„MI VOLT, HOGYAN VOLT”

 

Mészöly Miklós: Wimbledoni jácint
Szépirodalmi, 1990. 117 oldal, 65 Ft

 

Mészöly Miklós nyolcvanas évekbeli prózája gyakran tanácstalanná teszi olvasóját. Újabb munkáinak fogadtatása ez idáig nem érzékeltette eléggé ezt a tanácstalanságot, holott elemzői számára nyílt titok, hogy némely szövegének értelmezése komoly erőfeszítést igényel. Immár nem lehet megkerülni a kérdést, meddig tartható fenn egyfajta várakozás és kereshető a hiba mindig magában az olvasóban, és hol van az a pont, amikor már nem lehet mást mondani egy írásról, mint hogy annak szerkesztésbeli bonyolultsága olyan túlbonyolítás, ami óhatatlanul a színvonal rovására megy – akármilyen tudatos legyen is a technika mögött lévő alkotói szándék.

Ehhez a bevezetéshez azonnal három megjegyzés kívánkozik. Az egyik, hogy nagy formátumú íróról van szó, a háború utáni magyar irodalom egyik legnagyobbjáról. Írói útja – így benne minden útkeresés is – kitüntetett figyelmet érdemel, mert eddig a kísérleti művek mindig kiemelkedő alkotásokhoz vezettek, és mert a pálya alakulása olyan hiteles gondolati háttérből táplálkozik, amely eleve kivételessé teszi a megszólalást. A jelenlegi útkeresés annyiban különleges, hogy Mészöly, aki a megújuló prózának Ottlik mellett leginkább meghatározó mestere, sőt folyamatosan tevékeny résztvevője, mondhatni vezéralakja volt, most a megújult próza megtorpanásával és elbizonytalanodásával együtt torpant meg és bizonytalanodott el. Beérett a nagy jelentőségű világlátásbeli és poétikai váltás folyamata, és most úgy tűnik, folytatni nehezebb, mint elkezdeni volt.

A másik megjegyzés az, hogy Mészöly életműve eddig is egyenetlen volt, ebben semmi különös nincs, voltak és vannak kevésbé és jobban sikerült művei, mint minden halandó írónak (mondjuk a Magasiskola mellett ott volt a sikerületlenebb A stiglic, vagy a kiváló Bolond utazás mellett a vitatható Nyomozás ciklus). Ezt az egyenetlenséget a korábbi fogadtatásból nehéz volt pontosan felmérni, mert a bíráló kritikák szinte kizárólag „kultúrpolitikai” alapon íródtak, értetlenül és eleve gyanakvással szemlélték tárgyukat, míg az értő kritikák, joggal, a mű korszakos jelentőségére figyeltek inkább, az egyenetlenség elemzésére viszont általában nem tértek ki.

Harmadik megjegyzésem az, hogy a kritika már jó tíz éve regényt szeretne, ez szerintem az egyik fő oka annak, hogy várakozó álláspontra helyezkedik. A novellák a beígért regény szempontjából mellékterméknek számíthatnak, melyekre nem is irányul túl nagy figyelem. A kritika nálunk általában jobban figyel a nagyformára, egy novelláskötet ritkán válik elemzés tárgyává. Pedig a Mészöly-életmű nagyobbik része rövidebb elbeszélés, ő sosem volt a nagyforma mestere, kiemelkedő hosszabb művei is műfajukat tekintve kisregények (Az atléta halála, Saulus, Film), és ez zel korántsem akarom kisebbíteni az értéküket. Azt viszont fontosnak tartom megállapítani, hogy a novellák-elbeszélések nem melléktermékek, hanem a hosszabb művekkel azonos fontosságúak, a Jelentés öt egérről című 1958-as írástól mondjuk a Szárnyas lovak-on át a Sutting ezredes tündöklésé-ig.

Az új novelláskötet hat rövidebb-hosszabb elbeszélést tartalmaz, melyek korábban részben a Végleges vázlatok a hagyatékból sorozat darabjaiként jelentek meg. A három rövidpróza inkább műhelygyakorlatnak tűnik, amelyekre nem terjedelmük, hanem vázlatszerűségük, eldolgozatlanságuk miatt nem fordítok külön figyelmet. Ha ugyanis szándékosan lettek ilyenek, akkor nem értem, miért kerültek ebben a formájukban (kész művek gyanánt) a mostani kötetbe. Ha csak azért nem, mert a kötet írásait – azon kívül, hogy az utóbbi években keletkeztek – összeköti a tematikai rokonság és bizonyos dokumentumjelleg is. A Rákosi-éra gettólevegője, a „konszolidáció” éveinek Nyugat felé tájékozódása, a XX. század vidéki „kistörténelme”, a sváb kitelepítés időszaka adja a hátteret. Tehát mindegyik írásban századunk gubancos történelmének megrajzolása a cél, ami elég reménytelennek látszó feladat. „Mi volt, hogyan volt. Hogyan volt, mi volt. Nem lesz ez megírva soha” – olvasható A kitelepítő-osztagnál végén. A XX. századi epika elbeszélhetőségkérdése Mészölynél ötvöződik a kelet-európai történelem kibeszélhetőségének dilemmájával. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne kellene (a magasra, szinte már lehetetlenül magasra helyezett mércének megfelelve) megkísérelni az elbeszélést. Mészöly megpróbálja kavargó életanyagát, rendkívül intenzív történelmi, emberi tapasztalatait úgy átmenteni az elbeszélésbe, ahogy az alkotói tudatában ténylegesen jelentkezik. Nem akarja semmiféle megszokott rendbe szedni az eseményeket. Nem akarja például „rendesen” jelezni az időrendet, a helyszínváltozásokat, néha azt is nehéz követni, mikor melyik szereplőről van szó. Ez sajátos feszültséget ad a szövegnek, van úgy, hogy a történetfoszlányok izgalmasan árnyalják, kölcsönösen értelmezik egymást, mint A kitelepítő-osztagnál esetében, és van úgy, hogy nehézkessé, alig követhetővé teszik az írást, mint az Oh, che Bella notte! esetében.

Félreértés ne essék: ez utóbbi esetben sem arról van szó, hogy Mészöly ne uralná mesterségének fogásait. Inkább mintha túlzottan is uralná. A már 1958-ban kidolgozott mesteri novellaformát elégtelennek érezte az általa érzékelt „közérzet” kifejezésére. Újabb elbeszéléseit olyan prózában megírt lírai szövegekként lehetne értelmezni, ahol az eseménybetétek mintegy a költői képek szerepét kapják meg. A betétekből összeálló szövegnek általában van ugyan egy nagyjából rekonstruálható cselekménymenete, de a szövegszerkesztő eljárások olyannyira áthangolják az epikus jelleget, hogy ez még az újabb prózánkon edződött prózaértésünket is könnyen próbára teszi. Valami elvész így a mesélés hömpölygéséből, a történetmondó eredendően reményteli alapállásából, hogy tudniillik a történetek elejétől a végéig elmesélhetők, azokat el is kell mondani, és kész, minden kétely csak ezen belül érvényes. Ennek az álláspontnak a feladása az epika feladásához vezethet. Ebben a helyzetben én zavarban vagyok. Lehet, hogy azt kell megállapítani – figyelve a mai fiatal írók törekvéseire is –, hogy ez a feladási folyamat fog felerősödni? Az új próza sok mindent kimondott már pusztán stílusával, művészi eljárásmódjaival. Most mintha az lenne a feladat, hogy a mesterien kidolgozott technika ellenére mondjon ki valamit, például mondjon el újra egyszerűen egy történetet. Akármerre fog is haladni az elkövetkező évek prózája, az mindenképpen veszteség lenne, ha eltűnne belőle a mesélés élvezhetősége és egyáltalán az elbeszélt történet.

A megértésért persze a jó művek esetében is meg kell küzdeni olykor. Hogy könnyű vagy nehéz egy könyv, az – ha színvonalas – „teljességgel az olvasótól függ” (Musil –› Esterházy). Aki hajlandó kétszer olvasni (nem tudom, jó dolog-e ez vagy sem, de ez a fajta próza tényleg kétszer olvasandó), azt bizonyára meg fogja ragadni Mészöly elbeszélésmódjának ritmusa, a képek, jelenetek közötti vágások feszültsége, a finom megfigyeléseket tartalmazó kulcsmondatoknak a szöveget átszövő hálója. Például egy helyütt ezt olvashatjuk: „A hajnali parasztudvarokban amúgy is van valami barbár létszünet, holtpontra jutott leplezettség.” Vagy például így jellemzi az elbeszélő a stargardi őrt, aki a parancs ellenére nem lőtt a menekülő katonaszökevényekre: „Egy ilyen őr a Templom törvényét megszegő Jézus rokona.” Külön kiemelendő az elbeszélői képek közül a hasmenéses tömegjelenet leírása a Wimbledoni jácint-ban és a szerbiai fogolytáborban hullákat talicskázó katona esetének leírása A kitelepítő-osztagnál című elbeszélésben. Az előbbi novella atmoszférájában Az atléta halálá-ra emlékeztet, az utóbbi az öregek és a történelem ábrázolásában a Film-re. A sporttörténet helyszíne most egy ötvenes évekbeli budai teniszklub, az öregek tragédiájának színtere pedig a háború utáni Dél-Dunántúl. Mindkét írás azt példázza, hogy történelmünk hiteles elmondása a szépprózában csakis úgy képzelhető el, ha a hangsúly nem magára a történelemre esik (még akkor sem, ha a szöveg dokumentum jellegű), hanem a világon bárhol meglévő dilemmákra, melyeket ezek a hősök történetesen ezen a tájon és ennyiben csakis rájuk jellemző módon élnek meg.

A Wimbledoni jácint sporttörténete értelmezésem szerint végső soron arról a már jó ideje jelen lévő dilemmáról beszél, hogyan lehet a szeretet mindennél fontosabb dolog, ha egyszer nem megfogható, nem jelenvaló, nem kimutatható. Hildi és Bálint alaptörténete ez, melyet most Dalkó és Zsizel kapcsolata idéz fel. Ennek a kapcsolatnak a csúcspontja az a hajnali teniszmeccs, amit meztelenül játszanak, olyan módon, mintha nem ismernék a ruhát, mint ahogyan akkor sem számít már ilyesmi, mikor Dalkó feje szétloccsan a betonon. A meztelenség barbár és természetközeli, nem erotikusan izgalmas, inkább a halálra emlékeztet, mégpedig arra – ahogy Dalkó gondolja –, „ami közeledik és nem érkezik meg”. Van valami érzelmeken inneni a testi ügyekben és egyáltalán az emberi kapcsolatok ábrázolásában. Szikárság jellemzi az elbeszélésmódot, nehogy az érzelmesség felszínre kerüljön, és megölje a valódi érzelmeket. A lefojtottság, a szenvtelenség azt a szeretet iránti igényt rejti el, amelyre Saulus alakja mutat. Ez az igény, bármily jelenvaló is, nem akarható, akármekkora legyen is az emberi vágy, tenni ez ügyben semmit sem lehet. A teniszcsapat tagjait kusza viszonylatok fűzik egymáshoz, melyeket persze átjár a kor levegője (ők vannak elzárva a külvilágtól, ámde „a gettó odakint van”), mégis, mondhatni történelem előtti, „ősi” szabályok határozzák meg az emberi viselkedésmódokat. A szereplők nem tudják, tíz perc múlva mit fognak csinálni, és a nagy dolgok így dőlnek el. Van ebben egyfajta kényszerű tehetetlenség, hogy nincs más mód, rá kell hagyatkozni arra, ami történik, és van ebben egyfajta jóleső tehetetlenség is, átadni magunkat a mindent átható természet szabályainak, legalább abban a tudatban, hogy a legjobb, ami történhet, az úgyis csak az, ami történik.

A meztelenség sokszor felbukkanó képe a természetben való feloldódás „barbár” misztériumára utal, a testi ügyek a ruha, a kifinomult kultúra alatt meghúzódó ösztönvilágot, a befogadó természetben való otthonos létezést jelzik. Az állatok gyakori szerepeltetése viszont fordítva, az embernek – a biológiai kötődés ellenére – az összes létezőtől való különbözőségére helyezi a hangsúlyt. A kitelepítő-osztagnál az emberi kiszolgáltatottság, a történelemnek, a legapróbb körülményeknek, saját lehetőségeinknek való kiszolgáltatottságunk kérdését járja körül. Az Öregember és az Öregasszony alaptörténete ez, melyet most Hammerburgerék esete idéz fel. A történet meghatározó szervező eleme a lómotívum. Cigány alakja emberre vonatkoztatott állathasonlatként szerepel, a lovak szenvedése és magánya (miként a Ló-regény-ben) az emberi szenvedésre és magányosságra mutat rá, miközben Cigány halálos balesete szövegszerűen is az öreg sváb házaspár öngyilkosságára rímel, a lógó belekkel ügető ló képe a háborút idézi, ugyanakkor Atti és a ló kapcsolata a kiszámíthatatlan emberi vonzások és választások érzékeltetését árnyalja. Az állati szenvedéseken keresztül merül fel az emberi szenvedés és áldozathozatal értelmességének vagy értelmetlenségének kérdése. Ez a dilemma persze csak akkor lehetne feloldható, ha egyáltalán lehetséges lenne értelmes és értelmetlen halálról beszélni. Ha mondható lenne, hogy mondjuk a profánul rituális disznóölés vagy például a Térkép Aliscáról farkas-, ökör- és harkályáldozatai értelmesek; míg Cigány elpusztulása vagy például az aranyhörcsög megfulladása, a cerkófmajom elvetélése a Film-ben értelmetlen; pontosabban, ha volna olyan nézőpont, ahonnan a halál értelmessége megítélhető lenne. Mindez az öt egérről szóló példázat óta döntő kérdés, ám válasz csak arra vonatkozóan fogalmazódik meg, hogy „a szenvedésnek… történelme van” (Ló-regény), a szenvedés értelmességéhez azonban az Anyasirató gyötrelmesen szép története óta nem kerültünk semmivel sem közelebb. Ennek a kérdésnek éppen a megoldatlansága, kínzóan inspiráló állandó jelenléte az érdekes ebben a prózában.

Végezetül hadd emeljek ki még egy dolgot a könyv összeállításával, megjelenésével kapcsolatban. Ez a kötet lezáró jellegű abban az értelemben, hogy befejezett múlttá teszi azt a kort, amelynek levegőjében, még mint egyetlen reális valóságban, ezek az írások megszülettek; a nyitó novella „ajánlása” ugyanis így szól: „In memoriam 1949–1989”. Mészöly ezzel elsők közt tudatosítja, hogy a politikában megtörtént váltás bizonyára nem lesz hatás nélkül a szépirodalomra sem. Az eddigi műveket meghatározó írói „közérzet” nyilván módosul. Az is előfordulhat, hogy – Woolf után szabadon – az anyag, ami szépprózába kívánkozik, kicsit megint más lesz ezután, nálunk ugyanis történetesen egybeesik a politikai váltással az a fejlemény, hogy megújult prózánk (immár teljes nagykorúvá válása után) ismét új utakat, lehetőségeket keres. Habár a célja nem lehet más, mint ami eddig is: megírni „mi volt, hogyan volt”.

Rosszabb időszakot elképzelni sem lehetne egy nagyszabású történet elmondásához, mint ez a mostani, napról napra alakuló világ. Talán éppen ez a kihívás, a már-már heroikusnak látszó feladat adhatná meg az újabb lendületet az elbeszéléshez.

 

Károlyi Csaba