Térey János

ANZIX, DEBRECEN

 

Itt, az Országzászló mögött az utca
elénk feszül, s nem ismerünk magunkra;
ez itt az udvar kétes csendje még,
a tűzfal nyers kontúrja nő felénk,
de nem simulhat úgy már semmiképp sem
elénk a kerti út, s a tompa fényben
nem mártózhatnak zengve újra meg
a málnabokrok és a hűlt kövek.
A vérző kert a meggyfák illatával,
mögöttünk még a hámló, sárga házfal –

(Majd önrendelkezésünk csődje lesz,
ha mégis elragad, ha körbevesz
a vad, friss délutáni fény – szeretnénk
régóta eltagadni minden percét
az itt elgördült évadoknak – és
mégis, megint ma összeáll a kép.)

A megbontatlan ragyogásban állunk,
kiküszöbölni úgyse lesz erőnk
az új nyarunkat. Könnyebb lesz belátnunk,
hogy át kell esnünk rajta, mielőtt

a habzó, nyers fény megritkul, fakul.
Hanyatlunk, korrigálhatatlanul.