bírok és nem is akarok fényképet látni. Ez az egész brancs örökre kinőtt a könyökömön. Közben pedig csodálatos fejlemények vannak: Iván3 beleszeretett a könyvbe, és megrendelte a Múzeumnál a kliséket. Már csinálják is gőzerővel, és a Tájékoztatás4 fogja fizetni. Közben a sofőr úgy nekisofírozta Horváth5 elvtársat egy kőrakásnak, hogy a szájától a füléig kettérepedt, és tizenkilenc öltéssel műstoppolták helyre a képét. Ettől úgy fellelkesült, hogy elintézte, miszerint a Kereskedelmi Minisztérium átvesz több száz példányt az Idegenforgalmi Hivatal számára, esetleg valamennyit ki is fizetnek előre. Ünnep után fogok próbakötettel fölszerelve odavonulni. Előzetes megrendelések futnak be elég nagy számban, Vadas pedig ideadta az összes külföldi ügynökség címét, akiknek ő szokott képeket eladni, most azok is kaptak mind prospektust. Szóval lesz ebből könyv, legkésőbb februárra.

Két kis Holló-könyvet, a Krúdyt6 és a Conan Doyle-t7 már árulják három napja, jól mennek, többet rendeltek már utána. A Válasz is elkészült pontosan elsejére. Tegnap próbafűtés is volt a hivatalban, és evvel be is fejezték a fűtést az idei évre. A Nyúl utca8 is farkasordító, a hivatalból egyenesen az ágyba szoktam menni. A szellemi élet erősen zajlik: tegnap is kifogtak egy nőt a Dunából, akit előbb megöltek, azután gondosan megnyúzták, csontjait megtörték, húsát földarabolták, és végül visszavarrták a saját bőrébe. Na, van ilyen Maguknál? Ugye nincs? A héten azt is hallottam, hogy a rikkancs azt kiabálta a gróf Bajcsy császár úton: Szabadság, Szabadság, a legújabb korlátozásokkal a Szabadság!! Szóval már a fából vaskarikát is feltaláltuk, mióta Maga elment.

Egy délután nekiduráltam magamat, és összehívtam a Válasz legidősebb korosztályát, gondoltam, ápolni kell a szellemi életet. Olyan rettenetes sűrű unalom és savanyúság volt, hogy végleg lemondtam az ilyen kísérletezésekről. Bernáth Aurél újra elmondta, hogy az absztrakt festészet nem festészet, amit már sokszor mondott, és már először sem volt igaz. Aurélné elmondta nagyon részletesen a betegségét, ez legalább tudományos szempontból érdekes volt, különösen az a része, mikor a köpetében előforduló kemény gombadarabkákról és nyúlós tüdőcafatkákról regélt. Lőrincné9 elmondta, hogy a trampli enni eszik, de vikszelni azt nem tud, és a Klárikát szerződtették Szegedre színésznőnek, de nem bolond havi hatszázért lemenni nekik. Dezső10 elmondta, hogy a Marika így és úgy, és hogy kevés a kollégiumban a „lepődő”. Tegnap délelőtt, mikor épp tördelni kellett volna, Németh Lászlóné jött be, és elmondta, hogy ha a Magda férjhez menne, kellene neki stafírung, és azért ő most nem adja el a hátsó részét (a házét), mert azon fog a Magdinak stafírungot venni, és ha Ucó közben férjhez megy, akkor mégis eladja a hátsó részét, és nem tudok-e neki fát lisztért, mert van egy mázsa fölöslege, és igaz-e, hogy a Veres Péter kiszökött Amerikába, és ő most szeretné a Gigit is Svájcba küldeni, mert azt hallja, hogy csapatösszevonások vannak Szegeden. A Rózsi viszont egy izgalomban jött meg Kilitiről, mert ott az hírlik, hogy az angolok kiteszik az összes zsidót Palesztinából, és mind Magyarországra jönnek.

Most jön négy nap ünnep, és okulva a föntieken, összeszedem a saját három gyermekemet és a Válasz ifjúságát, és elmegyek velük túrázni Zsámbékra és a budai hegyekbe. Múlt vasárnap is körüljártuk Farkasréttől Budaörsön át Budakesziig az egész környéket, és esküszöm, hogy az őszi napsütés és a sárga-vörös erdők szebbek voltak, mint a Szabó Lőrincné és a Rajk együttvéve.

Nagyon szeretnék előkelő külföldi barátaimmal sűrűbben levelezni! Gyulát11 csókoltatom, Magát szeretettel ölelem,

Márta

 

Lászt de nem líszt!! Kérem sürgősen az előszót. Amint az első tíz klisé készen van, kezdjük nyomni az első ívet, másképpen csak jövő karácsonyra készülünk el.

 

5

 

1947. november 1.

Kedves egy Márta,

harmincegyedikén igen emlegettük Gyulával, mert magának való látványt nyújtottunk ketten, a Rue de la Gaîtén. Nyakig ültünk csigában s osztrigában, s határozottan nem ozorai látványt nyújtottunk. Közben azt emlegettük, hogy milyen jó levelet írna Maga erről a jelenetről, rólunk és nekünk.

Gyula különben úgy fest itt a Closerie des Lilas-ban és egyéb neves helyen, mint egy kései Rippl-festmény. Egyébként ide kéne behajítani a maga balga és lángoló fiataljait, akik nősülést belépéssel váltogatnak, hogy megtanulják, mint ülnek az ő korukbeli franciák nem bor, de világnézeti vita, sőt egyáltalában szó nélkül egy-egy kávéházi padon. Nem egyedül persze.

A sors különös szeszélye folytán prospektusunkat, mint aktát láttam viszont Párizsban. Most tűnődhetem, hogy mennyit rendeljen a kulturális attaché Szabó Zoltán könyvéből, s amit rendel, azt vajon miből fizesse ki. Mivel ez idő szerint az a helyzet, hogy rendelkezési alapot nem kapunk, de a fizetésünket csökkentették.

Viszont írja meg, lehetőleg hamar, hogy van-e remény arra, hogy megjelenjünk karácsonyra, s mire alapítja azt a nézetét, hogy van remény erre? Egyáltalában mondja meg, hogy állunk, mert ha állunk valahogy, az előszót mihamar meg kell írjam.

Egyébként mi újság magukkal? Itt megvolna az ember, kávé s ital dolgában már rendbe tettem magam. Dolgom mértéken felül sok, s ha továbbra is így fognak csüngni rajtam a magyarok, elfelejtem a keveset is, amit tudok még franciául. Hogy étel és ital dolgában itt nehéz az élet, az persze nem igaz. Pénz dolgában nehéz.

A fentieknél se vígabbat, se búsabbat nemigen tudok. Sok türelmet és jó egészséget kíván, s levelét várja

Zoltán

4/bis Rue des Beaux Arts – Hotel de Nice

 

6

 

1947. november 5. Párizs

Kedves egy Márta,

a szürkére írt levelet közben aktatáskával együtt elhagytam egy kocsmában. Ma találtam meg. Most küldöm, hozzá e második kötettel.

Szóval: levele a palesztinai események kiliti interpretációjával megjött volt. Köszönet érte. Reggel kaptam, hétfőn, ilyenformán a nap jól kezdődött. Később koszorús Illyéssel társas kérődzést folytattunk levelével. Oly szerfelett jól mulattunk újra, hogy minden értelmet félretéve elmentünk folytatni jókedvünket, s ama szenzációban volt részem, hogy Gyulánk komoly malacságokat nagy élvezettel hallgatott a Caveau des Oubliettes-ben.

Naponta hat-hét a maga tollára méltó honfitárs keres fel, s ha így folytatom, jó keresztény leszek a türelemgyakorlástól. A minap megjött Erdeiék Zsuzsája (Siposné), s megélveztem ö betűit a Rue de Berrin,1 meg Komló is, más mezei hadakkal. Úgy rémlik, elég mulatságosan fogják fel Párizst, de dicséretükre szolgáljon: élvezik egyben. Az a mafla Márkus is kijöhetett volna: Párizs megér még ma is egy házasságmulasztást.

Így megvolnánk unalom nélkül. Mindig történik valami. Magam ki nem látszom a dologból, pontosabban az elfoglaltságból. Egy hét múlva azonban rendet csinálok dolgaimban, és akkor írok egy szép előszót Magának. Meg kell mondanom, hogy igen örülök annak, ha csakugyan meglesz a könyvünk, Iván úgyis úgy fog rá emlékezni, mint István gazda2Magyar Szemlére. Mind a született, mind a fogadott gyermekeinek sok jót, Magának galambepét kíván

Zoltán

 

7

 

1947. november 22. Párizs

Kedves Mártám,

fölfedeztem egy bámulatos szokásomat: szorgosan és sürgősen válaszolok a levelekre, aztán mint aki elvégezte dolgát: nem adom fel. Nem tudom, hogy egy pszichológus mit gondolna erről. Szóval most más levél is megy, ez az utolsó időben, november 22-én íródott. Erősen megélveztük levelét Illyéssel, én különösen azt, hogy Hungaria Incognitá-nkból mégiscsak lesz valami. Az előszóból is lesz, tán a jövő héten. Eddig nem jutottam hozzá. Nem sokkal azután, hogy levele megjött, elvoltam az elnökkel1 Roubaix meg Pas de Calais kietlen vidékein, majd átmentem Bruxelles-be, majd hazajöttem, és hosszan próbáltam egyszerre több helyen lenni. De biztosan már panaszkodtam eleget a dolgom felől, úgyhogy nem folytatom. Elkéstem ebben a mesterségben, jól elmúlt már az a korszak, amikor úri foglalkozás volt. Mindamellett nem panaszkodom, mert Párizs csak szép, s ha másképp nem, az alvás rovására tud az ember egy-két órát találni s lelkiállapotának megfelelő vendéglőben nem éppen hazai ételeket fogyasztani. Úgy látom, otthon a dolgok szépen haladnak a helyes fejlődés menetében, itt is azt teszik, csak éppen ellenkező irányban. Mindig történik valami, ez kétségtelen. Mikor kiérkeztem, akkor a metró, meg az autóbusz, meg a taxi volt sztrájkban, később a vicik és szemetesek léptek bérharcba, ami eléggé mulatságos volt, mert kisded szemétdombok fejlődtek a házak előtt, ám az artisztikum sem hiányzott, mert a leveleket sem söpörték. Úgyhogy bokáig sárga meg piros platánlevelekben gázolt az ember. Mindennek megvan a maga jó oldala, mondtam, de a franciák ezt nem hitték el nekem. Most éppen a vasutasok lépnek sztrájkba, de lehet, hogy közben meg is tették. Ez annál is élvezetesebb, mert Gyulánk ma hajnalban indult el Albiba, ahol a középkorban a nevezetes eretnekség lépett föl, s lehet, hogy most egy mezőn ül Párizs és Carcassonne között valahol, mert a vonatot épp ott érte a sztrájk. Tegnap búcsúképp jól megvacsoráztunk kialakult szokás szerint csigát, velőt meg vesét, szóval csupa kocsonyás halmazállapotú dolgot, Pálnál a Trónörökösné Téren, a szigeten, majd ő ment Budának, én Pestnek, aznap este még két más helyen kellett lennem.

Most éppen úgy fest, hogy kapok egy rám szabott lakást2 a Montmartre-on, elég kuriózus hely, a földszinten Chagall lakik, a festő, Madame Ida nevű lányával, aki teát főz és suhog, mint Natasák a Tolsztoj-regényekben. Az első emeleten meghatározhatatlan korú, ám bohém francia hölgyek laknak, az asztalukon egy húszcentis bonbondobozzal, amiről kiderül, hogy rádió, a komódon egy szőrből formált madárral, amely sajátságos módon hajlongani kezd, ha egy pohár vizet tesznek elé, és ezt abba nem hagyja. A második emeleten nekem kéne majd laknom elsejétől két miniatűr szobában, ahonnan, ha egyenest néz az ember, rettentő sok levegőt lát, ha lesüti a szemét, töméntelen kéményeket. Még fürdőszoba is van hozzá, s csinos régi bútorok, úgyhogy megleszek ott, ha igaz. Egy ócskásnál találtam egy tizennégy méter hosszú metszetet Londonról, a „Sorel Ágnesnél” firmájú képkeretezőnél feltrancsíroztattam. Jövő héten lesz belőle egy sereg metszetem. Egyben tanácsokat adtam nekik a lámpaernyő-készítés különböző módozatairól, hogy tanuljanak valamit.

Úgy nézem, e helyen egész kényelmesen fogok lógni a levegőben, mivel ez a montmartre-i ház tisztára Mohamed koporsója. Még az is lehetséges, hogy ez irreális geográfiai helyzet oly irreális dologra késztet, mint az írás, bár kevés reményem arra, hogy hozzájutok a dolgom felől. Nagyobb újság nincs, hacsak az nem, amit otthon is tudnak: az öreg falak mögött nem éppen nesz nélkül bomlik a hulla. Úgy tűnik fel, hogy rémhírekben azért Franciaország a szegényebb. Más nincs, írjon, ha jólesik, mert olvasni jólesik, bár meg kell mondanom, hogy Gyulánk távozásával olvasóinak száma felére csökkent. Kézcsók

Zoltán

 

8

 

1947. november 20.

Zoltánom,

köszönöm a levélkollekciót. Nagyon megörültem neki, és különösen a refrain tetszett: hogy mindegyiknek a végén bejelenti: napok múlva meglesz az előszó.

Éppen nagyon kedélytelen, hónap végi, esős, undok szombat délután volt ma, és reménytelenül üldögéltem a Holló hűlő fűtőtestén, amikor Rózsa1 közölte, hogy levelem van az imádott Főszerkesztő úrtól. Elballagtam hát végig a Bajcsy-Zsilinszky császár úton. Közben vettem egy forintért sült tököt, és megebédeltem. Azután belevitt a balsorsom a Mili2 karjaiba, és egy komisz feketét kellett vele innom egy Bank utcai lebujban. Ott elmondta vend őseit, panaszait a Pártra és a férfihiány fizikai és lelki következményeit az ő fizikumában és lelkében. Végre megszabadultam, tovább császkáltam az antikvárüzletek előtt, és néztem, hol árulnak Holló-könyveket. Végül megmásztam a Közlöny emeleteit, megkérdeztem Rózsát, hogy hogy van, és azt hazudtam neki, hogy jól néz ki, rámosolyogtam az Annuskára, és a zöld díványon elolvastam a leveleket. Miután a fele olvasóközönségem falura távozott, és négyszemközt maradtunk, elárulhatom, hogy vehemens honvágyat éreztem hirtelenében a Főszerkesztő úr után, rá is néztem az ajtóra, hogy hátha kinyílik, és betessékelnek egy feketére vagy egy kámforszagú grapefruit zaftra. De hogy ilyen nem történt, hát elszontyolodva tovább mászkáltam az esőben.

Ez nem jelenti azt, hogy állandóan el vagyok anyátlanodva, csak azt, hogy egy szerkesztő néni sincs vasból, és mikor a hónap végi gondok találkoznak a hónap eleji gondokkal, nagyon jó volna néha legalábbis elmondani valakinek őket. A gondok számokban kifejezve így festenek: a Hollónak egy vasa sincsen, az írók éheznek, és állandóan jönnek pénzt kérni, Németh László öt krajcárból kínlódik, Féjának trombózisa van, Weöres Sanyinak kinn az ülepe a nadrágjából, Jékelyéknél szabályszerű nyomortanya van. A fiataljaim hol esznek, hol nem, de inkább nem. És mindezért valahogy én érzem magam felelősnek, hogy nem tudok olyan viruló vállalatot teremteni, ami egzisztenciát biztosítson mindenkinek. A Válasz e havi számát úgy tudtam csak kifizetni (mármint a papírt, mert a nyomdaszámlával még úszom), hogy zseniális ötlettel ezer ócska Választ nyakába varrtam harmadáron a Népi Művelődési Intézetnek. Női és emberi büszkeségemről már régen letettem, és sorba koldulom a lap számára az összes államtitkárokat, polgármestereket és egyéb notabiliket.

A Holló mindezek ellenére sem fog tönkremenni, sőt, ha a karácsonyi vásár csak egy kicsit is sikerül, életképes lesz, és megmarad. A mellékelt árjegyzékből láthatja, hogy azért nem alszom, és csinálódnak a dolgok. Persze lutri az egész, és mindnyájan Allah kezében vagyunk.

Lapunknak megszületett a Nagy Konkurense, mint azt a mellékelt hirdetésből láthatja. Feleannyiért kétszer akkora irodalmat adnak, mint mi – csak azután kétszer olyan jó is legyen! A névsor csodálatos, elmélkedhet rajta ott Mohamed koporsójában a kétszobás lakosztályban.

Fiataljaimat különben ne bántsa, még mindig ők a reményteljesebb társaság. Jó, jó, Hamletek, kilépnek, belépnek, nősülnek – de van bennük tehetség is, emberség is és jóindulat is. Az öregek (kortársaim), azok, akiket nem lehet kibírni: Dezsőnk, Aurél, Pátzay, Lőrinc stb. Csupa savanyúság, begyöpösödés, rosszakarat, terméketlen kritizálás és rapid meszesedés. Csak Gyula már jönne haza, és vigasztalna meg az üde humorával és ragyogó agyával, hogy nem kell okvetlenül elhülyülni a korral, lehet okosodni is! Annyira hiányzik nekem a főnököm. Szegény Flóri3 pedig fekszik rendületlenül, amióta hazaérkezett, a fájó mellhártyájával, őt nem bánthatom a gondjaimmal.

Egyik Ferencünket, a Farkast, elnyelte előlem a bankvezérség. Sohase látom, Pannija pedig megirigyelte Flórit, és ugyancsak fekszik a mellhártyájával. Másik Ferencünk4 elveszett számomra és mindnyájunk számára, azt hiszem. Már én nem szeretek a gonoszul bezárt arcába nézni, és kerülöm, hogy ne is lássam. Gyulával közölheti, hogy Joci5 viszont újra elfoglalta trónusát a pártban, mint a propagandaosztály vezetője. Jól meg lesz ez a hon propagandázva.

Hogy még közös gyermekünkről is referáljak: a Hungaria Incognitá-ból Iván jóvoltából immár szabályszerű akta lett: a klisék készülnek, bár csigalassúsággal, a minisztérium pedig fizetgeti őket. Becslésem szerint márciusra készülnek el a klisék, ami nem jelenti azt, hogy az előszó ráér, mert a nyomást szeretném párhuzamosan a klisékkel kezdeni. Hétfőn Hubay Miklós jön ide ez ügyben: szó van róla, hogy esetleg külföldön nyomatnánk a művet, erről akar beszélni. Kedves, értelmes ifjú […] az, kár, hogy minden szó után azt mondja, „effe”, és kár, hogy nekem ezen folyton röhögnöm kell.

Kedves Zoltánom, sajnálom, hogy más humort, mint a Csillag című folyóirat hirdetését ez alkalommal nem tudtam nyújtani. Ígérem, hogy legközelebbi levelem több lesz és vidám, és nagyon nagy szeretettel ölelem

Márta

 

Közben megláttam a Kortárs hirdetését: gondolom, azt is kell látnia egy kultúrattachénak.

 

9

 

1947. Párizs, december 19.

 

Új levele kissé szomorkás volt, Márta, látom belőle, hogy az idő több szeretetet és türelmet kíván az embertől ott is, mint amennyi megvan benne. Most megy egy futár, és azt remélem, hogy ez a levél még eléri magát karácsonyig, minden igazi jókívánságaimmal Maga, szűkebb, tágabb és legtágabb családja számára. Borzasztó, amit ír barátaink állapotáról, szegénységéről, ez az első levele, amit nem háromszor olvastam el. Nem tudtam rászánni magam. Két kis fehér hollót kaptam ma a futárral. Krúdyból, azt hiszem, elolvasok néhány oldalt lefekvés előtt. Gondolom, magának köszönhetem. A képeskönyvelőszót persze még mindig nem írtam meg, összes irodalmi tevékenységem jelentések és akták készítésében merül ki. Ezek stílusát csinosítom, nemesítem pillanatnyilag. Nagyjából mindegy. Meg lakáscsinálással bajlódtam, teljesen tönkre is mentem, míg végre sikerült ezt a két apró szobát egy ifjú francia kócos literátor lebujából átformálnom a magam képére kissé. Intenzív testi munkát végeztem közben, mert fát ugyan kapni, de embert nem, aki felhozza, kályhát ugyan kapni, de fuvart nem, aki elszállítsa, egyre kevésbé értem, hogy ezek a franciák miképp építették fel ily természettel a katedrálisaikat. Igaz, hogy az régen volt. Most katedrális helyett inkább csak apró szemétdombokat építettek minden utcasarkon a szemetessztrájk folyamán, ami mégsem ugyanaz. Kár különben. Jóravaló nép ez. Csaknem, mint a mienk. Egyébként jelentékeny hajszában élek. Könnyelműségemben fejemre döntöttem a párizsi ún. szellemi életet, amennyiben leveleket írtam a színházaknak, hogy értesítsenek premierjeikről, hogy au courant legyek. Erre – Nyugat-Európában lévén – sorra küldik a tiszteletjegyeket mindenféle premierekre, s el kell menni, különben észreveszik, hogy érdeklődésem nem is oly mélységes. Ilyenformán folyton színházba járok, e héten négyszer voltam, erősen közepes élményekben volt részem. Maga most persze azt gondolja, hogy panaszkodást tettetek, pedig dicsekszem, holott mértéktelenül szeretnék egyszer jó hosszút aludni, kinyújtózni, Krúdyt vagy Virginia Woolfot olvasni, mivel a színházba járás előtt aktacsinálás, nyolc vizit, udvarias mosolyok, két előadás és rendesen még egy-egy fogadás is van. Múltkor például volt szerencsém megismerni Paul Boncourt, de semmi más érdekeset nem láttam rajta, mint hogy hosszú ősz haját lenyíratta, s így sokkal kevésbé dekoratív. Nem találtam különben érdekesnek. Érdekes ember általában kevés van a világon. Szóval ilyenformán élek, s néha bizonyos sajnálkozással gondolok arra, hogy minő úri módon is éltem én, amíg nem diplomata, hanem főszerkesztő meg MADISZ-elnök meg ilyesmi voltam. Mindamellett nem panaszkodom. Tanulságos mindez, már annyiban, hogy az ember növekedik bölcsességben, lelki függetlenségben s némileg öntudatban is. A legborzasztóbb, hogy folyton borotválkozni kell. Meg kezet mosni. Mint Pilátus.

No így. Hallom, hogy Gyulánk Svájcból nagy hirtelenséggel hazarobogott, ami nem lepett meg, s a jó benne az, hogy van legalább valaki, akivel maga emberi szót válthat. A rossz viszont az, hogy én nem élvezhetem társaságát. Ha lehetséges, itt még jobban megszerettem, számos felejthetetlen estét töltöttem vele, erősen francia ételek és erősen magyar témák közepette. Most viszont abbahagyom, mert embertelenül fáradt vagyok, s kifacsart, mint egy citrom. Adja át jókívánságaimat Erzsinek, a gyerekeknek s a különféle nemzedékeknek, akik váltakozva főzik le egymást Magának szállított gyöngeségeikkel. Jó új esztendőt kívánok, Márta, nem mintha nem írnék addig, csak azért, hogy az elsők között legyek. Isten áldja

Zoltán

 

10

 

1947. december 13.

Zoltánom,

vártam a levélírással, mert azt reméltem, hogy a Hungaria Incognita körül zajló események eldőlnek, és jelenthetek konkrétat. De ebben a honban minden nyúlik, mint a rétes, és mindenki lazsál. Arról van szó, hogy a Löbl nevű csibész, az Officina tulajdonosa beleszeretett a kiadványunkba. Neki van követelése és összeköttetése Bécsben, ott hatodáron tudná a papírt beszerezni és a nyomást megcsináltatni. Be akar társulni olyanformán, hogy eddigi kiadásaimat megtéríti, az egyéb obligókat átvállalja, és még megbeszélendő százalékot ad nekünk a haszonból. A Holló is szerepelne rajta, mint társkiadó az Officinával. Én az egész mögött valami linkszagot érzek: a Bécsből terjesztett könyv százalékszámításával istenien lehet csalni; ki tudja kontrollálni, miből mennyit adnak el? Továbbá micsoda csodálatos driblilehetőségek nyílnak az engedélyezett valutával, feltéve a lehetetlent: hogy Iván engedélyez erre a célra valutát, mert Löbl úr kinti követelése csak a költségek harmadát fedezné.

Arra azonban jó volt Löbl úr felbukkanása, hogy a Singer és Wolfner is kedvet kapott a könyvhöz, és ajánlkozik hozzá feles társnak. Ez már sokkal rokonszenvesebb dolog volna: tisztességes cég, és Márkus nagybátyám, mint igazgatósági tag, őrködne az én érdekeim fölött is. A végső következtetés: kérem már az istenért az előszót! Az első két ív kliséi már készen vannak, ha valamelyik kombináció létrejönne, mindjárt kezdhetnénk a nyomást. Ha nincs kedve és ideje, ne írjon nagy művet: egy- vagy kétoldalas kis előszót, de írja már, könyörgök.

Gyulánk megjött, és egy hajszállal ügyesebb, okosabb és ravaszabb a kelleténél. Én csak igazán imádom a tehetségét, az eszét és a humorát, és egész bűbájos lényét: de valahogy sok nekem, ahogy most ügyeskedik. Felbukkanása a Válasz-munkatársakat is meghökkentette: egy nagy fene szerkesztőségi összejövetelen oly barátságtalan, olyan fölényeskedő és állásfoglalásaiban oly óvatos volt, hogy megijesztette és elkedvetlenítette őket. A lap dolgai itt sem érdeklik jobban, mint kint, és ami számomra baj, ezt úton-útfélen ki is nyilvánítja. Úgy, hogy rosszindulatú ismerőseim (és kinek az ismerősei ne volnának rosszindulatúak?) folyton ilyen kérdésekkel nyitnak be a szerkesztőségbe, hogy „igaz, hogy Illyés kijelentette, nem érdekli a Válasz, és semmi köze hozzá?”, vagy „igaz, hogy Illyés bejelentette, hogy a fiatalságot kiteszik a Választól?” vagy, és ez legsűrűbben: „igaz, hogy a Válasz csődbe ment, és már meg sem jelenik többé?”. Ilyen körülmények között persze nehéz kedvvel csinálni a dolgot, és jó arcot vágni a gondokhoz. A lap pedig most föllendült, a karácsonyi kétezer-ötszáz példány kevésnek bizonyult, és elfogyott egy szálig.

A humorom nem apadt el, bár állandóan erősen próbára van téve. Azért még mindig tudtam örülni, mikor január elsején a Képes Kurír című lapban megláttam egy düledező ház képét, ami fölött az állt: KIS LAK ÁLL…, alatta pedig: Ehhez a kis Szatmár megyei házhoz kell ma minden jó magyarnak lélekben zarándokolnia, mert itt, Költőn, született Petőfi Sándor.

Ugyancsak édes derűvel töltenek el a Népművelés tegnap megjelent öles plakátjai, melyek öklömnyi betűkkel hirdetik Ady–Kodály: Forr a világ című kórusát. Jó, hogy Faludi János ilyen alaposan műveli a népet, és időben megtanítja őket rá, hogy a Forr a világ-ot Ady írta.

A fentebb említett szerkesztőségi összejövetel viszont arra volt jó, hogy tudtam, mi az, amit sohase rendezek többé. Dezsőnk idecipelte a teljesen szenilis Fülep Lajost, Pátzay és Bernáth tökéletesen megrozsdásodtak, az egész összeröffenés mottója az volt, hogy senilis senili gaudet. Lőrinc és Kodolányi olyanok voltak, mint a vicclapból a reakcijóska. Egyetlen vigasztaló pont és derűs támasz Bibó Pistám maradt, aki duplájára hízott az utóbbi napokban, és úgy néz ki, mint két véletlenül egymásra fotografált régi Bibó Pista.

A gépszalag szétment, mert Eszter fiúja szünidőn van Baján, és óriási levelezés folyik. Nem elég, hogy az egyházkarnagyok megették a spájzomat, eltörték a hőmérőt, és fölfalták a házipatikát, most a gép is utánuk megy. Még jó, hogy Erzsi udvarlója, Tóth Endre parasztpárti képviselő, szerényebben szerepel, csak a fürdőszobát gyújtotta föl. Minden pongyola, hálóing, törülköző és pizsama elégett, de azért tűzoltók nem jöttek, csak a szomszédok, és az eseménynek informatív értéke volt: megtudtam, hogy a gondnok elfelejtette megújítani a tűzbiztosítást, holott úgy tudtam, hogy megújította.

Isten megáldja, Zoltánom, írjon egy kicsikét gyakrabban, ha lehet, és ne csak levelet, hanem időnként előszót is.

Nagy szeretettel üdvözli öreg haverja

Márta

 

11

 

V Á L A S ZBudapest, 1947. december 16.

SZERKESZTŐSÉG – KIADÓHIVATAL

VII., Madách utca 9.

 

Kedves Zoltánom,

Hungaria Incognitá-ról szeretnék referálni:

A kliséket állítólag Boldizsár csináltatja. Ez aktaszerű megállapodás formájában le van fektetve, és papírforma szerint hetente automatikusan fizetik a Múzeumnak. Az igazság evvel szemben az, hogy három számla közül eddig összesen kettőt fizettek, a harmadikat elvesztették. Boldizsár, sőt újabban már a titkárnője is letagadtatják magukat, ha a Múzeum ez ügyben keresi őket. Így a Múzeum félretette az ügyet, és más, fizető kuncsaft megbízását vette munkába. Ilyenképpen kb. 1950-re fognak elkészülni a klisék.

Minden előzetes ígéret ellenére sem kaptam semmilyen közülettől előleget vagy megrendelést. Az Idegenforgalmi Hivatal, ahova Rónai miniszter úr beprotezsált, úgy nyilatkozott, hogy a képanyag nem alkalmas, ilyen ázsiai nőket nem lehet külföldre küldeni, a külföld nálunk mást keres. És meg is mutattak egy drága, vastag albumot, csikóssal, fokossal, gulyással és Kossuth Lajossal, hogy ez kell a külföldnek.

Evvel szemben a fényképészeket lassan kifizetgettem, kivéve szegény Vadast, aki oly finom és jó modorú, hogy sohase kap pénzt, mert a tolakodók és ordenárék elviszik előle. A térképet is megrajzoltattam.

A külföldi címek közül, ahova Vadas és egyebek tanácsára írtam, senki se reagált. Csak San Franciscó-i bankár barátom strapálta magát, és végiglevelezte fél Amerikát ez ügyben. A végeredmény: ilyen tartalmú és méretű könyv bolti ára odakinn hét dollár között mozog, tehát a mienk pont kétszer annyiba kerül, mint amennyit ők adnának érte. Fölmerül tehát a következő ötlet: nem a kész könyvet kellene Amerikába eladni, hanem a képanyagot és a kiadási jogot. Nagyon jó volna, ha Maga, ha másért nem, saját jól felfogott anyagi érdekében nekifeküdne a dolognak, és kétfélét próbálna:

a) kiadót találni Párizsban vagy Svájcban, akinek a kliséket kiküldenénk, és ott csinálna egész Európára francia-angol szövegű olcsóbb kiadást;

b) amerikai kiadót találni, aki egy fix összegért megvenné a kiadási jogot az angol nyelvterületekre.

Ha ez utóbbi sikerülne, és némi pénzhez juthatnék, lekötném a papírt, és successive hozzákezdenék a nyomáshoz, hogy a magyar kiadás is elkészüljön valamikor.

Humorom napról napra fogy. Már annak sem tudtam igazán örülni, amikor Erzsi tegnap éjfélkor hazaérkezett a Hardy gyerek pezsgős keresztelőjéről, és előadta Ivánt mint keresztapát, a pártvonalas-piarista-öregdiák zsidók gyülekezetét, az egyik jelenlévőt, aki ijedten fejébe csapta a kalapját, mikor a pap belépett, mert náluk otthon feltették a kalapot, ha jött a rabbi, és Soltész urat, aki arra a felszólításra, hogy „most elimádkozzuk a hiszekegyet”, áhítatosan lesütött szemmel imádkozott, hogy „hiszek egy istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában”.

Szóval én már semmin sem tudok nevetni. Arra kérem, feküdjön bele onnan kintről a kiadványunkba, és próbálja Ivánt is fizetésre serkenteni.

Klisélevonatokat sem kérhetek addig, míg az anyagi vonalon Iván rendet nem teremt: olyan dühös rám az egész Múzeum, hogy be sem merek menni.

Nagy szeretettel üdvözli elkeseredett barátnője

Márta

 

12

 

1948. Párizs, február 26.

Kedves Márta

nagyon is megfogadtam a felszólítását, csak a fonákján. Ne csak levelet írjak, mondta, hanem előszót is. Az lett belőle, hogy nemcsak előszót nem írtam, hanem levelet se. Mentségem legyen a családi dolgok jelenléte, amely némileg megzavarta jó, bár kissé agglegényes életmódomat. Igaz, hogy az eredeti mivoltában se nagyon kedvez az írásnak. Legalábbis a tapasztalat ezt mutatja. Olvasni azért olvasok. Olvastam például kitűnő Krúdy-kiadványát Paris és Calais közt, nagyon üdítő volt. S a forma is jó. Kitűnően zsebbe süllyeszthető. Németh László Iszony-a is kellemes meglepetés volt, a végén csakugyan jelentékeny mű lesz belőle, de olyan, mintha egy hugenotta Mauriac írta volna. Mindenképp kellemesen lepett meg. Ugyanezt mondhatom Illyés francia falukutatásáról. Külön elgyönyörködtet, hogy Illyés végre megtért a különszobarendszerhez, és lemondott arról, hogy az emberi együttélés ama formáját dicsérje, amelyben hat négyzetméteren három nemzedék kilenc tagja van együtt, mivel egy családhoz tartoznak, s ez alkalmat ad nekik arra, hogy minden lélegzetvételüket egymásba leheljék. A társas lét titka a magány lehetősége, igen élvezem, hogy ezt Illyés Albiból fejezi ki. Versei is jók. Néhányt én is küldök az itteni költőnép egy nézetem szerint jelentékeny tagjától, azzal a kéréssel, hogy olvassák el, és lehetőleg hamar közöljék, már ha annyira jónak találják, mint én. Olvastam ezenfelül egy más irányú folyóiratban, hogy Weöreöes Sanyi ellenforradalmi költő, ami meglepett. Időnkint eszembe jut ez a dolog, s akkor hosszasabban el szoktam tűnődni azon, hogy vajon mi módon ellenforradalmi a Weöreöes Sanyi, aki egyszer oly emlékezetes módon tűnt el, teljesen részegen, hajnali háromkor a Vérmezőn, a ködben. No de nem mindent lehet megérteni, nem is kell. Valahogy azonban az az érzésem, hogy Maga az ilyen dolgokat nem nagyon kedveli, ajánlom azonban eme verssorokat: „Gyűlöljük-e, hogy nem barátaink, Kik önmaguknak ellenségeik.” Ezt nem Shakespeare írta, hanem az öreg Berzsenyi, akit valósággal érdemes naponta újraolvasni, mint erre rájöttem.

Szóval ne aggódjon, Márta, azt a bizonyos előszót még megírom, akkor is, már meglesz az ötödik társ az egyre ismeretlenebb Hungaria kiadásához, s ezzel végleg elmúlik a megjelenés lehetősége. Most azonban már kezd becsületbeli ügyem lenni, hogy ne hazudtoljam meg ama közmondást, ami késik, nem múlik. Az egész történelem úgyis ennek bizonyítására adta magát, én se maradhatok ki az általános igyekezetből. Ilyenformán legyen nyugodtan az előszó felől, jó egészségben az irodalmi élet ellenére. Még valami, majd kifelejtettem. Nyaggassa Bibót, hogy apám Közlöny-beli helyzetét1 mindenképp foggal és körömmel biztosítsa, különben hazamegyek, és az egész rántott csirkét megeszem előle a maga díszebédjén. Ezt azonban komolyan írom, mert valóban nem tudom, mit csinálok, ha az öreget kicsöppentik onnét. Igyekszem írni máskor is, de majd előszóval. Addig kézcsók és jó barátság

Zoltán

 

13

 

FEHÉR HOLLÓ Budapest, 1948. július 14.

KÖNYVKIADÓ

VII., Madách utca 9.

 

Kedves Zoltán,

már régen készülök rá, hogy illőn gratuláljak „úgy magam, mint cégem nevében” a cég keresztapjának. Csak hát nem voltam képes az ehhez szükséges csekély maradék kis szeretet összekotrására. Értsünk szót, nem a Maga számára maradt csekélyke szeretetem, hanem az utóbbi év következtében már csak egészen csökevényesen fordul elő bennem a fönt említett ósdi, reakciós érzelem. A kis resztliből persze nagy rész a Magáé, de hogy ez még mindig milyen kevés, ezt arra Maguk felé el sem lehet képzelni. Egyszóval: éljen jól, és legyen nagyon boldog.

Én rosszul élek, de boldogtalan épp nem vagyok, csak tanulok és okulok naponta. A Válasz körül mindenki kifutotta előre várható formáját. Farkas Ferenc nagy lendülettel átnyújtott forgótőkét, fölrepítette a Hollót, elindíttatta velem a kiadványokat, végül kiugrott az egészből, a Nyúl utcai házra íratta a forgótőkét, és nagy sajnálkozások között leutazott Zengővárkonyba őskori éjjeliedényeket ásni. Illyés minden anyagi gondomra azt feleli, hogy „akkor abba kell hagyni a lapot”, azután szintén elmegy ásni bilik után. Csak Bibó és Sőtér segítenek legalább avval, hogy méltatlankodnak, és próbálnak ezt-azt, a maguk hatbalkezes filosz módján.

A lap erkölcsileg virul, anyagilag hervad. Ha volna papír, és nem fizetnék rá minden eladott példányra ötven fillért, jóval följebb is lehetne tornázni az előfizetők számát. Így azonban megelégszem a havi kétezer ráfizetéssel, és maradok próféta.

Hungaria Incognitá-ról már többször kezdtem Magának levelet írni, de mindig elborult közben az agyam a dühtől, és odavágtam az egészet. Iván olyan ocsmányul viselkedett ebben az ügyben, amilyen ocsmánynak különben is bizonyult az utóbbi időkben: az akkor megbeszélt szerződést mai napig sem írta alá. Negyedévenként kértek egy-egy újabb szerződést, avval az indoklással, hogy az előbbit „elvesztették”, végül, mikor a kliséknek pont a fele elkészült, kijelentették, hogy az ügy tovább nem érdekli őket, az eddig kifizetett pénzért kérnek majd könyvet, több klisét nem csinálnak, ajánlják magukat. Miután szerződésem nem volt, csak Iván szavára bazíroztam az ügyet, úgy jártam, mint aki szarba akar szeget verni. Közben közölték velem, hogy ilyen formában nem is engedélyezik a könyvet, mert reakciós. Iván odarendelt egy hülye lúd tanácsosnőjéhez, ő maga lapított, és be se mert jönni a szomszéd szobából, mialatt a hölgy megmagyarázta nekem, hogy minek kell a könyvben lenni, és minek nem szabad benne lennie. Hogy minek kell, azt a Maga fantáziájára bízom. Hogy minek nem szabad, azt körvonalazom, mert odáig nem terjedhet a fantáziája: templomromnak nem szabad benne lenni, mert akkor külföldön azt fogják mondani, hogy nálunk lerombolják a templomokat. Gólyának nem szabad benne lenni, mert az elzászi szimbólum, és nem magyar. Virágnak, madárnak nem szabad benne lenni, mert az másutt is van. Puszta, gémeskút, ökrös fogat, tanya tilos, mert ázsiai népnek tartanak bennünket. Nádas, az tilos, mert a dzsentrivilágra emlékeztet; csak úgy engedik meg, ha traktor áll a közepén (ez nem vicc, hanem véres komoly!!). Búzaföld csak optimista újgazdával van megengedve. A Mária Valéria utca képe tilos, mert „álmos ló van rajta”, az alkonyati pesti Duna-part tilos, mert nincs rajta vidám közönség.

Így hát Maga rááldozott egy nyarat a könyvre, én tizenötezer forintot, és most elteszem a fiókom legaljára.

Ugyanoda teszem az összes elkezdett szép kiadványaimat és elképzeléseimet. A lapot csinálgatom tovább, míg el nem dobolják felőlem a házat, akkor azután sok tapasztalattal gazdagodva hozzáfogok hátralévő éveim fő programjához, a műstoppoláshoz.

Isten megáldja, Zoltánom, éljen tovább is olyan szakértelemmel, mint eddig, és faragjon tovább is ilyen sikeresen kedvenc művén, a saját életén. Ha egyszer még erre járna, majd elbeszélgetünk. Meleg szeretettel öleli öreg barátja

Sárközi Márta

 

14

 

1948. Párizs, július 22.

Kedves, páratlan Márta,

nem tudom, a második jelzőt érdemli-e, mivel páratlan sévignéi levelei elmaradtak az utóbbi időben, csak most jött ez a szomorkás, amelyben oly kedvesen gratulál ez idő szerint valóban egyetlen művemhez, magánéletem újabb alakulásához.1 Bizony hiányoltam őket. Szerettem volna írni magának, hogy mégis ha nem is saját szavaimból, legalább saját soraimból tudja meg e bizonyára meglepő két eseményt, de hát oly hirtelen alakult így éppen eljegyzésformára ellenzésem ellenére, pontosabban ellenzésünk ellenére, hogy én is majdnem csak akkor hittem el, amikor megjelent, bár egyébként újságoknak hinni nem szoktam. Hosszú hallgatása nem alakított ki bennem optimista képzeteket lelkiállapotáról, mert gondoltam, ha jókedve volna, részeltetne benne, mint barátját. Nem tette. Ebből az általános szokás ellenére nem azt következtettem, hogy barátjának nem tart, hanem azt, hogy jókedvű mondandója nincsen. Sokszor gondoltam magára, mindig bizonyos szomorkodó részvéttel: tudja, nem nagyon bíztam, hogy a maga kapcsolatai korunk hőseivel idilliek lesznek. Meg azon is tűnődtem, hogy megkérem: írja meg rólunk a pesti pletykákat, mert némi kedvem volt ebbe a sokféleképp görbe tükörbe belenézni, föltéve, hogy a mulatságos látványt, amit nyújtok, maga kommentálja. Ettől a kéréstől is elálltam azonban, mert utolsó levele, ama hivatalos levélmásolat, azt a képzetet keltette bennem, hogy ez most nem olyan idő a Fehér Holló körül, amikor maga még humorizál.

Fiókba temetett Hungaria Incognitá-nk hatósági elvetéltetéséről a maga levele a harmadik részletes információ. Az elsőt Iván adta le valahol a Place du Tertre-en, kissé eltért a magáétól, de legfőként az domborodott ki belőle, hogy fél a nőktől, vagyis magától egyfelől, a kelekótya Égalitéi Marguerite-tól2 másfelől, de kettejüktől különösen, és ebből ama baj lett, amit maga kétségkívül színesebben írt le, mint amilyen színesen Iván elmondotta.

A második variáns Sőtér Pistánké volt, amelyen kevés eredetiség érzett. Ám megvolt az az előnye, hogy legalábbis visszfényként elhozta a maga előadásának varázsát kétrekeszes montmartre-i kalickámba, a Léandre utcába.

A harmadikra, az eredetire ilyenformán el voltam készülve. Megmutattam a derék és jószívű Révai Bandinak,3 aki épp itt tekereg néhány napja, s nem oly edzett legény, mint magam. Szegény egész beteges szótlanságba esett tőle, úgyhogy egy ideig vártam, majd megvigasztaltam a szerencsétlent. Nagy hatást tett rá. Azt hiszem, a szokottnál néhány pohárral többet ivott aznap este.

Közben úgy rémlik, a felsorolt szereplők kétharmada jobb helyre penderült, így Egyenlőség Hercegné is, aki pour le comble du bonheur most még ráadásul rokonom is lesz, ha igaz. Az előbbiből az az ötletem támadt, hogy nem lehetne-e a dolgot újonnan elővenni? Írtam Ivánnak néhány kételkedő sort ebben a kérdésben, bár a maga levele nagyon föl nem lelkesített a lehetőségeket illetően, mivel Margitunk ilyenformán nincs már hivatalos út közben, szikkadt tilalomfa gyanánt. Gondoltam rá kissé azért, mert mint talán emlékszik, az az ötletem is volt, hogy a fotografálóturnét Judit dzsipjén4 kéne csinálni, amit akkor, mint vidéki országban tarthatatlant, elvetettem, most azonban még Nagy Catherine-nak5 is megemlítettem, aki, ha már a dolgok így állnak, utólagos felháborodás nélkül fogadta. No de ezen túl: már akkor kissé neki csináltam, gondolván, hogy hiányzik neki ez az ország, s minthogy írásban még egyelőre nincs mód közölni vele, legalább képben mód volna erre. Most még ráadásul neki is ajánlhatnám, hazugság nélkül, minthogy kissé neki készült. Fájdalom, a minisztérium is észrevette, úgy látszik, hogy a Múzsát nem Külügynek hívják, s további fájdalom, hogy, úgy látszik, zsarnoki szempontjai vannak, és csak őt lehet szeretni. Szóval elég színvonalas nászajándék volna. De hát mint a stílusosabb dolgokból, ebből se nagyon lehet semmi, pedig materialista mivoltomban azt se bánnám, ha pénz jönne belőle, mivel ilyesmire otthon is erős szükségem volna. No, béke velünk, maga pedig vagy a nekikeseredésről mondjon le, vagy az intranzigenciáról, ha akar belőle valamit, mert másképp úgy nézem, semmi se megy. A butaságon pedig fölháborodni nem kell, mert akkor az embernek ideje másra nem marad.

Persze könnyen beszélek, mert hát könnyebb képeket találni Magyarországról, mint megoldásokat Magyarországon. Úgyhogy meg is követem azért, hogy jó tanácsokat adok, de hát úgy megszoktam a barna szobában a Közlönynél, hogy időnként elkap itt is az Écurie-ben,6 ahogy követségünk irodai épületét eredeti rendeltetése szerint hívni szoktam.

Én itt megvolnék, Márta, csak hát nem olyan úri módon, mint otthon, mert ez a diplomataság bizony inkább kulimunka, mint sinecura, napjainkban. Ha magánéletem egyfelől, Párizs másfelől nem enyhítené ez irányú nekikeseredésemet a sok dolgom felett, bizony visszacserélném valaminő nyugodalmasabb otthoni, vagyis vidéki állapotra. Nem illő azonban, hogy panaszkodjak, mivel nálam nyilván többet küszködnek, s másként. Nincs meg azonfelül az, hogy hármasban járhatják Párizst, mint én Judittal s Albertine-nel. Albertine a Judit pulikutyája, aki rettenetesen neveletlen, és mindenféle vendéglőben egészen hortobágyi módon viselkedik. A minap különösen élvezetes jelenet zajlott egy másik kutyával, egy göndör spanyollal, aki ugyancsak fekete, de lompos, nagyon barátkozni akartak, óriási vakkantásokkal, egy elég jó vendéglőben. Ebből az lett, hogy Judit állandóan harsány Albertine-ekkel utasította rendre a pulit, a maga gazdája harsány Voltaire-ekkel a spanyolt, s ez különösképpen élvezetesen hangzott: Albertine! Voltaire! Voltaire! Albertine! Íráshoz is jönne lassan a kedvem, csak időm nem érkezik hozzá, ilyenformán csak a fordításig jutottunk, azt is egy ötlet nyomán. Madame Guyot-nál lévén vacsorán (akiről Illyés jó másfél oldalt írt) Julien Bendával, aki egy inkább jelentéktelen dolgokat mondogató csendes öregúr, s harsányabb ifjakkal – másnap lefordítottuk az Illyés-részt, és szépen elküldtem némi virággal Madame Guyot-nak. Erről jut eszembe, hogy Gyulát sokszor ölelem, azóta se fogyasztottam csigát olyan jóízűen, amióta ő erre a télen ozorai példát mutatott.

A lényegesekről ugye nem ír az ember, mert nem illik. Gondolhatja, elég színesen éltem az utóbbi hónapokban, ilyesmiből témaszegény hazai íróink legalább harminc regényre valót írnának össze. Egyébként úgy hiszem, alaposan kicserélődtem, sok minden lehámlott rólam, amit maga bizonyos ellenszenvvel nézett, ami nem jelenti azt, hogy sok minden ragadt rám, amit rokonszenvvel nézne. A rációnak ez egyszer mindenesetre sikerült kormányzóból miniszterré, azazhogy szolgává alacsonyodnia bennem, bár nem oly nagy mértékben, mint ez otthon sokakkal előfordul, ha miniszterek lesznek, nem is szólva, hogy à propos lényegesen eltérő. Szegény Gyurink szmokingja7 sok helyen forgott, szajnai uszodából készült Velencékben, üres fogadásokon, Gavarni modorában díszletezett kerti ünnepélyeken, szemben ült Paul Reynaud-val, de ez őt éppoly kevéssé hatotta meg, mint viselőjét, mivel annak idején lelki független emberre szabták. Kabátjaimat szorgosan kiégetem még mindig a cigarettavéggel, csupán azon stoppolatlanul maradnak, ami mutatja, hogy mégis van különbség aközött, hogy az ember hazájában él-e vagy idegenben. Ölelek mindenkit, akit még illet, s legfőként magának kívánok jó egészséget máj és gyomor és epe tekintetében, s van egy kérésem, hogy ezt a levelet meg ne mutassa, mert kizárólag magának szól, meg Illyésnek egy kicsit, ha ugyan érdeklődik más, mint bilik iránt, mint maga mondja, amiben ugyan kivetnivalót én innen nem találok. Már nem a biliben nem találok, hanem az érdeklődésben. Kezeit csókolja vénülő barátja

Zoltán

 

Bocsánat a korrektúra stílusáért, az írás-, helyesírás- és géphibákért. Nagyon hajnalban írtam, mert máskor ilyenhez hozzá nem juthatok.

 

15

 

1948. Párizs, augusztus 8.

Kedves Márta!

Ivánunk, akiről zokszavakat írt, a minap megkeresett levelével. Azt állítja, hogy a Hungaria Incognita kiadása most alkalmasint lehetségessé válhatik, ha Isten se tudja ki mindenki is úgy akarja. Ez utóbbi nem tőle, hanem tőlem származik, és azt hivatott bizonyítani, hogy helyzetismeretem a távolsággal nem csökkent.

Szóval úgy rémlik, hogy Egyenlőségi Margit Hercegnő távozása e szempontból hasznos lehet. Nézzen utána, ha kedvétől telik.

Nem gondolom azonban, hogy nagyon intranzigensnek kell lennie, ha újbóli akadékoskodások volnának. Lónak persze kell benne lenni, sőt pulinak is lehetőleg, de hát a gólya dolgában engedményeket lehet tenni, mert a gyereket, mint tudjuk, úgyse e madár hozza. Néhány hózentráger is lehet, ha kell, ízlésesen elhelyezve, személyek képe azonban ne legyen, mert előfordulhat, hogy mire kinyomják, le kell ragasztani, mint egy vimmerlit, amit maga úgy kedvel. A hatalmasokkal vitatkozni nem érdemes, mert ki mihelyt hatalmas, rögtön meggyőzhetetlen. Legjobb azért mindent elfogadni, amit kívánnak, s mindent úgy megvalósítani, ahogy kívánjuk. Ha sokat visítanak, hogy a könyv régi képekből van, csak mondja, hogy ez aztán nem a mi hibánk, hanem a tisztelt hatalmasoké. Mert én ugyan utazni akartam, de ők dzsipet adni nem akartak még kölcsönbe sem. Szóval nézzen utána, s ha lát valami módot, írja meg, mert akkor nekilátok az előszónak.

Hiányolom pletykáit irodalmunkról. Koravén Márkust ajánlottam volt egy francia szociológus elkalauzolására, a paraszti családi erkölcsöt kívánja tanulmányozni.

Illyésről semmi hírem azontúl, amit ír a bilikről. Őszre, úgy lehet, hazanézek,1 de addig még magánjellegű és otthoni pénzszerzési ügyeim vannak elintézendők. Ölelem Bibét, és üdvözlöm az ápoltakat, ha vannak. Sok jót kíván

Zoltán

 

16

 

1948. augusztus 4.

Zoltánom,

megjött a levele, és egyszeriben elfogott a honvágy Maga után, meg valami olyan érzésem is támadt, hogy valahogy nagyon boldog lehet, és ugyanakkor el is van anyátlanodva, ahogy az ember olyan nagyon egyedül marad egyszerre csak, ha nagy öröm vagy nagy bánat éri.

Most már szégyellem, hogy csupa szakmát meg bánatot írtam Magának, mikor inkább több szeretetet és barátságot kellett volna küldeni. Igyekszem kárpótlásul egy kevésbé keserves levelet írni.

Ezt annál könnyebben tehetem, mert most nem a Madách utcából jövök, ahol a Balogh-párt kerületi központja és a Rumbach utcai imaház között, sré vizaví a Szerb Antalné garszónlakásával fekszik a Fehér Holló. Sokkal szebb vidékről jövök, a Maga kedvenc tájékáról, Kisörsszőlőhegyről. Egyszerre csak meguntam csődöt, szerkesztést, anyagi és erkölcsi romlást, és leszöktem a Balatonra. Aligán ittam egy frankos feketét, és megnéztem a Magyar Dolgozókat, amint megérdemelt élmunkájuk után megérdemelt élpihenésüket élvezik. Olvastam a Népszavában, hogy egy dohánygyári munkásnő, aki huszonhét éve dolgozik a gyárban, élmunkával napi kilencvenhatezer cigarettát csomagolt. Ki is tüntették, és az ünnepélyen így nyilatkozott: Életem egyetlen vágya, hogy elérjem a napi százezres átlagot. Egyszóval ültem a parton, és néztem azokat a boldog embereket, akiknek életükben ilyen egyetlen vágyaik vannak.

Onnan Kenesére mentem, és bécsi szeletet vacsoráztam a Fővárosi Üdülőben. Ott volt az egész főváros, legalább hat Faludi Jancsit láttam, kilenc Vázsonyi Endrét és több száz alteregójukat, méghozzá az alteregónéjükkel. Onnan már szürkületben továbbrobogtam Füredre. Füreden láttam életemben az első, de remélhetőleg nem utolsó tróntermet. A Festetich-kastélyból lopta a szanatórium: nagy, boltíves, stukkós plafon alatt aranybútorok álltak, középen aranytrónus. Kelen Hugó, neves héber dalköltő bridzsezett a trónon a Keresztury Dezső anyósával. A hallban X. került váratlanul elém, és bemutatta új néger-francia nejét. Ijedtemben azt mondtam neki, hogy enchantée, amin azután egész délelőtt nevetnem kellett másnap. […]

Másnap továbbvándoroltam, és megérkeztem pontosan arra a helyre és abba a házba, ahol Magával kellett volna együtt lenni. Bernáth Aurélék laknak Kisörsszőlőhegyen, a présházban. Nyolcholdas szőlő közepén fekszik, a tornácról a Balatont látni, és oldalt a Badacsonyt. A ház előtt két óriási diófa alatt van az ebédlőasztal. A szobában három nagy prés van és tömérdek borászati szaktárgy: hébér, töltike, dugó, kénlap, demizson, gumicsövek és rézcsapok. A diófa alatt feküdtem egész délután, néztem a fűzfaligetben fürdőző és csónakázó dolgozó parasztságot, meg két harkályt figyeltem. Azt olvastam a Züricher Zeitung múlt heti számában, hogy a harkályházaspárok nem szeretik egymást. Amint kikeltek a kicsik, már elkezdik a veszekedést, az öregek kerülik egymást, és ha véletlenül összetalálkoznak a fészekodú előtt, ez a zürichi szakértő szerint „mindkét fél látható bosszúságára történik”. A harkályok valóban kopogtak és veszekedtek egész délután, csak azt nem tudtam megállapítani, hogy házastársak-e, és ezért veszekszenek, vagy ennek ellenére. Kimondhatatlanul szép volt a Balaton és nyugalmas, és tökéletesen mindegy volt neki, hogy harkályok vagy emberek veszekszenek a partján. A Badacsonynak is mindegy volt.

Másnap reggel megjött a borkereskedő Szombathelyről, és elvitte a bort. Auréllal megbabonázva néztük őket egész délelőtt: a diófán átsütött a nap, és szép foltokat ejtett a két lovacska hátára. A lovak szénát ettek, sok kakukkfű is száradt közötte. A szekéren hatalmas hordó feküdt, venyigecsomókkal, lánccal és egy frissen lehántott fiatal fatörzzsel szakszerűen rögzítve. A kereskedő hózentrágerben (vadonatúj bordó hózentrágerben) és gallér nélkül állt a kocsi mellett, és figyelt. A borügynök kalapban és rongyos nadrágtartóban mászkált a hordón, ként égetett, dugót faragott, vezényszavakat kiabált. A vincellér a borba lógatta fehér bajuszát, és a kollektív szerződésről elmélkedett, és a kollektív szerződés anyjának a genitáliáiról. A vincellérné úgy állt meg a fején egy kosár őszibarackkal, mintha Gauguin állította volna oda a kocsi mellé, és mesélt életének nyilvánvalóan legüdítőbb pillanatáról, amikor a felszabadító hadsereg a szeme láttára izélt meg egy seregélyespusztai menyecskét, aki pedig gyalog menekült előlük odáig. „Úgy rítt szegény, én meg majd megszakadtam a nevetéstől, hogy kepesztett szegény három napig hóba-sárba, hogy itt megkapja, amit ott is megkaphatott volna.”

A bor csurgott közben a hordóba, és a szagra előjöttek a hegyből az összes sógorok és körösztkomák. A Balaton nefelejcskék volt, a Badacsony mályvalila, borszag volt, meg széna-, kakukkfűillat, és a nagy beszéd és nevetés mögött olyan csönd, hogy a víz csobogását föl lehetett hallani. Este megszólaltak a tücskök és a szúnyogok, szalonnás, zöldpaprikás rántottát vacsoráztunk sűrű fanyar vörösborral.

Hát most megint pihent és optimista vagyok egy évig. Még az se vette el a kedvemet, hogy közben elnököt változtattunk. Már reggel fölvertek a legújabb viccekkel: hogy „Habemus Emmam”, meg hogy a Szakasitsné „testőrök között is megvan száz kiló”. Reggel, mikor a városba mentem, a nép-Hudsonök tömege állt a Parlament körül, és az új elnök sámlifoglalóját zengte az összes rádió.

Ami végezetül Hungaria Incognitá-nkat illeti: én nem tudok mást kitalálni, mint hogy szépen elteszem a nyolcvanöt kész klisét és a képanyagot, és várok türelemmel, amíg a papámat megüti a guta. Ha én halok meg előbb, ami valószínű, akkor Magára marad az egész, törje a fejét, hogy mit kezdjen vele. Ha a papám halna meg mielőbb, ami nem valószínű, de jó volna, akkor megcsináljuk a könyvet saját költségen, és ez lesz az én nászajándékom is a Maga Juditjának.

Nagyon nagy szeretettel és nagyon régi hűséggel és barátsággal üdvözli

 

Márta

 

17

 

1948. augusztus 11. Párizs

Drága Márta!

ma megjött üdítő levele, és, íme, úgy föllelkesített, hogy négy óra múltán válaszolok. Tán még fel is adom a mai napon. Reggel itt várt a hivatalban, amely egy elég nyomorúságos odú volt mindaddig, amíg meg nem untam várni az ígért nemesb helyiségre, amit kedvemre berendezek, és egy vasárnap két altiszttel ingujjra vetkezve nekigyürkőztünk, és helyére tettük a dolgokat, amik két évtizede másutt vannak. Azóta még a takarítónő is jobban takarít. Mindamellett a helyiség korántsem oly vidám, mint a Közlöny-beli, úgyhogy nagyon is ráfér, hogy az ódon asztalon olyanfajta levél várjon, mint a magáé. Mindjárt meg is változott kedélyállapotom, amelyet Judit éppen Pest felé kecmeregvén valami dzsipen, kizárólag az időjárás befolyásol, s az inkább kedvezőtlenül. Ezért nagy türelemmel viseltem el egy francia literátort, akivel Ady helyes fordításáról elmélkedtünk, majd egy muzsikust, akivel elfelejtettem, miről, s a jókedv még délben tartott, úgyhogy óriási bajt zúdítottam a fejemre. Vettem egy bámulatos homokfehér színű háziköpenyt, valami pireneusokbeli háziszőttes anyagból készült egyetlen példányt, amit egy üzlet kirakatában megpillantottam, s ennek következtében, azt hiszem, krumplin élek majd a hónap végéig. Ezek után visszatértem a leírt irodába, bezártam az ajtót, felvettem a háziköpenyt, kifejtettem a válltömést, mert azt nem kedvelem, főztem egy valóságos magamfajta feketét, törökfőzőben, elterültem a legkevésbé foszlott fenekű fotelben, és újraolvastam levelét, minek folytán elhatározásokat tettem.

Az első számú elhatározás abban áll, hogy ha valaha is folytatom a Szerelmes földrajz című elmeművet, s eltűnődöm azon, hogy miért is jóféle ország a Dunántúl, akkor habozás nélkül idézni fogom Kisörsszőlőről írt passzusát, mert ennél jobban úgyse lehet megírni ezt a vidéket. A második abban, hogy továbbejtem kegyeimből literátor barátaimat, akik engedik, hogy szerkesszen, pénzt költsön, máját, epéjét rontsa, Cziborral veszkődjön, ha megvan, Fehér Hollóval bajlódjon, ami egyre ritkább tünemény a hazában, ahelyett hogy írna valami olyanfélét, mint a kiváló Woolf Virginia Orlandó-ja, Magyarországról, már csak azért is, hogy és olyasvalamit olvassak, amit nem föltétlenül unok el a huszadik oldalnál. Roppantul élveztem a balatoni festményt, még azt is elképzeltem, hogy az én Aurél barátom ábrázata ez alkalommal nem egészen volt Sanyarú Vendelé, és tűnődtem azon, hogy miként is tölthetnék hamarosan két hetet hazámban valami oly bűvös süveggel, ami az embert láthatatlanná teszi a hivatalosaknak, láthatóvá a választottaknak, majd újból néhány napot olyannal, amely láthatatlanná a választottaknak, láthatóvá a hivatalosaknak, mert a kettő nehezen fér össze.

Gyönyörűségem telik abban, hogy Sanya, vagyis Marika mamája újból Füreden időzik. Utoljára háború alatt láttam ott, egy november folyamán, bűnös útjaim egyikén, amikor is virággal lepett zongora előtt ült, és szonátákat játszott kiszolgált miniszteri tanácsosoknak és hajdani tábornokoknak. Látom, azóta változtak a bridge-partnerek, de sebaj, biztos megvan még az ezüstfogantyús botja és szigorú tekintete, amellyel a művészetek áhítatos tiszteletét rendületlenül megköveteli. E környezetben bizonyára kevéssé volt feltűnő a derék X. fekete nejével (?), akit megismerhettem itt a követség szalonjaiban, mert X. egy ösztöndíjasoknak rendezett fogadáson orvul megkérte bévezetésére Katinka császárnő1 engedélyét, aki meg is adta ezt, mivel kíváncsi minden ilyenféle kuriozitásra. A leírás talál. […] Lovagja különben teljesen futurista képződménnyé vált itt, és engem lehetetlennél lehetetlenebb ötletekkel keresett fel. Az utolsó az volt, hogy intézzek jegyzéket a francia iparügyi miniszterhez, mint a Füreden forgó hölgy főnökéhez, hogy egy hónap helyett két hónap szabadságot kapjon vele töltendő magyarországi tanulmányút céljaira. Mondtam azonban, hogy amaz érzelmi viszony kedvéért, amely őt a hölgyhöz fűzi, nem szólhatok bele ama szolgálati viszonyba, ami a hölgyet a miniszterhez köti, és kérését udvariasan, ám határozottan elutasítottam. Látja, hogy az előzményekkel hivatalból tisztában vagyok, képzelem, hogy örülnek otthon a négerek, hogy ez egyszer egy igazi Néger került közéjük, s hogy X. ekként gyarmatosít.

No, béfejezem, Márta, adjon Isten sok ilyen jó napot magának az elkövetkezőkben, mint amilyet leírt, és kevés olyan rosszat, amilyent nem ír le. Az én állapotom augusztus végén forduland újra házasságra, ha igaz. Tartsa meg addig és azután barátságában és szeretetében

Zoltánt

 

18

 

1961. december 19.

 

Valamikor megállapítottuk együtt, hogy az egyik ember semmilyen helyzetben sem tud segíteni a másikon, legföljebb „átkiabálhat a másik partról”. Akkor nem gondoltam, hogy ez a jelkép kettőnk között kilométerekben mérhető valóság lesz egyszer. De mindjárt kéznél van a vigasztaló momentum is: hogy minden valódi emberi kapcsolat a drága jó Einstein bácsi fényes igazolása: nem ismer teret és időt (amit különben is az emberek találtak ki, hogy rendkívül szerény képességű érzékeikkel büszkélkedhessenek.)

Úgy éreztem a levelét olvasva, hogy ha egyszer valamilyen csoda folytán kikerülnék oda látogatóba, úgy tudnánk folytatni a beszélgetést abban a bizonyos kunyhóban, ahogy annak idején abbahagytuk.

Itteni életünkkel kapcsolatosan egyre inkább elhatalmasodik bennem az az elképzelés, hogy vagy húsz éve mindent filmre kellett volna venni, és azután erősen felgyorsítva lepergetni. Akkor az ember látna egy igen kisszámú törzs-színészgárdát kivonulni, bevonulni, hajbókolni, lesajnálni, befogadni, kizárni, megölni, feltámasztani, őrületes sebességgel. A film szélén szédületes tempóban felbukkannának és letűnnének mellékalakok – és a főszereplők körül egy kis csoport karakterszínész, a mi baráti körünk, buzgón és elmerülten forgatná a köpönyegét, hun ide, hun oda. Persze erről nem tehetünk, mert a pesti vicc szerint kis nép vagyunk, és csak egy csőcselékünk van. Abból kell a színlap kívánságai szerint kiállítani hol hősöket, hol szánalmas, beszart frátereket. Egyet mindenesetre megtanultam az elmúlt évek alatt: hogy nincsenek jó vagy rossz, bátor vagy gyáva emberek, csak ilyen vagy olyan helyzetek, melyekben ugyanazok az emberek hol ilyenek, hol olyanok. […]

Nagy szeretettel és régi barátsággal üdvözli

Márta

 

*

 

Szabó Zoltán: Nyugati levelek

 

Gyászhír – ha igazán nagy veszteséget jelez – elébb gúzsba köti, később nyakló nélkül engedi szabadjára a gondolatot. Talán ezért juttatta eszembe, az első kábulat után, Sárközi Márta halálhíre Sylvia Beach nevét és életét. Lehet, hogy indokolt ez a képzettársítás, de lehet, hogy csak az ösztön keresett türelmetlenül kiutat a levertségéből; szilárd pontot – akármiben, akárhol.

Sárközi Márta szerepe a magyar irodalomban volt akkora, mint az angolban a princetoni papkisasszonyé, aki Párizsban kivett egy helyiséget az Odeon utcában, és ezt íratta a cégérre: „Shakespeare és Társai”, és megnyitott ott egy könyvesboltot, 1919-ben. Vagyis épp jókor ahhoz, hogy a könyvkereskedésnek irodalomtörténeti szerepe lehessen. Három ország angol irodalmának jobbjai értek el akkor arra a fordulópontra, amin túl az író a maga modorát a hazájától eltávolodva találja meg. Amerikaiak, akiknek expatriáltság kellett, írországiak, akik hazájuk vidékiességét nem bírták, más angolok, akik a szigetország és fegyelme alól kerestek szabadulást, mind Párizsban kerestek nemcsak Bakonyt, hanem műhelyt is egyben. S aki Párizsba ment, előbb-utóbb betért a boltba, ahol a Beach nővérek könyvet árultak és háziasszonykodtak. Thornton Wilder és Hemingway, T. S. Eliot és Sherwood Anderson, F. Scott Fitzgerald és Ezra Pound egyaránt bejárt oda, be-benézett Paul Valéry is. A könyvkereskedés James Joyce második párizsi otthona s az Ulysses bölcsője volt. Innen indult diadalútjára félkilós nyomtatványcsomagban a híres könyv első kiadása, amely Sylvia Beach gondozásában jelent meg. Így olyan részletesebb angol irodalomtörténet e század irodalmáról, amely Sylvia Beachet és boltját nem említi, nehezen képzelhető el.

Sárközi Györgynéről viszont csak az Irodalmi Lexikon említ meg annyit, amennyit egy lexikonnak megemlítenie illik, vagyis a legfontosabb adatokat, így azt, hogy Molnár Ferenc és Vészi Margit lánya, a Válasz szerkesztője is volt. Hogy ennek és személyének milyen hatása volt a közelmúlt irodalmára, azt nem lexikonoknak, hanem irodalomtörténeteknek kellene kifejteniök. Az új magyar irodalomtörténet súlyos, vastag és jelentéktelenekről is bőbeszédű záró kötetében Sárközi Márta még említést se nyer. Holott a közelmúlt irodalmi áramlatai közül a legfontosabbnak Sárközi Márta nagyobb mértékben és döntőbb hatással volt háziasszonya, mint Sylvia Beach a Párizsba költöző amerikai-angol-ír kísérletezőknek. A harmincas évek népi mozgalmának Sárközi György lakása azért lehetett egyik központja, mert ő volt a háziasszony. A szerkesztésében megjelenő Válasz-évfolyamok 1945 és 1949 között általános színvonalukkal minden korábbi folyóiratot felülmúltak, a Nyugatot is. Németh László legjobb s azóta világjáró regényét, az Iszony-t Sárközi Márta juttatta először olvasók elé folyóiratában, Szabó Lőrinc letisztult versciklusa, a Tücsökzene is az ő jóvoltából jelent meg azonnal, ő adta ki a Válasz számaiban, s akkor, amikor a költő vádak, rágalmak, indulatok és hajszák célpontja volt. De az új magyar irodalomtörténet ezernyi oldalának betűtengerében még arra se talált helyet, hogy a nevét említse. Olcsó és hamis volna ezt egyedül valamilyen politikai oknak tulajdonítani. A felejtésben annak is része lehet, hogy magyar tudósok vagy filozopterek, szellemi élettel foglalkozva, csak a könyveket látják, de azt, akinek az irodalom áramaiban egy-egy könyvnél jóval nagyobb szerepe volt, észre se veszik. A magyar irodalom szegény olyan asszonyokban, akik, mint valaha a szalonok úrnői Párizsban, a szellemi élet központjai lettek. Sárközi Márta ilyen asszony volt. Ráadásul a maga egyéni módján. Ez emberibb, melegebb, őszintébb volt a kulturált dámák modoránál! Emberi mivolta irodalmi szerepénél is imponálóbb volt, talán a korszak legjelentékenyebb asszonyi egyénisége volt Magyarországon. Kritikai érzékének biztonságát, szellemességének árnyalatosságát keresetlen szabadszájúsággal egyensúlyozta ki. Biztos érzékét a tehetséghez következetes emberi jóság toldotta s enyhítette, műveltségét a kultúrsznobizmus teljes hiánya jellemezte. Az intellektuális megalkuvás teljes hiányát morális türelmetlenség és szókimondás egészítette ki. Budapesten vele a századközép legbátrabb, legrendületlenebb s talán legönzetlenebb magyar asszonyát temetik. Kik? Illyés Gyuláé volt az utolsó emberi arc, amelyet halálon innen, de életen már túl még megismert a halálos ágyon. S ha egy temetésen a gyászoló gyülekezet az elmúlt élet jelentőségét és tágasságát fejezné ki, nem az élők restségét és gyengeségeit, akkor Sárközi Mártát utolsó útjára ezerre menő ember és asszony kísérné el, öregek és fiatalok, férfiak és nők egyaránt. A tömegben senki se volna, akinek vele valaha valamikor valameddig intenzív személyes kapcsolata ne lett volna, ami az ő jóvoltából hidat vert egyszer lélektől lélekig. Ott volnának – ezek talán ott vannak csakugyan – az ország legjobb és legrokonszenvesebb emberfői. 45-ben és 46-ban a Nyúl utcai ház kicsi szalonjában az ócskapiacon vett karosszékek között ügyetlen ember minden mozdulatával az ország valamelyik legjobb írójába vagy gondolkodójába ütődött. De ha Sárközi Márta ifjúsági regény helyett visszaemlékezéseit írta volna meg, az ő könyve nemcsak a nagy nevek és apróbb anekdoták csillogó füzére lett volna. Sárközi Márta pillantása a legjobb szellemeket és legképzettebb elméket is emberi mivoltukra szállította le vagy emelte fel. S környezetét irodalmár-rokonszenvek nem korlátozták. Az ő házának kapuján, amikor Sárközi György tragikus halála után nem volt kiért óvni a dolgozószoba nyugalmát – kopogtatás nélkül léphetett be mindenki. Főleg, ha bajban volt, s nem volt tehetségtelen és jellemtelen. A kanapén és a díványokon hónapokig helyet kapott minden olyan asszony, aki nehezen viselte el, hogy elhagyta a férje, minden olyan férfi, akit ugyanez a megpróbáltatás ért. A várandósság utolsó heteit az írófeleségek jelentékeny része töltötte azzal, hogy mellé húzódott, s ahol gyerek született, ott az ország egyik legolvasottabb és legműveltebb és legtehetségesebb asszonya azonnal megjelent, hogy az újszülött körül önkéntes munkákkal segédkezzen az első hetekben. A nem túlságosan tágas ház tucatnyi fiatal író éjjel-nappali menedékhelye lett.

A halál korán vitte el, idő előtt: olyan lélek volt, aki hatvan és nyolcvan között ugyanolyan hasznossá tudja tenni az életét, mint korábban. Hogy nem érte meg azt a kort, amikor emlékezéseit már érdemes papírra vetnie, mert talán meg is jelenhet – olyan veszteség, amit más nem pótolhat. Sárközi Márta volt az egyetlen, aki írókról, irodalomról úgy tudott szólni, ahogy a remekírók az alakjaikról – amihez nyúlt, akiről szólt, azt élettel töltötte meg.

 

(Szabad Európa Rádió, 1966. augusztus 13.)

 

Jegyzetek

 

1

1.    Szabó Zoltán a béketárgyalásokra utazott Párizsba. A Centre d’Études Hongroises munkáját irányította, és a külügyminisztérium félhivatalos hetilapját, az Új Magyarországot tudósította. (Lásd: Nyugati levelek. I. U. S. 1987. Párizs.)

2.    1940-ben a Francia Köztársaság ösztöndíjasaként járt Párizsban, biciklivel menekült a náci megszállók elől – így hagyta ott az írógépét. (Lásd: ÖsszeomlásNyugat, 1940.)

3.    Ebben az utcában lakott 1944. október 15-ig.

4.    Utalás a Központi gyűlölde című cikkére, mely a népies és urbánus írók vitájának elfajulásáról szólt a Magyar Nemzet 1941. március 2-i számában.

5.    A Valóság főszerkesztője volt, amelynek első száma épp e levél keletkezésének napjaiban jelent meg, Márkus István pedig a folyóirat szerkesztője.

6.    Lelkes István irodalomtörténész, 1946-tól 49-ig a Párizsi Magyar Intézet vezetője.

7.    Epstein Erzsébet (Tóth Endréné), könyvtáros.

8.    Sárközi Márta leánya: Horváth Eszter (Lukin Lászlóné), tanár.

9.    Sárközi Márta fiai: Horváth Ádám filmrendező és Sárközi Mátyás író.

10.    Szabó Zoltán a MADISZ elnöke volt.

 

2

1. Sárközi Márta műstoppolásból élt; ekkoriban a VI., Nagymező utca 23. alatti műhelyben.

 

3

1. Justi-kat: a Sainte-Chapelle kápolna, a Palais de Justice épületében.

 

4

1. Szabó Zoltán 1947. október 1-től kultúrattasé Párizsban.

2. Vadas Ernő fotóművész.

3. Boldizsár Iván – 1947-től külügyminiszterhelyettes.

4. A külügyminisztériumhoz tartozó osztályról van szó.

5. Horváth Zoltán újságíró – Sárközi Márta első férje.

6. Krúdy Gyula: Pesti nőrabló.

7. Conan Doyle: Rejtelmes világ a tenger alatt.

8. Sárközi Márta akkori lakása: Budapest II., Nyúl utca 14.

9. Szabó Lőrincné.

10. Keresztury Dezső.

11. Illyés Gyula.

 

6

1. Rue de Berri: a párizsi magyar követség utcájának a neve.

2. Bethlen István.

 

7

1. Károlyi Mihály – akkoriban párizsi magyar követ, Szabó Zoltán leendő apósa.

2. Párizs, XVIII. kerület, Villa Léandre 8.

 

8

1. Pályi Rózsa: a Szabó Zoltán által korábban szerkesztett Magyar Közlöny szerkesztőségi titkárnője.

2. Mili: Kerecsényi Dezsőné.

3. Kozmutza Flóra: Illyés Gyuláné.

4. Utalás Erdei Ferencre.

5. Utalás Erdei Ferencné Majláth Jolánra.

 

12

1. Lévén hivatalos lap, a Magyar Közlönyhöz szolgálati lakás tartozott. Itt laktak Szabó Zoltán szülei, a Bajcsy-Zsilinszky úton. Bibó „feladata” volt, hogy a szülők lakhatását biztosítsa a lakás kényes jogállásának ellenére.

 

14

1. Utalás Szabó Zoltán eljegyzésére, amelyet Károlyi Judittal való házassága augusztus 31-én követett.

2. Egalitéi Marguerite (Egyenlőségi Margit): Odeschalchi Margit, Károlyi Mihályné rokona, aki ebben az időben a külügyminisztérium állományában dolgozott.

3. Révai András: Szabó Zoltán legbizalmasabb barátja a későbbi emigrációban. A háború alatt ő irányította az Angliai Magyar Tanácsot, s az angol külügyminisztérium magyar ügyekben illetékes tanácsadója volt.

4. Károlyi Judit hadnagyként szerelt le a francia ellenállási mozgalom hadseregéből, és megtarthatta a dzsipjét.

5. Nagy Catherine: Károlyi Mihályné Andrássy Katinka.

6. Écurie: istálló.

7. Sárközi György szmokingja.

 

15

1. 1948. november 5. és 16. között látogatott Szabó Zoltán Magyarországra – életében utoljára.

17

1. Utalás Károlyi Mihálynéra, Szabó Zoltán leendő anyósára.