Tarbay Ede

VIHAR UTÁN

 

Forrásba mártom meggyötört magam,
test és lélek behegedt nyomait,
a kimondott szó még alaktalan,
s a semmi szél is új sebet hasít.

Lassan lenyugszom, katlan-éjszakám
végére várok, mozdul a világ,
az elmorajló villámok után
már fölszálló, még riadt vadlibák.

Nézem az eget, madárcsapatot,
köröznek fönt a föld és víz fölött,
csőrükben széttört sugárdarabok,
szárnyuk hátunkra húzza a ködöt.

Nemrég a tó, és most a parti fű,
követhetetlen akarásunk útja,
egyetlen íz az édes-keserű,
gyávák vagyunk találni önmagunkra.