MAGGIE, AZ UTCAKÖNYV

 

Stephen Crane: Maggie, az utcalány
Fordította Kiss Zsuzsa, Molnár Miklós, Valkay Sarolta
Fortuna, 1990. 149 oldal, 80 Ft

 

A kilencven éve halott Stephen Crane-nek soha nem volt, ma sincs szerencséje a magyar közönséggel. Annak idején a legrosszabb történt vele, ami idegen szerzőt érhet: Szerb Antal elmulasztotta tárgyalni, helyette Dreiser későbbi és a Maggie kétségtelen hatását mutató Carrie-jét méltatta az első amerikai naturalista regényként. A mai olvasók többsége A híd jeles költőjére, Hart Crane-re gondol a gyakori vezetéknév hallatán. Szerzőnk afféle örök második; a tüdővészes ifjúnak kijáró sajnálatot learatta előle a nagy romantikus nemzedék, főművének: A bátorság vörös kokárdájá-nak háborúellenességét Bierce-é homályosítja el.

Bosszantó véletlen az is, hogy a Fortuna Kft. és a Holmi szerkesztőinek egyszerre jutott eszükbe megjelentetni legjobb novelláját, A kék szállodá-t, illetve Hotel-t; ráadásul valószínű, hogy a lehetséges olvasók nagy részéhez egyik közlés se jutott el. A lap közönsége alighanem előnyben részesítene valamilyen „új borzongást” egy (tagadhatatlanul kitűnő) naturalista-szimbolista helyett; akit pedig a pikánsnak szánt, valójában gyermeteg borító girlandok közt domborító kánkántáncosnője és BESTSELLER felirata csábít vásárlásra, az a borzongás ősi válfaját reméli hiába. Ha lenne Magyarországon szolid, színvonalas családi magazin, abba kitűnően illene a könnyen megközelíthető és finom humorú Maggie, bár önmagában vett értéke kétségtelenül alatta marad irodalomtörténeti jelentőségének.

Nem áll ez a további három munkára. A Lélekvesztőn roppant nagy hatású antológiadarab; A kék szálloda Hemingway, a Sárga ég új asszonya Ford Maddox Ford kedvence volt. Megvannak itt Crane legtöbbre becsült novellái A szörnyeteg (The Monster) kivételével; sajnálhatjuk ez utóbbi hiányát, de még inkább azt, hogy a kötet a limonádék polcán kallódik a könyvesboltokban, még rosszabb társaságban az utcai pultokon. (A fedéltervet Hódosi Mária követte el.)

A múlt századi Amerikában kegyes asszonyságok fogyasztották a legtöbb regényt – legszívesebben a puritán erkölcs diadalát, romantikus melodrámába csomagolva. Crane, egy metodista lelkész legkisebb fia, hasonló fércművek és A zarándok útja furcsa keverékén nőtt fel; első művében még számos nyoma bukkan fel az ósdi ízlésével folytatott küzdelemnek. A közönség realizmusként élvezi a giccset – fejti ki Maggie színházlátogatásának ürügyén a VIII. fejezet érdekes miniesszéjében –, mivel azonosulhat a szereplőkkel. Ellenszerként a Zoláénál és Maupassant-énál merevebb naturalizmussal próbálkozott: személytelen figurákkal és a (másodkézből ismert) darwini, haeckeli elveknek megfelelően mindent meghatározó környezettel. Szándékát tekintve a fivér, Jimmie eleven alakja hibás, nem hősnőjének arctalansága; az utcalánynak eredetileg nem is kívánt nevet adni. Ugyanakkor feltűnő számos jelenet őszintén melodramatikus és túlírt volta. (A sarokban reszkető gyermek és a többi.) Első kiadása jó kritikát kapott, de népszerűvé, ártatlan szókimondásával is botrányossá csak a második, a háborús regényt követő kíváncsiság tette.

Az író még olvasóként szerezte háborús tapasztalatait, Tolsztoj Szevasztopoli elbeszélései-ből – de, mert a jenki közvélemény kegyetlenül tisztelte a szakértelmet, hamarosan a szerep csapdájában találta magát. Évekkel a Maggie után kutatgatta a prostitúciót is, de a gonosz pletykákból meg kellett értenie: nyomor- és bűnspecialista (Poe után) elképzelhetetlen alkohol és drog nélkül. Maradt hát az utazás, az álmos századvég operetthadszínterei: Kuba, Törökország – tüdőszanatórium helyett.

A kék szálloda hallgatag keletijét, a Lélekvesztőn tudósítóját könnyen, talán könnyelműen azonosíthatjuk a szerzővel, de az adatok a lemmingszerű karakterek önéletrajzi jellegére figyelmeztetnek; azokéra, akiket egy homályos sugallat űz a pusztulásba. A különös svéd, a parti hullámverésbe elsőként úszó olajozó… Jack Potter is tragédiával fenyegető helyzetet készít elő, a polgári életforma kellékét cipelve falujába – nem is saját lélekjelenléte menti meg, hanem a kultúrsokk, ahogy a rendezett világ eszméjével szemben megsemmisül a határvidék értékrendje.

Kultúrsokk, de képzeletbeli A kék szálloda háttere, ha cowboyregényektől mámoros Don Quijoteként értelmezzük a békés városka lakóit egészen meggyilkoltatásáig provokáló svédet. Alkalmazkodik a sosemvolt, a mindig máshová mesélt Vadnyugathoz. „Ez nem Wyoming vagy afféle hely! Ez itt Nebraska!” – háborodik föl a rossz hírű állam egyik polgára. (Pokolian mulatságos lenne, csak ne magyaráznánk mi is oly gyakran Budapest és Bukarest különbözőségét.) A jóslat az idilli környezetben, annak ellenére is beteljesíti önmagát – vagy hihetünk a keleti ember naturalista elméletének, és a háttér a história főszereplője? Okoljunk inkább mindkét fél fölött álló hatalmat? A remekmű biztos jele: a novella egyenlő erővel mondja mindhárom lehetőséget, végső soron az egyéni és általános felelősség meg a kiszolgáltatottsággal járó felelősséghiány létét. A zárlat, a IX. rész így lehet a magasabb kultúra folytatódó agressziója, lehet indukció útján elért tézis vagy az emberi lénytől telő ironikusan elégtelen magyarázat. A lehetséges értelmezések feszültségét még tovább fokozza, hogy, legalábbis metaforikus síkon, univerzális érvényességre tart igényt: az égszínű fogadónak „vészjóslóan duruzsolt a közepén, akár egy isten”, a kályha. (74. o.) Ettől nem hajlandó elhúzódni a gyilkosnak kiszemelt, utóbb alkalmatlannak bizonyuló Johnnie. (85. o.)

A naturalizmus és a korban gyakran pontatlanul impresszionizmusnak nevezett szimbolizmus együttes jelentkezése törvényszerű. Crane pályája során egyre növekedett a szimbolikus elemek aránya és fontossága, így a színeké is: szemben a megnyugtató barna-zölddel, a kék-sárga (nap és ég) mindig fenyegető. A realista értelmezési lehetőségek kimerülése után divattá vált spirituális mondanivalót, Krisztus szenvedésének emberi sorsokra osztódását keresni elsősorban A bátorság vörös kokárdájá-ban; más szóval, Hemingway helyett Melville-ből kiinduló magyarázatot adni. (A vita egyik állomása, Philip Rahv meggyőződésem szerint igaztalan Stallmann-bírálata magyarul is hozzáférhető a Regény és tapasztalat című gyűjteményben – Európa, 1978. 39–43. o.) Túlzások is estek, így Edwin H. Cady okos, nagyképű monográfiájában azt is kétségbe vonta, hogy komolyan kell venni a Lélekvesztőn tudósítójának naturalista ízű fejtegetéseit.

A figura kétségtelenül Crane megfelelője, amint a történet apró részletei is híven követnek egy valós élményt, menekülését a Commodore gőzös katasztrófájából (1897). Feltételezhetjük, hogy komolyan gondolta a természet közönyét panaszló sorokat, ha nem is ez a novella legfontosabb üzenete. Ha csak a helytállás mítoszát látjuk benne, akkor is eléri a legjobb Hemingway-írások színvonalát hideg szenvtelenségével, híres szaggatott képeivel. A darwinizmushoz mindenképp iróniával viszonyul – az olajozó pusztul el, aki a mentőcsónak legerősebb utasa, a „fittest” volt. A korabeli riportok szerint az olajozó, W. Higgins koponyájához fadarab, talán a csónak része csapódott a hullámverésben. Titokzatossá Crane formálta, a vékony evező és ceruzahegy párhuzamával (120. és 141. o.) ő tette sejtelmessé az eseményt. „Mintha az égből zúdították volna őket a földre” – írta háborús regényében néhány kifacsarodott holttestről, de minden halál ilyen különös bukás nála: a könnyen kínálkozónál kafkaibb, szorongatóbb olvasata is lehetséges.

A kötet fordításai jók, Valkay Sarolta Maggie-je jobb is, mint az ír lumpennépség beszédmódjában rejlő egzotikumot erősen eltúlzó eredeti.

 

Hajdú Gergely