Karátson Endre

VAN-E AZ IRODALMI SZÖVEGNEK TÚLVILÁGA?1

 

E furcsa kérdést Vladimir Nabokov Pale Fire (Halvány tűz, továbbiakban Gyér világ,2 1962) című regénye veti fel, melynek egyik részletét kommentálás végett kiszemeltem. De miért éppen ezt a szerzőt, ezt a művét, ezt a passzust?

Azért, mert ez a kísértetjárásról szóló szöveg a maga körmönfont módján az irodalmi nyelvnek a világ és az olvasó közti közvetítő szerepét dramatizálja. Azt a közvetítő szerepet, amelynek nevében követelményeket szoktak támasztani az irodalommal szemben, amelynek nevében az irodalmat felelősségre szokták vonni, amelynek nevében dirigálni akarják általában – vagyis azt a közvetítő, megismertető szerepét, amely miatt hatalmat tulajdonítanak neki, s amely miatt hatalmat akarnak gyakorolni felette.

Témánál vagyunk. Nem csupán a Tanulmányi Napok idei kérdésfelvetése miatt. Időszerű a probléma azért is, mivel az örvendetesen kitört szólásszabadságban Magyarországon megint sajnálatosan összekeveredik szépirodalom és hazafiasság, vagyis szépirodalom és politika.

Friss adalék erre: júniusban a Párizsban bemutatkozó magyar íróküldöttség egyik tagja arról panaszkodott, hogy eddig egy párt akarta uralni az írókat, most több párt akarja… – Ami pedig engem illet, tévedések elkerülése végett hangsúlyozom, nem a hazafiassággal van bajom, hanem az irodalom és a hazafiasság balszerencsés párosításával, mely szerintem olyannyira kárhozatos, hogy elsődleges hazafiúi feladatomnak tartom dörgedelmesen tiltakozni ellene.

Elég az hozzá, hogy egy avult, romantikus képzet, mely gyakorlattá nőtte ki magát, megint visszatér kísérteni. Témánál vagyunk.

Beleszólni abba, hogy az írók miről, milyen felfogásban írnak, persze nem ajánlatos – a kifejezési szabadság rovására történne. Viszont rá lehet mutatni, hogy a kísértet milyen kapcsolatban áll az irodalom létét képező viszonylatokkal. És ha valamiről kiderül, hogy bonyolult, akkor már jóval nehezebb közhelyes hivatkozási rendszerként élni vele. Minél inkább faggatjuk a kísértetet, annál bizonytalanabb, hogy mit is akar mondani.

Vladimir Nabokov (1899–1977), akit az Egyesült Államokban a posztmodernizmus egyik legfontosabb előfutárának tartanak, azért figyelemre méltó ezúttal, mert ez a két, sőt három nyelven író, pazar homo ludens kezdetben Pétervárott nevelkedett, orosz környezetben lett fogékonnyá az irodalom iránt az első világháború előtt és alatt, mikor is az irodalmi modernizmus távolra került a XIX. században Bjelinszkij, Csernisevszkij, Piszarev, Dobroljubov által hirdetett irányzattól, amely a valóság ábrázolására és a nép szolgálatába utalta az irodalmat, s amelynek egyik torzszülötte aztán a XX. században a zsdanovizmus lett.

Noha Nabokov Nyugaton megszabadult a realista esztétika fennhatóságától, nyomasztó emlékét megőrizte, s a maga játékos, sziporkázó, barokk regényvilágát úgy építette, hogy minden könyvében legyen valami, ami a „valóság” élményére vágyó olvasókat lépre csalja.

Ez utóbbiak szereplők gyanánt is felbukkannak a Gyér világ mulatságos példabeszédében: Forradalom után a királyi palotában két szovjet nyomozó az eltűnt koronaékszereket keresi, s arra gyanakszik, hogy a kincs az egyik folyosón lógó óriás méretű trompe l’oeil portrék mögé van eldugva. Ezeken a hajdani mester, Eystein nemcsak megszólalásig hűen örökített meg minden matériát, hanem a festett holmik közé odacsempészett egy valóságosat is. Így például a szenilis Kernel gróf olyan ládikán nyugtatja kezét, melynek egyik oldala igazi bronzból készült a képen. Természetesen a két szovjet specialista ezt a bronzlapot kezdi el feszegetni, de mögötte csak egy lyukas mogyorót talál.

Ami mögötte van, amit erről el lehet az irodalom nyelvén mondani: voltaképpen ebből a fogalomkörből burjánzik elő a Gyér világ kettős története. Két szót csupán a témáról:

Először egy vidéki amerikai egyetem tanárának önéletrajzi költeményét olvassuk, melyben a szerző, John Francis Shade elmondja különféle találkozásait a halállal. Ezek közül a legmegrázóbb Hazel öngyilkossága volt, Shade csúnya lányáé, akinek senki sem akart udvarolni, s aki reménytelenségében a fagyos mocsárba veszítette magát. Sybil nevű feleségével kettesben maradva a tudós poéta voltaképp abban a reményben ír, hogy a költészet halhatatlanságának titkát meglelve elvesztett lányával is kapcsolatba léphet a túlvilágon. Ámde a tervezett ezer verssor nem készül el: a kilencszázkilencvenkilencediknél Shade tévedésből egy merénylet áldozata lesz.

Ezután következik a regény második, a költeménynél ötször hosszabb terjedelmű része. Shade versének kéziratát ugyanis orosz szakos kollégája, Charles Kinbote vette magához kiadás céljából. Az ő kommentárjait olvassuk, melyekben azt akarja bizonyítani, hogy Shade a Shakespeare-től kölcsönzött fordulattal Gyér világ-nak elnevezett poémát az ő, mármint Kinbote életétől sugallva írta, úgy, ahogyan ezt közös sétáik során hallotta. Állítása szerint ez az orosz szakos előadó egy északi-sarkövi operettkirályság trónjától megfosztott, buzeráns uralkodója, aki inkognitóban Amerikába szökött a forradalmárok elől, ezek pedig egy Gradus nevű ügynökkel akarnak életének véget vetni. Közben aztán az olvasó rájön, az egészből annyi igaz csupán, hogy Kinbote buzeráns, máskülönben gyakorló, mitomán őrült, aki azért találta ki a giccsesen regényes történetet, hogy saját nevét halhatatlanná tegye. A merénylő pedig igazából egy bosszúvágyó fegyenc, aki az őt börtönbe juttató bíróra akarta sütni pisztolyát – Kinbote-ot nézte a bírónak, és pancserként Shade-et ölte meg.

Minden parodikus e groteszk szövegben:

A kommentár a tudákos egyetemi kritikusokat figurázza ki, akik az elhunyt szerzővel való ismeretségük örvén filológiai eligazítás helyett személyes élményeikről fecsegnek jegyzeteikben (rengeteg itt az önirónia, hiszen 1957 és 1964 között Nabokov maga is világra hozott ilyen szörnyszülöttet: kiadta négy kötetben Puskin Anyegin-jét, s a háromszáznegyvenöt oldalnyi angol fordításhoz ezernyolcvanhét oldal jegyzetet mellékelt).

Puskin szövege persze klasszikus remekmű, az orosz irodalom XIX. század eleji kibontakozásának egyik monumentuma. Shade poémája felérhet-e vele, hasonlítható-e hozzá? Igazából ezek a prózai dolgokról meghitten és elégikusan értekező strófák Robert Frost (XX. sz.) és Alexander Pope (XVIII. sz.) modorát keverik, időnként átcsapva visszafogottan romantikus érzelmekbe, mint például Hazel öngyilkosságának elbeszélésénél, mely Wordsworth megrázó balladájának, a Lucy Gray-nek hangulatát idézi. Ettől azonban a Gyér világ-ból, vagyis Shade kompozíciójából még nem lesz remekmű, s nyilvánvalóan Nabokov sem szánta annak. Kinbote viszont annak tartja, s ettől a komikus rajongástól, a rajongás képtelen következményeitől kapja a Nabokov-regény mélyebb értelmét; a két szöveg leleményes kapcsolata hozza létre a XX. századi regény egyik kimagasló alkotását.

Miközben ugyanis eljátszik olyan régóta ismert formai megoldással, mint a regény a regényben, s olyan hagyományos műfajjal, mint a nagy ember dicsérete, Nabokov úgy újítja meg a kommunikációs nehézség modern témáját, hogy átviszi a művészi kifejezés, valamint a művészet fogadtatásának és értékelésének síkjára: elénk vetíti az író, illetve az irodalmi szöveg és az olvasó perverz, de éppen perverzitása miatt roppantul jellemző viszonyát, s megfejeli a jelentésért vívott küzdelem igencsak időszerű felidézésével.

Miért beszélek alaphelyzetről? Kiváltképpen azért, mivel az abszolútumtól egyre inkább vonakodó századunk ilyenfajta kérdéseket vet fel:

– Lehet-e a költészet halhatatlanságát emlegetni, ha nincs olyan természetfeletti hatalom, mely a halhatatlanságot biztosítja?

– Egyáltalán meddig tart az irodalmi mű élete? Vajon nem addig-e csupán, amíg valaki olvassa (konkretizálja)?

– Ha ez a konkretizálás olyan fontos, lehet-e még a szerzőt a jelentés egyedüli megalkotójának és letéteményesének tartani?

– És ha a válasz nemleges, az-e vajon továbbra is az olvasó elsődleges feladata, hogy tökéletesen megértse az írót? a szöveget? akár a szerző vagy a szöveg többértelműségét hangsúlyozva? Egyáltalán az olvasónak csak feladatai vannak-e, avagy élhet-e jogosan lehetőségeivel is; magyarán: olvashat-e a maga feje szerint?

– Végső soron nincs-e az olvasó az irodalmi szöveggel valami olyan kapcsolatban, mint az író a nyelvvel?: kényére-kedvére alakítja… Vagyis az olvasó is író. S ezzel a megállapítással az párosul, hogy az író is olvasó: a maga képére alkotja azt a műveltséganyagot, melyet mások műveiből merített. (Jóformán minden írót meg lehet közelíteni ilyen szempontból, de egyre jobban érvényre jutnak napjainkban az idézetekből montázstechnikával építkező írók, amely technikának a magyar költészetben egyik első jelentős művelője Babits Mihály volt!)

Természetesen más logikával is el lehet jutni az olvasónak az íróhoz való felzárkózásához, valamint az írónak az olvasóhoz való hasonulásához, de nem szeretnék messze kanyarodni a nabokovi problematikától, amely, mint az eddigiekből is kiviláglik, a századunkra jellemző jelentésválság köré kristályosodik. Így hangzanak különösen mulatságosan az őrült kommentátor zárószavai, melyekben hangsúlyozza, hogy már megindult felé „egy nagyobb, egy tiszteletre méltóbb, egy hozzáértőbb Gradus” – elvégre a személyes olvasat segítségével Kinbote-ból, az olvasóból, író lett, s ráadásul olyan írónak tartja magát, akinek a halál a halhatatlanságot hozza ajándékba, vagyis Gradus, a terrorista gyilkos átváltozik Gradus ad Parnassummá.

Gondoljunk csak bele, mi mindenre lehet ezzel a tréfálódással kapcsolatban asszociálni.

Például ki birtokolja a történelem jelentését, és ki sütkérezik ennek dicsőségében?

Avagy gondoljunk századvégünk beláthatatlan kultúrforradalmára:

– Olyan tömegek tipródnak időszakos tárlatokon, hogy a látogatók jó része csak töredékesen szemlélheti a kiállított alkotásokat; a tömeg behatolt a művészet „templomába”, véget vetett a műélvezet kiváltságos jellegének, egyúttal persze véget vetett az alkotásban való elmélyülés hajdani igényének, és többé-kevésbé tárgytalanná tette az alkotás, valamint az alkotó megértésének a követelményét;

– hasonló irányban hat a televízió is: beszéltetik az írókat (felolvasásról csak a legritkább esetben és csupán pár pillanatra lehet szó), ám voltaképpen az interjúkészítő legalább annyira vonja magára a figyelmet, hiszen az ő műsora állandó, ő választja ki, hogy kit interjúvol, a megkérdezett néhány többé-kevésbé kerek válasz után eltűnik, mint a buborék;

– egyúttal pedig, mivel nem felolvastatják vele a művet, hanem beszéltetik róla, vagyis kommentáltatják vele, az író magától értetődően átcsúszik az olvasó szerepébe, önnön művének egyik olvasójává szerényedik. Gondolhatjuk persze azt is, hogy saját művének olvasójává lép elő, hiszen láttuk, mennyire megnőtt az olvasó társadalmi fontossága. Akárhogy vélekedünk is azonban, az ilyen alkalmakkor szóban forgó mű jelentésének az író csak igen viszonylagos ismérvét képviselheti, és nyilván a jelentés meghatározásában sem játszhat döntő szerepet.

De hagyom a további asszociálást a többi olvasónak. Amit eddig elmondtam, arra azért volt szükség, hogy lássuk, milyen keretben helyezkedik el a kommentálásra szánt kommentár.

Kinbote jegyzete az „öreg pajta” (old barn) kifejezéshez kapcsolódik. Shade akkor használja ezt, mikor öngyilkossá lett leánya erős jellemére és furcsa, képzelődő természetére emlékezik, mondván: „…három éjszakán át próbált rájönni bizonyos hangok és fények titkára egy öreg pajtában” (v. 345–47: as when she spent three nights / Investigating certain sounds and lights / In an old barn).

Lássuk röviden a jegyzetben foglaltakat: „Ez a pajta vagy inkább fészer, melyben »bizonyos jelenségek«-re került sor 1956 októberében3 (néhány hónappal Hazel Shade halála előtt), hajdan egy német származású különc gazdálkodóé volt, aki olyan régimódi rigolyákban lelte kedvét, mint az állatkitömés meg a füvészkedés.” Az idő tájt Shade szívesen sétálgatott a „sovány és ünnepélyes” némettel, ugyanis Shade, ki élvezte a „megfelelő szavakat”, nagyra becsülte Hentznert, aki viszont ismerte a dolgok nevét” (the right word – the names of things).

Kinbote büszkén jelenti be, hogy azóta Shade vele sétált, ugyanis miután Hentznert felesége faképnél hagyta, s magával vitte gyermeküket is, a természettudós gazdálkodó eladta tanyáját, városba költözött, de nyári éjszakákon hálózsákkal visszatért a még birtokában levő föld mezsgyéjén szomorkodó pajtába, ahol aztán egy éjjel meghalt. Nos, egy ifjú pár, mely egy szombat este a pajtába húzódott, halálra váltan újságolta, hogy lánccsörgés meg röpködő fények ijesztettek rá. Az eset mindenféle diáktréfákra adott ürügyet, de mikor egy „cseles” pszichológiatanár kiadta hallgatóinak, hogy írjanak dolgozatot „bármilyen témáról”, maga Hazel Shade is nyomozni kezdett a szóban forgó „jelenségek” ügyében.

Első alkalommal Jane P. nevű barátnője kíséretében hatolt a pajtába, de olyan égiháború tört ki, hogy belül a mennydörgéstől semmit sem lehetett hallani. Második alkalommal Jane P. nem mert visszatérni, viszont ő bocsátja később Hazel jegyzeteit Kinbote rendelkezésére, s Kinbote ezekből a jegyzetekből rekonstruálja a történteket:

Kaparászás és motoszkálás közepette „halvány fénykarika” (a roundlet of pale light) jelent meg: Hazel az ábécé betűit sorolta, a halvány fény pedig helyeslően ugrált, amikor a szándékát tolmácsoló betűk kerültek sorra. Az így kikódolt és továbbra sem igen érthető üzenetet a következőképpen írja át Kinbote: „pada ata lane pad not ogo old wart alan ther tale feur far rant lant tal told”.4 Kinbote szerint Hazel nyolcvanszor mondta el az ábécét, ebből tizenhétszer teljesen eredménytelenül, vagyis hogy egy ilyen állandóan változó felosztás csak merő önkényre vezethető vissza. E második alkalommal aztán újabb kaparászások annyira próbára tették Hazel idegeit, hogy hazamenekült.

Igen ám, teszi hozzá Kinbote, csakhogy minden tündérmesében három éjszaka szerepel, s mivel ennek a harmadik éjszakának a feljegyzései nem maradtak fenn, ő, Kinbote, megajándékozza az olvasót a következő jelenettel, „amely nem állhat nagyon távol az igazságtól”. Kis bohózatot illeszt ide, melynek színhelye a pajta, ahol a kísértet nem jelenik meg, noha Hazel izgatottan várja. Vele van anyja, aki racionalista kíméletlenséggel ugratja lányát hiszékenységéért, s vele van apja, aki csendben költői gondolataiba merül, majd rezignáltan hazaindítja családját.

Kinbote így zárja az „öreg pajtának” szentelt óriás jegyzetet: „A fény többé nem jelentkezett, de ott világít megint Az elektromosság természete című rövid költeményben, melyet John Shade a The Beau and the Butterfly5 nevezetű New York-i képeslapnak küldött 1958-ban, de amely csak halála után jelent meg:

 

The dead, the gentle dead – who knows?
In tungsten filaments abide,
And on my bedside table glows
Another man’s departed bride.

And maybe Shakespeare floods a whole
Town with innumerable lights,
And Shelley’s incandescent soul
Lures the pale moths of starless nights.

Streetlamps are numbered, and maybe
Number nine-hundred-ninety-nine
(So brightly beaming through a tree
So green) is an old friend of mine.

And when above the livid plain
Forked lightning plays, therein may dwell
The torments of a Tamerlane,
The roar of tyrants torn in hell.

 

Sok kedves halottnak talán
Egy tungsten szál most otthona,
És hálószobám asztalán
Ott izzik más menyasszonya.

S fényével Shakespeare egymaga
Egy egész várost szór tele,
És Shelley lánglelkébe ma
Molylepkék szédülnek bele.

S hol a szám lámpaoszlopon
Kilencszázkilencvenkilenc
(Átdől a fény zöld lombokon),
Barát voltál, ki ott pihensz?

mikor fakó síkság felett
Villám cikázik: ott zokog
Tamerlán, ott üvöltenek
Elkárhozott, bősz zsarnokok
.6

 

Mellesleg szólva azt mondja nekünk a Tudomány, hogy a Föld nemcsak darabjaira törne szét, de el is illanna, mint egy kísértet, ha hirtelen kivonnák belőle az elektromosságot.”

Első olvasásra azt hihetné az ember, hogy öncélú blődlizésről van szó, mi köze 1956 októberének az öreg pajtához? Mi köze Shade versének a kísértetjáráshoz? S egyáltalán: mi értelme újabb parodikus változatot írni a csak egy tanú által látott természetfeletti jelenségek témájáról? És miért a sok cécó kifejezési eszközökkel? Miért váltogat a szöveg elbeszélő és értekező prózát, drámát, költeményt, távirati stílusban rögzített jegyzeteket ábécét és titkosírást stb.? Elég azonban kapcsolatba hozni a formazsúfolást a kísértethistóriával, és világosabban áll előttünk a szöveg stratégiája. A blődlizés örvén az irodalom kelléktára jelenik meg, s ez a kelléktár a kísértet leple alatt jelképesen azt a kapcsolatot faggatja, melyet az írásművészet ábrázolásának tárgyával, vagyis a rajta kívül eső, őt meghaladó „túlvilággal” létrehoz és fenntart. Legalábbis kétarcú hát a szöveg: olvashatjuk úgy, mint burleszken szabad asszociációsort, melyet egy „bármilyen témával” előhozakodó buggyant elme produkál, és olvashatjuk úgy, mint gondosan kimunkált utalásrendszert, melynek minden eleme egy alapvető poétikai kérdés megválaszolásához nyújt fogódzkodót.

Vegyük például rögtön a „bármilyen téma” motívumot, mely nem csupán a hatvanas évek pszichoanalitikai ihletésű amerikai pedagógiáját parodizálja, hanem emlékeztet egy roppant következményekkel járó irodalomtörténeti fordulatra. Ugyanis akinek mindegy volt, hogy miről ír, azt, tudjuk, Flaubert-nek hívták: ő akarta a regénytéma semlegesítésével a megírás művészetét abszolutizálni; többek között ezért tartják őt a modern irodalom egyik nagy nyugati elődjének. S ez a nyugati hagyomány különösen azért érdekes, mert ravaszul ellentétbe kerül az orosszal, melyet szövegünkben a különc, német származású gazdálkodó, Paul Hentzner képvisel.

Hentznerben Alekszandr Ivanovics Herzent ismerjük fel (nevét a német szív után kapta, szerelemgyerek volt, egy orosz arisztokrata – Jakovlev – és egy német nevelőnő ivadéka), boldogult ifjúkorunk „haladó hagyományát”, a XIX. századi forradalmárt, 1847-től kezdődő száműzetésében Proudhon, Michelet, Mazzini, Bakunyin, Kossuth ismerősét, I. Miklós cár nagy ellenségét, aki első filozófiai munkájának a Levelek a természet tanulmányozásáról címet adta. Ezért nevezi őt Nabokov természettudósnak, naturalistának.7 Herzen valós családi tragédiájára történik aztán utalás, no meg, ami az elmesélt kísértetjárást illeti, arra is, hogy Londonban alapított politikai újságjának (Harang – Kolokol) mottója így hangzott: „Fellebbezek az élőkhöz.”

Minket azonban mindenekelőtt ez a mondat érdekel: „Mivelhogy (Shade) igencsak kedvelte a megfelelő szavakat, nagyra tartotta Hentznert, aki tudta a »dolgok nevét«, jóllehet nem egy ilyen név tájjelegű torzszülemény volt vagy germanizmus, vagy pedig az öreg csibész csak úgy kitalálta.”

Nyilvánvalóan Platón híres párbeszédének, a Kratülosz-nak burleszk összefoglalását olvassuk. (Herzen erre is alkalmat ad: Emlékezések és elmélkedések című rapszodikus önéletrajzi írásában felidézi a nyugatosok köréhez tartozó Vaszilij Botkint, akinek szavaiban először érezte meg az orosz nyelv „demokratikus mélységét” – mivelhogy az orosz ember ugyanúgy tudja „érezni” Schubert dalait, mint egy töltött pulyka illatát, vagyis egyenlőként kezel hangot és szagot… Herzen itt Platónra hivatkozik, s felkiált [XXIX. fejezet, A mieink]: „neked még inkább igazad volt, Botkin, mint Platónnak…”. Platónra később a marxista kritikusok nem hivatkoztak, de Nabokov emlékezetében megmaradt, s ez a lényeg.)

A platóni beszélgetés három szereplő, Kratülosz, Hermogenész és Szókratész között zajlik. Kratülosz azt állítja, minden dolognak természettől fogva van helyes, valódi neve. Vele szemben Hermogenész a konvencionalitás pártján áll: az emberek a dolgokat valamiféle hangot adva megegyezés alapján jelölik. Közöttük áll Szókratész, akire a vitázók a döntést rábízzák, s aki először hosszasan csikarja Hermogenészt, de végül is Kratülosz ellen foglal állást:

„Nekem is tetszik ez a tétel, hogy a szavak a lehetőség szerint legyenek hasonlóak a dolgokhoz, de a valóságban, mint Hermogenész mondta, bizonytalan lehet ez a hasonlóság után való vonzódás, és föl kell vennünk ezt a súlyos terhet is a nevek helyességébe, valódiságába: a megegyezést, konvenciót.” (Szabó Árpád fordítása, Platón, Európa, 1984. I. 841. o.)

Erre az álláspontra helyezkedve cáfolja aztán Szókratész Kratülosz ismeretelméletét, mely szerint „aki tudja a neveket, tudja a dolgokat is”. Szókratész véleményét ebbe a kérdésbe sűríti: „Na, fontoljuk csak meg, Kratülosz: ha valaki kutatja a dolgokat, és a nevek után indul, azt vizsgálva, hogy milyenek ezek, hát nem veszed észre, hogy az ilyen nagyon könnyen tévedhet?” (842. o.)

E dialógust és benne Szókratész szerepét az idők során váltakozva értelmezték: a klasszikusok és a romantikusok (Gérard Genette szerint, Mimologiques, Párizs, Le Seuil, 1976) úgy gondolták, Szókratész a szöveget elnevező Kratülosznak, a természetnyelvnek ad igazat, míg a modernek felfogásában Szókratész a konvenció, a megegyezés híveként végzi. Herzen, ahogy megfigyelhettük, a természetnyelvi értelmezést gondolta érvényesnek, Nabokov viszont éppen ezért adja Kinbote szájába a becsmérlő véleményt az „öreg csibészre” vonatkozóan.

Egyúttal azonban azt se felejtsük, hogy Kinbote féltékeny Hentznerre, akit, míg élt, John Shade baráti figyelmével tüntetett ki, márpedig tudjuk, Kinbote a maga bizalmas viszonyát óhajtja kidomborítani, ezzel is bizonyítva, hogy Shade a poémájához az ő kettejük meghitt beszélgetéseiből merítette az ihletet. Büszkén hangoztatja hát, hogy Shade azóta vele sétált épp annak a pajtának a helyén, amelyben Hentzner meghalt, s amelyet maga Shade leromboltatott, miután lánya, Hazel ott egy kísértettel vélt kapcsolatba lépni.

Látjuk most már nagyjából, mit érdemes figyelembe venni szövegünk további megvilágításához: Paul Hentzner többrétűen allegorikus figura – képviseli a forradalmi eszmék hajdani bajnokát, a természetnyelvbe, vagyis a nyelvi igazságba vetett hitet, ráadásul pedig mindezeknek a régi dolgoknak kísérteties reinkarnálódását 1956 októberében. Hozzáfűzendő ugyanis, hogy Nabokov a Gyér világ-ot a hatvanas évek elején írta, amikor az Amerikában élő orosz emigráns a szovjet zsarnokság által levert magyar forradalomban egyfajta szellemet látott, melynek üzenetét csak homályosan lehetett megfejteni.

Így most már érthető, miként kapcsolódnak a szövegünk végén idézett Shade-vers gondolatai és képi utalásai a kísértetjáráshoz. S ebben az asszociációsorban többszörösen patetikusak Hazel erőfeszítései, hogy a szellemmel kapcsolatra lépjen.

Csakugyan, mindez nem tréfadolog. Miért épül hát bele egy tréfás történetbe, melyet egy eszelős kommentátor mond el? Feltehetően azért, mert ezek a túlvilág ürügyén kapcsolatba hozott dolgok kényes kérdéseket intéznek az irodalomhoz, olyan kérdéseket, amelyek kételyt támaszthatnak az irodalom megbízhatóságával szemben. Vegyünk ezekből szemügyre néhányat.

Ahogy Hazel ott az öreg pajtában a Herzennel és 1956-tal asszociálható szellem „gyér világának” lámpamorzéját kottázza, ugyanazt cselekszi voltaképpen, mint az irodalom, mikor egy forradalom szellemének a mondanivalóját próbálja továbbítani. A szűkös eredmény láttán felvetődik: érdemes-e az irodalomnak vállalnia ilyen közvetítő szerepet, s ha ez a közvetítés nem igazán szavahihető, mi lehet az ún. elkötelezett irodalom hitele, mely azzal az igénnyel íródik, hogy az irodalmon túli, „való” világról szól, s azzal a szándékkal, hogy ezt a világot a szerző akarata szerint megváltoztatja.

Emögött természetesen az az általános kérdés rejtőzik, hogy létezik-e olyan természetnyelv, melynek szavai „azonosak”, „egylényegűek” a dolgokkal? A szöveg válasza erre, ahogyan mi, a külső olvasók kisilabizálhatjuk: ilyen nyelv nincsen, vagy ha mégis van, akkor nem közérthető, és ha közérthető, akkor meg parlagi: erre példa az a mohával benőtt sziklamélyedés, amely előtt séta közben Hentzner rendszeresen megállt, kisfia pedig arról tájékoztatta Shade-et, hogy: „A papa itt szokott pisálni.8

Meddig terjed hát a nyelv s főleg a nyelvvel építkező irodalom „kompetenciája”? Amint erről Hazel kudarca tanúskodik, nem valami messze. A lánynak nem sikerül egyfajta beszédet egy másfajtába átültetni, ami rávilágít a fordításnak mint olyannak esendő jellegére.

Magának a kísértetnek a kifejezési nehézségei is rendkívüliek. Kinbote gutaütéses ember nehezen forgó, duzzadt nyelvét emlegeti, s azt a fajta, kozmikus következményekkel járó katonai vereséget, melyet „a mennyezet fénykardja által lekaszabolt félálomból való felocsúdás jelent”. Vajon ez az artikulált beszédre való képtelenség nem jellemző-e a múlt üzeneteire, akár olyankor, amikor elfojtásból törnek a tudat felszínére, akár olyankor, amikor az emlékezet próbálja fogni őket? Ami pedig az irodalmat illeti, hogy ne nyújtsuk a szót, elég itt a leghíresebb példára, Proustra hivatkozni; Proustra, aki még arra volt/lehetett büszke, hogy az írói emlékezés segítségével úrrá lehetett az eltűnt időn, s diadalmaskodhatott a halálon. Akárcsak Beckett, Nabokov is kipécézi nem annyira a prousti regényt, mint e regény mögött meghúzódó naiv ábrándot. Beckett halni készülő írójával, Malone-nal mondatja: „Mire is tudnék emlékezni, és mivel?” Nabokov pedig a gombócot nyelt kísértettel parodizálja a múlt kommunikációs képességét, s egyúttal Hazel gyatra ábécés gyakorlatával az irodalmi nyelvezet közvetítő lehetőségeit.

De ha nem akarunk időben távolodni, ha beérjük a jelennel, az írás tudja-e rögzíteni az önmagán túli eseményeket? „Hazel beszámolója – ezt olvassuk – lehetett volna hosszabb is, haamint ezt Jane-nek mondtaa »kaparászás« megújulása nem dúlja fel kimerült idegzetét.” No mármost hátha éppen a rövidítés miatt kimaradt valami fontos, ami nélkül a beszámoló torzítva, netalán hamisan idézi fel a történteket? Vagyis, közvetlen élménybeszámoló és a riporttal rokon műfajok esetében a nyelvi korlátokon túl ajánlatos a feljegyző alanyiságát is figyelembe venni.

Ilyen megszorítások mellett lehet-e még beszélni arról, hogy az irodalmi nyelv a megismerés eszköze? Ezúttal is nemleges a válasz, hiszen Hazelnek nem sikerül azonosítania a beszédes fényt, mely éppúgy lehet „a vén Hentzner kísértete”, mint valami elbújt, lámpájával játszó pernahajder fényjele”.

Summa summarum, a nyelv túlvilága, ha úgy tetszik transzcendenciája, épp olyasféle szellemben testesül meg, mint a szimbolisták eszméje, melyről már ezek a néhai poéták is úgy vélték, hogy legfeljebb sugallat útján lehet róla valamit mondani.

Legalábbis ésszerűen ezt a tanulságot kellene levonni a pajta „jelenségeiből”, ha a szöveg nem hivatkozna a hitre, melynek tudvalevően (Descartes logikájától eltekintve) nincs sok köze az ésszerűséghez. Itt van ugyanis Hazel, aki csökönyösen ragaszkodik ahhoz, hogy a kísértet létezik, és léteznie kell olyan nyelvnek is, amelyen érintkezni lehet vele. Ez a szerencsétlen, magányos lány megtestesíti az emberek közötti inkommunikabilitást, mely egyik fő forrása a túlvilággal, a transzcendenciával való kapcsolatteremtés reménységének.

Nem közömbös, hogy Hazel figurája ilyen fontos szerepet játszik ebben a passzusban. Kísértetbe vetett hite, melyet Kinbote látszólag szkeptikusan kommentál, arra utal, hogy az irodalmi szöveg túlvilága voltaképpen olvasat kérdése. Nabokov leleménye pedig az, hogy többféle irodalmi műfaj felhasználásán túl többfajta olvasat bemutatásával és szembesítésével teszi viszonylagossá a problémát. Lássuk végezetül a négy legmarkánsabb olvasót.

1) Hazelről már bőven volt szó. Az ő naiv, hiszékeny olvasói törekvéseiről még csak két megjegyzést:

– Kinbote azt állítja, a pajta eseményeiben semmi sem jelzi, hogy Hazel nemsokára öngyilkos lesz. Mi azonban láttuk, hogy a lánynak már nem sok keresnivalója volt e világon, vagyis a transzcendenciához való menekülés igenis visszavonhatatlan lépés a halál felé vezető úton.

– Lehet-e ezért elmarasztalni? Mit lehet neki (s annak az emberi magatartásnak, melyet Hazel képvisel) kárpótlásul adni, ha megfosztjuk a szellem által képviselt ideáloktól, a forradalomba, a szabadságba, az igazságba, a spiritualitásba vetett hittől?

2) Anyjától mindenesetre semmit sem kaphat. A bohózatban szereplő anya Hazel ellentípusa, a korlátoltan materialista olvasó, aki a minden idegszálával szellemiekre vágyó lányát arra emlékezteti, hogy otthon vannak még indiánerek a jégszekrényben. Tárgyilagos szempontból persze igaza van, de lélektanilag olyan idétlen a maga földhözragadtságában, hogy rokonszenvre nem számíthat.

3) Rokonszenvre természetesen Shade, jelen esetben pedig Shade költői olvasata tarthat igényt. Szövegünk végén idézett verse, úgy tetszik, azt tanúsítja, hogy a művészet sikeres ott, ahol a hit kudarcot vall.

Az elektromosság természete minden romantikus izzása ellenére is inkább irodalmi játék, mint jelentős alkotás, de szövegünkben helyzeti értékét is hozzá kell adni (vö. Oronte szonettjével Molière Misanthrope-jában), vagyis számításba kell venni Kinbote-nak a költő személye és műve iránti csodálatát. Így külön még megemelődik a négy strófa, s mindannak ellenére, amit eddig mondtam, mindannak ellenére, amit a költőről tudunk (nevezetesen, hogy a költészetben a struktúra kedvéért lemond az ún. üzenetről), úgy tetszik, visszaállítja jogaiba a politikai költészetet, a „herzeni” ihletet, s egyúttal romantikus beleérzéssel adózik 56 októberének. Erre vall az is, hogy keresztrímekként ölelkeznek az egyéni helyzetet s a történelem közösségi képeit éneklő strófák.

Ráadásul pedig Shade tanulságát Kinbote a tudományra hivatkozva megerősíti: „Mellesleg szólva azt mondja nekünk a Tudomány, hogy a Föld nemcsak darabjaira törne, hanem el is illanna, mint egy kísértet, ha a világból hirtelen kivonnák az elektromosságot.” És megerősíti mindezt azután, hogy a transzcendenciáról szegénységi bizonyítványt állított ki, és viszonylagossá tette a transzcendencia olvasatait. Ez a következetlenség csakúgy, mint az imént a Hazellel kapcsolatos értetlenség, emlékeztet arra, hogy Kinbote voltaképpen olvasója ebben a szövegben a másik három olvasónak, s hogy igazából ő a transzcendencia embere, hiszen azt akarja mindenképpen bizonyítani, hogy Shade poémájának a referense az ő, mármint Kinbote élete.

4) Lássuk hát, miben mesterkedik ez a hatványra emelt olvasó. Nyilvánvaló, hogy mindent a maga alanyi szemszögéből néz. Amikor például a kísértethistória kipattanásáról beszél, azt mondja: „Egy szombat este a campus szállodájának egyik diák alkalmazottja meg egy helybeli bakfis felment a pajtába valamiféle szándékkal (for some purpose or other), s ott éppen csevegtek vagy szundikáltak, mikor velőtrázóan rájuk ijesztettek kapargáló zörejek, és eszeveszett futásban kerestek menedéket repülő fények elől.” Legkevésbé az a valószínű, hogy az a diák meg az a teenager éppen csevegett vagy szundikált, csak éppen a valószínűt nemi tájékozódása miatt Kinbote nem tudja elképzelni.

Nos, ez az alanyi kommentátor Jane P. (aki Shade lányát az első expedíciójára elkísérte) információira és Hazel töredékes jegyzeteire támaszkodva cifrázza a három éjszaka történetét, és kihasznál ezekben a szövegekben minden „fehér foltot”, ahol képzelete szabadon tobzódhat.

Ám ez a képzelet nemcsak kitalál, mint például a párbeszédes bohózat esetében; ez a képzelet komponál is: Kinbote először ócsárolja Hentzner természetnyelvű felfogását, aztán szemlélteti ennek kudarcát Hazel sikertelen próbálkozásain át, majd kifigurázza az anya anyagelvűségét, s ezek után ugratja ki Shade költői visszhangját, befejezésként meg is erősítve ezt a „Tudomány” hitelével. Vagyis Kinbote csinál végszót ebből a versből! Minden az ő kezében van, és tetejébe még segítségül hívja a „Tudományt” is. Csakhogy a versben emlegetett s a Tudomány által megjelölt villanyosság között, bármilyen hatásos a párhuzam, csupán metaforikus a kapcsolat. Mondhatjuk azt is: azért hatásos, mert metaforikus. E par excellence költői fogás azonban gyanús, mert elvben Kinbote csak kommentátor.

S a gyanú nem korlátozódhat az utolsó mondatra. Elvégre Kinbote a vers keletkezési körülményeit is teljes egészükben kitalálta. Ha pedig ez így van, akkor a versnek is vajon nem ő-e a szerzője? Hiszen Kinbote tartja magát a zsarnokság áldozatának, ő veszi át Shade mellett Hentzner szerepét, ő akarja bizonyítani, hogy nagyszerű barátja művében az ő múltja, az ő gondolatai kelnek életre.

Kinbote kakukk módjára betelepedett Shade művébe. Ahogy a szöveg a cselezést elmondja, az hangsúlyozottan mulatságos, az eredmény viszont, a négy négysoros strófa egyáltalán nem nevetséges. Talán emez ellentét köré érdemes csoportosítanom, amit olvasatom végére érve összefoglalásként a provokatív széljegyzetről elmondani kívánok.

Természetesen Kinbote visszaél Shade nevével, a vers ebből a szempontból hamisítvány. A nabokovi beállításban viszont éppen az a leleményes, hogy végső soron a hamisító írói kvalitásait hangsúlyozza. Azt mutatja, hogyan lesz az olvasóból alkotó, hogyan ad művészi visszhangot olvasmányélményre; mégpedig olyan művészi visszhangot, amelynek titkát, illetve képességét a kritika meg a köztudat általában az írónak tulajdonítja.

S miközben az olvasó alkotóan átteszi olvasmányélményét a maga nyelvezetébe, azt is látjuk, hogy az olvasó reakciója határozza meg az olvasott mű jelentését, vagyis hogy az irodalmi nyelv feltárható túlvilága az olvasó képzeteiben és képzeletében kereshető.

Megkérdezheti erre valaki, hogy Nabokov nem a rossz olvasót akarta-e parodizálni, a rossz olvasót, aki mindig azt keresi a szövegben, ami a saját fejében van? Ezt is akarja persze, de az sem mellékes, hogy Kinbote-ot éppúgy nyelvi alkotónak tünteti fel, mint Shade-et. E két, egymással homlokegyenesen ellenkező figura voltaképpen kiegészíti egymást. A bolond Kinbote éppen ahhoz az írótípushoz áll közel, amelyik „szent őrületben” költ, mint a legenda szerint Shakespeare vagy Chatterton, Hölderlin vagy akár Vörösmarty. Szóval nem elfogadható ellenérv az, hogy őrült, inkább lényeges kiegészítése a recepciós elméletnek. A recepciós elmélet ugyanis meglehetős sematikusan rangosítja az olvasót. Legfeljebb társadalmilag szituálja, stílusát általában nem veszi figyelembe. Holott ha az olvasó szerepe az irodalomban van olyan fontos, mint az íróé, akkor az is lényeges, hogy milyen formában konkretizálja (aktualizálja) olvasmányait:

Kinbote groteszk, barokk, manierista olvasó, de tudunk arányt és világosságot kedvelő klasszikus olvasóról, van, akinek fejében kamaraegyüttes játszik, van, akiében szimfonikus zenekar, egyikünk színes képekben olvas, másikunk fekete-fehérben, s persze, akárcsak az írók világában, van tehetséges és van tehetségtelen olvasó… (Ez a kategória egyébként nem fedezi a „jó” és a „rossz” olvasóét.)

Az sem mellékes, hogy kezdetben Kinbote látszatra száműzi a természetnyelvet, végül pedig a forradalomról szóló, „herzenien” megélt költemény formájában visszacsempészi jogaiba. A természetnyelv mítosza nélkül, ennek sajnálkozó vagy ujjongó lehetetlenülése nélkül bajosan képzelhető el valamirevaló irodalom. A kísértet mindig ott van valahol, gyér világa nélkülözhetetlen része a konstrukciónak. Nabokov is csak viszonylagossá teszi, de nem veti el teljesen sem a transzcendenciát, sem annak az írónak a fikcióját, aki bejáratos a transzcendenciába (például ahhoz, hogy Kinbote művészként érvényesüljön, versét Shade nevével kell jegyeznie). Ilyen bonyolult kerülővel lesz Az elektromosság természeté-ből az egyik legmegragadóbb irodalmi szöveg, amit 1956-ról Nyugaton írtak: kísérteties fényével övezi a mítosz, háborog benne Lear király tébolya, Baudelaire morbiditása, Shelley pátosza, a jakobeánus tragédia vérszomja – vagyis a forradalomra való emlékezés ma is feltörő szenvedélye –, de a történet, amelybe ágyazva olvassuk, arra int, hogy a valósághoz való viszonya hamis – gyér világát nem lehet megbízható ismeretelméleti eszköznek tartani.

 

Jegyzetek

 

1. Jelen Nabokov-olvasatom egy előadás szövege, mely a hollandiai Mikes Kelemen-kör 1989. szeptember 7–10. között rendezett Tanulmányi Napjain hangzott el. Ezúttal az 1959 óta minden évben megtartott találkozó központi témája „a szó hatalma” volt. Akárcsak az előző esztendőkéi, az 1989-es előadások anyaga hamarosan napvilágot lát gyűjteményes kötetben. Köszönöm a kör vezetőségének, hogy szövegemnek előzetes folyóiratközléséhez beleegyezését adta.

2. A regény címét Shakespeare Athéni Timon-jától (IV. 3.) kölcsönzi: a barátságban csalódott remetét zsiványok akarják kifosztani, mire ő keserűségében az egyetemes „tolvajlás” látomásával licitál rájuk:

 

I’ll example you with thievery:

The sun’s a thief, and with his great attraction
Robs the vast sea: the moon’s an arrant thief
And her pale fire she snatches from the sun…

Kell példa, bátorítás?

Tolvaj a nap: nagy vonzása a roppant
Tengert fosztja ki; cégéres zsivány
A hold: a naptól cseni gyér világát…

(Szabó Lőrinc fordítása)

3. Kiemelés tőlem, K. E.

4. Egy amerikai Nabokov-kutató, Robert Martin Adams (After Joyce. New York, Oxford University Press, 1977, 153. o.) hosszas fejtörés után kisilabizált ugyan egy szibillai mondatot: „Father Atalantis pleads not to go Goldworth where tale from foreign land will be told”, de ez arra is bizonyíték, hogy a túlvilág nyelve nem alkalmas hétköznapi kommunikációra.

5. A cím itt parodisztikusan Vincente Minelli The Bad and the Beautyful című filmjére utal.

6. A műfordítás Hetzron Róbert (Santa Barbara, USA) műve, akinek ezúton mondok köszönetet szíves segítségéért.

7. Az angol naturalist szó egyúttal állatkitömőt is jelent. E tréfás rokon hangzással Nabokov arra a hasonlóságra emlékeztet, melyet az illúziót keltő, realista író és a döglött baromból látszatra élőt preparáló mesterember között lehet felfedezni.

8. Az angol mondat: „Here papa pisses”, Robert Browning Pippa Passes című drámai költeményének kiforgatása. A költő szerint Pippa dalai nemes érzésekre gerjesztik az embereket.