Lukácsy Sándor

EGY SZEKVENCIA HÁROM IDŐBEN

 

1845 őszén Petőfi két verset írt az álmairól. Keletkezésük sorrendjéről nincs tudomásunk; mindenesetre gyors egymásutánban működő, rokon ihletek termékei; a címük is hasonló: Álmos vagyok és mégsem alhatom… az egyiké, Álmaim a másiké.

Az első (a korábbi?) versben, kissé hosszadalmas előkészítés után, hat álomlátás sorakozik, egyik szörnyűbb, mint a másik.

1. Egy halott koldus fölkel, és koldusbotját rágja. „Kemény. Beléje törnek fogai…”

2. Egy cigányt vernek a deresen. „Fájdalmában, mint a kutya, ugat.”

3. Egy óriás „százakós veder”-rel kútból vért merít.

4. Egy ifjú bedobja levágott fejét a hamis bíró ablakán.

5. Egy anya a bitófáról lerángatja fölakasztott csecsemőjét. „S körültáncolja a bitót vele.”

6. Végül, Arcimboldo modorában (ha az olasz festő el tudott volna képzelni ilyet):

 

…egy leány, két béka ül szemén,

Nyúzott patkány van orrának helyén,

Hosszú férgekből vannak fürtei,

S őt félkígyó-félember öleli.

 

A befejező négy sor: összefoglalás („Ily szörnyeket lát lázas képzetem”) és a szituáció zárórajza, Petőfi egyik legszebb enjambement-jával:

 

Elkergetném s el nem kergethetem.

Mindenki alszik, csak magam vagyok

Nem alvó. Csend van, csak fogam vacog.

 

A másik vers ott kezdi, ahol az első befejeződött, s a „szörnyű” szó megismétlése szoros kapcsolatot teremt a két költemény között:

 

Irtóztatok koronként álmaim.

Az éjjel is szörnyűket álmodám.

 

Ezután itt is hat álomlátás következik:

1. „Láttam bíborban a bűn hőseit”, kik letiporták az erényt.

2. „Láttam kiszáradt sárga arcokat”, az éhezőkét.

3. „Láttam mellettök fényes arcokat”, a gazdagokét.

4. „Láttam halotti ágyon férfiút”, kit fia ölt meg, nője nem sirat, „új szeretőjével bujálkodik”.

5. „Láttam veszendő, dúlt országokat”, hol az alkony „hóhérok honfivéres fegyverén” pirult.

6. „Láttam ledöntött, rab országokat”, hol a rabok jajgatását „fölülhaladta A zsarnokhatalom gúnykacaja”.

A vers zárlata ezúttal is összefoglalás („Im, ilyek éji látományaim”), s egyszersmind történeti általánosítás (szituációrajz helyett): „amiket szemlélek álmaimban, Történnek egyre és történtének”.

Végül indulatkitörés, világpusztító (melyet a költő Az őrült-ben néhány hét múlva megismétel):

 

Meddig tart még ez iszonyú világ?

Miért nem jősz, te rontó égitest,

Te üstökös, mely arra rendeltettél,

Hogy tengelyéből a földet kivesd!

 

Az irodalommagyarázók némileg tanácstalanul tanakodva állnak e két költemény előtt. Az Álmaim-at Horváth János csak futólag említi meg nagy monográfiájában; a másik vers képeit „nem egyszer shakespeare-i erejű és vörösmartyas leleményű” rémlátomásoknak mondja, de elvitatja a mű személyes jellegét, és „lírai objektivitás”-át dicséri. Illyés Gyula ugyanezen „álomszerűen dermesztő” képekben „társadalmi rajz”-ot lát, mely „nem túlzott, csak zsúfolt”. Weöres Sándor, a Három veréb hat szemmel jegyzetében, az Álmos vagyok… kezdetű verset Petőfi „világfájdalmas, neuraszténiás korszaká”-ba utalja; „megkésett kamaszkori válság, a nincstelen fiatalember szerelmi [?] ínsége érződik benne”.

A kortársak mintha jobban értették volna Petőfinek ha nem is a szellemét, legalább az indulatait. Az Álmaim-at elolvashatták – a rab országokról és a zsarnokhatalomról szóló kilencedik strófa nélkül – a Pesti Divatlap 1845. december 4-i számában. (A másik vers a költő életében nem jelent meg.) A közlést azonnali felhorkanás követte. A konkurens lap, az Életképek, december 20-án sietett megróni Petőfit „feketevérű boszús hangulat”-áért, tanácsolva, „iparkodjék menekülni tőle”, amire „két mód van: tisztába, egyensúlyba jőni önmagával, vagy tisztába jőni, megbarátkozni [!] a társasélet formáival”. S addig is: olyan verset, mint az Álmaim, „ezentúl minél kevesbet mutasson…”.

A rendreutasítás szerzője, a maga módján, jól fogta föl Petőfi költeményét. Ez a vers valóban elfogadhatatlan volt a konzervatív kritika számára. A másik vers szürreális képsorát még lehetett volna a rémálmok torzító hatásával magyarázni; az Álmaim a rémlátásokat a politika és a szociológia pontos nyelvére fordítja le; bűn és erény, éhség és dúskálás, hóhérfegyver és honfivér, rab országok (többes számban!) és zsarnokhatalom egyértelmű ellentétpárjai alkotják az „iszonyú világ” leltári szemléjét.

Álomkusza képsor helyett világos szerkezetben. Az Álmaim felsoroló középrészének mind a hat egysége a „Láttam” szóval kezdődik, s utána egy-egy strófa mondja el a látás tartalmát. (Kivéve a „Láttam halotti ágyon férfiút” kezdetű részt: itt a kifejtés három szakasz és novellisztikus, s ez megbontja a vers arányosságát, miként a magánbűnök e közbeékelt jelenete megbontja a társadalmi antinómiák sorát.)

A „Láttam”, „Láttam” hatszoros ismétlődése szekvenciát alkot.

Ezt a hatásos retorikai eszközt mások is használták reformkori irodalmunkban.

Czakó Zsigmond Leoná-ját 1846. augusztus 17-én mutatta be a pesti Nemzeti Színház. Aquil, a tragédia fiatal hőse, hosszú útról tér meg. „Szegényen hagytam el a kunyhót, hisz szívemben nem volt egyéb, mint a természet tiszta napjának tiszta sugára; és gazdagon tértem meg – megrakodva kincsekkel, mit pokol szórt el az emberiség között. – Ím elődbe tárom, atyám:”… és következik a társadalmi tapasztalatok keserves szekvenciája, nagyon hasonló Petőfiéhez:

„Láttam fedetlen rongyos tagokat dideregve vánszorogni robogó fény és pompa után; láttam éhségtől senyvedt testet halállal küzdeni paloták előtt; láttam eltiport árvát, elhagyott beteget, kiket minden ismert, csak könyörület nem; láttam kesergő eladott ifjú nőt ősz tőzsér karjain; láttam kétségbeeséstől elaszott ifjú férfierőt agg úrnő bilincseiben…; láttam munka s szorgalomtól rongált családot vándorolni hazátlan; láttam hazával bíró családot sorvadni hajléktalan, menedéktelen; láttam nemzetet járomban, és a verejtékéből sajtolt s szerzett gyümölcsnek ízét bitorló ajkán fényleni…; láttam milliók vérén szerzett és milliók vérétől csillámló dicsőséget…; láttam a világosság torkán a rajoskodás megfojtó kezét; láttam, miként fojtatik el a gondolat az agyban, az érzelem a szívben…”

Lendvay Márton valószínűleg nagyon szépen szavalta ezt a tirádát, melynek íve – a „láttam” szó tizenegyszeres megismétlésével – a magánerkölcs elleni vétségektől a társadalmi bűnökig emelkedik, a kiuzsorázott jobbágy, a leigázott nemzet, a militarizmus, a felekezeti türelmetlenség („rajoskodás”) felsorolása után a végére hagyva azt, ami a fiatal írónak legjobban fájhatott: a cenzúrát.

Tragédiája megírásakor Czakó ismerhette Petőfi „láttam, láttam” szekvenciáját, de nem gondolok hatásra, kölcsönzésre; a hasonlóság magyarázatául elég a két jó barát hasonló gondolkodása, hasonló élettapasztalata.

Különben is: mindkettejük szekvenciájának reformkori ősképe megvan A Carthausi-ban, e sokaktól olvasott regényben, melyet Petőfi állítólag könyv nélkül fel tudott mondani. Eötvös hőse, Armand, ugyancsak hosszú utazás, európai körút után közli tapasztalatait barátjával: „Oh, mikor elváltunk – szóla egy sóhajjal – boldog valék. Akkor reményltem, most látok.” Armand csalódásáriájában a hatást a „reményltem” és „láttam” szavak szembeállítása fokozza. (Fontos az időpont: a júliusi francia revolúció után vagyunk.)

„Reményltem egy világot teli erénnyel s megelégedés szülte örömmel; az embereknek, magamnak egy világot teli tettel s dicsőséggel: mert hisz a régiek megkoszorúzták az állatot, mielőtt feláldozák, és én miért nem vártam volna koszorút, mikor áldozatra készen álltam. S láttam e nagy színházat, melyben egy fenséges jelenet után a szomorújáték tovább foly; melyben az új színészek nem éreznek többet az előbbieknél, s taps vagy díj után fáradva, régi fortélyaikkal gyakorolják nagy mesterségöket, a csalást; melyben a nézőknek egy része ásítozik, másika érzéketlen, vagy páholyában másokkal múlató; s melyben azon kevés, ki a darabot érti, sír. Láttam Párist, a helyet, mely oly ragyogónak látszék fényében, mintha nap emelkednék a föld közepette, s mely mikor közel valék, mocsárként álla előttem. Láttam az embereket, e szorongatott sokaságot, hol senki sem állhat anélkül, hogy embertársát ne nyomná. Reményltem egy dicső jövőt, s láttam a múltat, mely múlni nem akar; e százados szégyenbélyeget, melyet a történetek arcainkra nyomtak, s melyet milliónyi könny s annyi nemzet vére le nem moshatnak; álmodoztam, mint isten képmása, s felébredék mint proletarius.”

 

*

 

A szekvencia retorikai eszközét nem kellett kitalálni; oly ősi az, mint maga a szónoki beszéd, mint maga az irodalom. Ennek ellenére a retorikai kézikönyvek nemigen tárgyalják, Szabó G. Zoltán és Szörényi László Kis magyar retoriká-ja meg sem említi. Pedig megvan már a Bibliában, az antik íróknál, különösen gyakori az ókeresztény irodalomban, olyannyira, hogy e kor stílusának legjobb szakértője, Eduard Norden, a latin nyelvű prédikációk legfőbb stílusjegyének mondja (bár a „szekvencia” szó nélkül).

Szekvencia sokféle van. Lényege az, hogy a szöveg valamely eleme többszörösen ismétlődik, sorozatot alkot. Az ismétlődő elem lehet egy-egy szó, lehet azonos szófaj (pl. igesor), lehet egy sorozat kérdés, metafora vagy hasonlat és még más egyéb. Az ismétlődések száma nemritkán a húszat is meghaladja. Vannak többszörös szekvenciák; ezekben egynél több – rendszerint ellentétet képező – szó ismétlődik (pl. „akkor”„most”). Pázmány és más régi prédikátoraink írásaiból – latinul vagy magyarul – a szekvencia mindegyik fajtájára sok-sok példát lehet idézni. Némely hitszónokunk, például Alexovics Vazul (1742–1796), egész beszédeket szerkesztett különféle szekvenciákból.

A „láttam, láttam” sorozatok a szekvenciaképzés különleges (és igen gyakori) esetei. Ritkán idéznek fel valódi vizuális élményeket, mint Petrarca egyik levele, mely Nápoly környéki utazása látványairól számol be, a teljesült vágy örömének nyolcszoros felkiáltásával: „Láttam a Vergilius leírta helyeket, láttam Avernus és Lucrinus tavát… Láttam a császárné fürdőhelyét… Láttam a Sibylla hazáját… láttam Falernus hegyét… Láttam a sziklákat, melyek gyógyerejű nedvet csöpögtetnek… Láttam a Nápolyi-barlangot… láttam a mindenünnen keresztülfúrt hegyeket…” (Kardos Tibor fordítása). A példák legtöbbjében – mint Petőfinél, Czakónál, Eötvösnél is – átvitt értelmű látásokról van szó.

E szekvenciatípus sokszor szemünk elé kerül a hazai (katolikus) prédikációkban. Kedveltségére jellemző, hogy Noszkó Aloízius (jeles Ferenc-rendi hitszónokunk és Virágszótár címmel egy közmondásgyűjtemény szerzője a XVIII. század végén), amikor Szent Jeromos egyik passzusát fordítja, a szöveget, melyben csak egyszer fordul elő a „videmus” szó, négyszeres szekvenciává alakítja: „Látjuk az egész világnak romlását; látjuk, miképp viaskodnak, küszködnek a nemzetségek a nemzetségekkel, az országok az országokkal; látjuk, hogy ezek sanyargattatnak, azok a halál ölébe hányattatnak; látjuk, hogy némellyek vízbe fúlnak, mások rabságba ragadtatnak…”

Ez a szekvenciává magyarított Szent Jeromos-idézet nemcsak alakilag, hanem funkciójában is közeli rokona Petőfi és két reformkori írótársa szekvenciáinak: mindegyik a sarkaiból kifordult, bűnöktől és csapásoktól sújtott világ, erkölcsét vesztett társadalom jelenségeinek összegező leltára, s mindegyikben a szerző (vagy drámahőse, regényhőse) az, aki lát.

Máskor maga az Isten lát, s veszi számba a bűnös emberiség tetteit. „Látta – írja egyik prédikációjában Illyés István (1650–1711) – ama negédes szándékú Ádám fiait, Noé maradékit, kik hogy az önnön neveket híressé tegyék, várast és tornyot, mellynek teteje az eget érje, építenek vala. Látta, és leszállván, egybe-veszté, zavará az egy ajakú és azon beszédű népnek nyelveket… Látta megint azután, Ábrahám idejében, hogy a Sodoma és Gomorra bűne igen megnehezedett, undok fertelmessége megsokasodott. Látta, és kénköves tüzes essőt bocsátván reájok az égből, felforgató, ezeket a várasokat…”

Ozolyi Flórián (1683–1755) latinból átdolgozott Lelki iskolá-jának szekvenciájában is az Isten lát, és ő mond – ezúttal ószövetségi vonatkozások nélkül – igen szigorú társadalmi bírálatot: „Mennyből nézett az Úr, elsőben a szentegyházakra, és azokat rakva találta a sok papi rendekkel, és csudálkozott, hogy annyi sok között igen kevés munkások legyenek az isteni aratásban… Mennyből nézett az Úr a fényes palotákra, az úri udvarokba, a törvényekre, a bírák ítílő székeire, a kereskedésekre, a mesteremberek munkáló helyeire, a hadakra és seregekre, a tengerekre, gályákra és egyéb vizekre, a hajókra, révészekre, a vásárokra, a vevőkre, árosokra, a közönséges népeknek hajlékira, de mit látott?…” Kevélységet, felfuvalkodást, irigységet, gyűlölséget, árulkodást, hazugságot, visszavonást, hamis ítéleteket, özvegyek s árvák nyomorgatását, sok csalárdságokat, hamis esküvéseket, veszekedéseket, gyilkosságokat, tolvajságokat, szitkot, átkot, húzó-vonó lopókat, hamis mérőket, hazug beszédeket, „éktelen, rút, ocsmány dolgokat, amellyeket nem méltó ki is mondani”. „Tovább mennyből nézett alá az Úr a várasokra, falukra, várokra, kastélyokra, de mit látott? mit talált itt is?… Találta az egész várasokat, az egész világot rakva gonoszsággal, hamissággal, torkossággal, tobzódással, fajtalansággal, házasságtöréssel, irigységgel, ragadománnyal, visszavonyással, pörlődéssel, átkozódással, emberszólással; mit tovább? talált számtalan sok eretnekségeket, megátalkodott hitetlenségeket, bálványimádókat, idegen Istennek tiszteletét, boszorkányokat, bűbájos varázslókat, hamis jövendőmondókat, sok tolvajságokat, lopásokat, vérontásokat, sok hamis, nem igaz, tekélletlen, kártevő szolgákat, attyokhoz, annyokhoz szófogadatlan fiakat, sok gonosz, veszekedő házasokat, sok kegyetlen tiránnusokat, a jobbágyokat nyomorgató urakat, megcsaló s károsító jobbágyokat, fösvény gazdagokat, sok gonosz életű egyházi személyeket, gonosz, botránkoztató szerzeteseket, sok istentelen szegényeket, koldúsokat, sok képmutatókat, kik belől merő farkasok, sok uzsorásokat.”

Társadalombírálat és szekvencia, úgy látszik, vonzzák egymást. Az ájtatos Ozolyi Flórián végeérhetetlen leltára fölé ki lehetne írni a profán Petőfi tömör címkéjét: „iszonyú világ”.

De vannak másféle tartalmú és rendeltetésű szekvenciák is. Padányi Bíró Márton veszprémi püspök (1693–1762) ebbe a formába foglalja az egyház hagyományos tanítását az ószövetségi előképekről: „Így látta Ádám első atyánk a maga testének példázatjában, hogy az Istenség az egy isteni személyben eggyé lenne az emberséggel. Így látta Jákob… Így látta József… Így látta Fáraó király… Így látta a főpohárnok…” Másutt az erkölcstanítás ölt fel szekvenciaformát, például Ligvándi Zosimus kapucinus atyánál: a fáraó „látta szemeivel az Isten hatalmasságának álmélkodtató mívelésit és csapásit”, látta a Nílus vizének vérré változását, látta a békák sokaságát, látta a föld porát szúnyogokká változni, látta megtelni a házakat legyekkel, látta az igen nehéz marhadögöt, látta emberek, állatok testén a fekélyeket, látta a kőesőt, látta a sáskaseregeket, látta a háromnapos setétséget, látta az elsőszülöttek megöletését… „Mindezeket a csapásokat látta és tapasztalta Fáraó […] mindazonáltal neminémű lágyúlhatatlan keménységgel nem enged az Isten parancsolatjának”.

Alakváltozatai is vannak a szekvenciának. Simon Máté (1743–1818) kérdő-tagadó formában sorakoztatja az igét: „hát nem látod, miről siránkozz a siralom völgyében?”, s a mondatkezdő szavakat még hatszor megismétli. Gáli Bernardinus (1748–1831) feltételes módban fogalmaz: „Ah! ha testi szemeinkkel láthatnánk mindazoknak a híveknek lelkét, kik most ide egyben gyülekeztek, boldog Isten, melly nagy irtóztató zűrzavaros felfordulást látnánk! Látnánk, hogy a fajtalan életűeknek lelkét mint bilincsezik a pokolbéli ördögök”; látnánk a tolvajokat, látnánk a rágalmazókat, valamennyiüket az ördögök martalékaként, s látnánk sírni a kudarcot vallott őrangyalokat, „látnánk, kinek lelke örökre veszni indúlt”. Alexovics Vazul, év végi számadásra intvén hallgatóit, a bűnösről szól hosszú, tizenháromszoros szekvenciával, a bűnösről, aki ha megvizsgálja szívét, lát abban uzsoráskodást, lát paráználkodásokat, lát gyűlölséget és sok egyéb bűnt, vétket, istentelenséget; de ezzel még nincs vége az intelmeknek, s egy újabb szekvenciában a szónok a „lát” ige szériáját rokon értelmű szavakkal vegyíti: visszanézvizsgáljalátjaszemébe akadnak (háromszor) – megtekintilátjamegvizsgáljalátjamegszemlélilátja; ezután a prédikátor visszatér a szabályos sorozathoz, de most az alanyokat változtatja: a világi elöljáró látja… a bíró látja… a szülő látja… a gazdag látja… a szegény látja… „Látja mindezeket ma a jámbor keresztény”.

Gáli Bernardinus prédikációs könyve 1817-ben jelent meg. Ez az év már-már a reformkor kezdete. A „láttam, láttam” szekvenciák XVII. századi hitszónokainktól Eötvösig, Petőfiig folyamatosan végigkísérik irodalmunkat.

 

*

 

A nagy hagyományú szekvenciának van mondanivalója napjainkban is: Esterházy Péternél, a Hrabal könyvé-ben. Összegező látásról lévén szó, a regény motívumainak és sok minden egyébnek összefoglalásáról, a szekvencia a mű utolsó lapjain kapott helyet.

„…mindent egyben látott”, „Látott mindent…”. Aki messzire akar látni, hogy mindent láthasson, alkalmas kilátóhelyet keres. Ilyen a torony. Élete vége felé Petrarca úgy érezte magát, mint a vándor, aki hosszú bolyongás után egy magas toronyból tekint vissza a megtett útra. Hasonlóképpen Petőfi, márciusi naplójának tanúsága szerint: a kisszerű politizálás idején magába zárkózott, mint tornyába a csillagász, s a földről az égre vetette szemét, a jelenből a jövőbe. Aloysius Bertrand (1807–1841), a francia romantikának ez a nálunk alig ismert kitűnősége, egy prózaversében Abraham Knupfer kőművest küldi fel valamelyik gótikus német katedrális tornyába – látni. A kőműves a középkor különös vízióját látja.

„Látja a szörnypofák kövét, miként okádják a palatetőkről lecsorduló vizet a galériák, ablakok, zárókövek, tornyocskák, fiatornyok és gerendaszerkezetek zűrzavaros mélységébe…

Látja a csillag alakú erődítményeket, a pöffeszkedő citadellát, a paloták udvarait a nap hevétől kiszáradt csorgóikkal, a kolostorok oszlopait, melyek körül árnyék ólálkodik…

Látja a katonákat, akik az óriás lombozatú parkban, smaragd pázsiton, nehéz puskákkal szétlőnek egy póznára tűzött madárbábut.

Este pedig, amikor a katedrális harmonikus rendje keresztbe tett karokkal szunnyad, létrája magasából távoli falut pillant meg, melyet fölgyújtottak a martalócok, üstökösként lobogó lángözönben.”

A kilátópont Esterházy Péternél is torony: az ulmi katedrálisé; talán mert ennek van a legmagasabb tornya egész Németországban, meg azért is, mert az író járt a Duna-parti városban, föl is mászott a toronyba, megszámolta lépcsőfokait. Kőművese is van Esterházy Péternek: Jakob Stieger; igaz, csak pallérfiú, de nagyravágyó: azért hág fel a toronyba, hogy ott lehessen a zárókő beillesztésénél, „közel az Istenhez!”, de Isten nem óhajtotta társaságát, s a fiú lezuhanással fizetett merészségéért. „Zuhant, akár egy meteorkő.” (Aloysius Bertrand-nál az égő falu üstökösként lobog; a középkor, úgy látszik, tele van kozmikus jelenségekkel.)

A torony – a kilátópont – mindenesetre elkészült; hozzá lehet fogni a szekvenciához. Esterházy Péter becsvágyó és merész, mint a pallérfiú: Istent szólítja elő – látni. Hogy a szekvencia látója az Isten, megszokhattuk már prédikációinkban. Persze, a Hrabal könyvé-nek Istene másféle, mint a régi kegyes szerzőké; ő regényszereplő, aki elbeszélget Hraballal, szaxofonozni tanul. A szekvenciához érve eltűnődhetünk: csakugyan Isten az, aki lát? Esterházy Péter a teremtő sokértelműségek írója. „Amikor az Úr szemléli az ulmi székesegyház tornyából a teremtett világot, az ő személyében az író is szemlét tart teremtett világa felett” – írja a regény kitűnő elemzésében Erdődy Edit. Két teremtő egy toronyban.

De talán nem is az ulmi torony a kilátópont, hanem valami még magasabb, hiszen Isten a toronyra is lenéz. Mindegy; most már idézni kell a szekvenciát, mégpedig – mivel írónk csapongó, de szigorúan szerkesztett szövegeit nem lehet megbontani – idézni kell az egészet: irodalmunk leghosszabb, huszonnyolc tagú, „látta, látta” szekvenciáját, önéletrajzi törmelékeknek, útiemlék-darabkáknak, olvasmányok és zenék foszlányainak, politikai csípéseknek, a köz- és magántörténelem botrányainak és ünnepélyeinek, az „iszonyú világ” és a szatíra uralma alá gyűrt világ panorámájának, áhítatnak és frivolitásnak, lényegesnek és lényegtelennek (ha ugyan van lényegtelen, ebben a regényben!) ezt az óriási folyondárját, káosznak és rendnek ezt a halmazát, a látható mondatokat és a láthatatlanokat, tér, idő és téridő játszódásait, sokasságok és egyediségek szövevényét, az általános és a különös fonadékát, a genezis és a Genezis pillanatát s a teremtő és a Teremtő magányosságának csendjét – idézni kell a mindent egyben látás”-nak ezt a cirkuszi, ezt az operai, ezt a templomi parádéját… A remeklést.

„Lenézett Ulmra, hogyan áll a torony építése. Lépcsős Jákobot látta kapaszkodni föl, lát engem is, ahogy zihálva, kuszáltan megpihenek, hátamon és homlokomon hideg verejték csúszik, látja, mire gondolok, mindazt, amit én mára elfelejtettem, és nem akarom fantáziából fölidézni, mindent egyben látott, tér tengerét, idő áramát, rózsaágat, a Fekete-erdőt és a Fekete-tengert, Husz Jánost és egy végzetes sajtóhibát egy közepes regényben, a thermopülai csatát, Jan Palach lángjait és egy Marcell nevű kisfiú születését, majd ugyanezen fiúcska lábgombáját, látta az orosz tankok prágai, budapesti, moszkvai, San Diegó-i bevonulását, látott egy kereskedelmi utazót a Harry Karel Klofanda cégtől, egy igyekvő petesejtet, egy holttestet léggyel a müncheni köztemetőből, egy bonyolult mondatot az ember bátor magányáról, egy nem nyíló állkapcsot, egy »null-kilométeres hengemattét«, egy kerti széket, egy kinnfeledt nyugágyat, látja, hogy állok a napon, Fermi atommáglyáját és a Ganyelin-triót, Ganyelint a zongoránál, Taraszovot a dobnál, a rossz bal lábát, az apró Csekaszint, ahogy két szaxofonfúvókán játszik egyszerre, az öntöttvas (!) klarinétját, látta, ahogy Thomas Mann a vacsora után francia kamarazenét hallgatott, és a Die neue Weltbühnét olvasta, Heinrich nagyon mulatságosan ír Hitler beszédéről, látta az opus 111-es utolsó Beethoven-zongoraszonáta híres lassú tételét, amelynek van egy váratlan, gyors, kifejezetten boogie-woogie-t előlegező szakasza (»Beethoven előre hallott«, Sa kifejezése), látta John Coltrane elképesztően hosszú ujjait, az alkony kéklő óráit (Les Heures Bleues), Luther kedvenc italát, az einbecki sört, vízágyúkat a Kaprovka utcában, látta az írót, látott engem, Kádár János beszédeit, II. Rudolf önkielégítését három héttel a halála előtt (»a maszturbáció, mely – talántényleg nem jut soha sehová, mégis megteremti az egyenletes téridőt, minden mű genezisét; nem ritmus: lüktetés!«), az összes a földön föllelhető kavicsot, és külön azt az egyet Rodoszról, látott minden fát, és külön azt a kéket, minden síkságot, és külön a magyar rónát, minden születésnapi tortát, és külön a likőrrel locsoltakat, a világ összes szeplőjét, és külön a bíborhajú nőét Marokkóból, látott minden mondatot, amelyet valaha leírtak, kimondtak és elhallgattak, és külön egyet: »Ma kivégezték a nagybátyádat.«, látta a festői Hódmezővásárhelyt és a festői Mondseet, az összes spanyol nőt, és hosszan nézte azokat, akik éppen abban a »pillanatban« fáradtak el, látta az olasz zakókat, a könnyű cipőket és antipasztákat, elfogult volt az olaszokkal szemben, jellemző apróság, hogy a francia Platinit olasznak tartotta, látta Glenn Gouldot, amint beledúdol a lemezfölvételbe, látta a Sátánt, pasziánszozott, látta ismét Jákob arcát, engem az 526. lépcsőnél, látott egy pontyot Neu-Ulm alatt, majd ugyanezt a pontyot az ősi Regensburgnál, majd ugyanezt a pontyot egy osztrák tányéron rántva, odaégett krumplidarabokkal, de nem az a jó ress, hanem kormosan, látta Anna édesanyját fiatal lányként, látta Bohumil Hrabal édesanyját fiatal asszonyként, látta az író édesapját, tizennyolc évesen díszmagyarban, látott egy rigót, fütyült, fiú-fiú, fiatal-fiú, kell-e-dió-fiú, látta az írót, látta Annát és azt a mondatot, melyet rajta kívül senki se látott, melyben az író és Anna szavak voltak, és látta saját magát. A torony épült.

Látott mindent, és ettől olyan egyedül lett, mint az ujjam.”