Podmaniczky Szilárd

TÜNDÉRPOCAK

degesz

 

A Mű és az ellipszis kötelesség-
szerűen kerülik egymás kioltását

 

Világos, a hétköznapi ember fű-
nyírókesztyűje és az expresz-
szionista festők eleven nőalakjai
szöges ellentétben volnának.
Ám ha ugyanez a kesztyűs kéz,
alulról fölfelé, a pincérlányok hosz-
szú ovális tálcákon körbehordozott
citromszeletei felé célozgat,
a festők az egyetlen nő bódulatában
sok jó színfolttal gyomruk levi-
táló rekeszeit feltöltve, akaratuk
ellenére megkérdik: ki ez az ember?
Lehet-e más színben és méretben?
Ez a lány kövér. Talán a hentes lánya.
(Távoli barátom türelmetlenül szakított
félbe. Azért dolgozol ennyit, mert a
munka szabaddá tesz?, és röptében kap-
kodta a felé röpülő spagettiszálakat.)
(Aztán a szomszéd asztaltól egy 50-es
kopaszodó dzsigoló belebámult a kéziratba:
„Végtelenül örvendünk, a lányom is,
én is, hogy ilyen asztalszomszédunk van,
mint maga.”) (Csakhogy ilyen körülmények
között képtelen voltam befejezni
a tündérpocakról szóló versemet. Meg-
kérdeztem Beát, jóllakott-e, és hogy
tényleg szerelmes-e még a bota-
nikus fiába, aki minden télen
egy Bea nevű hóembert rajzol
a panzió párás gongjára. Bea nem
válaszolt, mégpedig a következő
módon: )

Hát jól gondoltam, ha a hétköz-
napi ember kesztyűs kézzel bánik
egy tündérrel, az előbb-utóbb
pocakot ereszt, s még az expresz-
szionista festők sem kívánják
jobban, mint egy citromszeletet.
Satöbbi satöbbi, mely valami
tehetetlen dühre vallott,
de valójában csak az a nyomo-
rúságos bélszín aggasztott, amit
Bea a spagetti után gyömöszölt
magába, hogy belekeverjen olyas-
mibe, amihez egy férfinak semmi köze.
Majd lesz egy nap, mikor odaintem
a pincért, és a számlát kérem,
fizetek, ostobaság,
fölveszem a fűnyírókesztyűt.