Tandori Dezső

MÉGIS, MÉGSE

 

Mégse ülhettem volna ott alkony-utánig, éjig az Eisenbach mellett

– mégis, ültem ott délelőtt valami avar-köze farönkön;

mégse mehettem volna el mindennap abba a csarnokba, múzeumba

– mégis, a szomszédos piacot is láttam, sok galériát is;

mégse úszhattam volna át a váratlan-széles folyót örömemben

– mégis, annyira megörülhettem, hogy ilyen szép habos-széles;

mégse vásárolhattam volna még tíz tollat, húsz könyvet, két sálat

– mégis, olyan madaras és medvés naptárakat hoztam, olyanokat;

mégse vehettem volna meg a következő nap idejét semmin

– mégis, megvett egy napfény kisütésen egy utca, egy katedrális;

mégse reggelizhettem volna kétszer, csak hogy élvezzem a kilátást

– mégis, meglepő elfogadható volt nekem az idegen étteremtér;

mégse akarnék rögtön visszatérni, a mulasztásokat pótolni

– mégis, van egy ilyen tervem, nem hiszem, hogy teljesség volt;

mégse utazhattam volna szanaszéjjel, mikor az a kevés időm volt

– mégis, kimentem a főpályaudvarra, néztem az indulásidőket;

mégse ehettem volna örökké sült gesztenyét, szalmakrumplit

– mégis, jó érzés volt, hogy az ő gesztenyéjük is kukacos;

mégse örülhettem volna, hogy ilyen sokáig távol járok tőlük, itthonról

– mégis meglepett, hogy ők távollétemet ilyen jól bírják;

mégse voltak azok a madarak, akik rám szálltak, az én verebeim

– mégis, ott egyszerre négy-öt veréb vagy más szállt kezemre;

mégse mondhatnám, hogy valakik városnegyedét megismertem

– mégis, már láttam, hogy itt jártak ők, valahol ott jártak;

mégse érezhetem, hogy bárhol is jártam, ki tudja, hol voltam

– mégis érezhetem, jártam, ki tudja, hol.

Ha élne Szpéró, tudom, minden napom itt telne, nem volna mégis,

nem volna mégse… És mégis: hát mégse mondhatom ezt se, így

mondhatom ezt is: itt van még Samu, itt van Icsi, itt van Alíz,

és itt van Mokka, ők fő lények; és kik a melléklények? Egy Tutu,

félszemű-félszárnyú zöldike, akire hajnalban odahajolhatsz,

tudsz vele beszélni, nehezen mozdul, hát méltóságteljesnek

látszik, nagy mohóságát megőrizte sérülten is, zabál, követel,

sziszeg, megcsíp, van „mégis-és-mégse”, és Bachot hallgatnak

a kazettás magnón, hallgatja a kazettás zenét, mit fölteszek,

Samu, a veréb, és Icsi, a cinke, és énekelnek rá. Mégis és mégse,

velük és tőlük távol, az idők így össze vannak nőve, azzal, hogy

szétnőni látszanak. Most megfordítom a kazettát, és fürdővizet

is kellene adni nekik, és Alízt, aki sánta, a kezemre kellene venni.

Mégis, írom ezt tovább, mert mégse számít pár perc elmúlta.

Nem számít, éjszaka, mikor lebukik egyikük, lóg fél-láb a rúdján?

Nem számít, hogy ott ültem délelőtt valami avar-köze farönkön?

Mégis, ott ülhettem volna éj idejéig, előre láthattam volna,

a vége ez lesz; nem számít, meghal, de volt, mint a csarnok

melletti piac, a múzeum melletti falépcsős galéria a padlás

terében, váratlanul; nem számít, hogy nem a főbb dolgok voltak stb.

Mégse hasalhatnék Szpéróval vállamon, Utrillo-albumot nézve

– mégis, hasaltam vele itt délelőtt-hosszat;

mégse állhatnék egész nap csak Alizzal, csipkedje ujjam

– mégis, itthon kell lennem, hogy olykor az ujjamon álljon;

mégse alhat Samu a vállamon, hajam nem növeszthetem neki, fürödne

– mégis, ma délután is majd így ülök, fejem billentve alszom.

Mégse haltak meg mind, akik meghaltak: Szpéró, Éliás, Pipi, Poszi

– mégis, meghal majd Alíz, Samu, Mokka, Icsi, Tutu, meg, mind;

mégse halhatok utánuk, nem is kedvelném a föld semmi ily módját

– mégis, utánuk halok, s a napfény és indulásidőpont után stb.

Mégis olyan lesz, mintha lettem és nem lettem volna, volt mindez mégis

– mégse lesz olyan, mintha lettem volna és mégse.