Nyíri Kristóf

TÖRTÉNETI TUDAT AZ INFORMÁCIÓ KORÁBAN

 

Napjaink mindennapi eszmevilágában s a modern elméleti gondolkodásban egyaránt uralkodó amaz – explicite többnyire nem megfogalmazott – föltételezés, hogy nincsen ép társadalom valamiféle történeti emlékezet nélkül; hogy a társadalom normális jelenéhez hozzátartozik múltjának tudata; hogy közös emlékek híján a társadalom mintegy szétesne, tagjai között nem állna fönn szolidaritás.1 Ezzel a föltételezéssel ütközik az a mondhatni posztmodern fölfogás, mely szerint a társadalmat nem különös tudattartalmak – tehát mondjuk nem is a közös múlt tudata – tartják össze, hanem egyáltalán a tagjai közötti közlés-közlekedés, az áruk, szolgáltatások és kivált az információk cseréje. A társadalom: kommunikációs közösség,2 ahol is a kommunikáció keretének a múlt dimenzióját nem föltétlenül kell tartalmaznia. S éppen az információ kibontakozóban lévő korszakával, az elektronikus, audiovizuális, komputer irányította kommunikáció korával kapcsolatban állítják egyre gyakrabban, hogy az nem szorul a mondott dimenzióra. Ezt az állítást szeretném valamelyest közelebbről megvizsgálni. Előbb azonban az emberi kommunikáció technológiájának korábbi szakaszait veszem röviden szemügyre.

A társadalmi tudás megőrzésének és átadásának története – a kommunikáció technológiájának története – négy nagy szakaszra osztható,3 úgymint először az elsődleges szóbeliség, másodszor az írásbeliség, harmadszor a könyvnyomtatás és negyedszer az ún. másodlagos szóbeliség, illetve az elektronikus információföldolgozás szakaszára. Elsődlegesen szóbelinek mondjuk azt a kultúrát, melyben az írás technikája még egyáltalán nem vagy csak egészen kezdetleges módon játszik szerepet mint emlékezettámasz, aide-mémoire – mondjuk az inka csomóírás. Az elsődlegesen szóbeli kultúrában a szó kizárólag mondott és hallott; a társadalmi tudás könnyen memorizálható formulákban, autoritatív szövegek állandó ismétlése, áthagyományozás által rögzül. A hagyomány funkciójából adódik, hogy igazságtartalma nem vonható kétségbe – hiszen a kétely a közönségnek, a hallgatónak éppen azt a teljes odaadását rombolná szét, amely nélkül a hallottak bevésése csak hiányosan mehetne végbe. A közvetített szöveg kétségbevonhatatlanságát a nemzedékről nemzedékre történő változatlan továbbadásnak, sőt a végső soron isteni eredetnek a fikciója törvényesíti, s az ünnepélyesség és ritualitás elemei teszik hangsúlyossá.4 Valójában azonban a hagyomány változatlan továbbadása merőben diszfunkcionális volna – illetve adott esetben ténylegesen az –, hiszen az ilyen továbbadás a társadalomnak új körülményekhez való alkalmazkodóképességét nehezítené, illetve nehezíti meg. Ha a hagyománynak, vagyis az orális tudásmegőrzésnek és -közvetítésnek a flexibilitását bizonyos körülmények – részleges-kezdetleges átírás valamely prealfabetikus jelrendszerbe, egy merev művelődési elit uralma – lényegesen csökkentik, úgy egyfajta kognitív vakság lép föl az esetleg változó jelennel szemben, vakság, mely végül az adott kultúra hanyatlásához vezet.5 A funkcionális hagyomány ehhez képest önszabályozó intézmény: tartalmában a jelenhez alkalmazkodik.6 Ez azonban azt is jelenti, hogy a hagyomány nem közvetítheti a múltnak a mi értelmezésünkben vett objektív képét, sőt történelmi múltat mint olyat egyáltalán nem ismer. Eric Havelock úgy fogalmaz, hogy „a jelen tradíció felöleli a múltat s a várakozások szerint a jövőt is: a nyelvezet, melyben e három periódus bemutatásra kerül, azonosságukat jelzi, nem pedig különbségüket”.7 Az individuum az írásbeliség előtti társadalom viszonyai közepette, írja klasszikus tanulmányában Jack Goody és lan Watt, „a múltat szinte kizárólag a jelen szempontjából látja…”.8 A hagyományos tudás történetietlen, a múlttal szemben vak.

Ehhez képest az írásbeliség – az a technológia, amely először teszi lehetővé a kimondott szó rögzítését, különböző szövegek egybevetését, a kijelentések időbeliségének, azonosságuk, illetve különbözőségük kérdésének fölvetését – az ellentmondás és a koherencia eszméjéhez, kritikus-racionális gondolkodáshoz vezet. Az írásbeliség keletkezése s kivált az alfabetikus görög írás kialakulása tette első ízben lehetővé a kimondott gondolat pontos, tárgyiasított képviseletét, s teremtette meg ezzel a megismerő én ama távolságát önnön tudati tartalmaihoz, ama szellemi teret, melyben a fogalmiság s a reflexió egyáltalán kibontakozhat. Csak az írás által válik el legenda és tény, mítosz és megismerés, alakulnak ki a történelmi érzéknek s a történeti távolságérzékelésének kezdetei. A szóbeliségről az írásbeliségre való áttérés ismeretfilozófiai szemszögből föltétlenül döntő lépés, mellyel, az 1960-as évek óta, rohamosan gyarapodó irodalom foglalkozik. De már Oswald Spenglernél fölmerül a gondolat, hogy az írás „egészen új beszédmód”, és „az emberi tudati viszonyok teljes megváltozását” jelenti, amennyiben „megszabadít a jelen kényszerétől”. „A beszéd és a hallás”, írja Spengler, „csak közelségben s a jelenben megy végbe… Az írás a messziség nagy szimbóluma, tehát nem csak a tágasságé-távolságé, hanem úgyszintén s mindenekelőtt a tartamé.9

Ezen új tudat teljes kibontása ugyanakkor a könyvnyomtatás korszakára vár. A kéziratok kora még túlnyomóan szóbeli; az írott szöveg nehézkesen állítható elő, és drágán szerezhető be, s inkább az orális kommunikáció végpontját és mindenkori új kezdetét jelenti, nem pedig helyére lép annak. Ha tehát nemcsak az európai középkorra, hanem a korai újkorra is jellemző, hogy – miként Reinhart Koselleck írja – „a nemzedéki egység mélyéből” élt,10 úgy ez nemcsak a kiszámíthatatlan történeti események tapasztalatának s a gyökeres technikai változásoknak Koselleck által fölemlített hiányából adódik, hanem mindenekelőtt ama kommunikációs technológiából, ti. a (végéhez közeledő) kéziratkultúrából s a korai könyvnyomtatásból,11 mely a tanulási folyamaton belül nem tette lehetővé a nemzedékek elválását.12

Ehhez képest a tipográfia korszaka nemcsak az önálló művelődés lehetőségét teremti meg, hanem a könyvek, a megbízható-azonos textusok gazdagságával, standardizált időrendjeivel és természeti-földrajzi osztályozásaival az egységes tudomány s egyáltalán a kumulatív-kritikai tudás, a haladás eszméje s a modern történeti tudat lehetőségét is. Mint Elizabeth Eisenstein The Printing Press as an Agent of Change: Communications and Cultural Transformations in Early-Modern Europe című könyvében megállapítja:„Nyilvánvaló, hogy a gazdagabban megrakott könyvespolcok megnövekedett lehetőséget kínáltak különböző szövegek tanulmányozására és összehasonlítására. Már azáltal, hogy több szétszórt adatot tettek hozzáférhetővé, hogy megnövelték az arisztotelészi, alexandriai és arab szövegek kibocsátását, a nyomdászok ösztönözték ezen adatok rendszerezését. Némely középkori partvonaltérkép már régóta pontosabb volt, mint számos antik megfelelője, ám kevesen pillanthatták meg akár ezt, akár azt. Amiként különböző régiókból és korszakokból származó térképek kapcsolatba kerültek egymással az atlaszok kiadási munkálatai során, akként kerültek össze tudós szövegek bizonyos orvosok és csillagászok könyvtáraiban. Az ellentmondások láthatóbbá váltak; az eltérő hagyományokat nehezebb lett összeegyeztetni… Mielőtt számot próbálnánk adni a haladás »eszméjéről«, jobban tesszük, ha alaposabban megszemléljük azt a másolási folyamatot, amely nemcsak javított kiadások sorát tette lehetővé, de a rögzített adatok állandó felhalmozását is. Mert úgy látszik, hogy a folyamatos változást az állandóság indította el. A réginek megőrzésével… kezdetét vette az újnak tradíciója. …a kommunikációs váltás évszázaddal vagy többel előzi meg… a modern történeti tudat kibontakozását… A múlt nem kerülhetett rögzített távolságba, ameddig az egyöntetű tér- és időbeli keret nem épült fel.”13

A történeti tudat – annak világos tudata, hogy a múlt a mától lényegileg különbözik – magában foglalja, Gadamer szavaival, „a jelennek minden történeti hagyománytól való elvi távolságát”14, ez a tudat ugyanakkor alapvető (nyilvánvalóan: túlzott) szkepszist jelent bármiféle történeti tapasztalat hasznosíthatóságát illetően is. A történeti tudatnak és a haladás eszméjének kialakulását Koselleck, kinek klasszikus elemzéseire itt valamelyest részletesebben kell hivatkoznom, ezzel a képlettel jellemzi: „a tapasztalattér határai és a várakozáshorizont elválnak egymástól”. „Csaknem szabállyá válik”, írja, „hogy az összes eddigi tapasztalat sem zárhatja ki a jövő másneműségét.”15 Koselleck a francia forradalom egyik kortársát idézi, aki szerint amaz esemény „a világ számára olyan tünemény volt, mely minden históriai bölcsességből gúnyt űzni látszott, s naponta új jelenségek fejlődtek belőle, amelyekre vonatkozóan a történelem egyre kevésbé hagyta magát faggatni”.16 „Az áthagyományozott történeti tapasztalatot”, írja Koselleck, „a várakozásokra immár nem lehetett közvetlenül kiterjeszteni… Ehhez a politikai-társadalmi helyzethez a XVIII. század végétől kezdve további társult: a technikai-ipari haladás… A tudományos találmányok és ipari alkalmazásaik általános tapasztalati igazságává lett, hogy tőlük új haladások várhatók, anélkül azonban, hogy előre kiszámíthatók volnának.”17

Koselleck azt a tételt állítja föl, „hogy az újkor során a tapasztalat és a várakozások közötti különbség egyre nagyobb lesz, pontosabban, hogy az újkor csak attól kezdve fogható fel új korként, midőn a várakozások egyre jobban eltávolodtak minden addig szerzett tapasztalattól. … Mind a politikai-társadalmi, mind a tudományos-technikai haladás megváltoztatja, mert fölgyorsítja, az életvilág időritmusait és időszakaszait”.18

A kor ezen történeti éléslátása ugyanakkor fölvilágosító illúziókkal párosul, s egyfajta antropológiai vaksághoz vezet.19 Mert hiszen múlt és jelen között persze mély folytonosság áll fönn. A modern életvilágnak is vannak preliterális, nem írásos és egyáltalán nyelven kívüli síkjai. Preliterális a kisgyermek szocializációja; nem írásos a kommunikáció az egyes ember és primércsoportjai között.20 Egészen vagy részben nyelven kívüliek a technikai objektivációk, eljárások, készségek, melyekről Hajnal István azt állíthatta, hogy „igazi újítás” éppen ezek körén belül jön létre.21 Amennyiben az írás a tiszta ész irányában való elfogultsághoz vezet, s ezzel eltávolodik az oralitás és gyakorlat síkjaitól, valóban rendelkezik amaz, a reális életvilágból kiszakító, elidegenítő hatással, melyre már Platón fölfigyelt, s mely hatásnak – ismeretfilozófiájában – mindazonáltal áldozatul esett. A teljesen kibontakozott írásbeliségből azután egy másfajta ismeretbeli elidegenedés is fakad, amennyiben ti., miként Goody és Watt írja, „az irodalmi repertoárnak már csak terjedelme is” azt vonja maga után, „hogy a repertoárnak az a része, melyet az egyes ember ismerhet, végtelenül kicsiny ahhoz a részhez képest, melyet a szóbelileg hagyományozott kultúra egyede sajátíthat el. A puszta tény, hogy az írásbeliség társadalma nem bír a felejtés valamilyen rendszerével, »strukturális amnéziával«, lehetetlenné teszi, hogy az egyes egyének oly átfogóan részesedjenek a kulturális hagyományból, mint amennyire ez a nem írásbeli társadalmakban lehetséges”.22

Ebből a perspektívából, a „társadalmi amnézia” hiánya felől értelmezi Goody és Watt Nietzschét, aki úgymond „»bennünket, moderneket« »két lábon járó enciklopédiáknak« nevezett, kik képtelenek vagyunk a jelenben élni és cselekedni, s megszállottjai vagyunk ama »történeti érzéknek«, »mely minden elevent károsít s végül tönkretesz, legyen az ember, nép vagy kultúra«.23 Világos, hogy ez a diagnózis leginkább a könyvnyomtatás korára érvényes. Klaus Haefner szép megfogalmazásában: „Az információs robbanás a maga napi tízmillió oldalnyi nyomtatott és kiadott” – mostani szaporulatával az egyes embert információs környezetének viszonylag esetleges szegletébe sodorta…”24 Hadd foglalom össze: a kognitív vakság három válfaja rajzolódik itt ki. Először az, mely egyáltalán az írás megismerésbeli hatásából adódik: vakság a gyakorlati tudással, a készségekkel és ügyességekkel szemben. Másodszor az egyes ember viszonylagos információdeficitje, mely az írásbeliséggel áll elő, és a könyvnyomtatás korszaka során egyre súlyosabbá válik. Harmadszor a képtelenség arra, hogy múlt és jövő között közös vonásokat fedezzünk föl, s ezzel a jelen számára a múltból tanulságokat vonjunk le. A történeti tudat, a könyvnyomtatás kultúrájának sajátos tudata, ebben az értelemben jelenvakságtól szenved – melyben azonban a történettudománynak aligha kell egészen osztoznia.

Milyen változásokat jelent itt a komputerizáció s a számítógép-hálózatok kiépítése? Ami a gyakorlati tudással kapcsolatos vakságot illeti, e tekintetben ismeretes módon éppen a komputerekkel való foglalatoskodás egyik iránya, ti. a mesterségesintelligencia-kutatás hozta a filozófiai áttörést. Hogy éppenséggel a közönséges, mindennapi készségek azok, melyeket a számítógép a legnehezebben tanul meg – ma már a mesterséges intelligencia közhelyei közé tartozik. Az információs szakadékra vonatkozóan pedig azt mondhatjuk, hogy itt persze éppen arról a problémáról van szó, amelynek megoldása az elektronikus adatföldolgozás és a hálózatok legsajátabb célja. – Hogyan állunk azonban a történeti tudat jelenvakságával? Hogyan állunk, az információ korának hajnalán, a történeti tudattal egyáltalán?

A számítógép előföltételezi írásos kultúránkat; beütünk és leolvasunk; szövegeket szerkesztünk, és printoutokat produkálunk. S arról is hallunk, hogy az elektronika nem kiszorítja a nyomtatott könyveket, hanem éppenséggel szaporítja azok számát.25 Ám föltehetőleg mégis helyes, ha az információ korát az új szóbeliség világaként értelmezzük. Mert először is tény, hogy a komputer és a hang- és képtovábbítás, illetve -tárolás alapvető technológiái között tetemes átfedések vannak. Másodszor a komputer rendezően avatkozik a rádiók s a televíziók által ömlesztett információtömegbe. Harmadszor pedig úgy hírlik, hogy – kezdetlegesen és fokozatosan – a komputer a beszélt nyelvet is el fogja sajátítani. Mármost az elsődleges oralitás világa jelenközéppontú és múltvak volt, amiből azonban a másodlagos szóbeliségre nézve nem kell okvetlenül azonnali következtetéseket levonnunk.26 „A jelenkori szóbeliség”, hangsúlyozza Walter J. Ong, „poszttipografikus; az írás és könyvnyomtatás segítségével kifejlesztett individualizált öntudatot testesít meg, s erősebb reflektivitás, történeti érzék és szervezett céltudatosság jellemzi, mint ahogyan az preliterális orális kultúrákban lehetséges volt. …Az elektronikus, a nyomtatott, a kézzel írott és az orális médiumok által masszívan irányított tudású jelen kultúránk egyik jellegzetessége, hogy az embert elhelyezte önnön történelmében, s ezáltal az önmagát birtoklás korábban megvalósíthatatlan érzésével ruházta föl…. A ma emberének önazonosságát a múlt explicit és erősen analitikus tudása adja, nem pedig az ősei, a »holtak« iránti érzelmi elkötelezettség.”27

Föl kell tennünk azonban a kérdést, hogy ennek az Ong által fölrajzolt képnek az érvényessége vajon nemcsak átmeneti-e; hogy az információ korának technológiáiban nem lappanganak-e, mégis, olyan tendenciák, amelyek az írott, illetve nyomtatott kultúrát fölbomlasztják, kiszorítják, s kivált a vonatkozó múlttudatot alapvetően átalakítják. – Ténylegesen a komputer már legközvetlenebb szociológiai kihatásaiban is egészen tetemesen befolyásolja időérzékünket. Ha ugyanis a történeti tudat olyasfajta környezetet föltételez, amelyben az időbeli változások eléggé gyorsak ahhoz, hogy egyáltalán föltűnjenek, úgy ehhez képest a komputerizáció már ma is olyan technológiai fölgyorsuláshoz vezet, mely még a mindenkori közelmúltat, illetve közeljövőt is érdektelennek, illetve radikálisan prognosztizálhatatlannak láttatja, s ezzel az embert a jelen foglyává teszi. Hermann Lübbe számos írásában foglalkozott ezzel a problematikával28 – én itt még a számítástechnikus és klasszika-filológus David Bolterra utalnék, aki bizonyos iróniát lát abban, hogy „a komputerek és más mai technológiáink körében a haladás oly rohamos, hogy az már a történelem tagadásával egyenértékű”.29 Bolter egyébként úgy látja, hogy a komputer belső működési módja önmagában is új idő-, illetve haladásélményhez vezet. Spengler befolyása alatt egyfelől a hanyatló, illetve körben forgó történelem antik eszméjére emlékeztet, másfelől a keresztény eszkatológiára, hogy azután megjegyezze: a komputer ideje persze véges, munkamódja pedig ciklikus. „A programozás élménye”, írja, „melyben emberek milliói osztoznak, segít abban, hogy kultúránknak a haladásról – s talán magáról a történelemről – alkotott nézetei átalakuljanak.”30 Ezek a megfigyelések nem okvetlenül meggyőzőek. Ám hogy a számítógép belső ideje más, mint a mi szokásos időnk – hogy más tartama van –, az világos. Elgondolkoztató ebben a kontextusban a realtime, a „valós idő” sajátos kifejezése.

Kérdésfeltevésünk összefüggésében különös jelentősége van a szövegszerkesztés kihatásainak. A mondott szó hajlékony, ám elhangzása pillanatában elillan; az írott nyelv s még inkább a nyomtatott, maradandó ugyan, viszont merev. Ezzel szemben a komputerben tárolt szöveg egyrészt megőrzött, másrészt változó. A szövegszerkesztőre bízott nyelv, mint Richard Dimler írja, „inkább dinamikus, mint statikus, inkább képlékeny, mint fixált, inkább lágy, mint kemény, inkább rugalmas, mint merev. Ezáltal úgy látszik, mintha a nyelv sohasem érne el valamilyen végső állapotot”.31 A file-okat persze elláthatjuk dátummal, s örökre megőrizhetjük bármelyik printoutunkat – ám mindez a tipografikus kultúra reflexe. A lehívott szöveg mint olyan mindig egyidejű, nincsen történelme. Ha valamely régebbi rendszerben tároltuk, konvertálni fogjuk, nem pedig lefordítani vagy rekonstruálni. Ősrégi dokumentumok, komputerben őrizve, már nem hordják az időbeliség bélyegét. – Aligha kérdéses, hogy időtlen szövegek ilyen környezete történeti érzékünkre nem marad hatás nélkül. Pedig itt csak az egyszerű szövegszerkesztővel foglalkoztunk, nem pedig a mesterséges intelligencia körébe vágó elgondolásokkal – ama szövegek perspektívájával, mondjuk, amelyek két lehívás között megváltoznak.32

Olyan aspektusokat idéztem itt, amelyek a komputer valóságából fakadnak. Befejezésül az információ kibontakozóban lévő korszaka amaz eszményének relevanciájára szeretnék utalni, amely eszmény persze illúziót fejez ki, ettől azonban még egyáltalán nem hatástalan, s megítélésem szerint egészen lényeges módon hozzájárulhat a modern történeti tudat fölbomlásához. A mindentudás eszményére gondolok, arra az illúzióra, hogy amaz intelligens komputerekkel és világot befonó hálózatokkal gazdag kultúrában minden megcsinálható33 lesz, minden probléma megoldható, minden kérdés megválaszolható. Ez az eszmény húzódik meg a szimuláció fogalmának hátterében. A szimuláció jövőbeni eseményekre vonatkozik, miközben persze jelenlegi ismeretek alapján fut. A föltételezés, hogy a társadalmi-történelmi folyamatok szimulálhatók, éspedig hosszú távra és nagy valószínűséggel, azt a meggyőződést fejezi ki, hogy értjük a társadalmat, és uralkodunk a történelmen. Olyan beállítottságról van szó, mely szerint – hogy Koselleck terminológiáját alkalmazzam – jövőbeni várakozásainkról a mában tapasztalatokat szerezhetünk. Ez azonban olyasfajta beállítottság, mely a modern történeti tudattal tökéletesen összeegyeztethetetlen. A jövő és a jelen viszonyának illuzórikus képét sugallja. Jövővak.

Amennyiben mármost a történeti tudat esetleges elillanását az új információs technológiához kapcsolódó veszélynek ábrázolom, semmit sem szeretnék kevésbé, mint konzervatív kultúrkritikát gyakorolni. A történelem (s ezzel a múlt jelenbeli nyomai) józan-tudományos megismerésének esélyeit látom fenyegetve – emiatt aggódom. De nem táplálnék illúziókat e fenyegetés elháríthatóságát illetően sem, ha egyfajta – végső soron úgyszintén a vonatkozó technológiában megalapozott – ellentendencia nem volna itt kivehető. Éspedig annak fokozatos, tisztán praktikus-pragmatikus fölismerésére célzok, hogy a hit, miszerint az informatika nem igényelne klasszikus ismereteket, a komputerangolság nem szorulna anglisztikára, s mondjuk a helyesírás automatikusan korrigálható volna – hogy ez a hit téves volt. A bonni takarékpénztár személyzeti főnökét megkérdezték, hogy milyen elvek alapján alkalmaz új munkaerőt. „Az anyanyelv ismerete”, válaszolta, „sokkal fontosabb, mint a számtani hozzáértés.” Hasonló szellemben írja a szoftverspecialista Edsger W. Dijkstra: „A matematikai hajlamon kívül a kompetens programozó leglényegesebb adottsága az, hogy kivételesen jól bírja anyanyelvét.”34 Azt, hogy a tiszta gondolkodás világos szemantikai eszközkészletet föltételez, igazából természetesnek kell tartanunk. Kevésbé magától értetődő az a fölismerés, miszerint anyanyelvünk magabiztos kezeléséhez hozzásegít mondjuk a régi nyelvek ismerete; pedig még az az Ernst Mach is így látta ezt, aki egyébként nagyon is előnyben részesítette a „matematikai-tudományos fölvilágosítást” az antik kultúrához való kapcsolódáshoz képest. „Vitathatatlan eredménye” a régi nyelvek tanulásának, írta Mach, hogy „a kifejezés nagyobb ügyességéhez és pontosságához” vezet.35 Nyilvánvaló viszont, hogy az ógörögben vagy a latinban csupán kezdetlegesen igazodhat el az, akinek nincsen megfelelő kultúrtörténeti jártassága. Ez pedig azt jelenti, hogy a ma és a holnap információs robbanásával az elektronikus adatföldolgozás és kommunikációs hálózatok viszonyai közepette is csak művelt fők birkózhatnak meg. Az információs technológia tökéletes kezelése nem látszik lehetségesnek „a kulturális örökség értő átvétele”36 nélkül. – A föladatot, mely itt adódik, csak olyan réteg láthatja el, mely információtechnikai s ugyanakkor történeti-klasszikus műveltséggel is bír: új műveltségi elit, mely a könyvek világában való otthonos tájékozódását – s ezzel a modern történeti tudatot – a komputerkorszakban is megőrzi.

 

Jegyzetek

 

1. Ebben az értelemben írta Durkheim, hogy nincs olyan társadalom, mely ne érezné igényét annak, hogy nagy óráit „időről időre gondolatban újra átélje”, „az emlékeket ünnepek által megszilárdítsa”, s ezzel a kollektív érzéseket és kollektív eszméket életre keltse” és erősítse. (Les formes élémentaires de la vie religieuse. Párizs, 1912, 610. sk. o.) Ebben az értelemben kérdezi a Durkheim-tanítvány Maurice Halbwachs, hogy „hogyan létezhetne, maradhatna fenn, tehetne szert önmaga tudatára az a társadalom, bármiféle legyen is, amely nem képes egyetlen pillantással átfogni a jelenvaló és múltbeli események valamely összességét, amelynek nincsen lehetősége az idő folyását visszafelé követnie, s szakadatlanul újra szemügyre vennie azokat a nyomokat, amelyeket maga hagyott?” (La mémoire collective [1950]. 2. kiad. Párizs, 1968, 129. o.) Az olyan emberek, véli Halbwachs, „akik az emlékezettől csak közvetlen cselekvésük átvilágítását kívánnák meg, s akik számára… a múlt… ugyanolyan színű volna, mint a jelen…, az ilyen emberek a legcsekélyebb érzékkel sem bírnának a társadalmi folyamatosság iránt” (Les cadres soclaux de la mémoire. Párizs, 1925, 113. o.). Ebben az értelemben tesz egyenlőségjelet mondjuk Edward Shils a csoport múltjához kötődés s a csoporthoz magához való kötődés közé. (,,Acceptance of tradition is the creation of a State of communion with past powers: It is of the same order as any act of communion with one’s contemporary society.” Shils: Tradition and Liberty. Antinomy and Interdependence. Ethics LXVIII/3 [1958], 154. sk. o.) És ebben az értelemben beszél Walter J. Ong arról, hogy az ember szellemi egészségét – csak múltja igenlése által őrizheti meg. („If man is to retain sanity through affirmation of his past, as he must…”, The Presence of the Word: Some Prolegomena for Cultural and Religious History. New Haven, Yale University Press, 1967, 311.o.)

2. Semmiképpen sem „a szociális kötelék fölbomlását” jelenti tehát, ha az egyén most egyszerűen a „kommunikációs keringés” egy pontjaként jelenik meg; ha a társadalom, mint Jean-Francois Lyotard írja, „kibernetikai értelemben vett rendszernek”, egyszerű „kommunikációs hálónak” tűnik (La condition postmoderne. Párizs, 1979, 31. sk. o.). – „A kommunikáció teremti meg vagy legalábbis teszi lehetővé”, írta Róbert E. Park 1938-ban, „azt a konszenzust és megértést a társadalmi csoport egyes összetevői között, amely végül a csoportnak és összetevőinek nem pusztán a társadalom, de a kulturális egység jellegét is adja. A szokás és kölcsönös várakozások ama hálóját szövi, mely egymáshoz köti a társadalmi entitásokat. A családi csoportnak vagy a munkaszervezetnek, bármiféle társadalomnak a legátmenetibbet kivéve, élettörténete és hagyománya van. Ezt a hagyományt a kommunikáció közvetíti. Ilyen módon őrződik meg a közös vállalkozások és társadalmi intézmények folyamatossága, nemcsak napról napra, de nemzedékről nemzedékre.” (Park: Reflections on Communication and Culture. The American Journal of Sociology, 1938. szept., 191. sk. o.) Az a halványan kirajzolódó megkülönböztetés, melyet itt Park „kultúra” és „társadalom” között tesz, a vonatkozó irodalomban a továbbiakban jobbára visszaszorul, így pl. Moss (tulajdonképpen Deweyra utalva) ezen a véleményen lehet: „a társadalom a kommunikációban és a kommunikáció által létezik; közös perspektívák – közös kultúrák – a közös kommunikációs csatornák egyesítő szerepe folytán jönnek létre” (Gordon E. Moss: Identification and the Curve of Optimal Cohesion, a George G. Haydu által szerkesztett Experience Forms: Their Cultural and Individual Place and Function c. kötetben, Hága, Mouton, 1979, 210. o.). Másként Kari W. Deutschnál, aki Nationalism and Social Communication c. művében a következő megkülönböztetést teszi: „a közösség olyan emberekből áll, akik megtanultak egymással kommunikálni… A társadalmak árukat és szolgáltatásokat termelnek, szelektálnak és csatornáznak. A kultúrák információt termelnek, szelektálnak és csatornáznak. – Társadalom nélkül nincsen közösség és nincsen kultúra. Az információátadás minimuma, kommunikáció nélkül pedig nem lehetséges társadalom, munkamegosztás. Ám a társadalom és a közösség közötti különbség döntő”. (London-New York, 1953, 65. sk. és 69. o.) Ami jelenlegi problémánkat közelebbről érinti, Deutsch azt a (végső soron Halbwachsra visszamenő) megfigyelést teszi, hogy a múlt a mindenkori jelen kommunikációs helyzetének aspektusa: „az emlékek, szokások és értékek viszonylag koherens és állandó szerkezete… a társadalmi kommunikáció meglévő lehetőségein alapszik, mind a múltból a jelenbe történő, mind a kortársak közötti kommunikáció lehetőségein… Ahelyett, hogy közös történelmük által automatikusan egyesíttetnének, bizonyos körülmények között az emberek nem tudnak osztozni az átélt történelmi eseményekben, hacsak valamilyen értelemben nincsenek máris egyesítve” (uo., 49. és 5. o.).

3. Itt mindenekelőtt Walter J. Ong Orality and Llteracy: The Technologizing of the Word c. munkáját követem (London, Methuen, 1982). L. még Eric Havelock műveit: Preface to Plato. Cambr., Mass., 1963; The Greek Concept of Justice: From Its Shadow in Homer to Its Substance in Plato. Cambr., Mass., 1978; The Literate Revolution in Greece and Its Cultural Consequences. Princeton, 1982; The Muse Learns to Write: Reflections on Orality and Llteracy from Antiquity to the Present. New Haven, 1986; valamint Jack Goody és lan Watt Consequences of Literacy c. tanulmányát a Goody által szerkesztett Literacy in Traditional Societies c. kötetben (Cambridge Univ. Press, 1968).

4. Mint Roy A. Rappaport írja: „a vallásos rítusok szentek, míg a többiek nem azok… a vallásos rítusok szentsége meghatározott viszonyban áll a rituálék során megvalósuló kommunikációval. …valószínű, hogy kapcsolat van a szentség és az emberi kommunikáció különleges jellemzői között… Lehetséges amellett érvelni, hogy az egyes populációk fennmaradása olyan társadalmi interakciókat előfeltételez, amelyek a rend valamely minimális fokát mutatják, s hogy a rend kommunikáción alapszik. Ám a kommunikáció csak akkor hatásos, ha az üzenetek címzettjei ezeket legalább valamennyire megbízhatóként hajlandók elfogadni”. (Ritual, Sanctity and Cybernetics. American Anthropologist 73 [1971], 67. sk. o.) – L. még pl. Wolfgang Rösler megfogalmazását:„Az »orális poéta« jelesül a múzsa szántásakor leplezi le fogantatását… A költő – ez válik itt világossá – isteni tudás közvetítőjének érti magát; amit énekel, az így történt, igaz. Ezt az igényt sohasem vonja vissza, relativizálja vagy problematizálja…” (Rösler: Schriftkultur und Fiktionalität. Zum Funktionswandel der Griechischen Literatur von Homer bis Aristoteles az A. és J. Assmann és Chr. Hardmeier által szerkesztett Schrift und Gedächtnis: Archäologie der Literarischen Kommunikation I. c. kötetben, München, 1983, 110. o.)

5. Ez Innis nagy témája s egyszersmind megoldatlan problémája. „A szóbeli hagyomány frissességet és rugalmasságot implikál, de az antropológia kutatói a primitív kultúrák szokásainak kötelező jellegére mutattak rá” (Harold A. Innis: The Bias of Communication. Univ. of Toronto Press, 1951, újranyomtatva 1971, 4. o.). – Vö. Rappaport: „Abban a mértékben, ahogyan a vallási diskurzus, a vallási rituálé és a vallásos tapasztalat hozzájárulnak a rend fenntartásához s a szorongás csökkentéséhez anélkül, hogy a szorongást s a rend megbomlását kiváltó tényezők korrekcióját segítenék, nem alkalmazkodók, hanem patologikusak”, id. hely, 73. o.

6. „Az emlékezet – és a feledés – társadalmi funkciójában a végső fokát pillanthatjuk meg annak”, írja, mindenekelőtt Halbwachsra hivatkozva, Goody és Watt, „amit a nem literális társadalomban a hagyomány homeosztatikus szerveződésének nevezhetünk.” Jelzett hely, 30. o.

7. The Muse Learns to Write. 58. o.

8. Jelzett hely, 34. o. – Hasonlóan fogalmaz B. A. van Groningen az egyik McLuhan által is idézett helyén In the Grip of the Past: Essay on an Aspect of Greek Thought című, amúgy még igencsak a régebbi paradigmában írt könyvében: „A görögök gyakran utalnak a múltra, s ezáltal a szóban forgó dolgot kronologikus koncepcióhoz kötik. Amint azonban a valódi jelentés iránt tudakozódunk, nyilvánvalóvá válik, hogy a vonatkozó eszmét nem időbeli, hanem általános értelemben használják.” (Leiden, E. J. Brill, 1953, 17. o.)

9. Der Untergang des Abendlandes. II. köt., München, 1923, 180. o.

10. Koselleck: Vergangene Zukunft: Zur Semantik Geschichtlicher Zeiten. Frankfurt/M., Suhrkamp, 1979, 18. o.

11. „Noha elképzelhető, hogy viasztáblák széleskörűen alkalmaztattak a gyors fogalmazás és rögzítés során”, írja Hajnal István a virágzó középkor egyetemeiről szólva, „mégis tény, hogy az írástudók iskolázásának időtálló módszerei súlypontját a kemény szóbeli bevésés jelentette… a leírandó szövegnek az elmében határozott és pontos formát kellett öltenie, mielőtt pergamenre »másolták« volna… Ismeretes, hogy az egyetemi oktatás miképpen folyt, könyvek és írás nélkül: a lectio publica alkalmával a szigorúan kötelező hagyományos könyv a tanár kezében; újra és újra ismétlődik a prelegálás s a részletes magyarázat… Maguk a hallgatók is hospíciumaikban előre készülnek a napi lekció szövegére, melyet magisztereik és a felsősök hangosan fülükbe recitálnak, s amint a lekciónak vége, a szöveget megint és megint ismétlik. …A hallgató számára egyszerűen elengedhetetlen, hogy vele egykorú és idősebb társak csoportjai vegyék körül; ők alkotják eleven művelődési eszközeit, a gyakorlatokhoz igénybe vehető tudományos anyag hordozóit.” (Hajnal, Universities and the Development of Writing in the XIIth-XIIIth Centuries. Scriptorum. International Review of Manuscript Studies, VI/2 [1952], 179. sk. o.) – A könyvnyomtatás kezdetei ezt a kulturális mintát természetesen nem változtatták meg nyomban.

12. Hiszen föltűnő, hogy Koselleck a reformációt ugyan a modern történeti tudat keletkezésének úgyszólván döntő okaként állítja be, semmi figyelmet nem szentel azonban a könyvnyomtatásnak, mely pedig, ismeretes módon, a reformáció tulajdonképpeni elterjedéséhez vezetett.

13. Cambridge, Cambridge University Press, I. köt., 74. sk., 124. és 301. o. – „A könyvnyomtatás következtében”, írja Ong, „létrejött a filológia… A távoli múltból származó dokumentumok szövegszerű pontosságára irányuló új figyelem addig soha nem ismert tudatát keltette föl múlt és jelen emberi életvilágbeli különbségének.” The Presence of the Word. 274. o.

14. Hans-Georg Gadamer: Wahrheit und Methode. 2. kiad., Tübingen, 1965, XIX. o.

15. Koselleck, i. m. 364. o.

16. Uo., 366. o.

17. Uo., 366. sk. o.

18. Uo., 359. és 368. o.

19. Amint ezt Koselleck is jelzi, l. különösen i. m. 354. és 375. o.

20. Vö. Goody és Watt: „még az írásos kultúrán belül is az orális tradíció – az értékek és attitűdök közvetlen kontaktusban történő átadása – mindazonáltal a kulturális tájékozódás elsődleges módja marad”. I. m., 58. o.

21. Hajnal: A technika fejlődése, a Domanovszky Emlékkönyv-ben (1937), 229. sk. o. Ebben az összefüggésben beszél Hajnal a technikai kifinomultságú korai kultúrák „életteljesen tradicionális társadalomszervezet”-éről, l. uo. 238. o. – Hajnalra vonatkozó utalásaiért köszönettel tartozom Lakatos Lászlónak.

22. I. m., 57. sk. o.

23. Uo., 58. o. Az utalás az Időszerűtlen elmélkedések Vom Nutzen und Nachteil der Historie Für das Leben részére vonatkozik, l. pl. Sämtliche Werke: Kritische Studienausgabe. l. köt., 273. sk., 267. sk. és 250. o., vö. Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról (Budapest, Akadémiai, 1989), 49., 44. sk. és 31. o.

24. Haefner: Die neue Bildungskrise. Reinbek bei Hamburg, Rowohlt, 1985, 31. sk. o.

25. „Noha olykor ennek ellenkezőjét halljuk, az elektronikus eszközök nem kiküszöbölik a nyomtatott könyveket, hanem ténylegesen többet állítanak elő belőlük. Elektronikusan szalagra vett interjúkból ezerszámra lesznek »elmondott« könyvek és cikkek…” (Ong: Orality and Literacy: The Technologizing of the Word. 135. o.)

26. „A telefonnal, rádióval, televízióval s a különböző fajta hangszalagokkal”, írja Ong, „az elektronikus technológia a »másodlagos szóbeliség« korába hozott el bennünket. Ez az új szóbeliség föltűnő hasonlóságokat mutat a régivel: részvételi misztikájában, a közösségi érzés fokozásában, a jelen pillanatra történő összpontosításában, még az állandó fordulatok használatában is… Ám lényegét tekintve ez akartabb és tudatosabb szóbeliség, mely állandó jelleggel az írás és nyomtatás használatára alapozódik, hiszen ezek nélkül a megfelelő felszerelés nem állítható elő, és nem is alkalmazható.” Uo., 136. o. – „Turing embere”, írja az információ korának világnézetét jellemezve J. David Bolter, „ténylegesen mind az ókori, mind a nyugat-európai ember jellegzetességeit örökölte, és ezen jellegzetességeknek már a kombinációja is őt mindkettőjüktől különbözővé teszi.” (Bolter: Turing’s Man: Western Culture in the Computer Age. Chapel Hill, Univ. of North Carolina Press, 1984, 218. o.)

27. Ong: The Presence of the Word. 301. sk. és 313. o.

28. L. pl. Zeit-Verhältnisse: Zür Kulturphilosophie des Fortschritts (Graz–Wien–Köln, Styria, 1983) vagy a Faktoren aktueller Ideologiebildung c. tanulmányt. Veröffentlichungen der Deutschen Gesellschaft für Politikwissenschaft, 3. füzet.

29. Bolter, i. m., 225. o.

30. Uo., 123. o.

31. G. Richard Dimler, S. J.: Word Processing and the New Electronic Language. Thought, 61. köt., 243. sz. (1986. dec.), 463. o.

32. Vö. Robert Sokolowski: Natural and Artificial Intelligence. Daedalus, 1988, téli szám, 49. o.: „Az írásnak az emberi viszonylatokba való fokozatos behatolása történeti analógiaként szolgálhat arra, ahogyan a mesterséges intelligencia beszivárog az emberek közötti kölcsönhatásokba. Az írás nem egyszerűen helyébe lépett azoknak a nyelvi tevékenységeknek, amelyeket az emberek már az írás megjelenése előtt is kifejtettek; legfontosabb hatása az volt, hogy újfajta tevékenységeket tett lehetővé, s új alakot adott a régieknek. Kitágította és differenciálta a gazdasági jogi, politikai és esztétikai tevékenységeket, s lehetővé tette a történettudományt. …Az írás azáltal végezte mindezt, hogy felerősítette az intelligenciát. A könyvnyomtatás meggyorsította az írott szó terjedését, de nem változtatta meg az írás természetét. – A kérdés, melyet a mesterséges intelligenciával kapcsolatban feltehetünk, hogy vajon az pusztán a könyvnyomtatás kiterjesztése, vagy pedig amaz emberi vállalkozás újjáalakítása, mely az írás elterjedésével vette kezdetét. A szövegszerkesztés nyilvánvalóan nem más, mint finomított könyvnyomtatás, megdicsőült gépelés, de a mesterséges intelligencia ennél többnek látszik. Képesnek tűnik arra, hogy reformálja a gondolatnak azt a megtestesülését, mely az írásban és az írás által éretett el.”

33. Tipikus például McLuhan megfogalmazása: „Csak meg kell neveznünk és programoznunk kell valamely folyamatot vagy terméket ahhoz, hogy megvalósuljon. …Az egész világ, múlt és jelen, most úgy tárul ki felénk, mint a fejlődő növény egy hatalmasan fölgyorsított filmben. Az elektromos sebesség egyjelentésű a fénnyel és az okok megértésével.” (Marshall McLuhan: Understanding Media: The Extensions of Man. New York, McGraw-Hill, 1964, 352. o.)

34. Dijkstra: Selected Writings on Computing: A Personal Perspective. New York, Springer, 1982, 130. o.

35. Mach: Über den relativen bildungwert der philologischen und der mathematisch-naturwissenschaftlichen Unterrichtsfächer der höheren Schulen, Popular-wissenschaftliche Vorlesungen c. kötetében, 3. kiad., Lipcse, 1903, 328–331. o.

36. Haefner: Die neue Bildungskrise. 191. skk. o.