András Sándor

Szabó Zoltán haza- és nemzetszemlélete (I)

 

1

 

Szabó Zoltánt szociografikus művei tették híressé, ma pedig szinte csak általuk ismert. Munkásságának azonban talán jelentősebb része publicisztika, illetve esszéista próza. Ezt a prózát leghathatósabban Szerelmes földrajz című könyve képviseli, valamint a Magyar Nemzetben 1939 és 1944 között megjelent, „szellemi honvédelmet” meghirdető munkája. Cikkeinek jelentőségét most látni először igazán, hogy első felük a washingtoni Occidental Press jóvoltából könyvbe fogva a Szerelmes földrajz mellé állítható. Szabó Zoltán „Szellemi honvédelmét” méltatták ugyan, mint a függetlenségi törekvés jelentős megnyilvánulását, de írásaiban többről és másról is volt akkor szó. Ha akkori munkásságát kiegészítjük az 1956-os forradalomról írottakkal – elsősorban az 1977-es genfi előadás szövegével (ez a Terepfelverés című könyvében jelent meg) –, egy eredeti és a magyarok számára paradigmatikusnak mondható haza- és nemzetszemléletre találunk.

Ez a szemlélet Bibó társadalom- és államszemlélete mellé állítandó; kettejük álláspontja egyetlen ellipszis két gyújtópontját képezi, gondolkodásuk együttese egy sajátos pluralista radikalizmusnak tekinthető. Bibó a civil társadalom, az állampolgári közjog és a nemzetközi jog összefüggésében foglalkozott a magyarok, és nemcsak a magyarok, dolgaival; Szabó Zoltán a nemzet mint kultúrközösség összefüggésében. Ennek a leegyszerűsített tételnek csak nézeteik és publicisztikai gyakorlatuk elemzése és távlatba helyezése révén lehet értelmet adni. Erre történik kísérlet itt, elsősorban Szabó Zoltán gondolatainak elemzése révén.

A leegyszerűsítés azonban maga is helyezhető. A Tönnies taglalta társadalom és közösség közötti ellentét Max Webernél együttessé válik: nincs társadalom közösségi kohézió, se közösség társadalmiasodott, intézményesnek tekinthető szerveződés nélkül. Ebből a javítottnak tekinthető formulából is hiányzik az állam, de az állam Max Weber gondolkodásában a társadalom szerveződéséhez tartozik. Szerinte Nyugaton – és csakis a modern kapitalizmusban jött létre a „racionális állam” – a közösséggel a racionális állammá is szerveződött társadalom kerül viszonyba. Így felmerül a kérdés, hogy a közösséget kell-e racionalizálni, a társadalmat kell-e valamiféle irracionalizmus elvei alapján elgondolni, vagy pedig, harmadikként, a nem racionális közösség és a magát racionális állammal kormányzó társadalom egymáshoz való viszonyát kell-e pluralistán és pragmatikusan rendezni. Ez utóbbi esetben persze az is kérdés, hogy a társadalom milyen módon és milyen fokig kormányozza magát a racionális állammal.

A kapitalizmussal a modern állam racionalizmusa, maga a centralizált államszervezés kérdőjeleződik meg, ez utóbbival pedig nemcsak a bürokratizált államgépezet, hanem az univerzális közjog és erkölcs is. Aki, mint Bibó és Szabó Zoltán, ez utóbbiakról lemondani nem akar, másrészt a társadalomnak a nemzet nevében vagy a nemzetnek a társadalom nevében végrehajtott államosítását egyértelműen elveti, harmadik álláspontot foglal el. Szabó Zoltán és Bibó István egy így értelmezhető harmadik megoldás kialakításán dolgozott együtt.

Együttműködésük átfogóbb értelme éppen a kapitalizmus és a racionális állam együttes megkérdőjelezésében, nem elvetésében, található. A kapitalizmus nem egyetlen állam, hanem különféle nemzetek társadalmához kapcsolódó államok viszonylatában jelentkezik. Amikor például a kapitalista Nyugat a Szovjetuniót az emberi jogok komolyanvételére kényszeríti, egyben a nemzetiségek függetlenségi mozgalmait szabadítja fel. Amikor a farmernadrág meghódítja a föld országait, vagyis társadalmi és antropológiai civil egyenruhát ad az emberekre, őket egyúttal a népviseletek problematikusságára, jelmezszerűségére és az efféle jelmezekkel való bánni tudás feladatára ébreszti. A racionális állam, ha például amerikai, amerikai pénzt ad ki, amerikai adófizetőket terhel, amerikai államadósságot termel, azzal hajózik és sodródik egy államháztartás-flottában, melyet már egyetlen kapitány, egyetlen sorhajó sem tarthat egyedül rendben. A rend az univerzális racionalitással működő államok aracionális különbözőségeinek pragmatikus és pluralisztikus összehangolásában rejlik.

Szabó Zoltán induktívnak mondta a maga gondolkozását, de nem volt pusztán empirikus. Az univerzalizáló és általánosítva totalizáló rendszerezést vetette el, nem az összefüggések keresését. Gondolkodását jellege szerint abban a sokszínű csoportban lehet elhelyezni, melyben a nem kevésbé széles spektrumú – a logikai pozitivizmust, a husserli fenomenológiát és a hegeli vagy kanti marxizmust egyaránt magában foglaló – ellentáborral szemben Heidegger, a kései Wittgenstein és az amerikai pragmatikusok, különösen Dewey és Mead találhatók.

Ha a Szabó Zoltán és Bibó által együtt vállalt hármas jelszó, a szabadság-egyenlőség-testvériség, úgy értelmeződik, hogy a szabadság az egyenlőséggel is, de a testvériséggel is együvé tartozik, Bibó a szabadság és az egyenlőség, Szabó Zoltán a szabadság és a testvériség problematikájával foglalkozott. A Szellemi honvédelem és a Szerelmes földrajz együttes programja pedig ennek a szabadsággal szövetkezett testvériségnek a jellegét jelzi magyar vonatkozásban: az előbbi a nemzet, az utóbbi a honi táj, együttesen a haza szellemi-lelki közösségét.

Szabó Zoltán a „hazát”, mint a „táj” és a „nemzet” együttesét, az „országgal” és még inkább az „állammal” szemben gondolta. Amikor ő „a »haza« szó értelmének keresésére indul”, ezt a következőképpen teszi: „Próbáljukegyébként tudományoskodó igény nélkül – megközelíteni e szó értelmét. Egy gimnazista minden bizonnyal a Kölcsey-idézettel felelne: »Mert tudd meg: e szóban – haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleled; föld, melynek gyümölcse feltáplált…« Ne elégedjünk meg e szép meghatározással – további igyekezetek nélkül –, ahogyan a magyar állampolgári nevelés vele megelégszik. Ha kicsit tovább boncoljuk, benne is, mint a haza minden meghatározásában, időbeli és térbeli elemeket találunk: a hazának két értelme van, történelmi és földrajzi. Történelmi értelme súrolja a nemzetét, földrajzi értelme súrolja az országét, azonban a szó maga egyiknek sem szinonimája. A nemzetet csakugyan meg lehet határozni a már-már közhelyszerű renani szóval: »közös emlék a múltból… közös terv a jövőre«. A haza meghatározására ez nem elég. Az ország pedig? Az ország hatalom és birtoklás dolga; a haza szereteté, érzelemé.” (Szerelmes földrajz. Második kiadás. Occidental Press, Washington, 1964. 17. o.)

A „haza” szó meghatározásához a svájci-francia Ramuztől idéz: „Patrióta vagyok, mert szeretem hazámat a szó földrajzi értelmében, szeretek egy földet, egy bizonyos éghajlatot, egy bizonyos eget; szeretem, szükségképpen. Szeretem ezt a földet, mert innen származom, és ezt a darab eget, mert mindig ez vett körül… ebben az állásfoglalásban nincs semmi társadalmi, semmi politikai elem; tehát semmiképpen nem »nacionalista«. A nacionalizmusban foglaltatik politika és szociológia; a patriotizmusban, mely az enyém, nincs sem az egyik, sem a másik. Patrióta – e szó is túlságosan erős; paysant kellene hogy mondhassak. Mert e szóban, paysan, e szó foglaltatik: pays. E szó: paysan, nem utal másra, mint a földre, míg e szóban: haza, benne foglaltatnak az atyák, benne a történelem. E szóban: haza, múlt van. E szóban: pays, nincs más, mint jelen…” (Uo. 20. o.)

Az a jelentés, melyet Ramuz a „paysan” szónak tulajdonít, olyasvalami, véli Szabó Zoltán, amilyen a mi „földi” szavunké: „»Földi«, ez a szó személyes emlékekre utal, közös élményekre és közös hangulatokra, melyek életünket körülvették, közös és mindnyájunk által ismert éghajlatra, melyben kedélyünk és vérmérsékletünk kialakult, valamire, ami talán iskolánál, tanulmányoknál, megtanult történelemnél is jobban és korábban alakította azt, ami bennünk közös. »Földi«, ez a szó elsősorban szülőföldre utal.” (Uo. 21. o.) A „haza” szó értelme tehát földrajzi és történelmi, Szabó Zoltán pedig a Szerelmes földrajz-ban a földrajzira összpontosít, a hazát a megélt táj összefüggésében kutatja, érzékelteti, dicséri: „A haza földrajzi értelme sok tekintetben elsődlegesebb élmény, mint a történelmi; nem annyira elfogult tolmácsokon keresztül kapja az ember.” (Uo. 19. o.)

Ez a kevésbé elfogult tolmács ki-ki maga eleven-elmés teste, annak a földhöz való kapcsolatában. Elkerülhetetlenül a „Blut und Boden” nemzetiszocialistává lett gondolata juthat erről az ember eszébe, főként ha vérhez és földhöz még „nép” is társul: „Alighanem sokan ismerik azt az elemien hatalmas erejű érzést, mely olyankor szokta meglepni az embert, mikor egyes-egyedül hever egy dombtetőn, hanyatt, őszi napsütésben, sárguló füvek között, s valahogy az az érzés fogja el, hogy saját vérkeringésének szoros és megmásíthatatlan köze van a föld nedveinek áramlásához. Körülbelül azt a sajátos és megmásíthatatlan kapcsolatot érzem táj és nép között, melyet az ember ilyen pillanatokban érez a föld és saját teste között. Ezért gondolom, hogy mikor a tájról beszélek, ha csak közvetve is, de a népről is beszélek.” (Uo. 44. o.)

Szabó Zoltán azonban a nemzetiszocialista eszmék elszánt ellenzője volt. A Szerelmes földrajz egyebek közt azok ellen íródott.

Az idézetben, ha megfigyeljük, két kapcsolatról van szó, azok hasonlítódnak egymáshoz: a föld és a saját test kapcsolata az egyik, a táj és a nép kapcsolata a másik. Ami e helyütt kimondatlan marad, az a saját személy és a közösség egymáshoz való viszonya. Az egyén magát a földdel „egyes-egyedül” érzi hasonlatosnak; a tájjal való kapcsolatában azonban sohasem lehet egyedül, mert ahhoz a táj népe is tartozik – táj népe, nem emberfajta, különösképpen nem faj: „Az ember minden öncsonkító és korszerű balítélet ellenére is nemcsak a fajta fia, hanem a táj szülöttje is, a klíma neveltje, egy sajátos és másutt a világon fel nem található fénytörés gyermeke is.” (Uo. 19. o.)

A táj népe földi, ha földműves, ha nem; de ha nem földműves, akkor is, a föld művelője. A művelés egyszerre teszi az embereket egy táj népévé és a művelés munkás folyamata szerint rétegződő, illetve differenciálódó társadalommá. Adott emberekben a táj népe és a társadalom népe nem választható el egymástól; ezért a szociális kérdés egy a tájak népeivel együtt változó állandó.

A művelés, a föld megművelése esetében, Szabó Zoltán magyarokra összpontosító gondolkodása szerint „keresztény”, azaz „szelíd” erő és erény. A parasztok a magyarnak mondható földön, vagyis az elementáris föld magyar tájjá művelt szántó- és gyümölcsöző földjén, szerzetesektől tanulták az agrikultúrát. (Uo. 143. o.) A felszántott, bevetett, utakkal és házakkal beírott föld – és ne feledjük: a városokban is művelt föld tájain élnek a földiek – schilleri értelemben vett szentimentális, nem naiv közelítést, azaz olvasást is igényel. A paraszt nem találja szépnek a tájat, amíg csak dolgozik rajta (uo. 142. o.); a paraszt felszabadítása ezért nemcsak a föld birtokbavételével, a földreformmal, hanem a könyvek kézbevételével is történik. A paraszt akkor szabadul fel Szabó Zoltán szerint, amikor maga is felfedezi az általa művelt táj szépségét, amikor maga is művelődik általa, az pedig sohasem csak a táj, hanem a költők felfedezte táj olvasása révén történhetik.

A tájak, egymásmellettiségük miatt, nem összegződhetnek; Juhász Gyula verscíme: Magyar táj, magyar ecsettel nem olvasható úgy, hogy a magyar tájak összegzett egységéről lehetne egységes szó. A tájak népeinek az ország népe az együttese, ám ez a nép nem egyszerűen a tájak együttesétől vagy a Kárpát-medencétől, mint földrajzilag természetesen határolt tájegységtől, hanem a nemzettől nyeri, illetve általa valósítja a maga közösségének egységét.

A nemzet nem az állampolgárok összessége, és nem is a nép. A „nép” szó három értelemben fordul elő Szabó Zoltánnál. Nyelvközösség, ha „egy nép”; ha pedig „a nép”, vagy a köznép vagy pedig a parasztság (illetve a parasztság és a munkásság). Ezért írhat arról, hogy „Az Alföld akkor lesz szép, mikor a nép hatalmáról kezdenek beszélni. Egy pillanattal sem előbb. Akkor lép be az irodalmon át a hazába, mikor a nép belép a nemzetbe.” (Uo. 81. o.) A nemzet Szabó Zoltán gondolkodásában – gondoljunk a renani meghatározásra – szellemi közösség. Csak az.

A renani meghatározásnak hármas jellegzetességét szükséges mindenekelőtt megkülönböztetni. Az első a közösséget illeti. A közös természetesen más, mint az általános; a közösség nem általánosítható, ahogy a tájak és a költők sem alkalmasak – jellegzetességüket, egyediségüket tekintve – az alá-, illetve a fölérendelésre. A nemzet mint szellemi közösség lényeges és lényegi, de nem úgy absztrahálható esszencia, ahogy borokból vonható ki a tiszta alkohol. Ha a tiszta szesz szellemiségének van analógiája, az csakis az állampolgárok univerzalizált társaságában található. A hasonlat nem Szabó Zoltáné, de úgy hiszem, nem hamisítja meg a gondolatait. Hiszen a tájak hasonlíthatók a rajtuk termelt borokhoz, és ha „az olasz borokkal”, „a francia borokkal” vagy „a bolgár borokkal” szemben, azaz tőlük eltérően, jellemezni lehet „a magyar borokat”, valami olyan közösnek érzett zamat – wittgensteini családi hasonlóság – szerint, melynek az általános szesz csak egyik alkotó összetevője. Így áll a helyzet a tájakkal és a nemzetekkel is. A magyar nemzet szellemiségére, mindig adott időben, sajátságok fogalmilag nem általánosítható struktúrája, illetve dinamikus konstellációja jellemző. Ezért hamis minden ítélkező általánosítás, ezért nemzetellenes minden uralkodónak deklarált minőség, tehát fogalmasított általánosítás, mely vagy logikai, vagy államhatalmi, vagy egyszerre mind a kettő.

A renani meghatározást Szabó Zoltán alkalmazásában – mert csak alkalmazásról, hermeneutikus „applicatió”-ról lehet szó: Szabó Zoltán egy előbbi idézetben az általa annyira becsült és szeretett Kölcsey szavait is átértékelte – másodiknak a múlt és a jövő diszkontinuális összekapcsolása jellemzi. A közös terv a jövőre úgy kapcsolódik a múltról való közös emlékhez, hogy azt az emléket – Kölcseyt is – nem muzeálisan akarja feléleszteni. Kölcseyvel is szól, de tőle – és tegyük hozzá: a liberális-felvilágosult gondolkozás XIX. századi egészétől is – eltérőleg nem mondja: „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” Szabó Zoltán nemzetszemléletének lényegi összetevője, hogy a régi korok – többes számban – árnyai, szellemei felé visszafordulni nagyon is fontos, ha azokat a szellemeket harcba akarjuk hívni a jelenben, ha velük együtt akarunk – ugyanegy fordulattal – fordulni előre a nem éppen „messze jövendő”, hanem a mozdulatunkkal is érkező jövő létresegítése érdekében.

A múlt-jövő kontinuumát a cselekvés szakítja és köti jelenben élő hagyománnyá. A hagyomány adománya csakis a felhasználásban válik értékké, adásra pedig csakis az élők képesek. De a nemzet mint történetes közösség – és ez a renanira alapuló nemzetmeghatározás harmadik jellegzetessége Szabó Zoltánnál – csak része az élők hazájának. A nemzettársak egymás földijei is, a földiek tája pedig, Ramuz nyomán, Szabó Zoltánnál nem a tér, hanem az idő, a jelen jelentős jelentkezése. Így a nemzetet és a tájat magában foglaló haza, szemben a térrel, az idő dimenziójában/dimenzióiban foglal helyet: „Azt, mit Roupnel mond szép könyvének (Hlstolre de la campagne françaisebefejezésében – »Ez a mi kicsi gall földünk semmiképpen nem nagy, csak múltja szerint; de jövőjét múltjának roppant terjedelme méri ki. Igazi értékeink forrása nem a Tér, hanem az Idő és a Tartósság«mi is elmondhatjuk magunkról.” (Uo. 67. o.)

Ez a vállalt és heideggeriesen hangzó meghatározás azonban különbözik a heideggeri gondolkodástól: hiányzik belőle (a létező és a lét közötti) ontológiai megkülönböztetés, és ezért maga az idő nemcsak a történő lét, hanem a történelmes létező ideje is, méghozzá kétszeresen. A táj ugyanis Szabó Zoltánnál elsősorban, azaz alapvetően, a „szülőföld” gyermeki tája, és ez a felnőtt számára, mire elméjében ráébred, már múlt. Másrészt a történelminek mondott közös múlt, a nemzeti, viszont csak akkor valós, ha történik, úgy, ahogy történik, és ez csak személyekben eshetik meg, bár ettől nem lesz a gyermeki múlthoz hasonlatosan személyes. Ezért fontos a történelmileg történő múltban a közös, vagyis ami a személyekben szeretettel, gyűlölettel, de ha közömbösen is, nem a csak lakossági tudatban történik. Közöset élnek meg az emberek a táj szeretetében is, mert a tájat költők teszik láthatóvá, érzékelhetővé; a táj a költői szöveg jelentkezésével történő időben jelentkezik a maga lényegében, azaz egyetlenségének jellegével. A földhöz való misztikus kapcsolat időtlen, vagy a Föld mint bolygó kozmikus idejében megélt; a táj azonban, mint a földiek tája, mint hazai táj, időben vagy a haza idejében. Az idő pedig azért az „igazi értékek forrása”, mert az élő és megélő az.

A megélőként élő egyén azonban mind a társadalom, mind a közösség összetevője: szavazó is, beszédes is; magyarul szavazó, de nemcsak szavazással magyar. A polgárjogok lehetővé teszik, hogy az egyének biztonságban érezhessék magukat, de azt már nem, hogy tudhassák és érezhessék, mit éreznek biztonságban; különösen, ha a biztonság a szomszédos országokban is megtalálható, illetve ott sem található meg. S talán még ennél is fontosabb, hogy az egyénekben megtalálható megkettőzöttség máshogy veszi ki magát, ha az egyén az ország házában ül. Vörösmarty sorait: „Az országnak nincsen házaMert fiainak nem hazája” nem tette a Parlament felépítésével feleslegessé a Szabó Zoltán által annyira bírált birodalmi-millenniumi Magyarország.

Az egyénekben található megkettőzöttségből fakad, hogy a honatyák és a hazafiak közti viszony két viszony kérdése. Az egyik az állampolgárok atya-fiú viszonya egy képviseleti kormánnyal a maga dolgai felől rendelkező társadalomban, az állampolgárok honfiakra és honatyákra osztják magukat. A másik a hazafiak egymáshoz való viszonya. A hazának nincsen (világi) atyja (a modern demokráciákban gyakran található király/királynő a haza személyes jelképe, nem valóságos uralkodója); háza is csak az országnak van. Szabó Zoltán nem országra és államra gondolt, amikor hazára és nemzetre. Az „ország” szó (természetesen: magyarul és lefordíthatatlanul) régebben a Diétára egy terembe beférő magyarokat jelentette. Ma is csak emberek szedelődzködnek, ha „az egész ország megmozdul”, és persze nem férnek mind be a Parlamentbe. Az ország lakossága, így egyik vonatkozásban – régies kifejezéssel – honfiakból áll, másik vonatkozásban hazafiakból. A honfiak, egy adott állam polgárai, szavazatára lépnek a honatyák a Parlamentbe, és amíg a társadalom kitart – mint Szabó Zoltán és Bibó István – a forradalmi hármas jelszó, valamint a demokrácia mellett, addig a képviselők és a képviseltek fordított atya-fiú viszonya – hiszen, mint Csontváry esetében, a fiak íratják be az apákat – csakis az őket egybefogó szellemiség erejéből lehet időben tartós. Ez a szellemiség járul – hiszen történelmi szempontból ez a járulékos – a hazafiak, illetve nemzettársak egymáshoz való viszonyához.

Vannak országok, köztük a legdemokratikusabbak is, mint az Egyesült Királyság (Anglia), Hollandia, Svédország, ahol a hazafiak közösségét a csak névlegesnek mondott uralkodó (király vagy királynő) szimbolizálja. A hon és a haza egymáshoz való viszonya valóban a legproblematikusabb, a legtisztázatlanabb, ezért a legvitatottabb. Azt azonban mégiscsak tudni és tudatosítani kell, hogy az állami (országos) iskolakötelezettség nem azonos az állami iskolarendszerrel, és ahol az iskolarendszer lényegében állami is, a tanterv csak bajosan eredhet az iskolafelügyelők jogfejéből, még akkor is, ha jogállami jogfejekről van szó. A hazafiak nem íratnak be senkit sehova; a hazafiak csak olvasnak meg írnak. Haza és ország különtartandók, s különösen azt kell elkerülni, hogy a köztük lévő és szükséges feszültséget az állam zárja rövidre. Szabó Zoltán ezért volt egyaránt a haza internacionalista államosítása és az állam nacionalista hazásítása ellen.

Ha a honfi szertenéz, és „nem lelé / Honját a hazában”, nincsenek jogai. Ezt Szabó Zoltán tűrhetetlennek tartotta. Ő azonban azt sem gondolta jobbnak, ha a hazafi nem talál hazát a honjában, azaz az országában. A „szellemi honvédelem” 1939-es programja, a Jámbor szándék három cikke, éppen e második tűrhetetlennek hitt, de létrejövőnek tudott állapot ellen hívott szellemi harcba, akkor elsősorban az „internacionális nacionalizmus” (Reform. In: Szellemi honvédelem. I. Occidental Press, Washington, 1988. 65. o.), illetve a „nációtlan nacionalizmus” totalizáló és univerzalizáló hatalma ellen. A „nemzethalál” elképzelése, Kölcsey gondolatát alkalmazva, úgy jelentkezett nála, hogy a magyar nemzet és a magyar haza akkor is elpusztulhat, ha a nép magyar ajkú marad.

Bibó szerint, ahol a szabadság és a nép ügye egy ügy, ott a szabadság ügyét népenként más-másként, egyedien vívják ki (Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In: Összegyűjtött munkái. I. EPMSZ, Bern, 1981. 222. o.). Szabó Zoltán ezzel egyetértett, de ő maga úgy vélte, a nemzet ügyét ugyanakkor csakis a modern államiság központosító, univerzalizáló, hatalmi módszerekkel működő és gyakran a társadalom totális kontrollálását megkövetelő hatalma ellenében lehet megvédeni. Egyike lehetett az elsőknek, aki magyarul már 1939-ben a „totalitárius” veszély ellen írt. (Alkalmazkodni vagy eltűnni! In: Szellemi honvédelem. 227. o.) Míg Bibó eszményítve szólt a nyugati demokráciák jogállamáról, Szabó Zoltán ugyan kitartott a demokrácia és a jogállam mellett, de Bibónál illúziótlanabbul gondolkodott a liberalizmusról és a válságban lévőnek hitt polgárvilágról. Ezért volt közelebb olyan gondolkodókhoz, akik a nyugati demokráciákban azok megerősítésén, továbbalakításán fáradoztak, mint például az amerikai pragmatisták.

Az 1956-os magyar forradalom, majd az 1968-as francia diák- és munkásfelkelés után ő volt az, aki Isaiah Berlint – nem Adornót vagy Marcusét – olvasva a nyugati demokráciákban is felfedezte a totalitárius hatalom terjeszkedését és 1956 magyar forradalmát – Hannah Arendt szavaival – a világ első antitotalitárius forradalmának mondta. Mivel az államhoz kötődő totalitárius veszélyt már 1939-ben általánosnak ítélte, nemzet- és társadalomszemlélete – az 1977-es genfi előadás szövegének tanúsága szerint – inkább csak módosult, mintsem változott:„1956 a forradalmak történetében vált fordulóponttá. Magyarországon az új, más determináltságú forradalmiság jelenik meg a színen – valóságos forradalommal –, amelynek kiváltója nem a kizsákmányoltság tudata, hanem a totális kiszolgáltatottság közérzete. Az igények összetételét és prioritásrendjét a modem totalitáriánus hatalom dehumanizált mechanizmusának hatása határozza meg. Nem egy társadalmi osztály az elnyomott, hanem az ember.” (Terepfelverés. EPMSZ, Bern, 1985. 241. o.) „Totalitáriánizmust létrehozhat a hatalom technikájának fejlettsége. Totalitáriánizmust a technika hatalmának fejlődése is létrehozhat. Következésképpen, nekünk magyaroknak univerzális felelősségünk volna az első és eddig egyetlen antitotalitáriánus forradalom tanulságait és mondandóit tisztázni, s nem feledni.” (Uo. 244. o.)

A forradalom és a szabadságharc között – általa már 1939-ben is felmutatott – különbséget és összefüggést egy fél élet nyugat-európai tapasztalata után is vallotta, csak a hangsúlyt helyezte el egy kicsit másként. A régi polgárvilág helyébe új polgári, állampolgári világ került, s ez is szükségessé tette Szabó Zoltán szerint a lázadásra is kész ellenállást.

Nem könnyű feddésként hangzott, és hangzik ma is, Szabó Zoltánnak a Genfi-tó partján összegyűlt 56-osok előtt, részben őket is megcélzó szavaiból az, amit a forradalomnak a szabadságharc nevében történő elsikkasztásáról mondott: „De hogy amit a nemzet sérelmének neveztek, az váltott volna ki Magyarországon forradalmat? Ezt sokan hiszik. Nyilvánvalóan azért, mert a múlt nem múlik el. A múlt csak naptárban mulandó. Emlékezetünkbe süllyedve gondolkodást formál, jelent értékel s jövőt teremt bennünk a múlt. Így csinált 1849 és a forradalomiszony sok jóféle magyarban 1956-ból kizárólagosan szabadságharcot. Amit levertek, tehát vége. Le lehet venni a napirendről, ki lehet utasítani a tudatunkból, a tudatunk alá… Remekmű ennek a forradalomnak csak a kiváltóját fejezi ki. Illyés zsarnokságverséről beszélek. Annak az Illyés Gyulának a verséről, akiről sokan szívesen hangoztatják, hogy a nemzet költője, olykor nem dicséretképp. De hát hol e zsarnokságvers nem is kevés strófái közt az, amely a nemzet szabadságának hiányát zsolozsmázza? Hol a Recrudescunt vulnera Hungariae ebben a versben? A nemzet egyszerűen a többes számmal van jelen. A zsarnokság az egyént szorítja Szaharába, s az emberben magában van benne.” (Uo. 243. o.)

Szabó Zoltán a Camus értelmében vett forradalmas lázadás jellegét és funkcióját hangsúlyozta: „»je me révolte, donc nous sommes«. Magyarán én fellázadok, tehát mi vagyunk, vagy én szembeszegülök, tehát mi vagyunk. A mondatnak természetesen a fonákja is igaz. Ahol az egyéni szembefordulás hiányzik, ott annak a többes számnak, amit ez a mi szó magában foglal, hűlt helye van. A neki kijelölt helyéhez láncolt gályarab csupa sorstársa és bajtársa közt robotol, teljesen egyedül a padon”. (Uo. 241. o.)

A feddés lényege ez: a szabadságharc külső ellenség visszavonása érdekében időlegesen és az állam mechanizmusától meg nem különböztetve egyesíti egy ország népét. Az antitotalitárius forradalom viszont az egyén sokaságban történő és közösséget létrehozó felszabadulásával olyan többes szám első személyt alapít, mely közösségi, vagyis mindig adódva adottan nemzeti, nem egyszerűen társadalmi; sőt a társadalmi ellenében is alakul. Camus – és Hannah Arendt – neve jelzi, hogy egzisztenciális forradalomról, felszabadulásról, közösségteremtésről van szó. Ehhez a meggyőződéssel átvett gondolathoz Szabó Zoltán szavaiban – magyarokhoz szólt velük, magyarok dolgairól – az a meggondolás adódik, hogy az ember mindig egy-egy nyelvközösség nyelvén szól, a megszólalásban a többes szám első személy csakis pluralistán az: „nous” vagy „wir” vagy „mi”.

Szabó Zoltán radikalizmusát nem lehet megérteni, ha elfeledjük, hogy ő Petőfit ugyan alapvetően fontosnak tartotta, de a „világszabadság” felvilágosodásos-kiterjeszkedő jelszavát éppúgy elvetette, mint Kossuth felkiáltását: „Tengerre magyar!” Az a „nemzeti egység”, melyet ő gondolt, egymás mellé rendelte Petőfit és Széchenyit, ahogy elméjében is egymás mellett – nem alatt vagy felett – helyeződtek.

A „belső gyarmatosítás”, a „magunk meghódítása” egy közösségnek magamagát magamagából, nem egy ellenség gyűlölése révén való létrehozása. A totális hatalom: mechanizmus, nem ellenfél; a lánc, melyben mindenki szem, nem az embereken kívül van. Rajtuk kívül csak tárgyak vannak: emberektől elhagyott tankok, rádióállomások, hivatalok. A totalitárius hatalom lényege éppen az, hogy embertelen és személytelen. A személytelent gyűlölni nem lehet, rettegni lehet tőle. Benne nem ellenfélre lel az ember, hanem hamis környezetre; művilágra világmű helyett.

A kései Szabó Zoltán azért fektet nagyobb hangsúlyt az egyénre, mint azelőtt tette, mert a polgárinak mondott világban létrejövő változást figyelve a társadalom atomizálódását erősebbnek és erőszakosabbnak vélte az osztályokra differenciálódásnál. Ezzel a késeinek mondott kapitalizmusban beállt-beálló változással a társadalom és a nemzet egy-egy országban egymáshoz közel, az államhatalommal, valamint a társadalmat anyagi és kulturális termékekkel behálózó disztribúciós hatalmakkal pedig szembekerül. Ebben a helyzetben, és csakis így, lesz „a nemzet” egy-egy társadalom embereinek magára találásakor „felmentő sereg”: „Nemzeti sérelmek az emberben a magyart csakugyan érték, hetente többször az előző években és a korábbi évtizedekben. De mi volt a sebzőbb, a súlyosabb? Az-e, ami az emberben a magyart érte, a nemzetbelit? Vagy az, ami a magyarban az embert érte? Attól tartok, hogy az utóbbi. Mintha az emberek keltek volna fel, felmentő seregnek azonban nyomban megjelent az, ami nemzetbeli bennük is.” (Uo. 243. o.) Az emberekben történő emberi felszabadulás a társadalmi rendet változtatja meg, ezt azonban a nemzeti többes szám első személlyé, közösséggé lépése teszi lehetővé: „1956 forradalmával Magyarországon nem a nemzeti karakter fejeződött ki. Ezzel a forradalommal a magyar nemzet jött létre. Újra meg újra, minden egymást követő napon.” (Uo. 242. o.)

A „haza” pedig a nemzettársak és a földiek fellépésének egybeeséséből az egyenlő emberek szabadságigényeinek előtörésekor és az így felfedezett testvériségben lép elő.

Szabó Zoltán hangsúlyozta a genfi előadásban, hogy „a totalitáriánizmusnak jövője van. S ha ezt mondom, nem azért mondom, mert azt képzelem, hogy Hitler vagy Sztálin visszatérnek vagy visszatérhetnek”. (Uo. 243. o.) Ezért amit 1939-ben „a veszély békéjének” mondott (Reform. In: Szellemi honvédelem. 73. o.), általánosítható, főleg ha meggondoljuk, hogy akkori véleménye szerint „a kis népek Európája” lesz a jövő Európája. (Magyar esélyek – holnapután. In: Szellemi honvédelem. 13. o.) Véleménye szerint elkerülhetetlen a befelé mutató „imperializmus”, a befelé fordulás, a kiterjeszkedéssel szembeni elmélyülés: „Az emberiség ki fog ábrándulni az egészen nagy dolgokból, akármilyen oldaliak.” Vagyis a nagy népek is úgy fognak viselkedni, mint a kis népek, mihelyst rájönnek, hogy le kell mondaniok nagyhatalmi hóbortjaikról. Az imperializmusról való lemondás egyben az államhatalom totális szervezéséről való lemondást fogja jelenteni.

Különleges értelmet ad Szabó Zoltán a magyarok hazájáról és nemzetéről 1939 és 1942 között közreadott gondolatainak az a körülmény, hogy ekkor került sor a bécsi döntés szerint visszajuttatott területek visszacsatolására. Ezeket a területeket (nem tájakat) az országhoz (nem a hazához) csatolták vissza. Az esemény egyértelműen lázas örömmel lepte meg (az akkor Svájcban tartózkodó) Szabó Zoltánt, de ez az öröm éppúgy nem nyugtatta meg, mint ahogy a bécsi döntés előtt nem kívánta az elcsatolt területek háborús visszaszerzését.

A bécsi döntésről egyébként magyarok között meg szokás feledkezni, holott a környező és a nyugati országok emberei számára ez a döntés jelezte és jelzi ma is Magyarországnak a hitleri Németországhoz való csatlakozását és nagyhatalmivá, valamint irredentává értelmezett törekvését. A Trianont illető jogos magyar panaszokat azért nem hallják meg mások, mert ők az első világháború kitörésének zaját hallják a bécsi döntés ítélkezéséből is. 1956 forradalma ellensúlyozta, sőt árnyékba is tolta a magyar törekvések nagyhatalmivá és irredentává értelmezését, de nem feledtette el őket. Az 1945-ben visszaállított trianoni határok kétségbevonása ezért talál szinte kivétel nélkül ellenséges, nemcsak értetlen fülekre, még magyarbarátoknál is. Ebben az összefüggésben értékelendő és értékes Szabó Zoltán gondolkodása és magatartása. Különösképpen a mostani időkben, mikor az ország hirtelen lehetségessé vált demokratizálódása és függetlenülése – az erdélyi magyarok válsághelyzetének kiéleződése miatt hangsúlyozottan – teszi ismét lehetővé e dolgok nyilvános megvitatását is.

Szerelmes földrajz-ban adódó gondolkodás szerint a Kárpát-medence természetes határ, míg a politikai határok természetellenesek, döntések révén húzatnak ide vagy oda. A magyar egyik napról a másikra az országon kívül vagy belül találja magát, még akkor is, ha betegen fekszik az ágyban. De Szabó Zoltán elsősorban az 1867 utáni birtokra éhes apák, nem a nyugatiak vagy a szomszédok számlájára írja az ország hatalmi úton kivitelezett csökkentését. Ezért ő nem az állami politika fegyveres hatalmára, hanem „a költészet szelíd hatalmára” (Szerelmes földrajz. 73. o.) apellál. A költészet hajóján utazva (uo. 115. o.) nem kell figyelembe vennie a politikai határokat. A költészet erejéből végbement második honfoglalást tartósabbnak vélte az elsőnél.

Meggondolandó, hogy Szabó Zoltán 1942-ben, a visszacsatolás után írt így. Ezért furcsának tűnhet, miért képzelte magát vissza a visszacsatolás előtti időkbe, miért azokra emlékezve írt. A valószínű magyarázat az, hogy a háború végével érkező jövőre gondolt. E feltételezés helyességét támogatják a Felvidék és Erdély visszacsatolása után a Magyar Nemzetbe írt cikkei.

Az egyik cikkét, a Zágon felé címűt (1940. szeptember 14.) Svájcból küldte, a visszacsatolás hírére. Az írás egyértelműen feldúlt örömről tanúskodik, és mégis így végződik: „Én most másféle tájakon járok, ahol öltöznek az asszonyok, leányok ünneplőbe, pirosba, fehérbe, és sírni fognak. Nagyon-nagyon fognak sírni, mert tudják, hogy ritka pillanat, mikor a magunk fajtája örömében teheti ezt.” (Szellemi honvédelem. 232. o.) Ez a gondolat profetikusnak tűnhet, különösen ha meggondoljuk, hogy Szabó Zoltán akkor még abban hitt, mindenképpen arra serkentett, hogy Magyarország kívül maradhat a már megkezdődött háborún. A későbbi Szerelmes földrajz már a Németország oldalán háborúba lépett ország összefüggésében íródott, olyan ember fejében, aki attól a háborútól nem várt jót.

Zágon felé-ben olvasható: „Az ország nő – konstatálom elégedetten. Az ország gömbölyödik… Mint egy kisgyerek. Erősödik is.” (Uo. 230. o.) Ezt a megelégedést azonban nemcsak a már idézett zárómondat ellensúlyozza, hanem a következő gondolatsor is: „A szikrázó napfényben iskolás mondatok jutnak az eszembe. Például ez: Az igazság néha érvényesül. A mondatot felnőtt szemmel nézve nem találom egészen helyesnek, és így módosítom: »Az igazság helyenként néha részben érvényesül.« Ebben a formulában megnyugszom.” (Uo. 230. o.) Messzire vivő gondolatok ezek. Szabó Zoltán nem hisz az igazság földi érvényesülésében, de igényét sem adja fel. Ezért lesz gondolkodásában a szeretet előbbre való az igazságnál. Földrajza szerelmes, nem igazságos; igazságra valóságosan csakis a szeretet erejéből képes.

Ki tudja, e gondolkodásnak józansága vagy radikalizmusa-e a meglepőbb. Hiszen egyszerre utasítja el az ótestamentumi törvény földi hathatósságát, és hangsúlyozza ezért a törvényt feloldó újtestamentumi szeretet földi, azaz érzelmi elsődlegességét. Ebben a gondolkodásban nincs mód földiek által a földön végrehajtott bibliai „utolsó ítéletre”, sem az önrendelkezési jog wilsoni „végső megoldására”.

Szerelmes földrajz ismeretében furcsa olvasni, hogy Szabó Zoltán az „ország” növekedésének örül. Az öröm azonban nem gondolkozás. A gondolkozó viszont egy erdélyi est után így írt az ellenpontnak szánt Zágon felől című beszámolóban (1940. november 10.): „Az »erdélyi« szó nem fordult elő többször a szükségesnél, a »székely« még kevésbé. Talán azért, mert e szavak tisztább fogalmakat takarnak, s így nem kell sokat ismételni őket. Ha jól emlékszem, nem hallottam ezt a szót se sokszor: »erdélyi szellem«. …Ott a zsúfolt padsorokban az előkelőségek mögött és a diákok előtt lehetetlen volt nem gondolni arra, hogy mennyivel harsányabb volt egy másik bemutatkozás, mennyivel több szó volt a »felvidéki szellemről«. Azokat a hónapokat egykor kissé lenézően fogja említeni a történelem. Nem hinném ugyan, hogy a felvidékiek miatt, akiknek csupán az a bűnük, hogy visszatérve az Államba, igyekezve hasonultak a társadalomhoz. Nem lettek ők rosszabbak, mint a társadalom, csak éppen olyanok lettek, s készakarva és igen hamar. Inkább azt a magyar társadalmat fogja lenézni az utókor, mely a maga üdvét, a maga programját, a maga tervét – a visszatérőktől várta. Ez a bizony kissé pipogya magyar társadalom nemigen foglalkozott azzal a gondolattal, hogy tulajdonképpen neki kellett volna egy magyar közszellemet kimunkálnia, melynek levegőjében vén problémái megoldhatókká válnak.” (Uo. 261. o.) Az ország növekedése fölötti örömet ellensúlyozta az állam és a hozzá kötött-kötődő társadalom tunyasága és korlátoltsága miatti rosszkedve, mivel úgy hitte, „a megnövelt országot nem egy újabb és újabb ábrándokat várakozón és tétlenül felrajzoló, belső problémáinak megoldásában csupán hinni akaró társadalom tudná jól berendezni”. (Illúziók és a politika. In: Szellemi honvédelem. 257. o.)

A berendezésre való tevőleges készség mellé pedig szükségesnek vélte Szabó Zoltán – éppen Svájcban tartózkodva (1940. október 3.) – a külső viszonylatok okos felismerését és gondozását is: „A germán és szláv és latin erők mindig megvoltak. Mindig mindegyikünk számot vetett vele, és magában választott is közöttük, leginkább kedvére valót. E választás azonban mindig csak érzelmi volt, és ez érzelemre az értelmesebbek nem állítottak politikát. E választás magánügy volt. Ezért ne is beszéljünk erről. Ami közügy: tudni, hogy mindhárom erő van. Nekünk pedig lennünk kell. …Félek, hogy a magyar társadalom nem egészen jól érti majd az adódható helyzetet. A »svájci« helyzetet. Az ütközőpont helyzetét. A híd és kapu helyzetét. És elfelejti, hogy éppen testvértelenségünk, fajtabeli önállóságunk és ami ebből következik, lehet záloga szerepünknek. De nagyon jól kell érteni és érezni, hogy feladatunk a három erő találkozó-pontjának lenni, s nem valamelyik erő ékének. Alkalmas-e a magyar társadalom arra, hogy ezt felfogja? Van-e elegendő politikai bölcsessége erre? Ezekre a kérdésekre szeretnék leginkább feleletet kapni. Félek, hogy nem eléggé értik ezt arrafelé.” (Beszélgetés a Thuri-tónál. In: Szellemi honvédelem. 240. o.)

Mire a Szerelmes földrajz 1942-ben megjelent, Magyarország már ék lett; a félelem beigazolódott. Szabó Zoltán szerint azért is, mert az „internacionális nacionalizmusnak” több és csakis érzelmiekre politikát alapozó híve volt az országban, elsősorban vezetői között, mint hazaszerető és ezért az országról okosan gondolkodó „magyar oldalú” embere.

Amit Szabó Zoltán a jobb- és baloldallal szemben „harmadik oldalnak” mondott, a totális szervezésről való lemondás oldala volt. Azért mondta „magyar oldalnak” is, mert magyar volt, és magyaroknak magyarul írt; ha lengyel lett volna, lengyel oldalnak mondta volna. A harmadik oldal ugyanis mindig másként harmadik, ha és amíg a pluralizmus jegyében az.

Marad a kérdés, most, 1989 végén, azaz ötven évvel később, kezdhetünk-e valamit a Kárpát-medence „természetes határaival”? Mi jobb, ha elfeledkezünk róluk, vagy ha oda akarjuk igazítani a politikai határokat is. Szabó Zoltán gondolkodása egyértelműen a politikai határok húzogatása ellen irányult, bár ő éppen hogy nem a feledés hatalmában bízott.

Szabó Zoltán azt hitte és vallotta, hogy a magyar költészet és irodalom, ahogy a nemzet történelmének dokumentumai is, lehetetlenné teszik a felejtést. A magyar tájak feladása csak a magyar irodalmi művek feladása révén lehetséges. Ha ezt kívánni, sőt elképzelni is lehetetlen, akkor a kérdés – a más államok határai közé került magyarok sorsától függetlenül is – csak egy lehet: okosan és hasznosan bánni a csak olvasható történelemmel és azzal a költői-irodalmi örökséggel, mely a magyarok közösségének elidegeníthetetlen tulajdona, illetve sajátsága, amíg és ahogy azt az egyének sajátjukká teszik.

Szabó Zoltánt arra vezette a belsőkre irányuló reform és a külsőkre irányuló okosság egyaránt elengedhetetlen szüksége, hogy az egyedül lehetséges alapot a csakis önalapítva létrehozható, a csakis önalapítva alapuló hazában keresse. Abban, ami minden államhatár-rendezéstől független, szabad marad. Úgy vélte, belső reform és külsőkre irányuló okosság csak az ilyen hazára alapozva lehetséges. Az ország lakosai, mint egy állam polgárai, felléphetnek politikai és ezért külpolitikai követelésekkel, de egyensúlyukat, azaz józanságukat, csak akkor nem veszítik el, ha érzik és tudják, hogy érzületükben, a közösség szellemi hazájában meg nem ingathatok.

Szabó Zoltán gondolkodásának jellegzetessége, hogy a haza veszélyeztethetetlenségét a veszélyre gondolással kapcsolta össze. A haza addig nincs veszélyben, amíg a hazafiak tudnak a veszélyről, és védekeznek ellene, vagyis éltetik napról napra. Akkor az országgal történhet, ami történik; a hazának és a nemzetnek nem árthatnak még a szerencsés fordulatok sem. Nem véletlenül szeretett a romantikus nemzethalál gondolata előtt gondolkozó Zrínyire hivatkozni, aki inkább el tudta képzelni, hogy a magyarok Brazíliába vándorolnak, mintsem a sírba. Szabó Zoltán viszont úgy tudta már, hogy az ország lakossága is lehet a nemzet sírja. Ő a totális államszervezés korában gondolkodott. A mi korunkban.

 

(Folytatása a következő számban.)