Tandori Dezső

F. GY. KÖZELÍTŐ ŐSZE

 

„Levelekre napokig nem feleltem.”
Egy gesztenyefánál a Duna-parton
ily levél-formák mellé tenyereltem,
s még jobban is jártam, hogy nem a tarkóm
vertem be, éppen csak pofára estem,
rázkódtam így, s feküdtem kicsit arcon,
és az ütés, amit a föld adott,
lehet, az őszé volt, lehet egyébé,
s kutyám, aki mellettem ballagott,
most oly pofácskát vág, hogy ő… hogy „érté?”
„nem érté?” Választ-nem-kapó, rakok
pakolást az arcra, var, nedvezésé
borítja bőrterepem kis darabját,
és ötnapos szakáll – – – – kímélni kell! –;
napok az embert kézről kézre adják,
és, jóllehet, sose „mást” érdemel,
és várná, s ha leveles!, ugyanaztát,
valamit visszakér valami hely.
Hol negyvenöt éve itt lódögök,
és, őrizetlen már, birkák hevertek,
kutyámmal, éjten, hazalötyögök,
arcom hordván hétszám valami jelnek:
ősz jön; tágulnak szűkölő körök,
kezeim ernyednek velük… hevernek.
És valaki-valami válaszol:
„Ne nyugtalankodj. Most elnyughatol.”