A GONOSZ BIRODALMA

 

Bojtár Endre: Európa megrablása. A balti államok bekebelezésének története dokumentumok tükrében. 1938–1989
Szabad Tér Kiadó, 1989. 334 oldal, 98 Ft

 

„Egy senkinek formálisan hadat nem üzent nép elvesztette minden negyedik gyermekétide számítva a deportáltakat, az emigránsokat, a fasiszták és sztálinisták táboraiban, börtöneiben és az erdőben elpusztultakat. Lengyelországért, amelynek minden hatodik embere veszett oda, részvéttel és iszonyattal szólnak a világ harangjai. Litvániáról – egy szó sincs. Mert kis nép vagyunk, amelyet az álinternacionalista segítség letörölt a világ összes térképéről” – idézi Bojtár Eugenijus Ignatavičius litván írót, s hozzáfűzi: „Ami a térképeket illeti, igaza van. A számokban egy kicsit téved. Litvánia és a másik két balti állam 1940 és 1954 között minden harmadik emberét vesztette el. Az írónak szerencsére abban sincs igaza, hogy a balti kérdést sikerült volna kitörölni a köztudatból.” (305. o.) Mi persze mindeddig keveset tudtunk a dologról. Így Bojtár könyve, amely dokumentumok alapján részletesen ismerteti a három balti köztársaságnak a Szovjetunió által történt bekebelezését – hogy az elcsépelt frázist használjam, amely ez esetben biztosan jellemzi a helyzetet -, hézagpótló mű. Bojtár dokumentálja, miként egyezett meg egymással a náci Németország és a sztálini Szovjetunió a közéjük eső területek, Lengyelország és a balti államok érdekszférákra történő felosztásában, miként szállta meg a Szovjetunió ennek folyományaként a három kis országot (s miért nem sikerült neki Finnországot is megszállnia), miként kényszerítette ki kommunista, illetve szovjetbarát kormányok létrejöttét ezekben az országokban, amelyek azután „a dolgozók követelésére” bevitték a maguk országát „a testvéri szovjet népek szövetségébe”. (Urbsyš litván külügyminiszter: „…A szó a szövetséges köztársaságok jogaira terelődött. Kérdem Sztálint, hogy valóban kiválhatnak-e a Szovjetunióból, ha akarnak.Persze, kiválhatnak, ha akarnak, de azért van ott mindegyikben a kommunista párt, hogy soha ne akarjanak.”)

A könyv végigkíséri a három nemzet rémes sorsát egészen addig a pillanatig, amíg a Szovjetunió a második világháború után újra helyreállítja hatalmát a balti térségben. Mit mondjak? E könyv elolvasása előtt sem volt kétségem afelől, hogy mi még olcsón megúsztuk a felszabadulást; hogy ennek a három kis nemzetnek a sorsa összehasonlíthatatlanul rosszabb volt a közép-európai nemzetekénél; s mégis, olvasván a dokumentumokat, gyakran elállt a lélegzetem. Hogy a totalitárius hatalmak miként egyezkedtek embermilliók sorsáról, azt ma már tudjuk, ha a vonatkozó dokumentumok egyikét-másikát nem ismerte is még az ember. Az elborzasztó adatokhoz meg sajnos hozzá vagyunk szokva. Rezzenetlenül olvassuk, hány tízezer embert deportáltak, gyilkoltak meg stb. Az igazán megdöbbentő olvasmányt a balti politikusok visszaemlékezései jelentették a számomra, beszámolóik a szovjet vezetőkkel folytatott tárgyalásaikról. Láthatóan a szerző számára is a szovjet vezetők magatartásának irracionalitása, különösen irracionális, semmifajta értelmes indokkal nem magyarázható hazugságai jelentik ennek a fantasztikus és szörnyű történetnek a legfeltűnőbb elemét. Bojtár felteszi például a kérdést, mi szüksége volt a Szovjetuniónak arra, hogy mielőtt erőszakkal megszállta, majd bekebelezte a balti köztársaságokat, előbb barátsági és kölcsönös segélynyújtási szerződést kössön velük. Hiszen e szerződések megkötésének pillanatában is világos kellett legyen már mindenki számára, miről is van szó. Erre Bojtár talál még valamilyen értelemben „racionális” magyarázatot. Azt írja: „A kölcsönös segítségnyújtás egyetlen értelme az volt, ami minden szovjet politikai lépésé, s amit Zbigniew Herbert tárt fel…: »Itt minden választás, népszavazás: felmérés. Hogy milyen mértékig hagyta magát a társadalom bilincsbe verni, hogy mennyire fáradt el, hogy mennyire lett úrrá rajta a hitetlenség és így tovább.« A szerződés a bekebelezés első lépéseként a baltiak morális ellenállását volt hivatva megtörni, az orruk alá dörgölvén, hogy a szovjet azt teszi velük, amit csak akar. Vették is az üzenetet. Litvániában például a szerződés után az a rímes – ez esetben szó szerint kínrímes – mondás járta, hogy »Vilnius musu, Lietuva rusu«, »Vilnius a miénk, Litvánia az oroszoké«.” (A szerződésben ugyanis a Szovjetunió ünnepélyesen visszaadta Litvániának az ősi fővárost, Vilniust, hogy azután az egész országot szőröstül-bőröstül bekebelezze. – V. M.) (76. o.) Persze őszintén szólva nem tudom, hogy ez a magyarázat racionális-e. Hiszen a bekebelezés, gondolom, önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy a baltiak tudomásul vegyék: azt teszik velük, amit akarnak. A bolsevikok magatartására a maga egészében Bojtár azután csak egy magyarázatot tud. Számára az egész „bolsevik jelenség” aberráció, deviancia; a Szovjetunió története Sztálin aljasságának és elmebetegségének eredményeképpen alakult úgy, ahogy alakult.

Nos, az Európa megrablásá-t – bármily frivol is itt ezt a szót használni – élvezettel olvastam, nagyon sok mindent tanultam belőle, a könyvről a maga egészében csak jót mondhatok. (Egyetlen kifogásom talán csak az, hogy hiányzik belőle egy névmutató a fontosabb szereplők életrajzával. Ezeknek az országoknak ez a néhány éves története rendkívül komplikált, a nevek az olvasó számára ismeretlenek, én úgy vagyok a dologgal, hogy a névre ránézve semmiképpen sem tudom megmondani, hogy valaki litván-e, lett-e vagy észt-e, jóllehet tudom, hogy az észtek finnugor nyelvet beszélnek, a lettek és litvánok pedig indoeurópait, s így gyakran elveszítem a konkrét történetek fonalát. Sokszor szerettem volna hátralapozni, s megnézni, hogy ki is ez a…)

A szerző bolsevizmusmagyarázatával viszont szeretnék röviden vitába szállni. Nem mintha biztos volnék benne, hogy nekem van igazam. Lehet, hogy erre a véres és megalázó hetven évre végül is nincsen más magyarázat, mint hogy maga a sátán került hatalomra. Amíg azonban találok rá másikat, igyekszem hinni benne. Ha a bolsevizmust az ördög művének tekintem, az a tökéletes kiszolgáltatottság érzését kelti bennem. Nos, hadd idézzem Bojtár Endre egy megállapítását: „Ugyancsak elenyészően kevesen vannak azok, akiket talán »bolsevik típusként« lehetne jellemezni, értve ezen az olyan embert, akit kizárólag a hatalomvágy mozgat, mert élete valahogy úgy alakult, hogy mindenfajta – családi, nemzeti – köteléken kívül kerülvén, az Istentől megfosztott, hagyomány és erkölcs nélküli üres világban találta magát. – Ezt a típust formázza az apa nélkül felnőtt, grúzból orosszá változó Sztálin…” (165. o.) Nem tulajdonítanék a megjegyzésnek különösebb jelentőséget, ha a szovjet rendszer megteremtőinek és támogatóinak Bojtár által adott tipológiájában ez a számosságát tekintve elenyészően kis csoport nem a bolsevik típus elnevezést nyerte volna. Minthogy azonban éppen ez a bolsevik típus, arra kell következtetnem: Bojtár szerint a szovjet társadalom azért lett olyan, amilyen, mert ez a fajta gyökértelen, hataloméhes embertípus hozta létre. Ezért a mérhetetlen kegyetlenség, a másik semmifajta normális ésszel fel nem fogható megalázása, a semmifajta racionális érvvel meg nem magyarázható hazugságok tömege stb. Nos, én ezt nem hiszem. A félreértések elkerülése végett: a már kialakult rendszer nyilvánvalóan kedvezett az ilyenfajta emberek hatalomra kerülésének. Ezt nehéz lenne kétségbe vonni. De hogy éppen az ilyenfajta lenne a bolsevik, azt számomra semmi sem látszik igazolni. Bojtár tipológiájából hiányzik is az a típus, amelyik a bolsevizmus megszületésében megítélésem szerint a döntő szerepet játszotta, nevezetesen a fanatikus.

Teljesen egyetértek Bojtárnak a következő, szinte karikatúrának tűnő leírásával: „Németországnak és a Szovjetuniónak egyaránt a világuralom volt a célja. Az ilyen irányú szovjet törekvéseket azonban jóval nehezebb tetten érni, mint a németekét, mégpedig azért, mert a német felsőbbrendűség tétele összhangban állt a náci fajelmélettel, belesimult abba, míg az orosz birodalom kiterjesztésének eszméje elvben ellenkezett a nemzetek megszüntetését célul kitűző kommunista világforradalommal. Mégis, a Szovjetunió mindkettőt alkalmazta, felváltva. Hol a Velikaja Rusz, a Nagy Oroszország, hol a nemzetközivé lett bolsevik világ mézesmadzagját húzta el az újabb és újabb nemzedékek orra előtt, illetve irtott ki milliókat azért, mert nem voltak bolsevikok, más milliókat meg azért, mert nem voltak oroszok.” (19–20. o.) De a bolsevikok pontosan azért kerülhettek hatalomra, s azért élvezhették – még akkor is, amikor a hit fanatikus lovagjait már régen a hatalom cinikus megszállottjai váltották fel a legfelsőbb bolsevik vezetésben — az európai „progresszió” támogatását („Ma már hihetetlen, de a népszerűsítésben – a szovjet-finn Kuusinen-kormány népszerűsítésében – V. M. – olyan emberek is részt vettek, mint G. B. Shaw, John Steinbeck, Nehru, Martin Andersen Nexö” – mondja Bojtár furcsállóan), mert látszatra nem az orosz világuralmi törekvéseket, hanem a morálisan korrupt európai világnak az orosz szellemiség által való megváltását képviselték, s a mozgalom vezetőinek többsége is az antikapitalista eszme igazságának megszállott híve volt. Csak amikor világossá lett, hogy szó sincsen világmegváltásról, hogy a rendszert belső dinamikája az orosz világuralmi törekvések megvalósításának irányába viszi, kerültek egyértelműen előtérbe azok, akik számára a hatalom nem eszköz volt többé, hanem maga a cél. S akkor is csak azért, amit Bojtár kiemel: a többé-kevésbé világossá vált orosz világuralmi törekvések mindig a világmegváltás erkölcsileg magasrendű céljába burkoltan jelentek meg – a rendszer tehát cinikussá vált. Egy cinikus rendszer pedig természetszerűen választja ki a legfőbb vezetői posztokra azokat, akiket Bojtár „bolsevik típus”-nak nevez, azokat, akik nemcsak hataloméhesek, hanem élvezik, hogy a többség, jóllehet látja, mégsem meri – furcsa módon a többi között morális okokból nem meri – nyíltan elvállalni a kétértelműséget. Sztálin játszik az emberekkel, mint macska az egérrel. (Érdemes felidézni a következő jelenetet, amelyhez hasonlóval Hruscsov emlékirat-aiban is találkozunk. Sztálinnak nem tetszik Mikojan viselkedése. „…hogy az incidenst tréfára fordítsa, mosolyogva Vorosilovhoz fordult: – Klementyij Jefremovics, ugyan büntesd már meg!Hogy parancsolja, Joszif Visszarionovics ? – Hát kaukázusi módra. – Vorosilov hívott egy pincért, hozatott egy poharat, egy hatalmas serleget, és teletöltötte vörösborral. [Majdnem egy egész üveg ment bele.] Mikojan elé rakta, és ráparancsolt: – Kiinni! – Mikojan Sztálinra pislogott, de amikor látta annak dühös tekintetét, reszkető kezébe fogta a serleget, és inni kezdett. Vorosilov egészen addig nógatta, míg csak egy csepp is volt a serlegben.) Nála a hatalom valóban a hatalomért van. Szó sincs a cél szentesíti az eszközt európai racionalitásáról. A többiek – s itt Bojtár, azt hiszem, megint kifelejt egy típust, talán a legfontosabbat – egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a szituációval, s ezért teljesen reflektálatlanokká lesznek. Bojtár megkülönböztet bosszúra éheseket, haszonleső karrieristákat és baloldaliakat. A rendszer oszlopai azonban azok voltak, akiket Vincas Krévé litván író, külügyminiszter következő története jellemez: „Én azt mondtam erre: »Mindenki felelős a szavaiért, még egy politikus is. Ma ki biztosíthat afelől, hogy a helyzetet kell okolni, nem pedig önt, aki szándékos hazugságokkal traktál?« – Dekanozov arca elvörösödött, s nagyon megsértődött. Ezt Vasziljev is észrevette, s azonnal közbevágott, hogy valamiképp mentse a helyzetet: – »Dekanozov elvtárs grúz, s a grúzok mind nagyon egyenes, őszinte emberek, mint Sztálin elvtárs. A grúzok nem ismerik a képmutatást, s ezért olykor gorombának tűnnek. Tudja, uram, Dekanozov elvtárs, akárcsak a Szovjetunió egész adminisztratív vezetősége, gyakorlatilag csak a kommunista párt végrehajtó szervét alkotják. A Szovjetuniót a kommunista párt irányítja, az dönt egyedül, s nekünk valamennyiünknek végre kell hajtani a döntéseit. Sem én, sem Dekanozov elvtárs nem tartozunk azok közé, akik a döntéseket hozzák. Mi valamennyien vakon teljesítjük a párt döntéseit, úgyhogy kár bennünket hibáztatni a párt indítékai miatt, vagy azért, mert változtatnak a taktikán. Dekanozov elvtárs akkor is egyenes és őszinte volt, most is az.«” (159–160. o.)

Meggyőződésem, hogy ez a Vasziljev lényegében őszintén beszélt. De ha tévedek is, nincs-e vajon a felsőbbségtől való elhatárolódásnak és ugyanakkor a vele való teljes azonosulásnak e problémátlan vállalásában, saját individualitásának ebben a tökéletes tagadásában valami sajátosan orosz (még ha az illető történetes grúz is)? Valami, amit a hatalomnak az egyén gyökértelenségéből fakadó nagyon is európai akarásával nem lehet leírni?

A szerzővel folytatott vitám lényege talán éppen ebben rejlik: Míg Szovjet-Oroszország politikájának a leírásában és elemzésében Bojtár a leghatározottabban az orosz specifikumokból indul ki, addig a bolsevik egyed magatartásának magyarázatakor megfeledkezik róla, hogy itt is valami megmásíthatatlanul orosz jelenséggel állunk szemben. Az ő bolsevikja, akárcsak azok a bolsevik típusok, akiket észre sem vesz, nem az európai értelemben vett gonoszat, hanem valami nagyon sajátosan oroszt testesítenek meg. Ettől nem lesznek számunkra „elfogadhatóbbak”, ettől nem leszünk e magatartás számunkra való következményeivel szemben megbocsátóbbak. Hiszen amikor azt várták el tőlünk, közép-európaiaktól, a baltiakat is beleértve, hogy alkalmazkodjunk e magatartásokhoz, hogy természetesnek fogadjuk el azokat, saját identitásunk feladását követelték. Nemcsak Európát rabolták meg. El akarták rabolni valamennyiünk európaiságát.

 

Vajda Mihály