VÉG, KIFEJLET NÉLKÜL

 

Márton László: Tudatalatti megálló
Holnap, 1990. 205 oldal, 68 Ft

 

A Márton László könyvéből számomra kiolvasható kritikai fabulák egyike valójában kérdés, mely így hangzik: hogyan lehet mindenféle kritikusi dörgedelem és pökhendiség kerülésével hangot adni annak az önkéntelenül felötlő, kényes és megalapozatlan feltevésnek, miszerint az íróknak olykor talán kevesebbet kellene írniuk. A helyzet némiképp hasonlatos ahhoz, hogy noha számtalan csinos nő sétálgat az utcán, s magunkban gondolhatunk ugyan sok mindent, azért mégsem rohanjuk le őket – mi is csak sétálunk tovább. E párhuzam nyomán a kritikus úgy áll előttünk, mint az írótársadalom szocializációjának terheltje, tele gátlásokkal és elfojtásokkal. Néha fojtogatja például a bosszúság, ámde nem találva levezetésének igazi módját, megint csak kritikaírásba fog; amolyan szellemes stílust próbálgat, valami könnyed nagyvonalúságot.

 

Olykor bizony nem megy könnyen. De ha nem merültünk is el magától értetődő természetességgel az olvasott könyv világába, s némiképp ingerült értetlenséggel forgatjuk lapjait csupán, még mindig ott vannak az önmeggyőzés kifinomult, ámde örömtelen praktikái, melyek segédletével belezökkenhetünk a kívánatos befogadói pozícióba. Onnantól aztán már minden egyszerű, s tán még bizonyos rafinált szellemi élvezet sem marad el végül.

Márpedig az efféle győzködés csaknem kötelessége, hogy úgy mondjam, belső szükséglete a kritikusnak, ha érdemes íróról van szó, olyanról, akinél elvárásai és előfeltevései jóhiszeműen működnek. Két korábbi remeklése, a Menedék című beszély, valamint a Kiválasztottak és elvegyülök című esszé ilyen íróvá teszi számomra Márton Lászlót.

És épp ez okozza a problémát. Új könyvét, a Tudatalatti megálló-t olvasva ugyanis minduntalan az az érzés kerülget, hogy első kötetes szerzőtől olvasok amolyan tipikus első kötetet, olyat tehát, amilyet Márton nem írt, ahol a nyilvánvaló tehetség még a koncepció bizonytalanságaival és helyenként bosszantó kiforratlansággal társul, s a szöveg egyszerre látszik megíratlannak és túlírtnak. S jóllehet Mártonnak immár ötödik kötete a mostani, időzavarom nem csökken, legfeljebb átalakul; hát akkor bizonyára sebtében, néhány hét alatt írhatta történetét a termékeny szerző – gondolom –, ami ha nem is menti, magyarázatot adhatna mégis az írás formájára (a forma szó sportnyelvi értelmét hangsúlyozva ezúttal). Az elbeszélés végszavában azonban az írás két és fél éves előkészületeiről értesülhet a kitartó olvasó.

Ámde kitartó olvasók talán nincsenek is, az inkább a kritikus dolga, aki néha háromszor is elolvas egy könyvet, s még akkor sem tudja elmondani, miért nem volt érdemes elolvasnia egyszer sem. Az elmarasztaló bírálat – látható – a kritika különálló és meglehetősen kétes értelmű műfaja. Amiképp ugyanis lehetetlen mondjuk egy szójáték szellemessége vagy szellemtelensége mellett érvelnünk, éppoly hiábavaló a kritikus fáradozása, hogy valami módon megalapozza véleményét, s érveljen mellette. (Az érvelés, a magyarázat, az elemzés ugyanis éppúgy történet, mint egy novella vagy regény, a különbség csupán az, hogy többnyire jóval unalmasabb, sablonosabb, érdektelenebb, nyelvileg pedig csaknem teljességgel igénytelen történet – iskolai dolgozathoz hasonlít inkább.) Mindez azonban nem jelenti azt, hogy akkor ne is kellene a megfelelő szavakat keresgélnie. Csakhogy ennek a megfelelésnek, úgy hiszem, nincs igazi próbája, az csupán, hogy megfelelnek-e a kritikusnak: szavaink mindenekelőtt ránk vallanak.

No és a mű? – kérdezhetik növekvő ingerültséggel. Hát igen, a mű. Úgy látszik, elkerülhetetlen, hogy rátérjek magam is. Csakhogy „rátérni a műre”, ez számomra egyre inkább olyan, mint valami halálugrás.

Még szerencse, hogy e halálugrással ezúttal épp helyben vagyunk. „A fantasztikus elbeszélés hőse élet és halál mezsgyéjén áll: elgázolta egy teherautó, s pillanatokon belül meg fog halni. Ő azonban ezt a néhány pillanatot viszontagságok és kalandok soraként éli át: ismeretlen helyen, föld alatti városban találja magát, ahonnét megpróbál visszatérni – nem is emlékszik már, hová” – olvashatjuk a könyv ajánlásában, mely kissé különös módon nem a borítóra, hanem a regény, sőt a könyvészeti adatok felsorolása utáni lapra került. Márton tehát könyvében az élet és halál közötti pillanatban időzik, hogy az átlépés megfoghatatlan percenését térré növessze (regénytérré), vagy még inkább, hogy elbeszélésében felfüggessze az időt és a teret.

Afféle tudatfolyam-regénnyel van dolgunk – vélhetnénk –, erről azonban szó sincs, leginkább még egy elfolyt tudat regényének mondhatnánk. Ám e fantasztikus világ létmódjára igazából csupán akkor volna érdemes rákérdeznünk, ha az – s a Menedék hősének szívét benépesítő világ ilyen volt – megragadó, vonzó valamiképpen, s mindenekelőtt íróilag az, ha anyagot kínál képzeletünknek, s gondolkodni késztet azon, mi is ez a világ voltaképpen, tehát ha jóleső olvasói/kritikusi fejtörést okoz. A Tudatalatti megálló föld alatti világa számomra azonban nem ilyen.

A Menedék bravúrja részben abból származott, hogy ott minden a szív – egyfelől kiürült és elsziruposodott, másfelől viszont kiirthatatlanul eleven – szemantikai terében történt, úgyhogy e jelentések rávetültek a hős szívének különös és esetlegesnek látszó belvilágára. A halálnak azonban nincs ilyen nyilvánvalóan ambivalens jelentésköre, ilyen bensőségesen ismerős szemantikai tere. Egyáltalán, a halál nyelvi tere csaknem teljességgel üres, a halál talán legabsztraktabb fogalmunk. Benépesítésének mindazonáltal nagy költői hagyománya van, de Márton elbeszélésének világa mégis tökéletesen független az ismeretes pokloktól és halálbirodalmaktól. Felesleges volna bármilyen „kinti” vagy „benti” valóság felé tekintenünk összehasonlításért, hiszen a valóság itt is helyben termelődik, akárcsak a Menedék-ben. Annak lett csupán nagyobb a veszélye, hogy az írói világteremtésből éppen az olvasó marad ki. A hős, D. J. elgázolásáról csak az írás vége felé hallunk, a könyv egészéről való benyomásunk már csak ezért sem lehet oly áttetsző, ahogy az idézett – ugyancsak utólagos – ajánlásban előttünk áll.

Ez azonban némiképp természetes is, hiszen a fantasztikum világában tudásunk mindig utólagos, bizonyos értelemben a világon, tehát magán a történeten kívüli. Ez a tudás ugyanis azt jelenti, hogy mégsem vagyunk benne mindenestül a történetben, vagyis az író mindvégig látható marad az írás és a holtak világának peremén.

Az pedig, hogy Márton írói jelenléte ezúttal a korábbiaknál is szembetűnőbb, talán épp ama veszély tudatával van összefüggésben, melynek fokozódására az előbb utaltam. A föld alatti hermetikus világ tehát az elbeszélésnek csupán egyik rétege. Világosan elkülönül ettől az a három, szigetszerűen beékelt történet, melyekben D. J., az anyja és menyasszonya nézőpontjából ismerkedhetünk meg a hős életének nagyjából ugyanazon mozzanataival.

Miképp kerülhet a hőst hónapokkal túlélők elbeszélése már ugyancsak a „síron túlról” a történet idejébe, értelmetlen volna firtatnunk, hisz mondtuk már: itt megszűnt az idő, ne is tessék keresni. S különben is igaza van Mártonnak, „egy hullától még a formális logika legmegrögzöttebb hívei sem vesznek rossz néven holmi következetlenséget”. Bár a mondat a Menedék-ből való, mostani könyvének föld alatti világára éppúgy érvényes, hiszen itt mindenki halott, legalábbis valami olyasféle.

A betételbeszélések funkciója tehát éppen az, hogy D. J. földi történetét adják elő, vagyis egy élet történetét ebben a haláltörténetben, így itt van tér, és van idő, van korrupció és OTP-fiók is. Ezek a részek valóban szigetet, szilárd pontokat jelentenek az olvasó számára, melyben megkapaszkodhat, végre saját prózai világának elemeire ismerhet ebben a cseppfolyós történetben. A segítség azonban túlságosan is szándékoltnak tűnik, az írói beavatkozás meglehetősen erőszakolt, hiszen a betételbeszélések és a föld alatti világ egymás mellé kerülése teljesen esetleges. A célra – az olvasó „informálására” – bármilyen történet megtenné, és a három elbeszélés olyan is. Stílusuk nem csupán a szöveg többi részétől üt el, hanem Márton egész eddigi prózájától. Meglepetés tehát – ha szomorú is – ez a fakó és érdektelen beszámoló, ezek az elhadart eseménysorok, melyeknek csakis funkciójuk van: az olvasó bevonása az írói világteremtésbe.

Erre azonban van más mód is, nevezetesen az olvasó megteremtése. Ez adja az írás harmadik rétegét. Márton ugyanis könyvében folyamatosan beszélget az olvasóval; megszólítja, kérdéseket intéz hozzá, s nem utolsósorban olvas gondolataiban.

Lehetséges volna, hogy minden eddigi fejtegetésem félreértés – merül fel a riadt kritikusi kérdés –, hogy a könyv eddig érintetlen mozzanatából kiindulva mindenestül átértelmezhető bírálatom? Hiszen Márton itt művészetének már érintett központi problémájára játszik rá, illetve ezzel a problémával játszik el: hogyan és mennyiben közvetíthető ez az önmagába záruló írói világ?

Fogalmazzuk át ezt a kérdést úgy, hogy vajon hulla-e az író? Ez ugyanis a hullák következetlenségeiről imént idézett gondolat értelmében a közvetítés problémájának radikális megoldását jelentené: a történet véglegesen önmagába záródna, nem lenne róla mondható, ámde nem is lenne rajta számon kérhető semmi. Az írói dilemma hasonlatos az élet és a halál közötti közvetítéshez, amelynek lehetetlenségét Epikurosz fogalmazta meg tömören: „Mikor mi vagyunk, a halál nem létezik, s midőn a halál van, mi nem létezünk.” Az író annyiban válik hasonlatossá a hullához, amennyiben az élet és halál kapcsolódása hasonlatos az író és olvasó viszonyához. A hely, ahol Márton éppen ezzel a gondolattal vet számot olvasóihoz szólva, nem más, mint Epikurosz gondolatának parafrázisa: „Megpróbálom elképzelni Önöket, akik beszéltetnek engem, s akiket az én szavaim tesznek megszólítottá… Minél határozottabb lesz az Önök létezése, annál halványabb és bizonytalanabb az enyém. Halvány reményünk, hogy egy-egy pillanatra találkozhatunk – bizonytalanságon innen, határozottságon túl.”

A szerző és olvasó ilyen egymást kizáró viszonya megkettőzi és értelmezi a történet tárgyát és terepét, az élet és halál közötti mezsgyét. Vagyis magának a könyvnek a státusa – mint az író és olvasó közti köztes világé – válik hasonlatossá a történetéhez. Egymás képei lesznek. Márton ezzel meglepő és igen eredeti fordulatot adhat alvilág és álvilág, a halál másvilága és az írás művilága összekapcsolódásának, mely prózájának legfőbb ihletője.

E Márton írását megmentő s könyvének kitüntető érdekességet kínáló magyarázat után mondhatom-e, és mire alapozom azt, hogy mindez csupán felvillanó szép lehetőség marad, hogy az elbeszélés egészében sajnos mégsem ezt kapjuk, hogy mindent összevetve épp a szerző sűrű felkiáltásokkal és kérdésekkel tarkított, kimódolt és érdektelen magánbeszéde az, ami a szöveg leginkább „első kötetes” stílusjegye. No meg az erőltetett szójátékok és az írás egészének némiképp fáradt szellemessége. Ez alól számomra csupán ama néhány oldal szárnyaló és megrendült, már-már patetikus komolytalansága jelent kivételt (az idézett helyen kívül), mely a gépek és műszerek dicsőségét zengi.

Vagy elkerülte volna figyelmünket az egész írás játékossága, a paródia, ami mindent visszájára fordít – így akár véleményünket is? Nem értjük e komolytalan komolyságot s ama filozófiai tréfa távlatait, mely a teremtett világ önkényét az olvasónak felkínált önkénnyel ellensúlyozza, amely a világteremtő író szolipszizmusa mellé az olvasó képtelen szolipszizmusát rendeli? Meglehet. Ám ha mindent értenénk, mikor lehetne írásunknak vége?

 

(Vég-dal)

Így próbálgatva a különféle kritikai stratégiákat, lassan beleunok szavaim csiszolgatásába, abba, hogy a kívánatos arányra törekedjem megértés és bírálat között. Az egész kritikai egyensúlyozó művészetbe, hogy egyszerre legyek boncnok és szülész, bába és bakó. Belefáradva hát a gátak és gátlások kerülgetésébe, arra gondolok, dolgom tán akkor sem lehetne kínosabb, ha csak ugyanazzal a betűvel kezdődő szavakat írhatnék le, mondjuk. Lehet, még könnyítenek is valamit ezzel a képtelen megszorítással. S mintha szellemek szavára figyelnék csupán, írógépem e kissé esztelen szinopszist kopogja, mely egyszersmind a kritika végét jelenti:

„Szigorú szcientista szempontok szerint számot adni szapora szépírónk szösszenetéről szimpla szócséplés: szuflánk szállván, szisztematikus szövegelemzésünk szerpentinjének szurdékos szélein szükségszerűen szédelgésre szorítkozunk. Szétszabdalva szokásaink szövetét, szertelenül szűrt szóválogatás szülte szinopszis szusszanásnyi szabadságában sziszegem szemtelen szavaim szerzőnk szövegének színvonaláról. Számos – szakavatott szellemek szavatolta – szerzeményének sziporkázó szellemességével szemben, szóban forgó szubterrénus szeánszának színterét szintetikus szóvirágok színesítik. Szerelmi szálak, szókratészi sziluettek, szeleburdi szójátékok szerfölött szándékoltan szervülnek szolid szerkezetté, szóval, szinte szundítni szeretnék szavai szalmáján, szíves szépíró.”

 

Beck András