Kunt Ernő

EMLÉKEZÉS ÉS FELEJTÉS,
AVAGY A HALÁL HÁROM KALAPJA*

 

A magyar parasztság mulandósággal kapcsolatos szokásait vizsgálva a késő ősz heteit évtizedeken keresztül rendszeresen falun töltöttem. Így az 1980-as években többször is megfordultam egy északkelet-magyarországi faluban, ahol egy régi parasztházban béreltem szállást. A ház a település központjában volt, a templom és a tanácsháza közelében. Méreteiből, elrendezéséből – bár lényegében a helyi építészeti hagyományokat követte – jól látszott, hogy valaha módos gazda építtethette. Mára azonban alaposan megváltozott a bentlakók helyzete, mert az épületen a legszükségesebb javításokat is csak néhol végezték el: a tető megrokkant, a cserepek hellyel-hellyel hiányoztak, a vakolat lehullott, s a talajvíz nedvessége jól láthatóan felhúzódott az ablakokig a falakban. A lakóházhoz kapcsolódó nagy gazdasági udvar – ha lehet – még inkább tanúsította a ház lakóinak szegénységét. A nagy istállóépületnek már csak a gerendaváza állott a teteje helyén, s az ólak, a kocsiszín is düledeztek magukra hagyott gazdátlanságukban.

A házat három idős asszony lakta. Gonddal foltozott fekete ruhájukon látszott, visszahúzódó, csendes viselkedésükön érződött, hogy valaha jobb napokat láthattak, de most a legalacsonyabb tsz-nyugdíj töredékén tengődhetnek, ezért is választottam szállásomul ezt a helyet. Azt gondoltam, a hónapos szoba bérleti díjára most igazán szükségük lehet. De a porta csendessége is vonzott. Beszélgetésekkel töltött adatgyűjtő útjaimról jólesett ebbe a némaságba visszahúzódni, hiszen a falusi élet nyilvános és közösségi vitelét városi létemre még mindig nem sikerült igazán megszoknom. S a dohos szobában háborítatlanul gondolhattam végig és jegyezhettem le a tanulmányozandó témámról folytatott beszélgetések nem könnyű tartalmát: a mulandóságra vonatkozó paraszti ismereteket. Házigazdáim soha, véletlenül sem nyitottak be hozzám, s életüket oly természetes és feloldhatatlan zárkózottságban élték, hogy – bár csak egy ajtó választott el tőlük – neszezésüket is alig hallottam, halk és ritka beszélgetésük tartalmát pedig, bár olykor igyekeztem fülelni, nem tudtam kivenni. Abban is reménykedtem, amikor szállásomat itt választottam, hogy témámról tőlük talán többet tudhatok meg, hiszen a haldokló körüli feladatok elvégzése az idős asszonyok dolga volt. De ismételt beszélgetéskezdeményezéseim elől mindig kitértek. Pár udvarias mondat után visszahúzódtak áthatolhatatlannak tetsző hallgatásukba. S e hallgatáson csak annyi változást érzékeltem az idő múltával, hogy az első hónapokban inkább elutasító és gyanakvó, később pedig – úgy éreztem – elveszítette reám vonatkoztatható irányát, s visszaállt eredeti, megváltoztathatatlan, de elviselendő mivoltába. Beláttam, semmi reményem sincs arra, hogy a három asszonyhoz közelebb kerüljek. Még kevésbé arra, hogy állapotuk okait megismerhessem. Megértettem, hogy tartózkodásuk arra int, magam is tartózkodóan viselkedjem. Ehhez tartottam magamat. Munkám természete és témája éppen eléggé igénybe vett ahhoz, hogy szívesen osztozzam magam is a házat betöltő csenden.

Halottak estéjén – november elején – a harangszóval a környék temetőit jártam. A korán leszálló estben a síroknál gyertyát gyújtó, őszirózsát, fenyőt rendezgető, halottaikra emlékező családokat fényképeztem, vettem fel hangszalagra imáikat, énekeiket s beszélgetéseiket. A harangszó megszűntével az emberek házaikba tértek. Csendesen szemerkélt az eső. A művirágok vizesen tükrözték vissza a sercegő gyertyafényt. Az alászálló nedves köd elborította a falu kevés fényét. A domboldali temető gyertyái világítottak a csillagok helyett.

Hazatérve szobámba meglepetéssel vettem tudomásul, hogy be van fűtve. A ropogó tűz melege annál inkább jólesett, mivel át voltam ázva. Letörölve felszerelésemet, indultam át a tisztaszobába, hogy megköszönjem a háziak gondoskodását, amikor még inkább elcsodálkozva láttam, hogy szobájuk mindig csukott ajtaja nyitva van. A tágas szobában a két, utcára néző ablak közötti sublóton, a feszület s a tükör alatt gyertya égett, s – ami különös volt – a mestergerenda alatt a földön is három gyertya lobogott. Az alulról jövő fény különös hatással világította meg összekulcsolt kezüket: maszkszerűvé tette arcukat, s magasan a mennyezetre vetítette hatalmasra megnövelt árnyékukat. Az ajtóban állva maradva bámultam ezt a rendkívüli hatású képet. Szerettem volna lefényképezni, de nem akartam megzavarni őket még moccanással sem. Úgy tetszett számomra, hogy a gyertyafénynél imádkozó három asszony változáson megy keresztül: mintha egyébként botra kulcsolódó kezük imára kulcsolódva biztosabb támaszra talált volna; mintha öreg, törődött testüket belső erő járná át, s tartást merítenének abból; mintha egész lényüket méltóság hatná át. De miért a földön vannak a gyertyáik? S miért éppen a mestergerenda alatt? Felnézve ekkor vettem észre a mestergerenda alsó lapjában a keresztet s az építtetés évszámát: 1924. Ahogy az építtető nevét betűzgettem, úgy láttam, mintha valami még lógna ott fent, a mestergerenda túlsó oldalán. Önkéntelenül beljebb léptem, hogy jobban lássam. Kalapok lógtak ott egymás mellett. A mennyezet deszkáihoz szorítva felső karimájukat. Három poros, pókhálós, kopott kalapon villódzott a három gyertya fénye, s ezek alatt imádkozott halottak estéjén a három asszony. A gyertyák tövig égtek. Három fekete folt maradt utolsó lobbanásuk után a földes padlón.

Másnap – halottak napján – magyarázatot kértem az előző este látottakra. Vonakodás nélkül felváltva mesélni kezdtek. A különös méltóságteljesség most is megfigyelhető volt viselkedésükben. De halk és természetesen folyó beszédjük szavai mégis mintha a csendet növelték volna, s a tehetetlenség és kilátástalanság érzetét.

 

*

 

1919-ben egy fiatalember érkezett a faluba. Erdélyben a Székelyföldön nevelkedett tősgyökeres családban. Az első világháborúban katonaként bejárta az Osztrák-Magyar Monarchia főbb hadszíntereit, sebesültként kórházról kórházra küldve megismerte Magyarországot. Amikor a trianoni békediktátum következtében Magyarország elveszítette eredeti területének kétharmadát, s vele a fiatalember szülőföldjét, Erdélyt is elszakították hazájától, úgy döntött, hogy nem hagyja magát egy kalap alá vonni olyanokkal, akikkel eleddig sem találta meg sem ő, sem ősei a barátságot. Nem kívánt idegen törvényű, idegen nyelvű, idegen ország idegen polgárává válni, hanem vette a kalapját, s búcsút véve szüleitől s a szülői háztól, megfogyatkozott hazájában próbálta meg szerencséjét. Így érkezett a faluba, amelynek hegyes-dombos határa gyerekkora megszokott vidékére emlékeztette.

Büszke és dacos természetű volt ez a fiatalember. Egyéniségét szembetűnően kifejezte az a mód, ahogyan a kalapját viselte. Hamarosan benősült a falu egyik legmódosabb családjába, ahol igen nagy szükség volt a férfikézre, mert a gazda s a fia a háborúban odavesztek. Ugyanakkor mégis gyarapodott a család, mert a háború után tőlük a második falunál húzták meg az ország északi határvonalát, s a korábban odaházasodott húga és sógora visszatelepülve náluk keresett menedéket. Az ifjú férj szerencsés kézzel fogott a gazdálkodáshoz, s nem is maradt el az eredmény. Néhány év múltán új házat építtethetett hősi halott apósa ősi portáján a régi ház helyébe. A tetőre kovácsolt keresztet tétetett, az oromfalon és az utca felőli két ablak közé is keresztet formáltatott a kőművesekkel. „Annyi kereszt van ezen a házon, mint egy koporsón!” – vélekedtek a falubeliek. A mestergerendába maga véste bele a kereszt jelét, a maga nevét mint családfőét és gazdáét és az építtetés dátumát. A ház tágas mivolta megengedte, hogy időközben megözvegyült édesapját is magukhoz hívja. Hiszen apja magára maradva még inkább hazátlannak érezte magát szülőföldjén. De elhagyni nem akarta a szüleit, nagyszüleit, őseit nevelő földet. Nem hitte, hogy neki kell mennie. Amikor aztán fiától megérkezett a harmadik sürgetés, hogy költözzön hozzájuk, úgy döntött, mégis elmegy. Hátha hasznára lehet még gazda fiának. Kalaplevéve állt felesége sírjánál, aztán a sírhantba rejtette az elhagyott ház kulcsát.

Felejteni azonban a fiánál sem tudott. Pedig lett volna minek örvendenie. A porta szép, a gazdaság virul. Fiát a falu befogadta. Az első gazdák között tisztelik. Kalapot emelt előtte a fél falu. S a fia is azon volt, hogy hasznára legyen a befogadó közösségnek. Nemcsak munkát tudott adni a nincsteleneknek, rászorulóknak, de – gyermekáldás eleddig elkerülvén házasságát – feleségével nagy részt vállalt a templom újításában, új harangot ajándékoztak, sami eddig nem fordult elő – az elemi iskolát is támogatták adományaikkal. Tehát az apa úgy ítélte, méltán maradhat: nem lesz a fia terhére. S hamarosan megtalálta hasznosulásának módját a lovak körül, a ház mögötti istálló építését az ő irányításával végezték el, s maga válogatta, gondozta, nevelte a három pár lovat is benne.

De igazában csak nem szokott meg. Hiába a gyarapodás, hiába az elismerés, hiába paripáinak szemet gyönyörködtető járása. A lovak színét másként nevezik az itt lakók, mint ők odahaza. A szerszám nevei is másként hangzanak itten. Sőt még az állatokat is más szavakkal terelték, biztatták, mint ahogy azt ő gyerekkorában megszokta. Ha nagy ritkán elment a kocsmába, s dalolni támadt kedve, senki nem tudott vele énekelni, mert a keservesek szövege és dallama is idegen volt az ittenieknek. Az istállóban érezte a legjobban magát, ha lovai közt lehetett. Csendesebbé vált a szokottnál is. Borát estelente a fiával itta meg, aztán meg félrehúzódva már csak magában. Igaz öröme – mint az egész házé – az volt, amikor unokája megszületett. Amikor megmutatták neki, elcsodálkozott: „Oly kicsiny ez a gyermek, tán a kalapomban elférhetne!” – mondta. A keresztelővel is igyekezni kellett, de azért reménykedtek. Olyannyira, hogy az öreg nagyapó magához intette a zenekart a keresztelői lakomán, s féltő örömében énekelni kezdett. A prímás figyelte, igyekezett is kedvére húzni az öregnek, de az első strófa után leengedte a vonót: nem tudta kísérni a szokatlan tagolású idegen dallamot. Az öreg aztán többet nem is énekelt. A gyermeket, akit az ő s a fia nevéről neveztek, hamarosan eltemették. De a temető is idegen volt, s a sírjelek is más formájúak. Haza nem mehetett, megszokni nem tudott. A lovakhoz is elfogyott a türelme, de azért igyekezett hasznára lenni a gazdaságnak. Dolgozott, mint mindenki, napestig. Egy reggel valamelyik cselédre bízta, hogy hajtsa ki a lovakat. Este menye, a tisztaszobába lépve, a két ablak közötti sublóton a tükör s a feszület alatt találta az öreg kalapját, ezt a kalapot soha el nem hagyta magától apósa. Még hazulról hozta, s nem volt hajlandó újat sem vásárolni itten. A menyecske rosszat sejtve szólt az urának. Az apja keresésére indult. Az istállóban találta meg. Azon a gerendán függött, amelyet ideérkeztekor maga emeltetett be a lóállás fölé. Nem tudott megszokni az öreg, s csak így tudott szabadulni. Örökre.

Tisztességgel felravatalozták. A kalapot is odatették melléje. A pap vonakodott eltemetni. Elment hozzá a gazda a plébániára:

– Tedd le a kalapot, fiam, ha velem beszélsz!

– Leteszem, ha tudom, ki előtt.

– Ismersz te engem igen jól.

– Nem én. Nem tudom, pap vagy-e vagy ember!?

– Hát papi ember vagyok.

– Akkor én meg nem tisztelhetlek. Ha ember volnál, akkor megemelném a kalapom, de így nem. De még a harangomat is levétetem, s alája temetem az apámat.

Aztán a pap csak engedett, s szép harangszóval búcsúztatták el az öreget.

Egy év múltán még szebben szólt a harang: szerte az egész országban. A bécsi döntés értelmében visszakerült Erdély egy része a hazához. Vele az egykor elhagyott szülőföld is. A fiú már nem kívánt visszatérni, de apját illőn temettette édesanyja mellé. „Bár egy esztendőt tudtál volna várakozni, apám!” – mondta a sír felett.

S a következő esztendőben még nagyobb örömre szólt a harang: fiuk született. Erős, egészséges fiú, akit apja s nagyapja nevére kereszteltek. „Hát mégiscsak meglett, aki nagyapád kalapját viselhette volna” – mondta az apa, s igen örült családjával együtt.

S még nagyobb kedvvel és sikerrel fogott a gazdasághoz. A háború még akkor messze zajlott. De azért a szele csak becsapott hozzájuk is. Felesége húgának a férje elsők között esett el a keleti fronton. Sógornőjét magukhoz vették. A harangot leemeltették a toronyból, s elvitték beolvasztani ágyúnak. Jó lovai alig tudták kihúzni a szekeret az őszi sárban a vasútállomásig. Aztán a gazdának is be kellett vonulnia. Nem láthatta, miként rekvirálják el az apja kezén nemesedett szép lovait.

Otthon maradt a két asszony s a gyermek. És a mind terhesebbé váló gazdaság. „De ha nincs itthon az ember, hát viselem én a kalapot!” – fogadkozott az asszony, s emberül helytállt a nehéz időkben. Ám az idők még nehezebbek lettek. A háború véget ért, de a béke nem hozott megkönnyebbülést. A férfi négyévi hadifogság után tért haza. Lassan megerősödött. Átvette feleségétől a gazdaságot. Napszámost nem fogadott, fiával járt ki a földre. S örömét lelte a fiúban. A gyerek akart s tudott dolgozni, s kevés szavú volt, mint a nagyapja.

De a béke csak nem hozott nyugalmat. Súlyos hírek jöttek a faluba. Aztán idegen emberek. Városi ruhát viseltek, pantallót és sildes sapkát. Micisapkát. Beültek a jegyzőségből átalakított, tanácsházának feliratozott épületbe, s számba vették, kinek mije van, s figyelték, ki kivel kocsmázik, ki kivel barátkozik, s ki jár templomba. Úgy járták a falut, mintha otthon lennének benne. Megkezdődött a tszcs-szervezés.

Az Erdélyből származó gazda háza szemben állt az ő irodájukkal, s szemet szúrt nekik. Annál is inkább, mert ő nem emelt kalapot nekik, mint a faluban egyre többen a férfiak. Elhívatta egy reggel a párttitkár a tanácsirodára. Visszaüzent, hogyha elvégezte a napi munkáját, este majd átmegyen. Napszálltakor meg is jelent odaát. Ott voltak bent az irodában mind az agitátorok. Kék sapkáik ott hevertek a poharak között az asztalon. Ülőhelyet mutattak neki, elhárította. Itallal kínálták, nem fogadta. Helyet mutattak a fogason kalapjának, nem vette le. Sokadszor biztatták, tanácsolták, kérték, parancsolták már neki, lépjen be a tszcs-be. Sokadszor is elhárította.

– Ha aláírja, azt mondjuk a többieknek, akik már beléptek, hogy maga írta alá először. Maga nagygazda, jó gazda. Maga lesz az elnök. A többiek mennek maga után.

– Nem közösödöm.

– Nem?

– Nem. S az időn sem osztozom tovább. Az állatok után kell nézzek.

– Nem megy sehova! S a kalapját ki húzta úgy a fejébe!? Nem tudja levenni!?

– Nincs kinek megemeljem itten.

– Nincsen?! Pedig beleszarik még maga a kalapjába! Állítsátok a kályha mellé! Tüzeljetek fainul! Te meg eredj át a feleségéhez, és mondd meg, a legjobb bundáját küldje át, ha jót akar az urának! Meg bort is küldjön! Beleszarik még maga a kalapjába!

Legmelegebb bundájában odaállították a tüzes vaskályha mellé, folyt róla a veríték. A kalap karimájáról s az orra hegyéről csöpögött, fekete foltokat hagyva a simított földpadlón. Azok meg ingujjra gyürkőzve, félmeztelenül ültek, ittak, terveztek, szerveztek, s káromkodva biztatták, hogy írja alá, mert innen meg nem szabadul.

Az asszony az utcára néző két ablak között járva leste, mikor eresztik már el az urát. Közben a feszülethez imádkozott. Sötét volt a szobában. Elmúlt éjfél. Sötét volt a faluban, csak az átelleni tanácsirodán világított a villanyfény. Hajnalban átjött hozzá két ingujjas, s átkísérték:

– Beszéljen az urával! Hátha magát megérti! Megérti, hogy vele hajlik a falu, s ha nem hajlik, hát vele törik!

Az asszony hallgatott. Nézte a férfiakat. Az urát a bundába csavarva, átkötve, a tüzes kályha mellett. Fehér arca már nem is világított, csak a szeme parázslott a kalap karimájának árnyékából. Ha elájul, összeégeti magát az izzó vason. S nézte a férfiakat, akik az ő borukat isszák, s el-eldűltek a fáradtságtól. Az éppen elmúlt háború jutott az eszébe. Emlékezett, és tudta: nincs menekvés. Kérlelni kezdte az urát. Az hallgatta, s nézte-nézte az asszonyt. S ő is tudta: nincs menekvés. Aztán, amikor a nap felkelt, fakó hangon elküldte az asszonyt, hogy lássa el az állatokat, s menjen ki a fiúval folytatni a szántást. Az asszonyt elengedték. Az agitátorok fáradtak voltak, de tudták, nem mehetnek el innen dolguk végezetlen. Nincs menekvés: sem nekik, sem ennek az embernek, sem a falunak. S reggel – amikor a harangszó ellenében felharsantak a tanácsiroda tetejére erősített hangosbeszélőből az indulók – a férfi előretántorodott, megtámaszkodott az asztalon, s odaírta nevét a belépési nyilatkozat borától foltos, verejtékétől gyűrött lapjának aljára.

Az asszony napszálltakor érkezett haza a földekről. A lovakat a gyerekre bízta, maga a házba ment. Hallotta már a határban, hogy a férjét elengedték reggel. Őt kereste. Ágya vetetlen volt. Az első szobában pillantása a két utcai ablak között álló komódra esett. A férje kalapja ott hevert a tükör előtt a feszület alatt, ahol valaha az apósáé. A tükörben pedig ott látta a férje csizmás lábát. A mestergerendába a neve mellé bevert kovácsoltvas szegen függött. Neki nem kellett hátramennie az istállóba. Ő, a gazda, megengedhette, hogy a tisztaszobában találja meg megváltását.

Az öreg pap maga jött át leoldani a kötélről. S szépen csendben eltemették. Kevesen búcsúztatták. Éppen akkor tartották a tszcs alakuló közgyűlését. A harangszó nem akaszthatta meg a tanácsiroda hangszórójából recsegve bömbölő indulók és jelszavak ömlését. A tort a hátsó szobában tartották. Az első szobát lefoglalták tsz-irodának. A lovakat, teheneket, szekeret, vetőmagot még a temetés hetén a tszcs tulajdonába vették. A frissen megözvegyült asszony s a régen özvegy húga a hálókamra ablakából nézték, hogyan hajszolják állataikat, hogyan dúlják hajnaltól napestig a portájukat, a falut.

Aztán két év múlva elköltözött az iroda. Visszakapták a tisztaszobát. A bútorokat visszatették a helyükre. A komódot – amelyen a Lenin-szobor állt – lesikálták. Az ablakok közti falra – ahol a vezérek képei függtek – visszaakasztották a törött tükröt s a feszületet. Anyja széket hozott a mestergerenda alá, s fölállva rá felakasztotta a kovácsoltvas szögre apja kalapját.

Azóta az emberekről ott emlékeztek meg, mert nagyapjuk sírjához útlevél nélkül nem utazhattak, s apjukéhoz, a halottak napja tiltva lévén, nem mehettek siratni.

Múltak az évek. A két asszony a tszcs földjére járt napszámba, a fiú iskolába. Jól tanult, tudott is, akart is tanulni. A tanító csendben biztatta a továbbtanulásra. Nem szólt még azért sem, hogy a fiú gyakran tanítás alatt is fején tartotta kalapját. De az évzáró ünnepélyen annál inkább elképedt ezen a Megyei Úttörőbizottságtól érkezett elnök: „Vetessétek le azt az otrombaságot a fejéről annak a suhancnak! Még a veres nyakkendőjét sem lehet rendesen látni tőle!” Az ünnepség ezalatt megkezdődött. A fiú makacskodott, egyszer csak földhöz vágta a kalapját: „Basszák meg maguk az iskolájukat!”, felkapta a kalapot, és elrohant. Tovább semmiképpen nem tanulhatott. A közeli bányába vették fel, előbb csillésnek, aztán a föld alatt dolgozott. De hiába figyelmeztették, tanácsolták, büntették, nem viselte a munkavédelmi előírások szerint kötelező kemény bőr védősapkát. A kalapjában dolgozott, mindig mélyen a szemébe húzott kalapban, az apja legénykori kalapjában. Munkatársai is, a vájár is, a diszpécser is, a mérnök is, az szb-titkár is csak így hívta: „Kalap.” Egyszer, bányásznapon a párttitkár azt ajánlotta, hogy teleönti neki sörrel, ha leveszi. Sütött a nap a tisztáson, rotyogott a kondérban a gulyás, s biztatták a söröshordó mellől a félmeztelenre vetkőzött, föld alatt fehérre szikkadt bőrű bányászok. Nem vette le, hazament. S átaludta a napot. Hajnalban, mint mindennap, indult dolgozni.

Tizenhét éves volt, amikor az egyik őszi hajnalban átöltözés közben felhangosította a diszpécser a rádiót. „Ellenforradalmi csőcselék csapatai kelnek át a Lánchídon…” „No, Kalapkám, ez nem kicsi dolog! Meglehet, sok minden fordul meg még Pesten!” – mondta a segédvájár. Aztán leszálltak az aknába. Délután odafenn attól zúgott minden iroda, hogy forradalom van Pesten. Forradalom! És segítség kell nekik. Segítség! Magasra dobta kalapját az öltöző előtti kis téren, és azt kiáltotta: „Gyerünk!” Kapták magukat még néhányan, s a fakaruszt, amellyel hazaszállították őket a faluikba, megpakolták dinamittal, paxittal, robbantózsinórokkal, csákányokkal. Belezsúfolódtak vagy negyvenen. Irány Budapest! Az utolsók között ugrott fel. Messzire kihajolt az ajtóban szorongó fejek felett, s úgy kiabált vissza a rángatva gyorsuló kocsiból a falujabelieknek: „Mondjátok meg anyámnak, hogy elmentem!” S még sokáig lehetett látni, amint kalapját lengetve integet.

Halottak napján a két asszony magára maradt. S nem hallottak semmi hírt a fiúról a következő év halottak napján sem. Nem mondhattak hát semmi vigasztalót annak a leánynak sem, akinek a fiú az utóbbi időben udvarolt, s aki előbb estelente, majd napközben is átjött az asszonyokhoz segíteni. Mert hiányzott a férfikéz, s ők maguk már mind kevésbé bírták a tennivalókat. Halottak estéjén hárman álltak a két gyertya felett a tisztaszobában.

Decemberben csomagot hozott a postás. Az elrongyolódott papíron az Országos Büntetésvégrehajtó Parancsnokság pecsétjét betűzték ki feladóként. Kibontva a csomagot, az anya azt a kalapot vette ki belőle, amelyikben a fiú utoljára elment munkába hazulról. Ahogy anyja felemelt kézzel megpróbálta formára igazítani, egy cédula hullott ki belőle: a leltári szám. Az anya szeget s kalapácsot hozott, a sógornője a széket tette a mestergerenda alá, s fogta erősen a leánnyal együtt, amíg az anya beverte a szöget a mestergerendába, s felakasztotta a fiú kalapját a nagyapjáé és édesapjáé mellé.

 

*

 

A történet, melyet a nyolcvanas évek derekán az északkelet-magyarországi határszéli faluban végighallgathattam, oly sűrítve foglalja magába mindazt, amit mint társadalomkutató meg akartam ismerni népünkről, s oly változatos formában – életvitelben és beszédben, cselekvésekben és öltözködésben, viselkedésben és szimbólumokban, világképben és értékrendben, változásban és állandóságban, tragédiákban és azok elviselni tudásában –, hogy hosszú ideig nem is tudtam igazán megragadni a benne levő tartalmakat. P. Bordieu és Clifford Geertz „sűrű leírását” megismerve értettem meg mindinkább, hogy mennyire szükséges a hagyományos magyar néprajzkutatás eszköztárát bővíteni ahhoz, hogy hitelesen rögzíthessem, megérthessem és értelmezhessem a körülöttem forgó s vizsgálatom témájául választott, illetve kínálkozó társadalmi eseményeket. Különösen örültem hát, amikor a Német Néprajzi Társaság felkérésére „Emlékezés és felejtés – családi mítoszképződés a személyes tárgyi környezet kapcsán” címmel felkérést kaptam előadásra 1989 októberében a göttingai nemzetközi konferenciára. A szakmánkban szokatlan megközelítésmód – az adatokat és a megfigyelés szempontjait az emlékezés és felejtés kölcsönösen egymásra utalt szempontjai – a szöveg mélyebb rétegeit tárták fel előttem. A jelen kilátásaira is érzékeny társadalomvizsgálati eljárások korábban is segítettek munkámban: amikor a hagyományos magyar néprajzi kutatás egyik jellegzetes témakörét, az ún. „temetkezési szokásokat” a pszichológia, a thanatológia és a perimortális betegellátás szakmánkon kívüli vonatkozásában vizsgálhattam meg; amikor az ún. „népművészetet” a művészettudományok, a szemiotika, a szimbolikus antropológia és a jungiánus jelképelemzés szempontjait megismerve sikerült megértenem; amikor a paraszti életvitel, a leélt élet egyéni és egyénített részmegnyilvánulásait bátorított megfigyelni és megragadni az életmódkutatás, a mindennapi élet antropológiája és a jelenkutatás elmélete. De biztatást merítettem akár az olyan távoli, közvetetten hozzám eljutó konferenciák témaválasztásaiból is, mint a franciák által rendezett tanácskozásból, amelyen a véletlen kultúrába vonásának módja volt a központi téma. Így lassan megszabadultam a szakmai hagyomány merev kereteitől, s – bár egyre kevésbé tekintettek néprajzosnak egyes kollégáim, s magam sem voltam biztos abban, hogy magam a néprajzot művelem-e még csakugyan – beláttam, mennyire gazdagítja megfigyelésünk körét és módját, mennyire felszabadítja értelmezésünk menetét és hitelességét, s mennyire nyitottá, átadhatóvá és átvehetővé teszik megfigyelésünk eredményeit a fejlődő társtudományok, az aktuális és jövőbe mutató társadalmi kihívásokra fogalmazódó társadalomtudományi válaszkísérletek s az elfogulatlan szemléletmód. Megértettem, hogy a vizsgált témában rejlő kihívást kell megismerni, megérteni és nem magyarázni, hanem értelmezve újrakérdezni. Így hát most úgy vetődött fel a kérdés: Mit tud egy magyar kultúrakutató a magyar példák alapján 1989-ben emlékezésről és felejtésről hitelesen a magyar parasztság vonatkozásában mondani? S éppen Németországban, ahol úgyis van mire emlékezni és mit felejteni, ahol társadalmi és társadalomtudományi önostorozások és elhárítások meg-megújuló s alig emészthető tárgya az emlékezés és a felejtés. S éppen abban az évben, amikor az én hazámban a társadalmi mozgások felgyorsulásával emlékezés és felejtés sebeket tép és sebeket gyógyít.

Amit e történet kapcsán általánosítva megállapíthattam, az a következő:

Az életmódkutatás kapcsán a családi, személyes tárgyi környezet használatát vizsgáltam Magyarországon az elmúlt évtized során. A kutatás inkább etnológiai módszerekkel folyt, s adatai általában három nemzedék tárgy/csoport/használatbeli változásaira vonatkoztak: a századelőtől napjainkig. A közvetlen résztvevéses megfigyelésen túl – korábbi szakmai érdeklődésem következtében – két fontos adatbázisra támaszkodhattam: a halállal, a mulandósággal kapcsolatos ismeretekre és vélekedésekre, valamint a családi fényképek használatára. A két terület vizsgálatát sokáig egymástól „függetlenül” folytattam. Idő múltán azonban mind több érintkezési pontot vettem észre. Különösen az idős korban, betegségben elmondott perimortális életáttekintő interjúk és a családi, illetve személyes élettörténetet „illusztráló” privát fényképek kölcsönhatásainak megfigyelése volt tanulságos számomra. Megértettem, hogy a fényképek ezen egyedi, konkrét és személyes használata, interpretációja nemcsak ezekre terjedhet ki, illetve érvényes, hanem a tárgyi környezet egészére. A fényképek csak látványosabban képviselik ezt a tárgyi világot, s privát használatuk jobban kialakult, jobban megfigyelhető, illetve jobban megtanultuk személyes emléktárgyaknak (is) tekinteni ezeket. Pedig a tárgyi környezet éppen attól személyes, hogy használata révén személyes kapcsolatba kerül használójával. A személyes tárgyi világnak az egyedi használat adja meg sajátos jelentését. Egyazon tárgycsoportnak ugyanazon személy(ek) eltérő használata révén különféle jelentése lehet. Az életútinterjúk segítettek a személyes használat során sajátos jelentéstartalmat nyert tárgyi világok értelmezésében. Szembetűnt, hogy nemcsak az „emléktárgyak”-nak van emlékeztető funkciójuk, hanem – bizonyos viszonylatokban – valamennyi más tárgynak is. A tárgyi környezet így folyamatosan kifejezi – felhasználója és hiteles értelmezője számára – emlékezés és felejtés állandó harcát, kölcsönhatását. S ennek a személyes emlékezésnek és felejtésnek a mozgatója az önazonosság, az identitás lankadatlan keresése, megfogalmazása, hirdetése és helyreállítása. A tárgyak magukban statikus természetűek. Tárgyi környezetté szerveződve azonban mobilakká válnak. Használójukkal együtt változnak, alakulnak, alkalmazkodnak a kihívásokhoz, s ezt aktívan ki is fejezik. Ezért tekinthetők a tárgyi környezetek, tárgyi világok használóik hiteles lenyomatainak. A tárgyak révén emlékező és felejtő ember tehát önmagát valósítja meg, fejezi ki. A tárgyakhoz ennek során óhatatlanul énontológiai magyarázatok kötődnek, amelyek egyéni, családi, kiscsoport-szintű mitológiákká válnak/szerveződnek. Ezek a családi mitológiák módot nyújtanak az egyéni, rokonsági, kiscsoport-szintű identitás ápolására és kifejezésére. S erre az utolsó kilenc évtizedben – amidőn az össztársadalmi mítoszok háttérbe szorultak, összetöredeztek, elveszítették jelentésüket, kommercializálódtak, vagy a tudat alá szorulva hatottak – egyre nagyobb szükségük van az atomizálódott társadalmak tagjainak.

Mind többet olvasva szakmámban, megértettem, hogy ehhez a történethez valójában aligha lehet valamit is hozzátennem. Minél többet tudtam meg ugyanis szakmám lehetséges érzékenyebb művelési módjairól, és minél több legújabbkori történelmi ismeretet sajátíthattam el a társtudományokból, annál többet érthettem meg ebből a történetből, annál kevésbé éreztem szükségét és hitelességét az értelmezésemnek. Tökéletes tömörségben foglalja magában mindazt, amire az elmúlt kilenc évtized során a magyar parasztok emlékezhettek és amit abból elfelejthettek, vagy amit el kellett volna felejteniük. Nem a társadalomtudományi elemzés az, amely jobban értelmezné és tanulságosabban összegezné azt, ami itt velük történt. Mégis, hátha a sorsuk iránt érdeklődőknek segíthetek a következő megjegyzéseimmel:

Az emlékezés, az emlékezet ápolása a magyar parasztságnál is – mint sok kultúrában – inkább az asszonyok dolga, mint a férfiaké. Nyilván azért is, mert a feleségek többnyire túlélik férjeiket, s mivel közismert, hogy több újszülött fiú hal meg, mint leány csecsemőkorban, s így a gyász, a halottakra való emlékezés az asszonyok hagyományos feladatkörébe sorolódott. De az asszonyok feladatává rendelte a hagyomány a haldokló és a halott körüli közvetlen feladatok elvégzését is. Amint az asszonyok iránti elvárások között találjuk – mégpedig igen szigorúan –, hogy az ő feladatuk a családi és a lokális közösségi hagyományok eseményeinek emlékezetben tartása. Egyszóval tehát tudva vagy ösztönösen az asszonyok dolga az idődimenziók múlttengelyének az ápolása és alkalomadtán a múlt megfelelő megfogalmazása. – A három asszonynak nemcsak a tragikus eseményeket kellett kibírnia, de meg kellett találnia a hagyományokhoz illő legmegfelelőbb formában és a közösség által leginkább ellenőrizhető és tolerálható módon a megemlékezésnek a méltó módját. S meg kellett találniuk azt is, hogy hogyan tudnak ezen elvárásnak megfelelő jelképek állításával és azok ápolásával megfelelni. E terhes elvárások súlyát az erős tradíciók enyhítik, és segítik őket, hogy se össze ne roskadhassanak, se pedig alóla ki ne bújhassanak. Még akkor sem, ha az integráló társadalom ezeknek a hagyományos elveknek az ellenében kíván hatni. Ez a szigorú elvárás csak a lokális kultúra felbomlásával veszíthet erejéből és érvényességéből.

A halottak emlékezetének ápolása alapvető emberi jog és kötelesség. Akkor is az, ha az integráló társadalom aktuálpolitikai érdekből ezt szankcionálja. S meg kell találni a méltó és ápolható módját a halottakra való emlékezésnek. Ennek a legtermészetesebb kifejezési módja a sírlátogatás. – A három asszony nem mehetett a sírokhoz, mert a nagyapáét egy új országhatár választotta el tőlük, az apa sírjának felkeresését és díszítését a halottak napjának munkanappá tétele s ünnep mivoltának központi, állami tilalmazása nehezítette. A fiú – politikai elítéltként – ismeretlen, jelöletlen, talán tömegsírban hevert. Az ő nyughelye felkutathatatlan és feltalálhatatlan volt. Mivel a nyilvános megemlékezésre nem lehetett módjuk, a privát megemlékezésben keresték és találták meg a méltó módot. De a nyilvánosság számára viselkedésük, öltözetük zárt és zárkózott mivolta is kifejezte azt, sőt bizonyos fokig a ház és a porta leromlott állapota is veszteségük emlékeztetőjeléül szolgált.

S hogy az emlékezés megfelelő módját sikerült – vélhetőleg ösztönösen – megtalálniuk, az abból is adódhat, hogy milyen természetességgel kezelték a szimbólumokat: a jelen esetben mindenekelőtt a kalap – egy jellegzetes férfiúi kiegészítő viseleti darab – jelképes tartalmait.

A kalap szerte Európában, de különösen pl. Olaszországban, ám a magyar nyelvterületen is jellegzetes maszkulin szimbólum, a férfiúi viselet elmaradhatatlan és szembetűnő tartozéka, a férfiúi viselkedés és gesztusrendszer egyik fontos eszköze. A mezőségi Széken például a felserdületlen fiúgyerek már kap kalapot keresztapjától, s legénykorára megtanulja bravúrral viselni. Házasember korában egész férfiúi mivoltának kiteljesítője és betetőzője a kalap, amely apró kiegészítő díszítményeivel és viselésének személyes voltával nemcsak nagycsaládi hovatartozást árul el, hanem egy nagyobb vásárban azt is megmutatja, hogy melyik vidékről melyik etnikai csoporthoz tartozik. Öregkorban pedig méltósággal hordják a férfiak, haláluk után a koporsóba is velük temetik. A három asszony esetében helyes volt – habár szokatlan –, hogy a halál helyét jelölték meg a kalappal.

A kalap levételével kifejezett tiszteletadási és köszönési módok számos és változatos gesztusát itt nem sorolom fel. Csak utalok arra, hogy éppen a kalappal kapcsolatban milyen jól megfigyelhető viselet és viselkedés szerves – hagyományos és mégis individuális változatokat is megengedő – egysége, hiszen viselésmódjával ki tudja fejezni a személyes vérmérsékletet, temperamentumot, illetve átmeneti hangulatot, sőt a vele szemben állók iránt érzett tiszteletet vagy megvetést is. Azonos neműek és különneműek között rendkívül fontos nonverbális jelzések eszköze volt ez a jellegzetes formájú fejfedő. Csak példaképp jegyzem ide, hogy a vizsgált faluban és szomszédaiban milyen szigorral tiltották, hogy a legények, ifjú házasemberek, leányok, illetve menyecskék társaságában fejükről levéve, az ujjuk körül forgatva játsszanak a kalapjukkal. Ezt az alkalmi párkeresés legszemérmetlenebb felhívásának tekintették.

De egyéb szimbolikus jelentése is van e fejfedőnek. Északkelet-Magyarország vegyes vallású falvaiban a fogason minden házbeli férfi kalapjának van szigorúan tiszteletben tartott helye. A szobába idegen ember, de még a házbeliek sem szokták magukkal vinni a kalapot, kivéve a papot, aki azt rendszerint kezében tartva lépett a házba, és a bevetett ágy tetejére helyezte el. S azt is inkább csak akkor, ha nyomatékosan ki akarta fejezni, hogy valamilyen szoros családi jellegű gond, feszültség megoldásában kíván eljárni. Rajta kívül csak a házbeli nagylányoknak udvarló, de már kérőnek elfogadott legény tehette kalapját a bevetett ágyra. – Ebben az értelemben a mestergerendára akasztott kalapok azt jelentették, hogy e házban nem lehet fontosabb és kedvesebb vendég az elhalt férfiaknál. Hogy ők az asszonyok számára mindig jelen vannak. Magukra a gyászoló özvegyekre vonatkoztatva pedig felért egy megújított hűségesküvel: a férj kalapjának a legszentebb és központi helyre tétele.

Azzal, hogy a ház ura, a gazda a nap végén a kalapját rendszerint a szokott helyére, a fogasra akasztotta, jelezte a házbelieknek és a vendégeknek, hogy mára be van fejezve a munka, le van zárva valami. A mestergerendára függesztett kalapok ebben az értelemben azt jelentik: „Elvégeztetett.”

Bár jól ismertek nyelvünkben a kalappal kapcsolatos szólások, mégis szembetűnő, hogy a három asszony által előadott történetben milyen változatosan és milyen következetesen kerülnek helyükre ezek a kifejezések. Érdekes lehet megjegyezni kiegészítésképpen, hogy az Erdélyből érkezett legény ifjú házas korára visszaemlékező több falubeli asszony egymástól függetlenül is azonos fordulattal fejezte ki azt – tán még többet is –, hogy mennyire tetszett nekik is a szép szál, büszke tartású jövevény férfi: „De tudta ám viselni a kalapot! Istenem, de tudta!” – Az asszonyok előadását figyelve tehát valamennyi jellegzetes szokást, szólást, illetve cselekvést megtalálhatunk, amely e viseletdarabra vonatkozik a magyar paraszti hagyományban. S ezeknek a nyelvi sztereotípiáknak minden bizonnyal fontos szerepük van abban, hogy ezt a „népi elbeszélést” egyszeri alkalmi szöveg mivoltából (folk narratív) kiemeljék, nyomatékosítsák, sőt a beszédhelyzet központjában levő tárgyra vonatkozó utalásaikkal e sorstragédia szövegét elemeljék a mindennapi beszédtől: egységbe zárják, belülről tagolják, hangsúlyos vonatkozásaikat a jelképes főszereplő tárgyakra – a három kalapra és a három kalapot viselő három férfi sorsára – folyamatosan megőrizzék, és családi mítoszszöveggé emelve tartalmát sűrítsék. Az egyéni sorsfordulók hiteles részletezése mögött összefoglaló erejüket és általános érvényüket megőrizzék és nyomatékosítsák.

Ezek az asszonyok tehát nemcsak életmódjukkal, rituális jelképalkotó cselekedeteikkel, de beszédjükkel is a legméltóbb módját találták meg a hiteles és emelkedett emlékezésnek és felejtésnek!

Mert méltóképpen emlékezni és felejteni igen nehéz.

Különösen akkor, ha az integráló társadalom teljes hatalmi berendezkedésével felejtetni akar, s minden erejével azon van, hogy irányítsa alattvalói emlékezetét. A halottakkal és a halottakra vonatkozó hagyományokkal szemben azonban igen nehéz érvényesíthető rendelkezéseket hozni. Az év ünnepeit a társadalom irányítói úgy rendezték át s úgy hangsúlyozták, hogy a hagyományos nemzeti identitást erősítőket letörölték, gyengítették, hogy tartalmukat elidegenítették, s így azok az újabban létesített ünnepekkel együtt mind az ő érvényességüket, törvényességüket és szükségességüket voltak hivatva hangsúlyozni s az ország lakóival hangsúlyoztatni. Az egyetlen nyilvános – jóllehet hivatalosan megszüntetett – megemlékezés az év ünnepeinek sorában a halottak estéje volt, amely alkalommal a nemzet halottai emlékének tükrében nézhetett szembe hitelesen saját sorsával és jelenlegi állapotával. S ennek a szembenézésnek a jelentőségét csak fokozta, hogy a mai Magyarország határain túl élő magyarok számára – akik a hazaihoz hasonló történelemhamisító ünnepek nyomásán túl még a kisebbségi megkülönböztetés, háttérbe szorítás, elnyomás különféle módjainak is ki voltak szolgáltatva szülőföldjükön – a „halottak estéje”, a „világítás” volt az egyetlen, bár a lehető legszigorúbban csakis a temetésre korlátozott alkalom arra, hogy ne csak a közvetlen hozzátartozóikra, hanem halottaik, őseik révén nemzeti identitásuk történeti gyökerére gondoljanak és emlékezzenek, s hogy anyanyelvüket a sírjelszövegeket betűzve gyermekeikben ébren tartsák, illetve megerősítsék, magukat és hozzátartozóikat elődeik és a maguk igaz sorsára figyelmeztessék, és saját énekeikkel és imáikkal a jelenüket és közeljövőjüket megsirathassák. Amint egy kicsit is enyhült a hatalom szorítása, csendesen, de ellenállhatatlanul megerősödött az egyébként fekete betűs, munkanapnak számító halottak napja ünnepi ereje. S a passzív ellenálláshoz e csendes ünnep úgy illett, hogy nem lehetett okot találni hatékony tiltására. A halál demokratikus. Mindenkinek vannak halottai. S ezek megkívánják a megemlékezést. E három asszony tehát ott a kalapok alatt halottak estéjén egy országos méretű, értelmű és sokakat talán a leghitelesebben egyesítő megemlékezésnek vált szerves részévé, s kapcsolódott bele egy országos ünneplőáramkörbe, amikor meggyújtotta a három férfiért a gyertyákat. Így éltették az élőket a halottak. A hivatalos és a tömeges megemlékezés közötti feloldhatatlan és elementáris feszültség különös és éltető erőt adott a halottak napja ünnepének és maguknak a holtakat ünneplő élőknek.

Az azonosulás kényszere és az ellene való védekezés nemcsak az évenként visszatérő ünnepekben van jelen, hanem ott feszül az elmúlt kilenc évtizedre vonatkozó hivatalos és személyes visszaemlékezésekben. Mélyen eltérő módon ítélte meg a hivatalos történelem és a családi, a privát történelem, hogy nemzeti történelmünknek mely időpontjai és időszakai voltak feledésbe taszítandók s emlékezetben megőrzendők. S ez a feszítő különbség tovább nehezítette a hatalom és a nép, a vezetők és a vezetettek, az uralkodók és az uraltak közötti azonosság erőltető kényszerét. Hiszen a kalapok egykori viselői – s az országlakók milliói – számára az első világháború előtti állapotok egyértelműen és erőt sugárzón pozitívnak és emlékezetre méltónak értékelték, és a köznyelvben csak így emlegették, „a boldog békeidők”. Ez volt az az időszak, amikor a nemzet még tág és természetesnek érzett határok közt élt, amikor nemzet és polgára természetesebben és zavartalanabbul élhette meg az önazonosság, az identitás sértetlen érzetét, s amikor a történetünkben szereplő nagyapa még szülőföldjén kedvvel idézte – ha hibásan is – Petőfi sorait: „Ha ez a föld az Isten kalapja / Magyarország a bokréta rajta…” – A munkásmozgalom története szempontjából a századforduló inkább negatív ítélet alá eső korszak volt. A feudálkapitalizmus kibontakozásáé. A spontán, kevéssé szervezett s túlnyomórészt a szociáldemokraták által befolyásolt alkalmi mozgolódásoké, amelyek a parasztokra alkalmilag terjedhettek csak ki.

Az első világháború nemzeti, családi és személyi tragédiákat hozott. Az ország a háborút elvesztette, s vele területe kétharmadát, s lakóinak egy része idegen állam polgára lett, más részük pedig menekült, visszamenekült a régi hazából az új hazába, egy további rész pedig kivándorolt az óvilágból az újvilágba, de túlnyomórészt a helyükön maradva megkísérelték az új hazában elementárisan megzavart identitásuk legmegfelelőbb helyreállítási módját keresni. Ebben a háborút követő rendezetlen időszakban, 1918-ban került sor az európai társadalmi berendezkedéshez való csatlakozás érdekében egy demokratikus polgári berendezkedési kísérletre, amelyet rövidesen szélsőséges kommunista diktatúra követett, ami a háború után közvetlenül újra egzisztenciális veszélybe s identitásválságba kényszerítette elsősorban a vidék lakóit. A parasztság számára tehát a háborúhoz kapcsolódó negatív megítélés alá esett a – szomszédos Szovjetunió példájára – kolhozosítást is kilátásba helyező Tanácsköztársaság, amely abban az időben, amikor ezeket az özvegyasszonyokat meglátogattam, még az érvényben levő hivatalos történelemszemlélet szerint a „dicsőséges 133 nap” epitheton ornansszal volt illetendő. A kalap viselői számára akkor is keserű időszak kezdődött, ha a fiú időközben gazdaságát fejleszthette. A szülőföldről való elűzetést nem heverte ki sem ő, még kevésbé apja. Az ő megítélésük és felfogásuk többé-kevésbé egybeesett az ún. Horthy-korszak revíziós terveivel, amelyet a marxista történelemkritika teljességgel negatívan értékelt, felróva soviniszta mivoltát, a fasizmust előkészítő, a Szovjetunió ellenében a német terjeszkedést segítő irányultságát. Különös csapása a sorsnak, hogy a legöregebb férfi halála után éppen egy évvel, az 1940-es bécsi döntés eredményeként szülőföldjének egy része visszakerült az anyaországhoz. Ez pozitívan érintett sok addig szétszakított családot, s az ország gazdasága és jövőbe vetett reményei vonatkozásában is általában pozitívan ítélték ezt meg, nemcsak a kalapok egykori viselői számára volt csodával felérő és igazságos döntés.

A második világháború személyes és nemzeti veszedelmeket hozott. A felszabadulást, a szovjet csapatok abban játszott szerepét egyértelműen és árnyalások nélkül pozitívan ítélte meg a kommunista történetírás, s állami ünneppé tette azt a napot, amelyen hazánk teljes területét elfoglalták a szovjet csapatok. Az ország lakói azonban sokkal árnyaltabban ítélhették meg ezeket az eseményeket, hiszen a saját bőrükön tapasztalhatták a keleti kultúra és viselkedés elementáris erejű és olyan vonatkozásait, amelyek alól nem volt kibúvásuk. Akkor is így volt ez, ha a szovjet csapatok tagadhatatlanul a háború végét hozták el a vidék lakóinak, s ennek valamennyien egyértelműen örültek. A rövid koalíciós időszak vezető pártja a vidék, a parasztság érdekeit képviselte, hatalmas szavazattöbbséggel és eléggé egyértelműnek mondható nemzeti bizalomból fakadó erővel kormányozhattak. A ’49-es fordulat évében a kommunista párt totális hatalmi helyzetbe került, ezzel megkezdődött a magántulajdon végleges felszámolása, amelyet a hatalmon levő közösségi tulajdon diadalútjának tekintettek, a parasztság és a polgárság azonban hagyományos életmódjának, önazonossága elvi alapjainak felszámolását, illetve radikális megváltoztatását látta ebben, ami a mi történetünkben szereplő család életében személyes tragédiával még végletesebbé is vált.

A kommunista hatalmi berendezkedés elleni 1956-os népfelkelés rövid időre reményt kelthetett. És mindenki bízott a nemzeti függetlenség kivívásában, a vidék lakossága pedig abban, hogy korábbi természetes életmódjához visszatérhet. A szovjet csapatok azonban újra a kommunistákat helyezték a hatalomba, a megkezdett folyamatok zavartalanul folytatódtak tovább. A népfelkelés résztvevőit kíméletlenül felelősségre vonták, ami már abban is szembetűnően lemérhető, hogy – különösen nagyvárosokban – az ellenállásban nagy számban részt vevő fiatalkorúakat fogva tartották nagykorúságuk eléréséig, hogy a halálos ítéleteket végrehajthassák rajtuk. A szocialista történetírás „konszolidációnak” nevezett időszakában, 1960-tól újult erővel folytatódott, sőt fokozódott és országos érvénnyel megvalósult a parasztság kollektivizálása. – A három kalap alatt gyászoló három asszony kiszolgáltatott élete a fiú és a gazdaság elveszítésével teljes mértékben kilátástalanná vált.

Ilyen fokú feszültség a hatalom és a nemzet emlékezetében és felejtésében – amely számos más módon is megnyilatkozik a társadalmunkban – nem tarthat és nem tarthatott sokáig. Egyetlen kultúra sem bírja ki, hogy nemzedékeken keresztül másra emlékezzenek az emberek a magánéletükben, családi körben, mint amire a hivatalos elvárások emlékezni kényszerítik őket.

 

* Ez az írás az MTA-Soros-alapítvány támogatásával készült, amelyet itt is megköszönök.