Somlyó György

SZÁLAK EGY LEVÉLKAZALBÓL

 

Se tékozló, se gyűjtő természet nem vagyok. Inkább tehetetlenül pazarló. Rendre vágyó folytonos rendbontó magam körül. Így hát szinte semmit sem gyűjtöttem életemben – a szó egyik értelmében értve sem: se pénzt, se házat, se gyufaskatulya-címkét, de még könyvet sem. Nemcsak anyagi javakat nem, semmiféle más, közkeletűen „értékesnek” tartott holmit sem. Minden vagyonom szigorúan vett használati tárgyakból áll – ezeken kívül legfeljebb emléktárgyaim volnának számba vehetők, ha az emléktárgyak is nem volnának bizonyos használat – ha úgy tetszik, „lelki” használat tárgyai. Hogy ez utóbbiak közé olyanok is tartoznak, amelyek „értéktárgy”-számba mennek, vagy azzá változtat(hat)ja őket az idő, az szándékomon és megszerzésük módján semmit sem változtat. Soha könyvet tényleges vagy reménybeli anyagi értéke okán nem vásároltam; lakberendezési tárgyat, képet, szőnyeget, bútort sem; műtárgyaim – már amelyek az élet és viszontagságai közepette megmaradtak – kivétel nélkül a művészek baráti ajándékaként jutottak hozzám, sosem vásárlás útján. Az említett „élet” és „viszontagságai” folyamán még ezek is – öröklött bútoraim, szükségesként megszerzett könyveim, ajándékként összegyűlt képeim – legalább oly mértékben fogyatkoztak az évek során, amilyen mértékben mindig gyarapodtak is; sőt inkább nagyobb mértékben. Ma, az ominózus kerek évforduló küszöbén, kevesebbet birtokolok belőlük, mint amennyivel életem egyes elmúlt időszakaiban már rendelkeztem. Holott eladni, bármily szükségem lett volna erre olykor, soha egyetlenegyet sem adtam el belőlük. A kereskedésre talán bármi egyéb emberi tevékenységnél kevesebb hajlamom van (hacsak a vadászatot és harcászatot is nem soroljuk ezek közé). Soha semmimet nem adtam el, és semmi olyat nem vásároltam, ami a számomra szükséges – vagy annak vélt – fogyasztás tárgya ne lett volna.

A birtokomba került tárgyak egyetlen kategóriája maradt egyre növekvő mennyiségben és viszonylag érintetlenül az enyém: a levelezésem. Pontosabban: a nekem címzett levelek egyre kétségbeejtőbb tömege (mert a magaméiról, néhány hivatalos levél kivételével, soha nem csináltam másolatot, soha nem tettem el az amúgy is ritkán készült piszkozatot, mint sok magára és író voltára többet adó írótársam). Viszont kora kamaszkorom óta minden nekem írt levelet megőriztem, s ha csak valami véletlen következtében (ilyen véletlennek tekinthető a háború is, amely egy egész kis levelesládámat eltüntette) egy-egy el nem kallódott, máig is mindet őrzöm. De hogyan? A gyűjtőszenvedély minden további velejárója, a rendezés, rendben tartás, szortírozás és fel-használhatóvá tétel minden igénye, illetve inkább, minden gondja és tevékenysége nélkül. A földműves, aki betakarítása eredményét élvezni akarja, kévékbe köti az értékes terményt, kazlakba csak az elégetnivalót hányja. Én mindezeket az értékes magvakat az értéktelenekkel együtt kazlakba hánytam. Vagy még azokba se. „Valahová” félretettem őket, de ez volt minden. Olykor, egy-egy nekibuzdulással megpróbáltam éves dossziékat nyitni számukra, de az elszánás soha egy egész évig se tudott kitartani. Hogy vagy nem kellett volna mániákusan eltennem őket – vagy mániákusan rendeznem kellett volna? Könnyű ezt mondani, belátni, elhatározni. Természetem azonban, úgy látszik, mindezekkel dacolva, csupán a maga szélsőséges ellentétekre való hajlamát tudta követni. Mindig igyekeztem rendet teremteni magam körül; de minden igyekezet mindig elégtelennek bizonyult; olyan belső ellenállásba ütközött, amely minden ilyen irányú igyekezetet felmorzsolt.

Életem talán egyetlen igazán praktikus értékű elhatározása, amelyet végre is sikerült hajtanom – erre is csak a végső szükség kényszerében néhány évvel ezelőtt -, hogy ezeket a tömérdek, átabotában felhalmozódott irattömegeket a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárára bízzam. Itt is érje köszönet ennek vezetőit, hogy e letétnek nemcsak helyet adtak, hanem rendezését is vállalták, amely – kisebb huzavonák ellenére – azóta is folyik, és a végéhez közeledik. Talán nemcsak a magam szerencséjére, hanem a múzeuméra és az irodalom egészére is, mert ebben a sok ezerre rúgó papírhalomban valóban irodalomtörténeti értékek, sőt, már ma, de még inkább a jövőben még tán nemzetközi piaci értékek is szép számmal akadhatnak: nagy magyar írók és világhírű külföldiek több kötetre menő levelei és egyéb dokumentumai.

Ezekből teszek itt közzé – a Holmi szerkesztőinek jóvoltából – egy csokorra valót. Köztük elenyésző a Múzeumban letétbe helyezett anyagból valók száma. Nagyobb részben abból a néhány levélből válogattam, amelyet mint számomra legkedvesebbet, főként kora ifjúságomból származót, egy szép irattartóban mégiscsak külön őriztem magamnál; kisebb részben a legutolsó évek szerzeményei, amelyek még be sem kerülhettek a letéti anyagba.

Emily Dickinson írja, hogy őbenne minden levél a halhatatlanság benyomását kelti. Indoklása szerint azért, mert a levél tisztán szellemi, mentes mindama testi vonatkozástól, ami minden egyéb emberi kapcsolatunkat kíséri; s ebben, a puszta gondolatban valami egyedülálló, magában való, „spektrális” erő lakozik. E gondolat nemrégiben elkészült új regényemben továbbgondolásra késztetett. Ebből egy rövid részlet, úgy érzem, idekívánkozik. „Az írás már legalsó fokán is irodalom: amit elmondunk, azt sohasem lehet ugyanúgy leírni; amit leírtunk, azt sohasem lehetett volna ugyanúgy elmondani. Amit egyszer elmondtunk, soha többé se mi, se más nem tudja még egyszer megismételni. Ami tehát születése pillanatában talán csak »az írás nulla fokát« képviselte, az időben magától megjárhatja az összes további fokot, egészen a legmagasabbig: ami levél volt, íme regény lesz, vagyis olyan uralom alá kerül, ahol egyszerre uralkodik az intimitás és az indiszkréció. […] Ráadásul a leveleknek az a különös természetük is megvan, hogy mindig a mások életét kísérik tovább, nem íróik életét; hiszen ezek legtöbbször el is felejtkeznek róluk. A másokéi azonban velünk maradnak, és hányszor a mások levelében vázolt önarcképből rajzolódik ki előttünk a magunk régi, elveszett arcképe.”

Ennek a gondolatnak jegyében bocsátom közre e leveleket, mint néhány vonást íróik önarcképén és a saját arcképemen.

Már csak néhány elengedhetetlen közléstechnikai megjegyzés marad hátra.

 

*

 

A leveleket megírásuk szigorú időrendjében adjuk közre, 1938-tól 1990-ig: a magyarok esetében az eredeti szöveg mindenkor betűhív reprodukálásával; a lehető leghívebb fordításban az idegen nyelvűek esetében. Ezúton mondok köszönetet a francia és spanyol nyelvű levelek fordítóinak.

Fentiekből következik, hogy nyilvánvaló géphibákat vagy helyesírási rendellenességeket se javítottunk (mellőzve a sic! jelzést is); még olyat se, mikor például Babits kisbetűvel írja le Baudelaire nevét; valamint az is, hogy a leveleken szereplő mindenfajta írást feltüntetünk, olyat is, ami nem a levélíró kezétől származik, így az esetleges nyomtatott felzeteket is. Hozzátenni a szövegekhez egyetlen betűt sem tettünk. Kivétel ez alól az író neve minden levél előtt.

A leveleket követő jegyzeteket igyekeztem a szükséges legrövidebbre fogni. A levelezés természetéből következik, hogy az – a nyilvánosságra nem gondolva – két ember közti kapcsolat kölcsönös előzményeire, kettőjük közös élmény- és ismeretanyagára támaszkodik; így egy része magyarázat nélkül érthetetlenné válik a kívülálló számára. Ezek megvilágítása nélkülözhetetlen. Az esetleges közelebbi érdeklődés számára hasznos lehet a levelekben hivatkozott könyvek, cikkek, írások bibliográfiai adatainak ismerete is. E legszükségesebb információkra szorítkozástól csak néhány esetben engedtem meg magamnak némi eltérést, egy-két szükségesnek tartott rövid szubjektív reflexió erejéig.

 

 

Két szerkesztői üzenet [1938]: Babits Mihály és Illyés Gyula

 

1. [Babits Mihály]

Baudelairei hangok: de ez nem pusztán külsőleges hatás. A baudelaire formát belső rokonság indokolja. Csakhogy ez a fajta költészet, ez a páthosz, ez a versforma tisztább és hibátlanabb zengést kívánna.

2. [Illyés Gyula]

Somlyó György

Igen figyelemre méltó; idegen hatástól azonban még nem szabadult meg. Kérjük, mutassa meg újabb alkotásait.

 

Ez az első, összetartozó két rövid szöveg nem levél: a Nyugat akkori szerkesztőinek ceruzaírással odavetett véleményezése a folyóirathoz tizenhét éves koromban beküldött első verseim gépiratának versóján. A szövegek alatt nincs aláírás, de az írás félreérthetetlenül Babitstól, illetve Illyéstől származik. A két vers, mely a lap másik oldalán olvasható – Két év után és Medúza -, a Nyugatban nem jelent meg. A kor ellen című első verseskönyvemben olvasható (1939). A Nyugatban megjelent első versem: Arckép (1940. december 1.).

 

 

Devecseri Gábor

 

[1938 nyara]

Drága Gyuri,

délelőtt süt a nap, a tűző fényben erősebb a Duna csábítása, semhogy levelet írhatnék. Utolsó száraz tevékenységem az olvasás, ha átforrósodom, úszni kell s aztán totyogni föl a part mentén, vagy ha csendőrtelen a láthatár, feljebb az országúton fürdőruhában, vissza a strandra. Egy hete élek itt s csak egy verstöredékem lett nagyobb töredék és a Dionysos-himnuszból fordítottam tizenöt sort. A fiatal Dionysos állt „benyúló meredélyen a meddő – tenger partja fölött: dús fürtjei körbelebegték – szép kékesfeketén és bíbor köntöse omlott – izmos válla fölé”. Tengert még nem láttam, de a Duna mellett fordítok s a vízen játszódó történés elmondásában segít elragadó síkja.

Délutánonként – most is – a strand feltöltött részén ülök fiatal diófák szomszédságában a Duna folyásával szemben és nézem a látható csendet: a folyó tükrét, olyan szelíd, mintha állna, de azért vonul, csakhogy minden fontoskodás nélkül, méltóságteljesen nagy passzivitásában is. Megnyugtató kékezüstjéről, mely a szigeti oldalon burjánzó zöld árnyékától elsötétül, minek is írnék? Ez a legszebb Duna-kép Magyarországon. Szentendrének szebb a partja lent, megejtőek a dombjai, de ilyen csodálatos vízi tájat csak itt láthatsz. A kis sziget mögött a szentendrei éles vékony ezüst pengét tart előre a kettőt elválasztó kis [olvashatatlan szó]. Hátul a nem túlmagas hegyek már kékbejátszón, de még kivehető fákkal adják a keretet, közelebb dombok a túlparton, az egész táj meghitt, de tág: otthonos és szabad.

S mindehhez: a strandépületet ugyanaz a keménybogyós kúszónövény borítja, amely hatévelőtti csatáinkhoz a muníciót adta, ugyanazok a szálfák kerítik a sekélyvizet, amelyek akkor, a Karinthy Gabi versében szereplő kerítésekhez erősítve. S ezeknek már csak az édessége tart fogva; a kényelmetlen érzést („Barátaimhoz” s Hérakleitos: „ugyanabba a folyóba lépsz s nem ugyanabba”) megszüntette a helyreállt folytonosság. A mythos oszlóban; nem kell hátrafordított, múltbaragadt szemmel járkálni, s a bezárt és elhagyott világ nyugtalanító képzsarnoksága helyett a mythos szerepe csak annyi, hogy ha csobban a csónak orra a csendes vízben: öt nyár édességét nyújtja át egyetlen pillanatban – szorongás nélkül.

Víztől frissülünk, napon éledünk, éljük növényi életünket.

Petivel és Cinivel lakom egyszobában. Lefekvés után egy félóra alatt megbeszéljük a nap izgalomtalan eseményeit, jelentőségtelen jóakarattal és ártalmatlan rosszmájúsággal szólunk a többiekről.

A pesti hölgyekről tehát nem írhatok semmit. Itt a hölgyek többsége tizennégy éves. Társaság: Petiék korosztálya: pár kedves és üdítően hülye fiú és a könyvek: Ortega, Dante, Németh László, Bartók Béla, Homéros, Szabolcsi Bence, Alföldi András, Hésiodos. Vágyaim: ami van. Határozott parancsom: ide kell jönnötök: neked, Vilinek, Csaláéknak, K. Gabinak s a vasárnap eltávozott Kertész Tominak, Szilágyi Jancsinak és sok szép lánynak, hogy őt kísértsék, és innen nem elmenni, levelet pedig nem írni (nekem), csak kapni (tőled).

Írj Pestre (sajnos már hétfőn ottvagyok, fuj) részletesen. Ölellek

Gabi

 

>A levélen nem szerepel hely és dátum. De bizonyosan Nógrádverőcén kelt 1938 nyarán. A Devecseri és Karinthy család ez idő tájt rendszeresen ott nyaralt. Az egész levelet az utolsó háború előtti év viszonylagos „békéje” és Devecseri élete egész folyamán tartó, az idillhez idomuló lelkialkata lengi be. Szinte hihetetlen, hogy a csendőrtől akkor még azért kellett tartani, mert a fürdőhelyeken is tilos volt az országúton fürdőruhában (férfiaknak is) megjelenni! Ez a korra jellemző – kettősen is. De éppoly hihetetlen a húszéves fiatalember lakonikus bejelentése is: „Vágyaim: ami van.” Igen, ez a szinte az egész emberi kondíciót meghazudtoló, mindent kiszorító (mozarti?) közelség mindahhoz, ami az életben szép, Devecseri életének és költészetének egyedülálló hozadéka – és egyben legfőbb csapdája is volt. Egyvalami azonban mégis mindig hiányzott neki; s ez ugyancsak kiderül a levélből. Másik szenvedélye a barátság volt. Szinte zsarnokian azt szerette volna, ha barátai mindig teljes számmal a közelében vannak. A felsoroltak szűk baráti körünk tagjai. Akkor pályakezdő reményteljes fiatalok; később egyikük-másikuk jelentős író vagy tudós; ma már – Szilágyi „Jancsi” (János György), „Cini” (Karinthy Ferenc) és a levél címzettje kivételével – valóban az ő „közelében” vannak.

A levél Boglárra érkezett, ahol én nyaraltam. Peti Devecseri néhány évvel fiatalabb öccse, aki már egy év múlva halott volt; vérmérgezésben pusztult el. Az idézett Homéroszi himnusz-fordítás egy évvel később, 1939-ben jelent meg először az Officina Kétnyelvű Klasszikusok sorozatában (Homérosi Himnuszok Herméshez, Pánhoz, Dionysoshoz. Kerényi Károly bevezető tanulmányával. Budapest, 1939). Ugyanebben az évben látott napvilágot második (pontosabban, és Fellini címhasználatával, kettő és feledik) verseskönyve, amelynek címadó verse az említett Barátaimhoz (Officina, 1939).

Ha szabad még megjegyeznem: a dunakanyari táj leírása hevenyészett levéljellegében is a legszebbek közé tartozik, amik a magyar tájak ez egyik fő – és az utóbbi időben oly veszélyeztetett – kincséről olvashatók. Egymagában és szándéktalanul is: tiltakozás.

 

 

Weöres Sándor

 

Kedves Gyurkám, köszönöm, hogy gondoltál rám és megküldted Valéry-fordításaidat. Csak most látom igazán, hogy milyen pompás munkát végeztél: nem halványodnak el a bátran melléjük rakott eredetiek mellett. És igen jót tettél velem, hogy megajándékoztál ezzel a könyvvel: lelki nyomorban élek, beszállásoltak lármájában, külön szoba nélkül; könyved most újra megitat tiszta itallal, a sok zavaros lötty közepette. – Persze egy olyan sok-emeletű költőből, mint Valéry, a fordításban menthetetlenül igen sok elsikkad; ez a menthetetlen elsikkadás itt azonban minimálisra redukálódik. Valéry „földszint”-je: a verssorok méltóságos pindarosi homálya, átszőve folytonos hangjátékkal és vizuális (inkább plasztikus, relief-szerű, mint színes) játékkal. A hang-játékokkal, amennyire csak lehet egy merőben más-alkatú nyelv közegében, megbirkóztál, pl. szépen adod vissza a „La fausse morte”-ban a „humblement, tendrement, charmant, monument” villódzását. A „Le sylphe” ismétlődő sorának két pici hangtüskéjét, két igen-hegyes „ü”-jét („ni vu, ni connu”) már nem találom fordításodban. Magyarban persze nem is „ü”-vel kéne visszaadni, mert a magyarban az „ü” lágy, gömbölyded, hanem „i”-vel, vagy „é”-vel; ennek a sornak pusztán hangzási, nem tartalmi fordítása efféle lehetne; „virít, ki van itt?” vagy: „levél, meg a szél”, stb. – Valéry plasztikáját néhol túlságosan föloldottad. Pl. a „César” eleje nem patetikusan széttáruló, hanem gúnyos giccs-szobor: „Cézár, nyugvó Cézár: a láb minden dolgon, a nyers ököl a szakállban…” S a César II. strófájában minek a „mi haszna, hogy…”? hiszen itt Valéry két nyugalmas kis festményt ad: a rózsás tavat s az ifjú rozsot, melyekre durva ellentétként következik a cézári parancs. A két kis festmény nem értelmileg kapcsolódik a versbe, hanem mint idilli kontraszt a nem-idilli deszpotával szemben. – Ami pedig Valéry „emeleteit” illeti: Te bizonnyal jobban ismered őket, mint én. Csak azt mondhatom róluk, hogy mennél följebb haladok egy-egy Valéry-vers csigalépcsőjén, annál inkább előtűnik a költészet esetleges, individuális motívumaiból a nem-változó, existentiális elem. Valéry sosem a gondolatait, érzelmeit foglalja versbe, hanem maga a „van”-élmény, a lét változatlan alap-élménye énekel őbelőle. Az „emeletről” nézve végig egy versét: a tető az örökváltozatlan létezés, s ezt mint oszlopok tartják a változható, esetleges verssorok, képek, szózenék. Legtöbb költő az érzelmeit, gondolatait tárja fel, melyek ma ilyenek, holnap olyanok; Valéry egy réteggel mélyebbre visz, oda, ahol az ember mozdulatlan „van”-ja rejlik. „Kis, változó lény vagyok a mindenségben”, mondhatná az individuális költő; „szemléletem tartalmazza a mindenséget, illetve belőle mindazt, mely velem vonatkozásba kerül”, mondhatná az existentiális költő: Valéry, Dante, Shakespeare, Laoce, Pindaros, stb. Innen az existentiális költők kétszólamúsága: náluk csak a kifejezésmód s a kompozíció egyéni, de ami ezen átsugárzik, emberfölöttien változatlan-érvényű.

Mindez kissé bizonytalan megfogalmazás, tekintettel a körülöttem zajongó emberekre, s arra, hogy ötpercenként ide-oda küldenek. – Tömörebben szólva: az individuális költő a saját egyéni vágyain, elvein, csalódásain úszik, Petőfitől Leconte de l’Isle-ig (aki azáltal akart „abszolút költő” lenni, hogy objektív témakört választott s a szubjektív témákat elhagyta; nem a lelkivilágát objektiválta, hanem a témáit, melyeken minduntalan átütnek az egyéni csalódásai). Az existentiális költő a saját lelkivilágában keresi meg azt a mélyréteget, amely az egyéni vágyaktól befolyásolhatatlan, s amelyen ha átszűri az élményeit, azok nem torzulnak egyéni rokon- és ellenszenvektől, hanem valódi mivoltukban, magas tisztaságukban mutatkoznak. Valéry költészetében minden motívum egy-egy „eidolon”, érintetlen bálvány, melyet a költő személyi vágyai, vagy undorai nem befolyásoltak; a költő csak e motívumok szépségéről gondoskodott.

Ajánlok Neked lefordításra két másik „exisztenciális költőt”, amerikaiakat; magyarul talán ha 4-5 versük megjelent. – Az egyik: Robinson Jeffers. Lelkivilága külön kozmosz, éppen mint Valéry-é; komponálásmódjuk viszont ellentétes: Valéry finomít, Jeffers felduzzaszt. Ahogy a Valéry- és Mallarmé-fordításokkal megtanulhattad a cizellálást, Jeffers óriáshullámú szabadverseinek fordításával megtanulhatod a hatalmas lendületet. – A másik, akit ajánlok: T. S. Eliot. Nála az exisztenciális struktúrát az ironikus nagyvárosiasság ellenpontozza, s így az „örök”-nek és „ordenáré”-nak remek keverékét nyújtja.

 

*

 

Kezd sötétedni; hamar bevégzem a levelet. Ezzel a levéllel egyidejűleg küldöm Neked egyik új könyvemet (A teljesség felé); kérlek, írd meg, hogy megkaptad-e. Sajnos, a másik két új könyvemből most nincs példányom; de hát azok úgyis a régi verseimből válogatódtak, melyeket ismersz. – Itt küldök két verskéziratot; írd meg, hogy mit szólsz hozzájuk. A „Téli reggel”-t januárban csináltam igen lassú munkával, lehetetlen körülmények között. A másik éppen kétéves, csak most szedtem elő. – Ezt a két verset még nem küldtem el sehová; esetleg add át a „Magyarok”-nak, vagy az „Irodalom-Tudomány”-nak.

Küldjél verseidből, fordításaidból. Köszönet, jó egészség és ölel

Sanyi.

Csönge, 1946.

febr. 20.

 

Febr. 24. – Gyurkám, pár napig egy kis hűléssel beteg voltam és nem tudtam e levelet föladni; most folytatom, mert közben felötlött bennem valami. Kéne összeállítanunk egy „magyar verssor-anthologiát”. Egy olyan idézet-gyűjteményt, melyben minden idézetnek tökéletesen szépnek kell lenni, tekintet nélkül arra, hogy jelentése micsoda. – A legszebb magyar anthologia volna. A franciáknál láttam effélét; azt hiszem, az angoloknak, németeknek, stb.-nek is van, de nálunk még nincsen. Pedig nálunk különösen indokolt volna, mert a magyar irodalomban igen sok oly eposz, versesdráma, stb. van, mely egészében fárasztó, viszont tele van részletszépséggel (Zrínyiász, Murányi Vénusz, Zalán futása, Czillei és a Hunyadiak, Toldi szerelme, stb.), ezekből ki kéne menteni a szép sorokat, remek strófákat. – Egy-egy idézet lehetne akár egyetlen verssor, vagy sorrész, akár több oldalnyi. – Munkánk legnehezebb és legszebb része volna: az elfelejtett magyar költők műveinek átnézése és belőlük a szép részek megmentése. Sok dohos régi kiadványt kéne végigporolni, s a Nemzeti Múzeum és Akadémia kézirathagyaték-tömegeit, viszont sok nem-sejtett csodás érték kerülne elő. A magyar múlt tele van elfelejtett kitűnő költőkkel. Pl. Waldapfel Imre és én, kicsit beleturkáltunk a XVIII. századba, és egész sor elfelejtett remek költőre bukkantunk: Vályi Nagy Ferenc, Ungvárnémeti Tóth László, Betleni Hari Péter, a két Kováts József, Ujfalvi Krisztina. – Úgy gondolom, a „sor-anthologiának” egyelőre csak a XX. századig kéne terjedni, a „Nyugat” kezdetéig; ugyanis a nyugatos költészet még túl-közeli ahhoz, hogysem objektiven kiszedhetnénk belőle a legszebbeket (gondold el, mennyire másféleképpen és más-mennyiségben válogatna bárki pl. Ady, Juhász, Füst verseiből, az utánuk-jövőkről nem is beszélve). – A sor-anthologiát, ha akarod, ketten csinálnánk; ha akarod, egy bizottság, kizárólag költőkből: Vas István, Bóka László, Képes Géza, Devecseri Gábor, Te és én. Azt hiszem, ez a hat a legalkalmasabb arra, hogy kizárólag szépség-szempontból válogasson. – Mit szólsz mindehhez, van-e kedved hozzá, mikor kezdjünk bele?

 

Ölel Sanyi.

 

Weöres Sándor kétrészes levele több szempontból is irodalomtörténeti érdekű. Legjobb tudomásom szerint itt fejti ki először (s nyilvánosan talán később se fejtette ki ilyen részletességgel) az „objektív” költészet melletti, akkoriban kialakult elkötelezettségét. S bizonyára itt található korai első csírája, sőt kialakult (később csak valamivel módosult) terve annak a felfedező erejű versantológiának, amelyet végül élete utolsó éveinek egyik legfontosabb termékeként sikerült megvalósítania (Három veréb hat szemmel).

 

 

Szabó Lőrinc

 

Budapest, 1946. II. 28.

Kedves barátom!

Gratulálok, igazán gratulálok a fordításaidhoz. Kitűnően forgatod a vésőt és a kalapácsot. Ígéretemet azonban, hogy részletesen, illetve megindokoltan beszélgessek, így, papíron, a könyvről, nem tudom megtartani. Teljesen disszipáltan élek, még mindig Pesten s mindig az ideiglenesség érzetében. S azonkívül olyan háziszolga vagyok, mint soha. De talán nem is ez a főakadály. Hanem maga az anyag, amiről beszélni kéne. Megfoghatatlan valaki ez a Valéry. Fordítás jelenlétében látni csak igazán, mennyire sokféleképp értelmezhető (végleges fordítási ötlet aztán egyszerűsíti a dolgokat) egy-egy fogalma, képe s a fogalmak összeszövődése a valósággal. Emlékszem a Sylphe-re, az enyémre: milyen boldog voltam, amikor „megértettem” a megfoghatatlan jelenlét és elvillanás összképét, – boldog voltam, hogy értem az egésznek a mozgását, s teljesítménynek éreztem már azt is, hogy ezt a vonalat, ezt a tárgytalan lendületet kifejezhettem; azt hiszem, én „értettem” meg a mi körünkben először azt a kis szonettet, s nem bánt, hogy azóta van már vagy három-négy fordítása. Sok esetben, gondolom, így fogsz érezni te is: ez a kötet úttörés, és azt hiszem, bármilyen sok is benne a meglepő telitalálat és teljes zengés, szépség és plasztika, ez marad a fő-érdeme. Nagy érdem! S persze sok helyen egyáltalán nem csak ez. De hát – S itt jönne, itt kellene most jönnie annak, amit nem tudok megadni, a belső kritikának. Tudod, épp a tökéletes megoldások sűrű jelenléte hívja fel szövegeidben a figyelmet a puha-homályos-petyhüdt pontokra, hogy hátha azokba is fénynek és gondolati erőnek kellene lennie. Tudom a nehézségeket, a metafizikaiakat és a technikaiakat, a francia meg a magyar nyelvből eredőket, s az egyeztetések, átcsiszolások indokait is érezni vélem… igen… és mégis: ha előre beszélgetünk a dolgokról, talán több, még több helyen tündököl a gyémánt, míg így, utólag, szinte csak kötözködésnek tűnik fel, tűnnék fel sok minden, amiről pedig érdemes beszélni s nagyon sok időt kívánna írni. Könyved egy strófájáról akár egy órát tűnődhet a fordításkritikus; mit csináljon hát a levélíró, akinek tíz perce ha van az írógép előtt, mert koksz után kell szaladgálnia, hogy, ha hozzájut s meg tudja fizetni, a hátán cipelje haza a fekete zsákot? Gyere majd el, úgy látom, hétfőn találkozunk, ott megbeszélünk valami időpontot, s átvesszük, mondjuk, a Pálmá-t, amelyet nagyon szeretek. Mindjárt meg is említek azonban egyetmást róla: Az első magyar sorban a „ki se” helyén próbáld ki magadban azt, hogy „alig”: nos? A „portant sa pro-fusion”-ban a „bírni”, „elviselni”, „hordozni” fontosabb, lényegibb fogalomra utal a jelkép ereje szempontjából, mint a „tűrni teljes terhedet”. „Csodálhadd”: az ilyesmit én hagynám. A „finomszálú dús gyökérzet” kitűnő, de ott van mellette „par les ténèbres élues” visszaadására a magyar kifejezés: „a homályból fölidézett” – hiába szép ez önmagában véve, ellentétben van, úgy érzem, az egésszel, mert az „élue” a sötétség szerelmére, a sötétségnek a formáló-teremtő-kiválasztó-tudatosító elemek iránti szerelmére céloz: itt a sötétség kiválasztottja üldözi a vizet a mélységekben. Lehet érteni, amit mondok? Majd elmondom szóval… A vers végét nem értem egészen… No de ez most nem fontos, majd átvesszük, megállapítjuk közösen, s aztán megnézzük, hogy lehetne még közelebb férkőzni a bőre alatt a csontvázához és a véréhez… Még annyit máris, hogy van az egyszerűségnek egy további foka, amelyre még törekedned kell, van rá érzéked, tehetséged, mert pl. bármennyire csak szuggesztivitása adja elsősorban az igazságértékét egy olyan részletnek Valéryben, amilyen, mondjuk, az, hogy: „Chaque atome de silence Est la chance d’un fruit mûr”, ez a (csupán?) pszichológiai igazságigény teljesen hiányzik olyan tolmácsolásból, amilyen ezen a ponton a tied, vagyis abból a két sorból, hogy: „Ép e csendnek jő szüretje, mely teremve teljesül,” – s ha hiányzik a mondott igény vagy erő vagy szuggesztivitás, annak a bonyolultság és a velejáró nem-tisztaság az oka: 8+7 szótagban itt bőbeszédű vagy s mégsem pregnáns… Most azonban már igazán békén hagylak. Az embert, a kritikust, szinte kényszeríti a feladata, hogy okosabb akarjon lenni a másiknál, s nekem nem tetszik az olyan okosabbság, amikor nincs jelen a másik fél, hogy az esetleg rámcáfoljon. Mindent egybevéve (nem azokat, amiket mondtam, hanem a könyved összhatását): még egyszer gratulálok szép fejlődésedhez, ehhez a kemény munkához, e munka igen sok babonázóan szép részletéhez, s örülök neki, hogy efféle költőket szeretsz. A tanulmány, az oxfordi, természetesen kitűnő; csak olvasnák mennél többen!

Igaz üdvözlettel híved:

Szabó Lőrinc

 

Szabó Lőrinc levele mögött egy egész emberi-politikai konfliktussorozat rejlik. Erről itt ne essék szó. Csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a jó tanács sosem hatástalan. Mindig eljön megfogadásának ideje; ha néha nagyon sokára is. Amit akkor elmulasztottam, megtettem most, e levél új ráolvasásának hatására: a Pálma egy antológiában való új megjelenése alkalmából igyekeztem kijavítani az általa kifogásolt szövegrészeket; s azt hiszem, nem is sikertelenül.

 

 

Füst Milán

 

Budapesten, IV. Párisi-utca 6/A.-V/1.-Telefon: 18,33,68.

1946, December 5-dikén

Kedves Gyurikám!

Mindenféle szemtelen zöldségeket írnak megint újságokban és folyóiratokban kedves regényedről, Störr kapitány történetéről – és te hagyod ezt?

Barátod:

F. M.

 

„Kedves regényed”-en (mármint az enyémen) Füst Milán A feleségem története című regénye értendő. A keserűen tréfás, már párizsi címemre érkezett levél arra utal, hogy 1946-ban több folyóiratban is értetlen, sőt ellenséges kritika jelent meg a később tucatnyi nyelvre lefordított, ma már világhírűnek nevezhető remekműről.

 

 

Nemes Nagy Ágnes

 

Magyar Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium

A „KÖZNEVELÉS” SZERKESZTŐSÉGE

Budapest V. Alkotmány u. 3.

Klebelsberg u. 17. III. em.

 

Budapest, 1946. dec. 18.

Gyurkám!

Úgy megörültem a levelének (amit ma kaptam, de állítólag hosszabb ideje bujdokol itt, mert a szerkesztőség költözött), hogy rögtön leültem válaszolni. Teljesen méltányolom lelkiállapotát. Amellett – nem tudom Maga is így van-e vele – az ember rokonszenvező érzelmei hirtelen kibokrosodnak, ha valaki elutazik. Határozottan hiányolom Magát. Emlékszem, milyen fanyar képpel búcsúzott a Klebelsberg utca sarkán, s meghökkentő, hogy valóban Párizsban van. Köszönöm a híradást az öltözködésről, ez megnyugtató – ha ugyan valóban az. Európai szempontból talán kellemetlen, hogy még mindig itt tartunk. Üzenetét persze elintézzük, sajnos honorárium nincs, nem telt, így nem tudjuk átadni Erzsébetnek.

Na, most az Újhold. Még eddig igen kevés a visszhangja, lassan szívódik fel. A Szabad Szóban, Kelemen János tollából (tudja, ki az?) ismét megkaptuk a feddést: semmi közünk a korhoz. Meglehetős gorombán ír, de Magát dicséri – igaz, hogy olyan félvállveregetően, hogy nem nagy öröm. Általában marxista oldalról örömmel üdvözlik Magát, de eddig irodalmi méltatást nem hallottam. Majd idővel, ha csakugyan el is olvassák. Az egész számról az a véleménye – mindkét oldalnak – hogy érdekes, jobb, mint az első. Utólagos engedelmével kiírtuk a nevét a lapra, azt hiszem nincs ez ellen kifogása, hiszen itt is beszéltünk erről. Majd mindig elküldjük az anyag egy részét, s Maga megírja a véleményét, jó? Sőt, mindjárt konkrétumra is kérem: az Újholddal együtt elküldöm a kötetemet is, s azt szeretném – ha kedve van hozzá – ha Maga írna róla. Végiggondoltam a nemzedéket, de azt hiszem, mégis elsősorban a Maga tollából szeretnék kritikát az Újholdban. Megpróbáljuk Erzsébet verseit is kihozni Újhold-kiadványként. Erről ő valószínűleg részletesen ír majd. – Megkérdem Kerekes Lacitól majd Tardos Tibor címét (akinek az az érdekes novellája jött a Magyarokban a francia ellenállásról; egy pincér elsorolja, hogyan ölték meg), ő párizsi, keresse fel. Egyszer találkoztam itt vele és személyében is igen szimpatikusnak találtam. Az Új Magyarország vitákat rendez ifjú szellemek között, máris nagy izgalmak vannak. Kár, hogy nem vitázhat. Majd mindent megírunk. Nagyon örültem a levélnek! Szeretettel: Ágnes

 

Címünk: XI. Bartók Béla út 28. Magyar bélyeg van a levélen. Az hogy lehet?

 

Nemes Nagy Ágnes említett első kötetéről, a Kettős vllágban-ról írt kritikám az Újhold harmadik számában jelent meg, 1947-ben.

 

 

Rafael Alberti

 

Bukarest, 1963. augusztus 16.

Kedves Somlyó, szeretett barátom,

egy régebbi levelére válaszolok, amit még Buenos Airesben kaptam kézhez. Mint látja, Európából válaszolok, innen, Bukarestből. Nem tudom, beszéltem-e magának arról a tervemről, hogy hosszabb időre elhagyom Argentínát. El is jöttem, Ma Teresával és Aitanával együtt. Már május vége óta itt vagyunk a mi öreg és csodálatos kontinensünkön. Most Romániában utazgatunk, ahonnan e hó 26-án Bulgáriába megyünk. Ott néhány napot töltünk, aztán Franciaországba utazunk, Párizsba: Aitana ott is fog maradni, ott tanul tovább. Ma Teresa meg én Olaszországban fogunk élni, egyelőre Milánóban. Oda írhat nekem. Címem:

Senor Eugenio Luraghi

(Rafael Alberti részére)

Via Revere, 2

Milano (Italia)

Most már nagyon könnyű lesz összehoznunk egy találkozást. Már nem vagyunk olyan messze egymástól, nem kerül olyan sokba az utazás. Azt hiszem, Milánóból el tudom küldeni magának „Összes Verseimet”. Csak nehogy elvesszen a könyv. Majd megpróbálom elküldeni valakivel. Ezt még összeegyeztetjük.

Nagyon örülök, hogy a verseim, amiket lefordított, már el is fogytak. Micsoda siker! Tudom, hogy mondtam már magának egy levelemben – ami biztosan nem érkezett meg -, hogy megkaptam a verseskötetét, és rettentően sajnáltam, hogy egy szót sem értek a maga nyelvén, és így semmit sem mondhatok róla. Tudom, hogy maga nagy költő, hogy nagyon jók a fordításai. Küldje el a legközelebbi kötetét, Olaszországban majd csak találok valakit, aki lefordítja nekem. Írjon mielőbb. Szeptember 12-től október 10-ig leszek Párizsban. Párizsi címem:

(chez Mr. André Salzman)

55 rue de Varennes. Paris.

Minden jót. Ma Teresa, Aitana szeretettel üdvözli.

Melegen öleli

Rafael Alberti

 

Hálás lennék, ha elküldené a címét, mert nem tudom, jól írtam-e le.

Tizedike körül át fogunk utazni Budapesten, vonattal, Bécs felé menet. Majd föladunk egy táviratot az Írószöv.-nek, hogy a pályaudvaron üdvözölhessük magukat.

 

Századunk közepe a száműzetésbe kényszerített nagy költők időszaka. Közülük is talán Rafael Alberti, Lorca egyik legközelebbi barátja tartja a szomorú rekordot. Csak több mint három évtized múltán térhetett vissza Spanyolországba, közel nyolcvanévesen. E levél annak a fordulatnak tanúsága, amikor emigrációja színterét Argentínából Európába helyezte át. Ettől kezdve Itáliában élt az újra demokratikussá vált Spanyolországba való hazatéréséig.

 

 

Octavio Paz

 

Ithaca, 1966. május 12.

M. Somlyó György

Budapest, Magyarország

 

Kedves barátom,

két utolsó levelére válaszolok – arra, amelyiket még Delhibe küldött, meg a másikra, ami az új címemre érkezett. Nem, még nem kaptam meg a Rose des Vents-t. Azt hiszem, könyvét csak akkor tudom majd elolvasni, ha visszamegyek Delhibe, június végén. Érthető okoknál fogva csak a leveleket küldik utánam… Egy esszéjét viszont megkaptam, spanyol fordításban. Amennyire meg tudom ítélni, a fordítás jó. Néhány hiba azért akad benne, de kevés és apró hiba (például: „prózaköltemény” „prózavers” helyett stb.). Ezeket könnyen ki lehet javítani. Az esszéje kitűnő, és nagyon megörvendeztetett vele. Egy igazi költő esszéje, nem pedig hivatásos kritikusé, még kevésbé egyetemi tanáré. (Itt, az Egyesült Államokban a kritika a professzorok kezében van. Óriási a műveltségük, de az eredmény meglehetősen szegényes, a szó intellektuális értelmében. Az igazi kritika – ha nem az irodalom szférájában – kint van, az utcán, a kis folyóiratokban…) Ön a költő szemével olvasta a versemet – és egy kortársam szemével, aki hasonló problémákkal viaskodik. Annak, hogy az ember egy kis, illetve marginális országhoz tartozik, mint Mexikó vagy Magyarország, megvannak a maga előnyei. Természetesen egyetértek azzal, amit „a nemzeti tipológia-koncepciók történetének gyermekbetegségeiről” mond, de A labirintus éppen arra próbált rámutatni, hogy ezek a koncepciók is csak álarcok. Nagyon tetszett a Petőfi-vers is, amit idéz. Gyönyörű szép. Megjegyzéseit, melyeket február 8-i (Delhibe címzett) levelében írt, mind figyelembe vettem. Az egyetlen szövegrész, amit nem tudok kijavítani, az, amelyik az ötödik oldalon szerepel: nincs nálam a levél spanyol eredetije. El fogom küldeni az esszéjét a Diálogos című folyóiratnak (Insurgentes Sur 594, desp. 302. México. D. F.). Főszerkesztője Ramón Xirau, esszéíró és kritikus: szerkesztőségi titkár: Homero Aridjis, költő, egyik legjobb fiatal írónk. Már megkértem őket, hogy küldjék önnek a folyóiratot, és kérjenek öntől írásokat. Jó lenne, ha magyar írók is szerepelnének a folyóiratban…

Sok szeretettel üdvözli hálás barátja

Octavio Paz

 

Itteni címem (május 19-ig):

100 FAIRVIEW 67.

Ithaca, N.Y.

U.S.A.

 

1963-ban egy francia vonaton utazva, egy francia újságból szereztem először hírt Octavio Paz Napköve című költeményéről. A rövid recenzióból éreztem, hogy ez az, ami „nekem kell”. Megszerezve a könyvet, amely az először 1957-ben megjelent Piedra de Sol kétnyelvű (eredeti és franciára fordított) szövegét tartalmazta, nem csalódtam; úgy éreztem, annak az időnek egyik legnagyobb költeményét tartom kezemben. Két évre rá folyóiratban és a Magyar Helikonnál megjelent kis kötetben közöltem a vers fordítását, egy kis tanulmány kíséretében. Paz akkor Mexikó delhi nagykövete volt. Megtörtént az a (magyar külképviseleteknél ritka) csoda, hogy – tudtom nélkül – átadták a költőnek e kis könyvet, mi több, lefordíttatták számára a kísérő tanulmányt. Ezt köszönte meg hozzám írt első levelében Octavio Paz; ezzel kezdődött máig tartó, az utóbbi időben megritkult levelezésünk. Később, 1981-ben személyesen is megismerkedtünk La Ciudad de Mexicóban. Paz azóta (nemzeti és nemzetközi díjakkal is – Neustadt Prize, Cervantes-díj stb.) elismerten a legnagyobb élő mexikói, sőt latin-amerikai költő (Neruda és Borges halála után).

A labirintus – Paz korai híres esszéje a „mexikóiságról” (El laberinto de la soledad. Mexikó, 1950).

A Petőfi-vers, amit tanulmányomban idézek: Fa leszek…

Rose des VentsSzélrózsa címmel megjelent válogatott versfordításaim kötete, amely szintén tartalmazza a Napkövé-t és a költő egyéb verseit.

Róla szóló tanulmányom valóban megjelent a Diálogos című folyóirat 1967-es évfolyamában.

Paz később maga is fordított az én verseimből (O. P.: Versiones y diversiones. Joaquin Mortiz. Mexikó, 1974).

 

 

André Frénaud

 

Kedves Georges-om!

Igen, október 18-án érkezem Jacqueline-nal, ahogy ő már meg is írta, valamikor napközben… Most csak annyit mondhatok: valószínűleg sokkal korábban hét óránál, amikorra a Hungária-beli vacsorát terveztük, ebédre, ha lehet. Majd még pontosabban is meghatározzuk az útitervet, de nagyon szeretnék Salzburgban is eltölteni egy napot, útba esik.

Hallom, Eugène meg Deguy írt egy-egy speechet, ők majd méltóképpen képviselik a francia költői ékesszólást, tudja, hogy tőlem ugyan nem várhat beszédet, mert nyilvánosság előtt szörnyű zavar kerít hatalmába, és nem tudom leküzdeni. Hanem annak örülök, hogy viszontláthatom magyar költő barátaimat, s a legközelebbiekkel folytathatom azt a sokrétű, sűrű baráti párbeszédet, amelybe még szegény Gara ösztönzésére oly sok éve belekezdtünk.

A közeli viszontlátásra, kedves Georges-om! Baráti üdvözletem Marianne-nak is, Magának is

A. Frénaud

 

Szívélyes üdvözlet Garainak.

 

André Frénaud 1966-os levele A Költészet Napjai Budapesten elnevezésű költőtalálkozó előkészületeire vonatkozik. – Szegény Gara – az akkor nemrég öngyilkos lett Gara László, a magyar költészet feledhetetlen párizsi propagátora, Frénaud-nak is jó barátja. – Garai (Gábor), a költő, ugyancsak részt vett a költőtalálkozó előkészítésében.

 

 

Fülep Lajos

 

69. IX. 10.

Kedves Somlyó kollega,

igen nagy örömet szerzett könyvével, duplát – az egyik, hogy megírta, a másik, hogy elküldte. A másodikban telepathia lehet, – amióta „szép-nemszép” cikke megjelent, gyakran gondolok Magára, a nekem járó folyóiratokat átnézésük után tovább szoktam adni ifjaimnak, ezt a két számot tartogatom, ha valamilyen baj miatt megint cikket kényszerülök írni, s ha megírom, amire gondolok, utalni fogok rá; rég olvastam ilyen jó, okos „nemszép-szépet”.

S ha most in signo Milani ilyen személyi közelbejutottunk egymáshoz, idemásolom – amennyire tudom a sorok eredeti elosztása szerint – a Látomás és indulat dedikációját, gondolom, érdekelni fogja ez a reliquia:

 

Démoni barátomnak,

a bajkeverőnek, – Fülep Lajosnak,

a határtalannak,

minden határt, korlátot és kerítést széttörőnek és átugrónak,

a Düh Prófétájának,

a Harag Istenének,

szeretettel és irigy barátsággal

szegény és szomorú barátja:

Füst Milán.

Budapesten, 1948. június 17-dikén.

 

Mikor utána az egyetemen találkozva vele, azt mondtam neki róla: „Remekmű, életed egyik fő műve!” – fölragyogott: „Ugye, ugye?” – a könyvre értette.

Látja néha Erzsi asszonyt? Ha igen, kérem, adja át neki tiszteletemet. Csodálatos asszony! hosszú életemben aligha láttam hozzá foghatót. A mondás szerint „lakva ismerni meg valakit.” Hát ’43-ban Gyomára, Kner Imréhez menet néhány napig náluk laktam, volt alkalmam megismerni. Helfer – nomen est omen.

Végül pedig, bár tudom, bosszantani fogja, megírom, hogy a nekem küldött könyvében a 224. lap után 9 lapon nincs nyomás – megírom, mert bizonyára nem ez az egyetlen ilyen példány, tehát a többit meg kell nézni. Nyomdáink [olvashatatlan szó] megparancsolja a nekik adott szöveg betűinek, sorainak etc millimétereit, ők pedig ilyen gerendákat nem látnak – és hányszor!

A könyvet hálásan köszönve, szívből üdvözli

Fülep Lajos

 

A könyv, amit Fülep Lajosnak küldtem: Füst Milán. Emlékezés és tanulmány (Szépirodalmi, 1969). A cikk, amelyről szó van, akkoriban jelent meg az Új Írásban, A szép- és nem-szépirodalom címmel, és tárgya – főként Ady, Németh László és a fiatal Kölcsey példáján – Németh László szavaival „a zsenikre beállított” magyar irodalomszemléletét bírálta. Fülep nem sokkal később meg is írta tervezett cikksorozatát a Magyar Nemzetben, és ígérete szerint utalt az én cikkemre. – In signo Milani – Milán jegyében. – Helfer – „Erzsi asszony”, Füst Milán özvegyének leánykori neve; német jelentése: „segítő”.

 

 

Pablo Neruda

 

Isla Negra, 1973. március 14.

 

 

Somlyó György úrnak

Kútvölgyi út 33.

Budapest, XII.

Magyarország

 

Kedves Somlyóm,

Judith megírta, hogy kicsit szomorú vagy, és azt hiszem, egy félreértés miatt. Hallottam valakitől, hogy Párizsban voltál, most tudtam meg, nemrég. Mi sem lett volna számomra nagyobb öröm, mint megölelni téged és együtt lenni veled, nemcsak költői érdemeid miatt, hanem a kettőnk barátsága miatt is, amire soha semmi nem vetett árnyékot.

El kell mondanom neked, hogy utolsó párizsi évem alatt háromszor operáltak meg, és majdnem mindig feküdtem, kétségbeejtő állapotban, transzfúziókat kaptam, ápolónők voltak körülöttem, majdnem az egész idő alatt.

Erről semmit sem volt szabad mondani azoknak, akik a követségen kerestek, még a titkárnők sem tudták, mi a helyzet, az volt az utasítás, hogy mindenki előtt tagadjanak le.

Csak arra volt erőm, hogy olykor egy-egy hivatalos rendezvényre elmenjek, de az egészségem egyre romlott, míg végül kénytelen voltam lemondani követségi megbízatásomról. Ezért nem is megyek már vissza Európába.

Remélem, most, hogy megírtam a teljes igazságot, eloszlanak a kételyeid, melyeket talán az okozott, hogy nem tudtad, mire gondolj, akárcsak más jó barátaim.

A jövő év júliusában az Állami Egyetem és a Katolikus Egyetem találkozót szeretne rendezni költészetem legjobb ismerőinek, és nagyon örülnék, ha ezzel kapcsolatos magyarországi tapasztalataidat megismernék Chilében. Kérlek, írd meg, el tudsz-e jönni ebben az időben, és hogy a jegyedet meg tudod-e oldani, mivel itt-tartózkodásod összes költségét az itteniek fedeznék.

A régi szeretettel ölel

Pablo Neruda

 

Neruda levele fél évvel a halála és a demokratikus Chile eltiprása előtt íródott. Akkor még reménykedett benne, hogy a demokratikus Chile és ő maga is megéri 1974 júliusát, amikor is hetvenedik születésnapját országos ünnepség köszöntené, „Neruda-kollokviummal” és külföldi vendégekkel. Erre szól a (majdnem fiktív) meghívás. – A levélben érintett és tisztázott félreértést és hátterét itt nincs helyem taglalni. Csak arra kellett gondolnom, hogy a nagykövet és Nobel-díjas már nem az a Pablo, akit csaknem egy negyedszázadon át oly közeli barátomnak tudhattam.

 

 

André Velter

PIANO BAR

 

Somlyó Györgynek

Hány ismeretlen messzi táj
miről álmunknak sincsen álma már

cigarettafüstbe
borulva múlik így az este
míg az ujjak alól egyszer csak
a lehangolt idő összhangja pereg

egy lány belép egy lány kimegy
szívverésük ajtócsapódás
a nap hozza a nap viszi
a holt szerelmek siratóját

éjféltájt szétválnak a kezek
a fehér vállú zongora
egy másik távollét hideg
fuvallatába beleborzong

vágy játéka tétnélküli játék
egyetlen árva hang elég
hogy eloszoljon holnapig
a kisértet s zenekisérete

az élet semmi semmi már
csak egy édes vereség remegése
szellem és remény között
sötétség s éjszaka közt

refrénnek ott egy féldeci
egy fine à l’eau egy korty fehér bor
ez a történet már nem az
mely az árnyak sorsára jutott

egy lány kimegy egy lány belép
szívverésük ajtócsapódás
hozza a nap viszi a nap
a holt szerelmek siratóját

s álmosság fogadja a hajnalt
s álmatlanság búg feledést.

Somlyó György fordítása

 

 

André Velter fiatal francia költő, a France Culture párizsi rádióállomás költészeti szerkesztője. A vers L’Arbre-Seul (Az Egy-Fa) című kötetében jelent meg (Gallimard, Párizs, 1990).

 

 

Rafael Alberti, Octavio Paz és Pablo Neruda levelét Székács Vera, André Frénaud levelét Pór Judit fordította.