Kicsi Sándor András

A MAGYAR NYELV ALAPSZÍNNEVEI

 

A magyar nyelv naiv beszélői úgy vélik, hogy a kék, zöld, sárga stb. színek a természet jellegéből adódóan mint különböző színek léteznek. Ezzel szemben minden egyes nyelv sajátos módon tagolja a színek kontinuumát, mégpedig úgy, hogy egyes szakaszait elhatárolja a többitől, és önálló nevekkel látja el (pl. a magyarban kék, zöld, sárga), amelyek az adott nyelvben szemantikailag viszonylag jól elkülönülő mezőt alkotnak. A magyar színelnevezésekről a század első felében két, a maguk korában magas színvonalú monográfiát is írtak (Mátray Ferenc: A magyar színelnevezésekről. Kalocsa, Jurcsó Antal, 1910 és Bartha Katalin: Szókincstanulmány a magyar nyelv színelnevezéseiről. Debrecen, Városi nyomda, 1937), azonban az idő mindkettő felett eljárt. A magam részéről a továbbiakban a színelnevezések kutatásának a hatvanas évek végétől új lendületet adó irányvonalát ismertetem, és a magyar alapszínnévrendszer néhány jellegzetességét, érdekességét tárgyalom.

Általános hasonlóság van abban, ahogy az emberek a színeket kategorizálják. Többféle emberi (nyelvi és nem nyelvi) képességet kell itt elválasztani: a különböző színárnyalatok közül az ember több milliót képes megkülönböztetni (ez nem nyelvi), a kontinuum szavakkal való tagolásánál rengeteg színárnyalatot körül tudunk írni (ez már nyelvi képesség), és nyelvenként változóan néhány színnév lexikalizált. Ezen képességeket egyre erősebb mechanizmusok korlátozzák, a legerőteljesebb a lexikalizálást.

Brent Berlin és Paul Kay amerikai nyelvészek 1969-ben Alapszínnevek (Basic Color Terms. Their Universality and Evolution. Berkeley and Los Angeles, University of California Press) címmel jelentették meg azóta nemcsak a színnevek tárgyalásában, hanem egyáltalán a szószemantikában fordulatot jelentő művüket. Könyvük főcíme arra utal, hogy a különböző nyelvek színelnevezés-rendszereinek központi elemeivel foglalkoztak, az alcím pedig arra, hogy kettős feladatot igyekeztek teljesíteni: a színelnevezések lexikalizálására szemantikai univerzáliákat keresni („univerzalitásuk”), és meghatározni azt a sorrendet, amelyben jelentkeznek („evolúciójuk”). Hipotézisük szerint az alapszínnevek minden nyelvben úgy lexikalizálódnak, hogy tizenegy meghatározott perceptuális góc (angolul „focus”) halmazának egy részhalmazára (minimum két, maximum tizenegy gócra) van alapszínnév, amelyek ráadásul meghatározott sorrendben kódolódnak. A világ valamennyi (több mint háromezer különböző) nyelve tehát alapszínneveit egy tizenegy pszichofiziológiailag definiálható, a színek kontinuumán elkülönülő gócból álló mintán hozza létre, és a gócok hierarchiába rendeződnek fontosságuk szerint, valamint aszerint, hogy a nyelvek fejlődésük során melyekre lexikalizálnak alapszínneveket. Ez ugyanis az illető nyelv története során meghatározott sorrendben, különböző stádiumokon keresztül történik.

Berlin és Kay úgy találták, hogy a világ nyelvei az alábbi tizenegy (nyolc kromatikus és három akromatikus) gócra lexikalizálnak alapszínnevet: fekete, fehér, piros/vörös, sárga, zöld, kék, barna, szürke, lila, rózsaszín, narancssárga. Az utóbbi kettőre a magyarban nincs alapszínnév, az angol viszont valamennyire lexikalizál: black, white, red, yellow, green, blue, brown, grey, purple, pink, orange.

Berlin és Kay szerint az alapszínnevek (nem tévesztendők össze a színelméletek alapszíneivel, amelyeket a kiegészítő vagy komplementer színekkel szokás szembeállítani) főbb kritériumai a következők: (1) egy morfémából kell álljanak, mint pl. kék, és nem mint hófehér, narancssárga, zöldes, vajszínű; (2) nem jelölhetik valamely más szín árnyalatát, nem foglaltathatnak benne más színben, mint pl. a rőt a vörösben; (3) nem szorítkozhatnak viszonylag kisszámú dolog jelölésére, mint pl. szőke (hajra, vizekre), pej (lóra); (4) általánosan ismerteknek kell lenniük (pl. nem mindenki tudja, hogy a sáfrányszínű a sárga, a lazacszínű pedig a vörös egy árnyalatának jelölésére szolgál). A kritériumok tovább bővíthetők és finomíthatok, pl. (5) ne legyenek friss kölcsönszavak (viszont régebbi jövevényszavak lehetnek, mint amilyen a magyarban a sárga és a kék az ótörökből, a zöld feltehetően az alánból, a barna és a lila a németből).

Berlin és Kay mintegy száz nyelv (köztük a magyar) színelnevezéseinek átvizsgálása révén nemcsak a gócokat határozták meg, hanem a tizenegy alapszínnév lexikalizálódásának sajátos hierarchiáját is. Ez eredeti hipotézisükön végrehajtott némi módosítással a következő (a római szám a stádiumot jelöli):

I. fekete és fehér,

II. + piros,

III. (a) + kék/zöld vagy (b) + sárga,

IV. (a) + sárga vagy (b) + kék/zöld,

V. kék és zöld szétválása,

VI. (a) + barna vagy (b) + szürke,

VII. (a) + szürke vagy (b) + barna,

VIII. + lila, rózsaszín, narancssárga.

A sorban alul levő alapszínnév csak akkor jelenik meg, ha minden fölötte levő már megvan az adott nyelvben. (A legutolsó stádiumban belépő színnevek sorrendje nem meghatározott.) Tehát azok a nyelvek, amelyekben csak három alapszínnév van, a feketére, fehérre és pirosra lexikalizálnak; amelyekben négy, azok a fentieken kívül még a sárgára vagy kék-zöldre stb. Berlin és Kay eredeti elképzeléseihez képest további adatok feldolgozásakor kiderült, hogy legalábbis számos alacsonyabb stádiumba tartozó nyelv esetében érdemesnek látszik egy kék és zöld közötti (tehát tulajdonképpen tizenkettedik) góc (angol szaknyelven „grue”) feltételezése, e helyett eredetileg zöld szerepelt.

A stádiumok nagyjából az illető nyelvközösség technikai és kulturális fejlettségét tükrözik. A hipotézis kiterjeszthető a nyelvelsajátításra is: minden bizonnyal a gyerekek is nagyjából hasonló sorrendben tanulják a színneveket. Ugyanakkor van néhány nyelv, amely problematikus, nem a felállított sorrendben lexikalizálják az alapszínneveket. Ilyen pl. a vietnami, amelynek kilenc alapszínneve közül az egyik, xanh jelentése „kék, zöld”, azaz az V. stádium „átugrásával” került a VIII. stádiumba.

A világ nyelveinek döntő többségében nincs meg a tizenegy lexikalizált alapszínnév, így a VIII. stádiumba tartozó magyarban sincsenek meg hiánytalanul. Az ausztráliai nyelvekben pl. csak két vagy három vagy négy van, amelyek, mint kiderült, Berlin és Kay elvárásainak megfelelően lexikalizálódnak.

A gócok központi részét könnyebb megítélni, mint perifériáit, és ahol kevesebb alapszínnév van, ott a meglevők nagyobb területet fognak át, amellett, hogy használatosak körülírások is. A II. stádiumba tartozó nyelvekben pl. a három terminus (bár gócaik centrumai ugyanott helyezkednek el) többet fog át a színek kontinuumából, mint egy magasabb stádiumba tartozó nyelv „fekete”, „fehér” és „piros” jelentésű szavai. A Szibéria északkeleti részén beszélt csukcs nyelvben pl. csak három alapszínnév van: nuvkin a feketére, más színek sötét árnyalataira, nilgykin a fehérre, más színek világos árnyalataira és nyčelgyken a pirosra, sárgára, világosbarnára, lilára. Ezeket egészítik ki olyasféle szavak, mint lilil, „epe” a zöldre, j’yjyk, „ég” a kékre.

A magyar színnevek alaki jellegzetességei közül egyik legfeltűnőbb a közös fe- elem az első két alapszínnévben, mindamellett ez a fe- szótag aligha tekinthető külön morfémának. Hasonló formai sajátosságokkal azonban többször is találkozhatunk egymástól meglehetősen távol eső nyelvekben. Így pl. a sona nyelv egy Zimbabwéban beszélt dialektusában az alábbi három alapszínnév van: cicena „fehér, sárga, zöld”, citema „fekete, kék” és cipswuka „piros, lila, narancssárga”. Tehát ebben a II. stádiumba tartozó nyelvben minden alapszínnév közös eleme a ci-; az első kettőnek pedig még a magánhangzói is azonosak. (Berlin és Kay, i. m. 59. o.) A kaukázusi (közelebbről dagesztáni) dargi nyelv egy nyelvjárásában viszont az alapszínnevek közül csak a cubil „fehér” és cudari(l) „fekete” közös eleme a cu- szókezdő szótag (A. A. Magometov: Megebskij dialekt darginskogo jazyka. Tbilisi, Mecnijereba, 1982, 135. o.).

A magyar alapszínnévrendszer másik feltűnő jellegzetessége, hogy szinonimapárt lexikalizált a harmadikként belépő gócra. Ha szigorúan vesszük azon kritériumokat, amelyek alapján egy színnevet alapszínnévnek tekinthetünk, vagy csak a piros(talán inkább), vagy csak a vörös (talán kevésbé) tekinthető alapszínnévnek.

A magyar anyanyelvűek többsége szerint a két színnév által jelölt színek között perceptuális kritériumok, általában árnyalatok szerint definiálható különbség van. Ezek a vélemények nem veendők különösebben komolyan, minthogy a különbségek megfogalmazása nem felel meg még a megfogalmazók nyelvhasználatának sem. Ugyanis egy nyelvet anyanyelvi szinten beszélők esetleg felnőtt életükben sosem hibáznak egy-egy szó használatát illetően, de általában ugyanők képtelenek kielégítően beszámolni a nyelvhasználatukat irányító mechanizmusok működéséről (pl. egy szó tényleges jelentését illetően).

A piros és a vörös (legalábbis a mai magyar köznyelvben) általában ugyanazt a színt jelöli. Ugyanaz a szín vörös a munkásmozgalom zászlóján és piros a magyar lobogón. A labda, a ceruza jellemzésére szinte mindig piros, a boréra általában vörös szokásos. A lángvörös és tűzpiros kifejezések jelentése nagyjából azonos, a tűzvörös szóösszetétel ritkább, a lángpiros pedig alig használatos.

A magyar piros és vörös kettős lexikalizálása a harmadikként belépő alapszínnévre sajátos, de más nyelvben (így némely török nyelvben, pl. gagauz kyzyl és kyrmyzy) is előforduló válasz arra, hogy ez a legkitüntetettebb, legtipikusabb szín. (Egyébként hasonló módon szinonimapár jelöli a legkitüntetettebb, legtipikusabb háziállatot: kutya és eb.) Különböző nyelvek más-más módon reagálnak ugyanerre a jelenségre, a spanyolban pl. Colorado, „színes”, tipikusan „piros” (ez egyébként rojo, ennek egyik alesete pedig bermejo, „rőt”). Mátray Ferenc megfigyelése szerint a magyarban (és nyilván sok más nyelvben) a piros-vörös árnyalataira használatos a legtöbb színnév (i. m. 23. o.).

A későn belépő alapszínnevek elemzése is sok tanulsággal szolgálhat. A magyar rózsaszín(ű) és narancssárga, esetleg narancsszín(ű) standardan használt terminusok az illető színekre, azonban nyelvi kritériumok alapján nem minősíthetők alapszínneveknek. A „barna” és a „rózsaszín” jelentésű alapszínnevek univerzálisan viszonylag kései felbukkanása jól magyarázza, hogy egyes magyar nyelvjárások a barna szót nem „barna”, hanem (színtől függetlenül) „sötét” vagy „fekete” jelentéssel használják, továbbá, hogy a nyelvújítás előtt a rózsaszín pirost vagy legalábbis pirost is jelölhetett. A rózsaszín egyébként, ha nem is alapszínnév, lexikalizáltnak tekinthető, nem a rózsa színét jelöli. (A rózsa virága, mint köztudott, többféle színű is lehet.)

A magyar nyelv gazdag képzőrendszerének jelentéstana a magyar nyelvtan egyik meglehetősen elhanyagolt, kidolgozatlan területe. Ennek egy apró részletében, nevezetesen a színnevekből képzett „valamilyenné válik” jelentésű igék esetében, az -ODIK (realizálódásai: -odik, -edik, -ödik) és -UL (realizálódásai: -ul, -ül) képzők megoszlásának magyarázatakor, éppen az alapszínnevek említett hierarchiája igazít el. Az első három gócra lexikalizált alapszínneveknél az -ODIK képző szokásos (feketedik, fehéredik, vörösödik, pirosodik), az -UL kevésbé (feketül, fehérül, vörösül, pirosul; a pirul végső soron nem színnévből képzett). A további hat alapszínnév esetében csak az -UL használható: sárgul, zöldül, kékül, barnul, szürkül, lilul (nincs sárgodik stb.). A további alapszínnévként szóba jöhető színnevek egyikkel sem járhatnak, így pl. rózsaszínül (legalábbis a mai magyar köznyelvben) meglehetősen furcsa, rózsaszínedik még inkább (helyettük körülírások vannak, rózsaszín vagy rózsaszínű lesz, rózsaszínné vagy rózsaszínűvé válik); narancssárgul még kevésbé elfogadható. Tulajdonképpen hierarchia érvényesül: sárgul tökéletesen jó, lilul már kicsit suta, drappul meglehetősen furcsa, alig-alig elfogadható, bordul pedig végképp elfogadhatatlan. Az említett képzők mindamellett nem tekinthetők az alapszínnévjelleg vagy -hierarchia kizárólagos kritériumának, hiszen, hogy csak hajszín változásait kifejező igéket említsek, van szőkül, őszül, deresedik. A sötét és világos melléknevek e tekintetben a fekete színnév csoportjához hasonlóan viselkednek: egyaránt van sötétedik és sötétül, világosodik és világosul, ámbár jelentéseik csak nagyjából fedik egymást, akárcsak pl. a lelkesedik és lelkesül esetében.

Az -ít „valamilyenné tesz” jelentésű képzővel való kapcsolhatóság arról tanúskodik, hogy a lila kevésbé alapszínnév, mint a felállított hierarchia szerint előtte állók, minthogy lilít nem használatos. Viszont van feketít, fehérít, pirosít, vörösít, sárgít, zöldit, kékít, barnít, szürkít, sőt szőkít stb.; rózsaszínít megint csak meglehetősen furcsa.

Hasonló tesztelési lehetőségek, amelyekkel a mai nyelvállapotban érhetjük tetten a hierarchiát, bőven vannak, hála a magyar nyelv gazdag morfológiájának. Érdekes pl. a rózsaszín/rózsaszínű típusú szóösszetételek -szín vagy -színű utótagjainak megoszlása is. Középfokban a rózsaszínebb és rózsaszínűbb egyaránt használatos, viszont a mai magyarban más -színebb elvétve akad. (Tehát többnyire még akkor is -színűbb a középfok, ha alapfokban -szín is használatos.)

Tudjuk, hogy a magyar nyelv egyedi módon, de nem egészen önkényesen válogat a felhasználható nyelvi elemek készletéből. Ezen tudásunkat pedig nem kis mértékben a nyelvi univerzáliák olyan megfogalmazóinak köszönhetjük, mint Brent Berlin és Paul Kay. Ráadásul az általuk felállított szabályok különböző nyelvek grammatikáinak legkülönbözőbb pontjain működnek, számos részletkérdésben igazítanak el, így pl. a magyar morfológiában is.