AZ EPIKUS EMLÉKEZET

 

Bálint Péter: Örvény és Fúga
Szépirodalmi, 1990. 438 oldal, 98 Ft

 

Az új művek kritikai fogadtatása során rendszerint koncentrikus körökben gyűrűzik a figyelem. A középpontban álló műalkotás felől indulva igyekszünk kitapintani az összefüggéseket az opus egyes darabjaival, az évtized, a korszak rokon jelenségeivel. Úgy tűnik azonban, hogy két esetben módosulhat a művekkel való foglalkozás menete: olyankor, amikor a szerző első könyvét tartjuk kezünkben, s amikor alkatánál, jellegénél, szándékainál, formacéljánál és karakterénél fogva a mű éppenséggel nem a közvetlen környezet rekonstrukcióját igényli, hanem valamely távolabbit. Bálint Péter Örvény és Fúga című regénye az utóbbi közelítésre nyújt ösztönzést, nemcsak mint első kötet, hanem mint olyan próbálkozás, amely több sarkalatos ponton elfordul a nyolcvanas évek magyar elbeszélő prózáját jellemző törekvésektől. Magától adódik a kérdés, melyik út a kockázatosabb, vajon az, amely egy viszonylag tágan értelmezett újító, átalakító, formát, elbeszélőtechnikát és világképet, szenzibilitást transzformáló folyamatba illeszkedik be, vagy az a meggyőződés, melyet nem ingatott meg a dolgok elbeszélhetőségét illető kétely s az az affinitás, melyet a jelenkori regényíró a narráció hagyományosabb módozatai iránt tanúsít. Mindez elválaszthatatlan a prózahagyomány lényegi sajátosságától, amit az epikai teljesség és az átfogó világmodellálás egysége jelentett. A regénytörténet nagy töréspontjain mindenkoron együtt fordult meg e két egymást feltételező minőség sorsa. Korunk regénytapasztalatainak értelmében éppen a műfaj epikus karakterében játszódott le az átalakulás, s az elbeszélők új irányokból közelítenek egy virtuális teljesség megteremtéséhez, mely megszüntetve megőrzi és lényegíti át azt, ami a regény mind nehezebben megragadható szubsztanciáját képezi. A kritikának nem is olyan régen korrigálnia kellett a tézist, mely szerint a nagyregény kora lejárt, helyét a kisregény, e mozgékonyabb forma váltotta föl. Az történt ugyanis, hogy a forma s a formátum páratlan rugalmasságát igazolva váratlanul új princípiumok érvényesítésével olyan nagyszerkezetek jöttek létre, melyeknek a magyar regénytörténetben nincsenek előzményeik. Új olvasási és értelmezési módok kialakítása vált szükségessé. Mindez többek között a regénytörténet diszkontinuáltságára, sőt arra a megkésettségre is rávilágított, mely az európai irodalmakhoz viszonyítva megjelenése óta jellemzi. A XIX. században, a regénynek ebben a fényes korszakában, a nagy magyar írók visszafordulnak az eposzhoz, s azok a művek, melyek e század mércéi szerint kiemelkedők lehettek volna, csak a XX. században születnek meg. A történeti-poétikai gondolkodás halaszthatatlan feladata lenne azoknak a körülményeknek az elemző felderítése, melyek e sorozatos fáziseltolódásokhoz vezettek a magyar elbeszélő prózában.

Úgy tűnhet, mindez csupán távoli összefüggésben áll Bálint Péter most olvasott új regényével, azonban poétikája és elbeszélői alapállása több szempontból aktualizálja a fenti észrevételeket. Az Örvény és Fúga nem a szüntelenül változó (modern, posztmodern stb.) mintákat követi, hanem egy hagyományosabb regénymodellt. A stílus, nyelv, beszédtempó, hangnem egy lezárultnak tűnő idő és érzékenység artikulálója. Lassan és kimérten mozognak előre a dolgok, és háborítatlanul hömpölyög az elbeszélés folyama. Ennek a folyamszerűségnek nem csupán tónus és modor ad értelmet, hanem a történetek, emlékek és helyzetek sorozata, melyek nem vágások, ugrások, asszociációk révén kerülnek egymás mellé, hanem egy higgadt, kiegyensúlyozott emlékező-elbeszélő logika révén. Ehhez a hagyományos elbeszélésszövéshez szükségképpen társul a metonimikus-kronologikus időkezelés, mely szilárdságot biztosít a hagyományos történetelvű regénykonstrukciónak. Talán éppen ezért érezhetünk különös nyugalmat az olvasás folyamán. Bálint Péter azonban egy észrevétlen korrekcióhoz folyamodik. Az alcím értelmében (Egy fiatal festő naplófeljegyzései) jegyzetekből szerkeszti regényét, melyek laza egymásutániságot, csapongást, társításos fölfűzést engedélyeznek. Az elbeszélő nem támaszkodik kizárólagosan a formának eme lehetőségeire, nem is szegmentálja naplószerűen a több mint négyszáz könyvoldalnyi anyagot, ugyanakkor az emlékezést sem rendeli alá a tőle bizonyos értelemben idegen szigorú kauzalitásnak. A tempó, a lépegető, részletező, körülíró, önelemző, boncolgató, elidőző részletek vonulata így tehát a kötöttség és az oldottság együtteséből bontakozik ki. A regény ilyen eljárásai is hozzájárulnak egyféle „békebeli” atmoszféra kialakításához, s ezt erősíti a történeti, hely- és várostörténeti, művelődéstörténeti vonatkozások sora is. Debrecen regénye ez, a nagy-alföldi kálvinista cívisvárosé: maga a város is szereplő, alany, mint ahogyan a szűkebb s a tágabb családi kör is, a kisfiú, majd a serdülő és felnövő főhős famíliája, a barátok, ismerősök, tanárok és különc figurák is azok, vagy a miliő, melyben a festő-naplóíró élt.

Az alakok, arcok, egyéniségek gazdag galériát képeznek a történetben, s a szerkezetre vonatkozó töprengésre talán éppen ebben kereshetjük a legmegfelelőbb választ. A regény tartóoszlopát a szülők, nagyszülők, rokonok, ismerősök portréi és élettörténetei képezik.

Nem az összefüggő történetmondás, hanem a fejlődésregénybe és memoárba szőtt alakok, jellemek arcképcsarnoka. A visszapillantó elbeszélő perspektívája, lénye gyakran szándékosan háttérbe szorul, s az előtérbe a nagyapák, a keresztapa, a különc nagynéni, a tanár, a tiszteletes úr, a társak, lányok, szeretők, a városlakók figurái kerülnek. Bálint Péter prózájának egyik jellegadó vonása éppen ebből származik: jól formált, hitelessé tett alakokat teremteni, jellemezni, leírni és mozgatni. Anyagnak, tapasztalatnak, invenciónak nincs szűkében, alapos régi mesterek módjára elmélyed egy-egy hősének egyéniségében, s ebben is óhatatlanul egy korábbi regényeszmény és követelmény tükröződésére ismerünk. A leírás-jellemábrázolás nézőpontját a visszaemlékező attitűd biztosítja, így tehát ötvöződik és keveredik a gyermek látószöge az elbeszélő felnőttével, az élettapasztalatokkal gazdagodó szemlélet az emlékezetben tárolt korai élményekkel és benyomásokkal. Ez teszi fiktívvé a választott naplóformát, a jegyzetek és a történések időben más-más réteghez tartoznak. Aki elénk tárja történetét és családtörténetét (miközben a várost és hagyományát is bevonja az elbeszélésbe), már nem cselekvő részese a folyamatoknak, hanem fölidézője. Ebből származik az a higgadt, visszafogott viszonyulás és distancia, mely a beszélőt a közlendőktől bizonyos mértékig el is távolítja. Ennek köszönve juthat kifejezésre az elbeszélő reflexív, önreflexív magatartása, ami nem feltétlen velejárója a történéssorral még közvetlen érintkezésben álló személyes elbeszélésnek. A regény énelbeszélője, noha maga is eleme az elbeszélt világnak, egy rekonstrukciós kísérlet „terméke”, melyben a múlt, a személyes múlt s a háttérben húzódó közösségi történelem feltérképezése a cél.

A regény több helyen nyomatékosítja azt a funkciót, mellyel az emlékezést felruházza. Az emlékezetvesztés elleni küzdelem a felnőtt ember szorongásai elleni védekezés („Hová menekülhetnék önmagam elől, ha ifjúságom kedves napjai nem volnának?”), vagy az elbeszélő egy másik személyes vallomástevése értelmében az emlékezés és az alkotás egymástól elválaszthatatlanok számára. Minden különösebb nehézség nélkül kirajzolódnak a prousti modell vonzásának körvonalai, akivel egyébként néhol oldalakon át foglalkozik az elbeszélő. Többek között ez is azt a meglátást támasztja alá, mely szerint Bálint Péter regénymodellje múltbeli ihletésekről tanúskodik, „…megközelítő hűséggel megfesteni a múltba vesző egyedek intimitását”, megjeleníteni „egy város karakterét”, „sodrás, örvénylés, áramlás és a felidézett emlékek nyílt, őszinte és finom elemzése” – ezek a Proustot idéző törekvések ösztönzik: „Így döbbentem rá én is arra, amikor elhatároztam, megírom végtelen szomorúságom és a családi tűzhely biztonságától, melegétől való elbitangolásom, tékozlásom történetét, hogy csak akkor tudom az olyan mély és gazdag történelmi hagyományokkal, kultúrával rendelkező város szellemiségét, mint az én szülővárosomé, megragadni, ha végtelen szenvedéllyel és játékkedvvel burjánzó leíró képzeletemet alárendelem a lélekkel felruházott tárgyakból, az omladozó cívisportákból, a szecessziós és gangos bérházakból, a nyikorgó nagykapukból, a szerteágazó s odvas fákból, a rohadó növényszagot árasztó Tócó mocsarából, a megperzselt fűszálakból, a kökény bokrokból, az állomáson pöfögő mozdonyok füttyéből, a félkörívben lerakott macskakövekből, gázlámpák imbolygó fényéből, protestáns, katolikus s ortodox templomok rejtekéből kiáradó s lelkem kápolnájában fúgaáradássá érő muzsikának, amit az emlékező tudat mint karmester fog össze, s megszólaltatom a múltidézés és a szómágia által ünneppé avatott hétköznapokban a hervadó és az enyésző lét felett érzett aggodalmaimat.” E fél könyvoldalt kitevő mondat több szempontból reprezentatív metszete a könyvnek. Pontos önjellemzés, a hangvétel, a részletező leírás, a gyakran fárasztó körmondatos fogalmazás tükre, tükre egyben annak a kissé régies szenzibilitásnak, mely az érzelmesség köreit súrolva hajol a tárgyak és dolgok fölé, s nosztalgiát ébreszt minden apróság iránt, amit az elbeszélő élete darabkájának érez, s mint ilyet kíván megmenteni. Bálint Péter alkatában van valami rokonszenves anakronizmus, egy olyan harmónia utáni vágy, mint amilyet e század sok jeles gondolkodója az elveszett aranykor, valamely romlatlan egyetemes összhang eszméjébe vetített ki. Erre utal a természet dolgaihoz és jelenségeihez való viszonyulás is, az ámulás és elragadtatás, melyet belőle a természeti látvány kivált, s melyből külön természetvallást, természetmítoszt alkot a maga számára.

Rokonszenves az az idillkeresés is, mely a gyermek- és az ifjúkort áthatja, noha legalább annyi keserű és zavaró körülmény, családi ellentét és gond vegyül ebbe az életszakaszba is, mint amennyi tiszta és nemes pillanat. Az elbeszélő az elfogultság és az elfogulatlanság között ingázva tesz vallomást, az érett ember tudására és műveltségére támaszkodva keres magyarázatot egy-egy múltbeli helyzetre, érzésre, sejtésre. A történeti vonulatok, a beszélő személyt körülindázó családtörténet, a „kis-történelem” s a mindezeket alakító „nagytörténelem” gazdag észleletekkel, tényekkel teli tablóvá egészül. A műben egyenrangú szerepe van az intenzív és extenzív ábrázolásnak (épp e ma már mind kevésbé használatos terminus mutatkozik alkalmasnak Bálint gyakorlatának jelölésére): a hősök lélekrajzának épp olyan jelentőséget tulajdonít, mint a külső környezet megjelenítésének. E köröket nem kívánja egymástól függetleníteni, s így próbálja a naplóregényt fejlődésregénnyé, ezt családregénnyé, a családregényt pedig a város regényévé tágítani. E tradicionális elképzelés összetartó erejét mégsem a központi személynek, tudatnak és nem a környezetnek, városnak, tájéknak a rajza biztosítja. Helyettük a szemlélet, a világérzékelés, a látásmód, az életfelfogás, egy bizonyos vallási és bölcseleti tartalom az, ami a kohéziót megteremti, és a regény világát egy pontosan körvonalazott centrum körül elrendezi. Az elbeszélő vissza-visszatér Istenről és vallásról, természetről és létezésről, halálról és szeretetről, mítoszról és művészetről, lélekről és erkölcsről, történelemről és sorsról vallott nézeteinek kifejtésére. Az Örvény és Fúga olyan értékeket mutat szilárdnak, melyek korunkban veszélyeztetettek, és melyekről a jelenkori gondolkodás hajlamos mint megsemmisítettekről és kiveszettekről beszélni. Bálint Pétert az a gondolat vezérli, hogy „a hit a lélek elmélkedése, szemlélődése és önmegfigyelése”. Ennek jegyében kísérli meg megszüntetni „a múlt és a jelen között” tátongó szakadékot, és „a kálvinizmus megtartó, közösséget teremtő és formáló erejére”, Debrecen hatszáz éves szellemiségére apellálva helyez szembe jelenünk kiürültségével egy olyan világképet, melyben nincs törés, szakadás és megingás, melynek folyamatossága hite szerint ellenáll a történelem s a változó eszmerendszerek megrázkódtatásainak. Ez a meggyőződés indokolja regényének lassú hömpölygésű epikumát, erre alapozva vállalkozik egy „régimódi” nagyregény megírására.

Érzékenységünk és mai regényfogalmunk, világélményünk és -tapasztalatunk merőben másfelé orientál bennünket, s azt sem tagadhatjuk, hogy a forma további útját illetően más irányokat tartunk esélyesebbeknek, mint amit az Örvény és Fúga példáz. Ugyanakkor azonban vétenénk a tárgyilagosság ellen, ha nem emelnénk ki azt a vitathatatlan egységet és szervességet, mely a regény formáját és világképét összetartja. Formacél és megvalósulás összhangjának példája e mű. Az emelkedett dikció, az archaikus stílus és szemléletmód, az ábrázoláshoz való visszatérés poétikai gesztusainak tétje az a türelem, tolerancia és töretlen hit, mely egy kételyekkel és szorongásokkal teli korban az emberség, a szeretet, a fennmaradás és megmenekülés eszméjét hirdeti. Mintha ezekkel az intenciókkal is olyan időkbe nyúlna vissza a regény, melyekben talán több esélye volt a reménykedésnek.

Ezért marad mégis megválaszolatlanul a kérdés: noha a regény által affirmált értékekhez pozitívan viszonyulunk is, miért érezzük illuzórikusnak a visszaszerzésükre tett kísérletet? Lehetséges, hogy annak a rezignációnak következtében, melyet tartós érvénnyel Kafka fogalmazott meg, aki nem Max Brod töprengését, hogy „van-e egyáltalán remény ezen az általunk ismert jelenségformájú világon kivül”, azzal az emlékezetes kijelentéssel oldotta föl: „Ó, nagyon sok remény, végtelen sok reménycsak nem nekünk.”

 

Thomka Beáta