Déry Tibor

VÁLASZ EGY KÖRKÉRDÉSRE

 

A feltett kérdések közül szíves engedélyükkel csak azokra felelek, amelyekre többé-kevésbé illetékesnek érzem magam.

A felszabadulás Budapesten, egy Nádor utcai bérház pincéjében ért. Egy kommunista csoport tagjaként illegális munkát végeztem, pénzt gyűjtöttem, s lakásokat szereztem veszélyeztetett, illetve menekülő zsidók és baloldali üldözöttek részére; eközben a nyilasok kétszer is elfogtak, az Újlaki téglagyárat is megjártam, ahonnét a foglyokat Németországba menesztették, de mindkétszer sikerült megszöknöm. Ilyen értelemben számomra a felszabadulás valóban a szabadságot s annak jövőbeli reményeit jelentette.

Ami azt a második kérdésüket illeti, vajon irodalmunk hű képet hagy-e az utókorra az elmúlt huszonöt évről, újabb irodalmunk hiányos ismerete ellenére egy meglehetősen határozott nemmel mernék válaszolni. Egyébként ez az a kérdés, mely a felvetettek közül, gondolom, a legtöbb figyelmet érdemli; kielégítő válasz híján a többi válasz csak a felszínen tapogatódznék.

Röviden: tudvalévő, hogy az irodalom (a művészet) sohasem teljesen szabad. De ritka volt az olyan történelmi korszak, melyben keze-lába annyira meg lett volna kötve, ajka lepecsételve, nyelve kitépve, hangszalagjai elvágva, mint Rákosi uralma alatt. Ami akkor elmondandó lett volna, arról csak a némaság szólt és szól máig. Érthető tehát, hogy a mai fiatalság történelmi háttér nélkül nő fel, semmi tudással arról, mi történt húsz évvel ezelőtt, s hogy ennélfogva híján van annak az intellektuális és érzelmi mérlegnek, melyen lemérhetné, milyen jogos követelései lehetnek ma, s mi teljesíttetik közülük. Részben innét ingatag egyensúlyuk. Bár az a tapasztalatom, hogy az ember többnyire – szinte kizárólag – csak a maga kárán tanul, de az a teljes vákuum, mely a Rákosi-korszak helyén – annak a korszaknak helyén, amelyben apáik szenvedtek – a fiatalokra tátog, a kelleténél, az emberileg méltányolhatónál közömbösebbé, érzéketlenebbé fagyasztja őket. Hogy az apák egyék meg, amit főztek, ezt a választ csak a semmi tudással nem terhelt ártatlanság adhatja. Nemcsak nálunk, Nyugaton is. Ahol a mit sem sejtő ifjúságnak talán – talán, mondom – szintén szüksége lehetne a hangyarajként nyüzsgő információk közepette egy nagy Műre, mely a mi keleti tapasztalatainkról szól.

De ezt ma már senki sem fogja megírni. Nemcsak gyakorlati lehetetlensége miatt, hanem mert hiányzik a toll is, amelynek ereje volna hozzá. Mi magunk, akik pedig átéltük, mi is csak egy-egy részletét ismerjük annak a pokolnak, amelybe beletapostattunk, hisz a kivégző- és koncentrációs táborokról szóló ismert jelentések csak a megpróbáltatásoknak a rikító felszínéről szólnak, de nem számolnak be az emberi léleknek arról az általános szintsüllyedéséről, amely e korszakot jellemzi, és még ma is fenyeget. Az utókornak azokra a feljegyzésekre, naplókra, magánlevelekre, emlékiratokra, történelmi kutatásokra kell majd hagyatkoznia, amelyek talán egyszer a pokol mélyéből felmerülnek.

De addig is, bár talán haszon reménye nélkül, de egy elképzelt emberi tisztesség nevében igyekeznünk kellene, íróknak és gyámolítóiknak, egy hajszállal merészebbnek lenni, mint amennyit bölcsességünk engedélyez. Hogy mivégre? A jövőt tekintve döntse el ki-ki reményei vagy reményfosztottsága szerint.