„ÉLŐKRŐL ROSSZAT VAGY SEMMIT”

Műbírálat

 

Hermann Burger: Tractatus logico-suicidalis
S. Fischer Verlag, Frankfurt a. M., 1988.195 oldal

 

Burgerre az utolsó könyve rávall:
alighogy megjelent, végzett magával.
Így nyer cáfolatot a fülszöveg,
amely szerint „nem valósítja meg
tárgyát a szerző”, és nem lesz utódja
Heinrich von Kleistnak. „Negatív utópja”
„hitvallás, élet mellett”, így a fül.
Más az, ami a könyvből kiderül.
„Nincs természetes halál” – mondja Burger.
Általánosságban: aki mer, az nyer.
Amit az olvasóira kiró
e zárkózott költő s regényíró,
hogy kísérjék, amint öngyilkosságra készül,
s indoklással a balkedv kiegészül.
Nincsenek személyes motívumok,
nincs lélek, mely vergődik vagy sajog
(Burger, nem úgy, mint honfitársa, Fritz Zorn,
ki jobb híján karcinómába iszkol,
nem vár senkire, nála nincs Godot),
nincs semmilyen konkrét kapaszkodó,
csupán a metsző, hideg át-tekintet,
mely felvilágosít, és persze büntet.
Önkéntes megszűnés az ideál.
Ehhez tudományágat is kreál:
totológia (magyarul haláltan),
érvénybe lép a lét összmértékévé váltan.
Fogalmi rendszere nem épp ledér:
Suizidant több, mint Suizidär,
előbbi végez magával, a perverz
utóbbi öngyilkot éppen csak tervez.
Legnagyobb rang a Suicidalist,
halál malmában ő a molnár meg a liszt,
mert ő tudományosan indokolja,
mi dolog, ami őt nemlétbe tolja.
Vagy nemlétet húzgál magához ő?

Ami ebben a könyvben meglepő,
nem, hogy az öngyilkosság axióma,
nem, hogy az élet átmeneti kóma,
nem az, hogy nem születni volna jobb,
nem az, hogy a Selbstmord nem puszta jog,
sokkal inkább erkölcsi kötelesség, s túlélők a követ magukra vessék! –
vagy még csak azt se! Vegetáljanak!
(„Vitálmutogatók”, élő anak-
ronizmusok, halállal üzletelnek.)
Mindez érdekes. Hanem, ami meglep,
hogy Burger munkája mennyire tág,
kívülről látszik az egész világ
benne, s ugyanakkor milyen beszűkült:
egy lyuk körül keringett. Beleszédült.

Amiről csak a könyvben szó esik,
mind öngyilkosságra vonatkozik.
Ember által öngyilkos lesz a Glóbusz.
Magzatöngyilkosság: spontán abortusz.
Ősszel öngyilkos lesz a falevél.
A szerző a tárgyhoz tartozni vél
még sok mindent. Az eső meg a hó:
víz öngyilkossága. Depresszió,
mely szerző szerint rosszabb a halálnál,
mindenféle körforgást ideszámlál.

Burger aforisztikusan tömör,
lényegre (saját életére) tör.
Ad receptet, van jó tanácsra gondja,
„A stílus maga a halál” – aszondja.
Gyors mérgeket vagy pisztolyt javasol,
s közben az abszolútumig hatol.
Abszolút persze csak a szuicígyum:
holtbiztos, életre-halálra szérum.
Hisz’ nem egyéb, mint az öngyilkolás,
amitől a halál is tönkrevás.
A végződés végződése az Aktus,
ekkor az ördög is hiába kapdos
lelked után (a szerző lelkesül,
és ne félj, olvasó, hogy belesül!):
ördög az öngyilkos ajkára pillant,
viszont a lélek végbélen át illan.

Burger talán a túlvilágba’ hisz?
E ponton szkeptikus, mondhatni, mísz.
„Fluch Gott und stirb!”„Légy Isten rákfenéje!”
s ami következik belőle:
hogy a halál is csak egyfajta szerv,
fejlő testrész, organikus keserv.
„Az élet nem sok, ám ez mind, amink van”
idézi Freudot, és a szeme villan:
„Sok a halál, de kevés, ami jut
belőle”, tartama csak egy minut!
Mennyi sok szép halál, és mind a másé!
Így az öngyilkosság nem pazarlás-é?
Az élettel nem szabad játszani,
„de a halállal szabad játszani”.

Van a könyvben jó pár gondolat-ellés,
és több találó megfigyellés,
ami a túlélőket illeti,
s hogy mennyit ér az élők élete.
Említést nyernek hiedelmek:
hogy járnak, akik önnönséget ölnek.
Öngyilkoláskor kitör a vihar,
akasztott öngyilk’ nyakat kicsavar,
öngyilkító főnről beszél a helvét,
s levágja a holttest fejét vagy nyelvét
(ne feledjük, hogy Burger svájci volt!),
máshol folyóvízbe röpül a holt,
így úszik el tette szégyene-gondja.
Annak a fának elszárad a lombja,
melyre valaki fölköti magát.
Skóciában öngyilkos-koponyát
használnak gyógyszerül a nyavalyatörésre.
Ha sor kerül a temetésre
(van, ahol ez szigorúan tilos!),
úgy arccal lefelé fekszik az öngyi’kos.
S nemcsak az élet alá rejtett akna
az öngyilkosság, de mesterség! Szakma!
Hogy ne legyen a teória nyers,
megtárgyaltatik néhány precedens.
Búcsúbrífek vannak idézve Kleisttól,
s hogy Trakl is, míg exitál, sokat lejsztol.
Werther mint ellenpélda van prezent:
a koholmány hihetőbb, mint a szent.
Az önpusztítás koszorúját kapja
(a tüdővészt, ha igaz, hívta) Kafka.
Szerepel a szabadulómüvész
Houdini, kiben ügyesség és ész
nem járt másként, mint öngyilkos-rugóra.
Ágyúhoz van bilincselve, s egy óra-
mű szétlöveti két percen belül:
ám Houdini addig megmenekül,
s az elsülő fémcsövet simogatja,
mint ejakuláló péniszt a szajha.
„A halált választja riválisul”:
ketrecből, víz alatt, bilincsben szabadul.
Le van írva még sok ilyen mutatvány:
a halál ráborul, fekete kaftán,
de Houdini belőle kibújik,
s megy a régi haláltól az ujig.
„Ezer élet ezerszer kockáztatva!”
Vakbélgyúlásban halt meg az ebadta,
nem akart halaszt’ni premiert:
alibit az öngyilkosságra nyert.

Azt írja Burger, másokra nem tolja
saját halálát, s hogy megindokolja,
azzal éppen egyszerivé teszi,
s mint egyszerinek élét elveszi.
Tekinthető megváltásnak a műve, melyben a szó halállal összenőve?
Meghalhatott-e Burger más helyett?
Vagy arról van-e szó, hogy épp ezt nem lehet?
„A holtakat elárulják az élők”:
a vád, az megvan, de hol van a vétek?
A vétek megvan, de hol van a vád?
Hagyd a követ, mert visszahullna rád!
S ha csak azért dobod, hogy visszaessen,
úgy öngyilkos leszel, de kétszeressen!
Vigyázz: torzkép lesz a leleplezés!
Koncepciós per! Ítél az ügyész!
Talán a szerző nem élt? És nem élt túl?
Végszava – „finis” – visszájára fordul,
mivel a két fő kérdés nyitva áll.
Minek az élet? Minek a halál?

Márton László