Villányi László

FAUN

 

Az igazsághoz hozzátartozik, sokáig
én sem tudtam a csapat létezéséről:
túltengő szemérmességem gátolt abban,
hogy legalább önmagamnak beismerjem,
miféle tisztséget viselek kezdetektől;
kiszaladnék a világból, ha kiderülne,
szüntelenül formálom a válogatottat,
egyre gazdagabb, finomodó fantáziával,
s bár edzőtáborról álmodni sem merek,
új tehetséget adhat egy érettségi tabló;
a játékosoknak nincs egyforma szerelésük,
ám van valami közös jelleg öltözékükben,
s túl ezen, ha netán levetnék, akkor is
összetartoznának szemük, hajuk, nevetésük,
mellük, bőrük, fenekük, járásuk okán;
a játéktér az egész város, nappal és éjszaka,
a csapat tagjai bennem ismerik meg egymást,
elég, ha feltűnik egyikük, rögtön köréje
teremtődik a többi, bárki, bármikor szabadon
improvizálhat, nem sínyli meg a csapatjáték;
de rossz napokon hiába kóborolok, nem jön
egyikük sem, és a kétségbeesés feloszlott
csapatot lát, ilyenkor felötlik, mi lenne,
ha mégiscsak elsuttognám, ha előállnék:
kisasszony, ön bekerült a válogatottba;
jobb, jobb titokban élvezni a cseleket,
némelyikük cinkos mosolya úgyis elárulja,
sejt valamit, de tőlem taktikát nem kap,
mert mit felelnék neki később, évek múltán,
ha véletlenül a kezdőcsapatról kérdezne?