TRAKTOR TÉR ÉS UTAS ÜDÍTŐ

 

Békés Pál: Törzsi viszonyok
Szépirodalmi, 1990. 234 oldal, 58 Ft

 

Külcsínre riasztó, kézbe még csak nem is kívánkozó könyv ez; ízléstelen borítója azokat az időket idézi, amelyeket a novellák – a borítónál jobban megformált – többsége is, a hatvanas éveket.

A negyvenhat írás nem rossz, de kiemelkedő teljesítmény helyett inkább a jó átlaghoz hasonlítható. Erényük épp annyi, mint hibájuk: a részletek kidolgozása mesteri, de az „egész” mégsem áll minden esetben tökéletesen össze. Ennek legfőbb okát az író maga is tudhatja: „Problémaérzékenységem elsőrangú, a megoldás azonban többnyire sánta” – írja az Eperfá-ban. „Puhaszőke ítészbajszom” ugyan nincs, mint a novellabéli kritikus költőtársnak, de a kijelentést a jelen kötet egy részére is helyénvalónak találom.

Békés Pál erőssége a mesélés tradicionális formájának, a történetmondásnak a felelevenítése, és a miniatürizálás, tömörítés. „Identitásdráma” helyett ő a cselekvésre koncentrál: a rögzítés tényével megelégedve rövid történetekké alakítja gyermek-, serdülő- és ifjúkora számos emléktöredékét. Két részre és tizenhét ciklusra bontott kötetének alakjait – s legfőképpen önmagát – nem lelki folyamatok, hanem a hatvanas-hetvenes évek konkrét helyszínein játszódó mindennapos események, helyzetek révén mutatja be, mégpedig úgy, hogy a hétköznapit az észrevétlenségből kiemeli, és részleteiben felnagyítva hangsúlyozza. A Gyermekjátékok – az „akkoriban tanultam mindent” – novellái az öndokumentálás elsődleges céljával tipikus gyerekkori történetek lennének (az olvasmány- és filmélmények meghatározta vágyak és a Zsálya téren, valamint a jégpályán zajló valós élettények keresztezésében), ha nem avatná némelyiket egyedivé „kordokumentum”-jellegük: a hatvanas évek úttörőmozgalma már egy-egy félmondatba sűrítve is a pártállam struktúrájának kicsinyített másaként jelenik meg. (A poénok időt nem állósága okán egy későbbi generáció szülötteként megjegyzem, hogy én már nem ittam Utas üdítőt, nem voltam a Traktor téren, veteránt, Vosztok-kitűzőt sem láttam soha, és a pacsirtát is csak mint madarat ismerem.)

Az első rész novelláiban a tárgyhoz való viszony kapcsán támad csak némi zavar: nem mindig világos, hogy az írói szándék a gyermeki befogadás korlátaival akarja-e láttatni a világot, avagy a felnőtt utólagos értelmezése degradálja nevetségessé az akkori gondolatot. Emiatt olykor túlírttá, túlmagyarázottá, máskor meg a rábízott csöndnél is csöndesebbé válnak az írások.

Az Edzőműhely sokkal egyenetlenebb novellákat tartalmaz. A szerkezet kevésbé feszes; az arányukban megnövekedett, kissé mesterkélt párbeszédek némelyike összetartó erő nélkül hull darabokra; a különös műgond nem a végeredményben, hanem a csattanóra való kihegyezés jól érzékelhető törekvésében van jelen. A formára való túlzott figyelés, az én indokolatlan felnagyítása és a témával szembeni kellő távolság hiánya direktté, a kimódoltság hiteltelenné, az álkonfliktusok sterillé teszik az egyes novellákat.

Mint az előző részben, itt is az abszurdba vagy a drámába hajló, fojtogatóan sűrű levegőjű, minden fölösleges jelzőtől és kiszólástól mentes életképek a sikerültebbek. Azok a titkokkal teli pillanatok, melyek már nem az egyszemélyes „kirakósdi” nosztalgikus darabjai, „magántitkai”. Ilyenek a Micsoda zene és a kötetet záró Tanya. Világ. A „rehabilitált sztori” ezekben ötvöződik legtermészetesebben a kiszemelt problémával, a sorstragédiával.

Fülszövegében ezt írja Békés: […] amióta az egész eltörött, a részlet a minden. Nem baj: az isten a részletekben lakik”. Majd hozzáteszi: „S persze az ördög is.”

Nem lenne feltétlenül szükséges mindig ördögűzésre törekednie!

 

Boldizsár Ildikó