TÉRZENE, RÁCSOKKAL

 

Bertók László: Kő a tollpihén
Orpheusz, 1990. 90 oldal, 60 Ft

 

A szonett maga az értékőrzés; írása egyszerre demonstrálja a mesterség tiszteletét és az egyre kevésbé kimondható nevű földrészünkhöz tartozást. „Un sonnet sans défauts vaut seul un long Poème”, egy hibátlan szonett Boileau szerint hosszú költeménnyel ér föl. E forma – sőt, a szonettkoszorú – újabban tapasztalható népszerűsége erős kísértés a kritikus számára; nem egy cikk dicsőítette vagy kárhoztatta az önként vállalt korlátozottságot, „szabad szolgálatot” a konkrét művek helyett. Mivel nem szívesen tévednék efféle ideologikus mellékösvényre, csak annyit teszek itt szóvá: ez a szonett már nem egészen az, amit a Napkirály esztétája hibátlannak talált volna. A nyolcadik, vagy, mint Shakespeare-nél, a tizenkettedik sor után mind gyakrabban marad el a tartalmi váltás (ellenpont vagy konklúzió); egynemű hangulat, homogén érzés festésére használják a formát, „okai helyébe más okok lépnek… a formából egy véletlen, nem lényegéhez tartozó élvezet származik”. Az idézet forrása, Popper Leó kétségtelen túlzással minősítette giccsnek a hasonló apró visszaéléseket – inkább pazarlásról van szó: a „hangulat-szonett” nem adja vissza a kikalapálására fordított energiát.

Bertók László nehezen túlbecsülhető erénye, hogy csak néha enged e divatnak (például: A tüdőben a zúzmara); a nyolcvanegy szabálytalan tagolású, szimultán ritmusú vers többsége klasszikus szépségű, zárt kompozíció. Ha mégse mindegyik győz meg arról, hogy szonett akart lenni, annak oka a képalkotás egyenetlenségében rejlik.

Új kötetében merész fordulatokra – a maguk helyén nemegyszer stílustörésre – bukkanhatunk: „teli tüdő a végtelen / mézlik az Úristen lába” vagy „toporog a kör közepén / mint a temetőben a vicc…”.

(Hasonló irányú változást figyelhetünk meg a többé-kevésbé a Jelenkorhoz kötődő „pannon” líra más jeles képviselőinél: Tolnai Ottónál, Parti Nagy Lajosnál is. Szívesen tanulnak egymástól: biztató előjel azok számára, akik szívesen látnák Baranya központját a „magyar Krakkó” kitüntető státusában. Kétségkívül közéjük tartozik szenvedélyes lokálpatriótaként ismert szerzőnk is.)

Hasonló képei segítségével Bertók igen nagy – az egész versen át nehezen tartható – tömörséget ér el, a forma üresen maradt részeit így kénytelen hígabb anyaggal tölteni föl. Eljárását ritka pontossággal írja le az ars poetica-értékű Ahogy botorkálsz magadig: „…az utolsó szóig kitarts / a többi tégla meg habarcs…”. A tömörség és hiány váltakozása indokolja, hogy az egyébként találó Kő a tollpihén helyett a Rácsok között a térzene címet is lehetségesnek érzem.

Térzenejellegét a nyersanyagként használt közhelyek adják: számos bölcs szólást idéz fel és forgat ki („ha az Úristen itt lakik”; „számoljon előbb háromig”; „a nyele a fejsze helyett” stb.). A játék mögött nosztalgia is rejlik egy kultúra és értékrend iránt, melynek talán ezek az utolsó eleven részecskéi. A költő minduntalan visszatérő, meghatározó élménye a végnapjait élő hagyományos paraszti közösségben töltött gyermekkor, a rend tapasztalata. Emberi csinálmány volt, világnézet és erkölcsi erő, de ő a világ egyetemes rendjének, kozmosznak vélte (A világnak négy sarka volt). Innen származik felfogása; túl hat és fél önálló köteten (utóbbi a Zöld pajzs alatt című válogatás), már többen megírták róla, hogy platonikus realista. A jelenségek világa (szerinte krízis színhelye) mögött feltételez egy mélyebb realitást: a látszat és valóság, spleen és ideál – kő és tollpihe – fogalompárjaival körülírható kettősségben gondolkodik: „…van a valóság s van a tény / a köztes űr a gondolat […] és senki nincsen a helyén / csak a szótárban a szavak”. (Állunk a világ közepén) A költészet híd, a rejtett dolgok megismerésének eszköze, a világharmónia pótszere. Ez indokolja finom pátoszát, mit kellő lemondás, kétely ellensúlyoz. (Mintha gyorsan eloltanánk, Valaki néz a rácson át – figyelemre méltó darabok!) Eszközei szempontjából mindegy, az egyéni vagy a nemzeti tudatról ír-e; az említett kettősség közösségi indíttatású munkáiban is fönnáll. (A legjobbak közül való a Csak be kellene vallani.)

Akár egyetértünk vele, akár elvetjük világ-szemléletét, tagadhatatlanul sugároz valami biztató kegyelemféleséget; ahogy Tandori fogalmazta, „emberileg is jobban megvagyunk általa”. (Jelenkor, ’80/3.) Nem könnyű hát Bertókot elfogulatlanul szemlélni, és különösen nem a gyengéiről szólni; van pedig újabb műveiben egyféle (a „pannon” hagyományból némileg kirívó) homályosság. A gondolati tartalom terhét okolhatjuk, amiért a merész képek elvontabbak is a régebbieknél, az érzékeknek kevesebbet adnak. Ezért nem helyezném a továbblépést jelentő kötetet A kettészakadt villamos fölé. A látszat és jelenség ezúttal egybeesik: igazi költő valódi versei – de úgy sejtem, még innen a pálya csúcsán.

 

Hajdú Gergely