VÉGZETES VÉGJÁTÉK

 

Vladimír Nabokov: Végzetes végjáték (Zascsita Luzsina)
Fordította Horváth Sz. Iván
Európa, 1990. 222 oldal, 58 Ft

 

Hatvan év késéssel, de hát végre megérkezett Luzsin, a magányos szakzseni „magyarba” is, ahogy pestiesen mondanánk – de sok örömöm nem volt benne: lévén magam is sakkozó, akit ez a pálya tart vonzásában idestova fél évszázada. Természetesen ismerem a világirodalom többi sakk-homunculusát is – ez a szakmai ártalom jele –, de mindeddig csak Zweig Centovica borzolta föl az idegeimet: a sematikus ábrázolás és felületesség miatt. Most aztán kiderült, hogy az egész Zweig-kultusz – elődös, prekoncepcionált. Ráadásul egy orosz emigráns író jóvoltából, aki nemcsak hogy kitűnően gyakorolja az embergyűlölet technikáját, emellett amatőr sakkfeladványszerző is egyúttal. Szép kis keveréke a tehetségeknek: izgalmas téma.

Egyszóval, Luzsin-védelem; a magyar fordítással kevéssé lehet egyetérteni, mert a címben szereplő végjáték ilyen vonatkozásban erőltetett, jobb lett volna meghagyni az angol változatot: The Defense, ámbár így talán rejtélyesebbnek látszik a dolog.

Nabokov Luzsinja egyszerű kis antihős, egy örökös menekülő, aki elsőre a családjától idegenedik el, később a civil társadalomtól, hogy azután a teljes magánynak adja oda magát: a sakkozásnak, a hatvannégy kockás tengernek, ahol egymaga hajózhat minden korlátozás nélkül, a saját felelősségére. Ennek persze megvannak a maga veszélyei, mert az egyedüllét a legnagyobb jellemeket is tönkreteszi hosszabb távon. Luzsin mester tragédiája nem csupán az egyedül maradt antihős esete az ellenséges társadalomban, hanem az emigrációs lét bizonytalanságának a vitriolos kritikája is, a legilletékesebbtől, magától Nabokovtól, aki mentségkeresés nélkül bánik el Luzsinnal, de nem kíméli a környezetet sem: mindenki megkapja a magáét. A könyv szereplői: csupa kisszerű ördög, botlott felnőtt, tájékozódásra képtelen figura – talán az egy Valentyinov kivételével, aki úgy-ahogy képes megkapaszkodni a valószerűtlenül imbolygó háttérben. Nabokov belemar Luzsin családjába is: Luzsin apja egyenesen dosztojevszkiji figura, aki író lévén saját fiának halálát óhajtaná megírni egy életmű-igazoló kötetben. (Az embernek Rjepin képe jut az eszébe Iván cárról: jó kis asszociáció!) A hazudozó, öncsalásra beállt emigráció képtelen belátni, hogy milyen reménytelen életre vállalkoztak: egy kivétellel. Luzsin ugyanis elég tehetséges ahhoz, hogy belássa: nincs kiút; az időzavar, a lépések kényszerének egymásutánja a tétova Luzsint a végletes megoldásra ösztönzi, amelynek nehéz ellenállni, ha az ember orosz Hamletnek születik. (Gamlet – oroszul: mi magyarok mindig megmosolyogjuk: Bity ili nye bity… tudnám, hogy miért…??)

A könyv nyelvezete pompás: a nosztalgikus orosz próza élvezetes túlzásai, a figurák csehovi, tolsztoji, dosztojevszkiji manírjai nagyon szórakoztatók. Egyszóval: kellemes olvasmány, ha az ember eltekint a sakkvonatkozásoktól, amelyekben Nabokov meglepő tájékozatlanságot árul el, s helyenként bántón felületes. Mire gondolok? Az alapgondolatra, amely hibás.

Egy közepes sakkozó sem lesz pusztán sakkfenyegetésre öngyilkos. Nagyon is jól ismerem ezt a típust: hogyne, ötven év gyakorlata, tapasztalata van mögöttem, mondom, kizárt dolog, és meg is magyarázom, hogy miért.

A sakkozó magánya csak látszólagos: a sakkozáshoz ugyanis partner szükséges, ellenfél, ha úgy tetszik, mert az ember saját magával nem játszhat örökké. Ez unalmas és veszélyes is, sakkundorba csaphat át, csömört eredményez. Ha van egy kis esze az illető sakkozónak – és miért ne volna?! –, időnként még akkor is vállalkozik a megfelelő szintű összecsapásra, ha különben végletesen érzékeny a vereségekre, és önsajnálata még nem érte el azt a fokot, amelyben az önsajnálat már mentség is egyúttal, és langyos békévé oldja fel a legkomolyabb konfliktust is, ha mással nem, egy kis segédlettel: alkohol, nő, könyvek stb. Ez az állapot – magam is tapasztaltam – már olyan, mint a kibic lelkendezése, lelkesedése, kotnyeleskedése. Ez már jó, ezt senki ki nem kerülheti, ha igazán képes az önelemzésre. Ez a fajta önpszichológiai teszt sokkal egyszerűbb és könnyebb, mint bármely más pálya hasonló megpróbáltatása, ahol kibicnek lenni korántsem olyan felemelő érzés, és a dolog humora sem egyértelmű.

S ha az ember képes lesz kibicként hozzálátni saját dolgainak megítéléséhez – meg van mentve. Ki hallott öngyilkos kibicekről? Az egész a lehetetlenséggel határos, hiszen a kibicnek éppen azért kell túlélőnek lennie, hogy hivatását betöltse, hogy kérve-kéretlenül kritizáljon, vagy csak egyszerűen kilendítse a holtpontról az ügyet. Kibic nélkül az egész nem ér semmit: ha nincs kibic, néző, kritikus – az egészet abba lehet hagyni.

A sakkozás nagyon hasonlít az élethez, azzal a lényeges különbséggel, hogy a sakkban nincsenek jóvátehetetlen események, és a szabályok sem változnak napról napra vagy kurzusonként. Mindig van egy új játszma, egy új verseny, egy újabb kombináció: egyik parti tolja a másikat, egyik verseny követi a másikat, és mindig új ellenfelekkel mérhetjük össze erőnket a legtisztább körülmények között. Talán ez a legvonzóbb (a legtaszítóbb is?!) a sakkozásban. Ha nyerünk – akkor elandalíthat bennünket a szellemi felsőbbrendűség érzete, beigazolja erőfeszítéseinket. S ha netán vesztenénk – akkor ott van az önsajnálat békéje, amely az újrakezdés reményét is felvillanthatja. Nemigen hiszem, hogy van még egy hasonló találmány, amely csak összehasonlítható is lehetne a sakkal. A sakk tökéletes: mi nem vagyunk azok.

 

Bilek István