Tandori Dezső

A SZEMÉLYES AVANTGÁRD

 

1

„…feje felett kis fényben pislogott a

szűkreszabott, haszontalan öröklét.”

(Jékely Zoltán:

Az utolsó szó jogán)

 

„Csatavesztés a földeken.

Honfoglalás a levegőben.

Madarak, nap és megint madarak.

Estére mi marad belőlem?

(Pilinszky János:

Van Gogh imája)

 

Ha – mihelyt – mondunk valamit, máris idézünk. Külön ilyes jel nélkül; úgy is. Nincs pontos képe annak, aminek kifejezéséről szó lenne, sőt, az sem bizonyos, bárminek is történetesen elsődleg épp a kifejezéséről van szó; hogy szó van-e; annyi bizonyos, hogy ez így „valami van-dolog”. Mármost az idézőjel csak elkövetkezett, s következzék akkor az a pár kijelentés-kérdés is, ahol szinte minden szó beidézelejzendő, amennyiben pontos kifejezésértékre törekszünk. Lássuk e kérdés-kijelentéseket.

Hol tart, bármikor is, épp, a művészet? Tart-e valahol, egyáltalán? Előtte azonban: van-e „a” művészet? Tart-e, azaz „tart-e” bárhol is? Van-e a művészetnek „bármikora”? Van-e, mi több azután, „a” művészetnek – van-e ilyen? – „külön útja”, külön „ideje”? S maga „a” művészet nem épp ama megfoghatatlan-e, amelynek nem okvetlenül biztos, hogy a „kifejezéséről” van szó… S így tovább. De vigyázat!

Az egész „kérdésföltevés”, ez a keresgélő, az úgynevezett központi tartomány – a „lényeg” – legszűkebb határait körüljárni kívánó, egyszersmind feleletre váró igyekezet alighanem maga az antiavantgárd; sőt, a művészet lényegének is ellentmond. Ahol – mondom, vigyázat! – csínján kell bánni mindenféle pozitivizmushittel. Azzal, hogy összefoglaló, rendszerező, végérvényes vagy épp csak végső és érvényes kijelentések itt egyáltalán tehetők-e. S a „kérdés” föltevésének nem máris véges módja – végpont, viszonylag – maga a mű, a „művészi” tevékenység. Igaz, a pozitivizmus bukottsága helyett a relativizmus öncélúsága lép így valami helyre; minek is a helyébe?

Az alapkérdés, ahová eljutni akartam: hogyan járhat valamely művészet – az itt következő, s alapvetésül kifejtett, szakmai zsargon jegyében fogamnak is nevezhető szó értelmében: avantgárd hogyan járhat az avantgárd művészet valamely más művészeti zöm, a művészet-derékhad előtt? Mihez képest van előbbje? Hol jár? Mennyivel előbbre most, mennyivel holnap? Vagy maga is leáll? S így telik meg az addig üres terep? Mechanikus elképzelés! A zöm-művészet, melyről szintén meg kell néznünk előbb, mi is lehet hát az, helyben áll? A távolság egyre nő? Miért nem nő aztán mégsem egyre? Mint az imént jeleztük…

És itt, mindezekkel is: mintha a tényszerű állandóságokat remélő faggatózás folytatódna. Viszont ha ezt a faggatózást mellőzzük, ugyanott tartunk, mintha elutasítóan vagy vakhitűen az eleve adott fogalmakkal, tartalmuk megvizsgálása nélkül, szinte előre tudható eredményű műveleteket végeznénk, s ezt vizsgálódásnak is neveznénk ráadásul. Mintha két lehetetlent, mintha kétféle képtelenséget rejtene a művészet azzal, hogy rá lehet – és kell – kérdezni. Mintha ezzel sem hazudtolná meg való mivoltát – „lényegét”, de most már elég az idézőjelekből! mintha ezzel is magával-egy-minőség maradna.

Bár látszikot ismernünk itt sem szabad, mondom, mintha. S ha e szó nem tetszik, és azt írom:

A MŰVÉSZET MINTHAZATA,

máris átszökkentünk kétes-bajos helyeken, művészet történt, avagy ugyanez kevésbé modoros látszattal-felhanggal is mondható, emlékezzünk csak a klasszikus avantgárd mondásra arról, hogy NINCS MIT MONDANOM, ÉS EZT MONDOM, ÉS EZ A KÖLTÉSZET… stb. A mintázat mint mintházat: tömören közöl valami felfogást. A „mint” szócska – idézőjel! – mintha kiküszöbölhetetlennek látszana – s művészet az is, ha ezt a félmondatnyi eszmefuttatást, hol nem is eszméről s nem futásról van szó, egy költő kollégámnak, a Kukorelly Endrének vagy Várady Szabolcsnak ajánlom: ennyiben „avantgárd” lehet egy sima teoretikus kijelentés is, hiszen értekezések mondatelemeit nem szokás kollégáknak ajánlani, itt azonban okvetlenül a művészet foglalatába illő összefüggés sejlik, nyilván valami szellemi-szerves oka van annak, hogy ezt a makacsul kiiktathatatlan mintházást Váradynak, hogy a szerkezeti elemek masszivitását, csökönyösködését Kukorellynek ajánlom. Azért, mert pl. velük-egy-mű jön létre így a művészet istenének nagy szabad ege alatt, és ez avantgárd. Ugyanazon-helyt születik, nem jár semmi „előtt” sem, szervesen benne marad közegében – itt: az elméleti, elméletieskedő, kényszerűen taglaló –, mondatban, sajátlag-felfogás-tárgyiasításban… valami elővillant, azt megragadtam, sajátlag-felfogás-tárgyiasításból egyediséggé tettem, ahol – épp a személyes eredet meghaladása révén – már nem személyes a dolog, korántsem személyeskedő, csak épp a két költő életművének valamicske ismerete szükséges, és érteni lehet, mi hangzott el.

Nincs semmi mód előbbre lenni, és ott vagyunk, és ez az avantgárd? Vajon.

Ám az eddigiekből olyasmi is kiviláglik – világolhat, legalábbis! hogy mintha az avantgárdról nem lehetne másképp szólni, csak avantgárdul. Akkor viszont a produkció második fele, szólás valamiről, nem teoretikus. Része az avantgárd termelésnek, minden ily létrejövésnek stb. Nem vonatkozik ez, természetesen, az avantgárd műveinek sorolására, osztályozására, korszakok megállapítására etc. Bár a jelek arra mutatnak, hogy az avantgárd mintegy állandóidejűség. Csak változó szereposztással. Sőt, hogy jószerivel ugyanazok a szereplők is meg-megtérnek az avantgárdhoz, avagy épp a „stabil zöm-művészethez” térülnek-fordulnak vissza némely alkalommal. Ez a dolog egyik rendjének látszik. S ilyképp mintha három csoport különülne: akik mindig csak stabil, hagyományjellegű művészetet művelnek; akik csak avantgárdot; s a harmadik, a vegyes csoportról már szóltunk az imént.

A Pompidou-épületben meghökkentett, Picabia milyen „komplett”, teremnyi hölgyportréval s ilyesmivel tündökölt a maga módján; az a Picabia, aki radikális avantgárdságával semmilyen kétséget nem hagy bennünk különben az előbbre járás ténydolgában. Vagy Schwitters… bár itt az eset némiképp más; is-is, de a hangsúly a legsajátabbon volt. Azután ha a művek sorsát tekintjük, például a zenében, ahol az előadás némifajta hagyományossága is együtt járhat a lényeggel – a művel –, s ha az előadásmiként maga avantgárd is, a szervezetszerűség, az, hogy koncert, zenekar stb. már megint csak a stabil-zöm jelleg… vagy az irodalmi termékeknél: a könyv, a könyvkiadás etc. nem haladható meg semminő avantgárdság jegyében se, minek is kellene, maga egy mű, ugyanaz a mű is lehet avantgárd a szellemében, mivoltában, de zöm-stabil jegyű a megjelenési külformájában etc.

Semmi sem jár akkor időben más dolgok előtt oly hangsúllyal, hogy ez utóbbi határozná meg a jelenség lényegét.

Az avantgárd – tehát? – nem okvetlenül időbéli elsőség hordozója, letéteménye, kifejezése; komoly kérdés, persze, hogy Brancusi vagy Arp szobrait meddig tekintjük avantgárdnak, meddig érzékeljük akár múltbéli-ily-jellegüket, már ha Beuys, Serra, Mario Merz szobrai mellett tekintjük őket, s hogy itt a „természethű ábrázolás” – vagy egyéb képtelen, de érzékhagyományaink szerint azért csak létező fogalom, melyet túlszálazni s agyonbonyolítani meddő és konokul helyben köröző igyekvés volna –, a hagyományos tárgykép, emberkép etc. megbomlása, teljes elmaradása, halvány utalásossága stb. adja-e az avantgárd meghatározást vagy nem. Mert avantgárd-e az a „formabontó” szobrászmű, melynek elődei ötvenévnyi múltban már megvannak, múzeumi tárgyak a nem okvetlenül kortárs jegyű termekben. Van-e avantgárd szélső érték? Végpont? Hogyan lenne! Hiszen az az avantgárd végét jelentené. Nem állítom, hogy egyelőre tisztázni tudtuk, „mi” az avantgárd. De az ilyesmi bárminek a végét jelentené, szükségképpen az avantgárdnak is a végét. Marad ez: az avantgárd a mindig megújulni képes emberi elme, igyekezet, művészi tehetség és művészeti szándék velejárója, azzal hozza új s újabb változatait. A felsorolt – s még bővíthető körű – emberi adományok s tehetősek az avantgárdban aztán végképp nem rangsorolható eredményeket hoznak létre. Amihez képest ezek az avantgárd eredmények többletet jelentenek: ahhoz képest, ami az volna, ha a művész stb. nem hagyná el a biztos partokat, már amennyire azok is biztosak, de ez nem az avantgárd elemzésébe tartozó kérdés – tehát rizikót hagy el a művész egy másik rizikóért? hogy így mondjuk? –, ahhoz képest tehát, ami ebben az esetben egy hagyományos kifejezésű tárgy, írás stb. volna, ahhoz képest az avantgárd mű elemi többlet. Önmaga helyzetiségének meghatározottja – de mércéje is – tehát az avantgárd mű.

Csak egy példát. A krefeldi múzeumban látható Beuys „raktára”, tárolója, pincesufnija-és-környéke. Mint egy pince, raktár, autószerelő-műhely-polcsor, rendes drót, faanyag, lakat… előtte sok-sok műkő lap v. hasonló. Vagy másutt: valami koncentrációs tábor irodaféléje, a bécsi múzeumban. Asztal, mint egy Pilinszky-versben, vályú, pőre villanykörte, mosott ruha bádogvödörben stb. Netán a „müncheni” Beuys, a Tárd föl sebeidet is említhető: a műtőasztal v. gurikocsi, a kertészeti eszközöket idéző kaparok, más szerszámok, kopár kis létszámban, a falnak támasztva. S még pár rekvizitum. Most ha ezt Kafka írja le, netán az említett költő vagy Camus etc. – leírja, mondom, ábrázolja, vagy akár csak jelzi… nem avantgárd a mű. Lehetne az… de ahhoz nem annyi kéne csak, hogy három írónk a maga szokottabb szerkezetét, írásképét stb. szokatlanra váltsa át, hanem… sok minden kellene. Hogy ők ne legyenek ők, művük egészéből kilógjanak hirtelen, felszabdalódjanak stb. Persze, Kafka nagyon is kilóg korának prózájából. De csak az egyéniség, a végsőség jegyeivel, az abszolútuméival. Az avantgárd, ha közvetlen rámutatás is – tegyük fel! – a fő célja, nem mond le az abszolútumról; nem is igényli azt, maradhat esetleges. Kafka esetlegessége a tárgyválasztás, azon belül a kidolgozás pillanatnyi abszolútuma a nyelv, a logika stb., az eszközök merő szabályszerűségének jegyében zajlik s valósul meg. Az avantgárd alkotásban, már egy szép derék időn át, míg nem akademizálódik esetleg a dolog, az eszköztár keszekusza látszatú lehet, nincs kötelezettség, a közvetítés jelenti csak a lényeget. De nem olyan célzattal – célzat ez nem is lehet mint amilyen, a maga felismert mivoltában aztán, a zen érdeme-része. Nem kell az avantgárd műben semmiféle filozófiának, isten-ember kapcsolatnak etc. sem kifejeződnie. Amúgy is „a világ” valósul meg ott, van jelen, s nem kell szellemesnek lennie sem, tragikusnak, szótlannak se az avantgárd műnek – nincs kizáró tényező. A hagyományos műnél azért: van.

Ott sem teljes ez a kör. A teljes kör kizárná a mű egyediségét, azt, amitől a mű él. Tagadhatatlan mégis, hogy a nem avantgárd mű valami formaelvből indul ki, akár „a nyelvből”, elfogad valami alapréteget, összefüggést. Az avantgárd mű élhet összefüggésrendszer-elemekkel, pl. ami személyes felhangú megjegyzés, magam, ha alkottam – bocsánat a szóért! irtózom tőle, csak a rövidség kedvéért – egyáltalán avantgárd műveket, mint ahogy azért azt hiszem, igen, magam tehát a logikai rövidre zárást a képversekben akaratlanul is fontosnak tartottam. Nem tudtam másképp. Ez volt sajátságom egyik része. Kevésszer éreztem megnyugvást, ha csak a felület, „a faktúra”, a tárgyszerűség utalásossága adta a remélt hitelt, az evidenciát. Más változatokban, másoknál viszont ez egyáltalán nem követelmény, s nem is mértem magam-képzetsorán senki művét. Másutt a méretek, az anyag, az általam nem ismert élet- vagy képzetkor mikéntje adja a hitelt, s az valószínű, hogy a minimális evidenciaszint lehet csak avantgárdigény, a többi: megmunkálandó többlet. De még egyszer megpróbálok visszatérni az általánosabbhoz, s csak azután mondom el, mik voltak a magam személyes tapasztalatai, kétségei, bizonyosságai – rendre, már amennyire pillanatnyilag emlékszem.

Az avantgárd létezésének egyik alapeleme: az igény. Vagyis: hogy a múzeumban stb. ilyet is lássak… de mélyebbre ásva: hogy ilyesmi legyen, repróban is akár elegendő, elegendő, ha tudok róla, ha a zömbe-hagyományba nem egészen illő „szellemem” – az ember szelleme – táplálékot lel így magának, azonosulást, fölnevet, igazodik úgy, hogy semmi se kötelezi, „na ugye”, mondja… s érzem, hogy minél kevésbé kész fogalmakkal kellene jellemeznem ezt az ügyet. Igény a csinálásé is, a műhelyszerűségé, a közösségé – bocsánat! mégis! ahogy együtt tesznek valami avantgárdot, pl. a happening, az akció, akár a kiállítás stb.; s ami az avantgárd művészet nyomait, utóéletét illeti, magamat azon kapom, hogy a nem túl nagy bőséggel, nehezen beszerezhető ily kiadványok – Alan Kaprow, Beuys, Vostell stb., vagy Kunstforum, s jobb lenne még egyedibb publikációkra is hivatkozhatni, vagy Erdély Miklós kötete etc. –, ezek a nyomok tehát lassan szintén összeadnak fizikai ittlétükkel a tudatomban, a nem-tudom-hol valami képződményhez szükséges matériát, egy Gilbert & George-albumot érint a lábam, míg ezt gépelem stb., s mindezeknek van egy olyas hatása is, ami indukáló, késztető, inspiratív, jellegközlő, jegymegadó, erőszakosság nélküliség etc. Az avantgárd művészet termékeinek nyomszerűsége ugyanúgy együttest kerít körénk, ahogy a hagyományosaké, s mégis: itt megannyi nyitva maradás közt téblábolunk, s a hagyományos művészetben ez a mikro-kinagyított elemeké, egy Leonardo-testrészé, Utrillo-házfalé csupán, ott viszont mégis tudnom kell, egy nagyobb képegész szolgálatában áll megannyi mégoly esetleges részlet is, az avantgárd művészetnél a nyitva maradás már a művégeredmény, ott a meg nem valósult együttes, vagyis a nem zárt teljesség v. töredék: már az együttes maga, már az elért cél maga, már „teljesség”, v. annak bizonysága, hogy teljesség nincs, illúziója sem kell, ill. a képzeteitől megszabadított teljesség létezik, mint láncaitól megszabadított Promét…

De az avantgárd nem negatív válasz, nem tagadás, nem ellenjáték. Mindez sem. Mindez az avantgárd nem. Sőt, amikor múzeumi tárggyá válik, akkor is önmaga marad, lévén hogy az életből, mint a nagyobb evidenciájú muzealitásból már a létrejötte által kiszakadt így-itt valami, s immúnis marad a muzeálás iránt. Ha Marce Broodthaers munkáit múzeumban látom, egy-két percre egész Krefeld semmissé lesz, ha Daniel Spoerri dolgait, hirtelen a 70-es évek végén érzem magam, tudom magam, amikor is három-négy éven át rendszeresen megrendeltük itt, a feleségem meg én, a Kunstforum című periodikát meg más folyóiratokat, és volt az 1980/1-es száma a Kunstforumnak, például, amelynek Művészet és irodalom közt volt a címe. Lám, milyen vitatható minden terminológia! A „művészet” szót itt csak a képzőművészetre értik stb. Hogyan boldogulhatna bárki jobban a kész szavak használatával. Nos, Timm Ulrichs, Sigmar Polke, George Brecht, Wolf Vostell, Konrad Klaphek stb. ugyanúgy sorolódna itt most, netán Piero Manzoni, Astrid Klein, Antonio Dias, Les Levine stb. társaságában, ahogy a nagyon kitűnő, három számot megért magyar Képzőművészeti Almanachban olvashattam, Lakner kiket tart evidens és – pl. reá – ható művészeknek a korban. Akkor nekem még Morris Louis, Kenneth Noland neve sem mondott sokat. De hát Duchamp máig avantgárd, s Magritte-nak is vannak oly dolgai, melyek nem az ötletművészet és a „metafizikai tréfa” – és nem tréfa, és nem metafizika – határán járnak. Az intermediális kiállítású v. eredetű munka mindig avantgárd, úgy sejtem, mert két eleve adott kategória között mozog, él és hat, amennyiben hat. Az irodalmi – irodalmias – beütésű alkotások többnyire a Magritte-szigorú logikát hordozzák viccükben. Vagyis dehogy vicc ez a vicc, inkább valami kontraszt kiemelése, valamely szokatlané, összevillództatás… de nem úgy, ahogy Rilke alapos elégikussággal az ellentét alapjáról írt a duinói elégiák egyik nagy helyén. Megihletődni afféléktől, mint az a 80/1-es Kunstforum? Igen, lehet, ez a dolgok menete. Magam azonban 1965-ben éltem meg, s önmagamban, az első nagy sokkot, ilyképp, s azt is tudom, hogy a Lánchídon. Ott történt. Lehetne most egy ilyen élet-médium-art munkát csinálni belőle, s vázolni is fogom, mi volt nekem intermediálisan a Lánchíd, de lássuk, mire céloztam 1965-tel. A dolog személyesebb részét.

 

2

 

„Az életet barátom szétszórja itt az élet,

Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én itt voltam,

Már minden igazságnak, mely itt jár, udvaroltam,

Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek.”

(Szép Ernő: Néked szól)

 

„Egy madár ül a vállamon,

ki együtt született velem.

Már oly nagy, már olyan nehéz,

hogy minden léptem gyötrelem.

……………………………………………

Hallom, fülemnél ott dobog

irtózatos madár-szive.

Ha elröpülne egy napon,

most már eldőlnék nélküle.”

(Nemes Nagy Ágnes: Madár)

1965-re térek majd vissza. A Lánchíd máris-médiumáról mondok egyet-mást. Előbb hadd jelezzem: avantgárd, intermediális mű lenne – ez utóbbi: ha valami formába „önteném”, mely nem csupán szó stb., kis képzelőerővel látszik, mit gondolok, az Apollinaire-szökőkútból szökkenjünk tovább, s fa, lomb, Calder-szobor, mindenféle matéria és formáció alkalmas lehet mindenképp a hagyományostól távoli képződmény volna tehát, ha ezt az életem-egyik-lefokozhatatlanul-evidens-és-alapvető versét, a Madár címűt átalakítanám Szpéró halála v. Madárcsontváz v. Mégis elröpült, netán ezeket ügyesen kombinálnám. S lenne, alapmatériaként:

 

gy mdr l vllmn

k gytt szlttt vlm

mr ly ngy mr lyn nhz

hgy mndn Iptm gytrlm

etc.

 

Most akkor itt nem az az érdekes, hogy ez megint egy variáció a visszafelé olvasás stb. mintázataira, „mintháira”, nem: hanem? Az avantgárd személyes elemének elég pompás kis segítő példája nekem itt ez az elgondolás. Nem is ötlet. Ezt már műnek tekintem én, csak cikk formájában megvalósult műnek, mgvlslt mnk. Mert a vers „nekem” volt fontos vers, Szpéróra – „egy nekem fontos valakire” – vonatkoztattam, evidens volt vers és az én életem madara… s most akkor a madár tűnte után mi van? Csak úgy van meg nekem a vers, ahogy volt addig? Aligha lehetséges. Van tehát valami más módja is a csonkább, mégis teljes meglétének. Fájóbb, zörgősebb ez, esetleg. De másnak más „ötlete” támadhat. Itt az anyag, a motiváció, az ötlet: már három dolog, ami az egészhez kell. Kell a személyem hitele az ügyben… valami megalapozás, ami esetleg ki is sugározza elfogadtató-hatóanyagát. De akár első színre lépésem is lehetne ez avantgárdilag, ha Szpéró stb. már elfogadott dolog „tőlem”. Ez, azt hiszem, nélkülözhetetlen. Kissé gyér ötlet ugyanis, ha valaki belső madárkapcsolat nélkül művel ilyesmit, mint amit N. N. A. versével jómagam. Bár nem tudom. Lehet, hogy annyi is elég. Ezt már nem tudhatom. Azt a komplexitást, amit legalább elér, az avantgárd nem fokozza vissza gondolatilag. Evidenciája van az így létrejött műveknek, teljességevidenciája, már ami maguk-elemeit illeti. Egészek.

Schwitters, aki jószerivel virtuóz tudású festő – ekképp aztán: „vasárnapi festő” és hétköznaponkénti abszolút, avantgárd endcetera festő – volt, verseket, szövegeket is írt. S mindenfélét megcsinált betűvel, nyelvvel, szórenddel, abszurditással, logikával, ami manapság: eszköz. Az avantgárd a személyességen igencsak erősen múlik; ezeket az eszközöket is, mondhatni, újdonat mód, minden további nélkül használni lehet, ha van minek, miért. Ha van mit mondani, vagy hát ha az a mit is mondjak elég erős, ha az tényleg van. Mármost itt volt 1965-ben a zen. Fogalmam sem lehetett, „a Nyugat” – v. Ausztrália, Óceánia stb. – hol tart a zenezéssel, mire jó ott ez az embereknek etc., Salingernél bukkant elő ez nekem, s nem maradt hatástalan. Mégis megdöbbentem, s emlékszem, Keserű Ilonától kérdeztem, vers-e ez; nem árt bizonyos kollegiális közeg, íme. Nem emlékszem már, mit beszélgettünk ott erről rögtön többen is helyben-jelen, de a vers, az ez volt:

 

Koan I.

Tőled távolabb-e?

Hozzád közelebb-e?

Tőled se, hozzád se.

Távol se, közel se.

 

Magamat kérdeztem elsődleg. Vers-e ez, kérdésem így hangzott. S a kérdést a Lánchídon, hazajövet, ott tettem fel. S most ezt nem vinném részletekig; elég annyi, hogy meghökkentő, schwittersi nyelven szólva, meghökkentőnek vanni volt; de, hozzáteszem, volt, ez volt a lényeg, s innen sok minden indult. Most akkor ez mennyiben avantgárd vers? Azt hiszem, csak a minimális és visszazártságában maximális eszköz-használata teszi azzá. Belezavar a KOAN cím, mert ez komolyan veszi önmagát. Tehát ez afféle pra-e-avantgárd mű, vagy jelöljük, ahogy tetszik.

Ó, és egy közbevágás, huh, hogy újabb-nyelvleg fejezzem ki mgm. De rossz tudósnak en vanni van en van! Hogy megfeledkezem róla: az, amit az avantgárdról eddig elmondtam – és általánosságban többet nem is igen mondhatok mondhatni –, arra utal: mintha tagadnám a „posztavantgárd” kifejezést. Nem, mert a „t”-t beiktattam, nem; de a figyelmes olvasó láthatja már, nem tudok időhatárokat képzelni elő-, derékhad-idejű- és utólagos-avantgárdságok között. Természetes, hogy „valamikor a huszadik században” exponálódik maga a jelenség; mondom sietősen utánavetve – magam tárgyamnak –, rossz tudós, amolyan viszont, amilyennek vanni vagyok. Tehát prae-avantgárdnak valamely képződményt akkor tekintek, ha „zöm-derék-hagyományos” eredetének tojáshéja még igencsak környezi, övezi és környékezi. Bár itt már nehogy valami tréfásságnak vágjunk neki utunkkal.

A Koan, tehát; és a Lánchíd. A Lánchíd és ami nekem vele összefügg: igazi intermediális mű. Nem is vetítődik vászonra, nem tereződik tagolt térbe, nem nagyon írható le olyképp, egybefüggőn, hogy épp abból a lényegéből ne veszítsen, ami miatt ide sorjáztatom. Hogy itt élek ötvenkettedik éve. Hogy a híd felrobbant. Hogy felépítették, s nyomvást átmentem rajta, gyermek. Hogy mindenfélét elsőként – magamnak – itt próbáltam. Iskolai lógást, atyai ruhák hordását, kapcsolatokból kezdeményt. Hogy telente a falombok híján láttam. Hogy Szpérót a Lánchídon át hazajövet leltem, kétségbeesve már, hogy középkorias – ld. akár Koan, ld. nem avantgárd! – felfogásomnak meg nem felelően nem lesz meg hát az evidencia, a halott verébfióka után a már felnevelni tudott, remélt új. Meglett a Lánchídfőnél. Rengeteg okból jártam át a Lánchídon. Mentem rajta, mikor újra javították, szín-jege járdán, s csak a munkások potyogtak négykézlábra, meg én, más nem is járt ott, s mentem karácsonyi hurkáért, húsért, még-valami-ajándékokért a Terézvárosba és vidékére. Mentem át, mikor a javítási munkálatok ott tartottak, hogy már a buszt leállították, daruk magasából potyogtak – potyogás! mint motívumállandóság – homokzsákok, s ketten cikáztunk köztük, saját felelősségünkre, valami fotós meg én, én „csak úgy”, a dolog: arckép képzeteim falán –, pukkantak szét súlyos homokzsákok, pazarlón. Jöttem át az átadott Lánchídon, első délelőtt, és Szuszi kutyánkat találtam, azaz mentettem át, életre, magunkhoz. Volt, hogy a szélben fejemre borult kabáttal mentem végig – ld. Christo, aki becsomagolja az épületeket, hidakat, itt én voltam –, jöttem úgy, hogy egy hashajtó átka már a szállodasoron végzetesre fordította helyzetemet, s nadrágilag-cipőileg csak a teljes magányú hazatérés kínálhatott elfogadhatót, és mentem át úgy, hogy „utazom Angliába”, s ez egy ottani híd, de Szpéró élt még, mellőle végül nem mentem el. Aztán az egyik járda volt Newcastle hídja – de más, de más az a télbe hajló időn „gothic horror” hídpáros a mélymedrű Tyne folyó felett Newcastle-ban! de más, verőszélben, verőesőben –, s hogy akkor hát: elmegyek, most, 1988-ban elmegyek, mert Szpéró nem él. Halálakor, miután eltemettük a Tabán oldalában – kicsit a Tabán is intermediális nekem! –, a Lánchídon mentem át, el innen-felünkről, csak úgy…

A Lánchíd magam-csomagolata, tehát.

Amikor vállalkoztam erre az – akkor-nem-is-tudtam még-milyen-lehetőségű-lesz – írásra, megemlítettem Szerkesztőmnek, hogy vázolom majd: madaraink, vagyis az egykor éltek, az élők, a szinte menthetetlenül ide érkezettek és hamar elköltözöttek, hogyan alkotnak végső soron műegyüttest. Hogy ők együtt, s nem is megírva még, „egy bizonyos mű”. Tizenhárom év csomagolatában elhelyezkedő mozgó, életalakító, rettegtető, örömszerző, objektív „alkotás” ők. S folyamatosak, még-még-még. A róluk szóló írás: hagyományos mű lehet. Meglétük lényege, velünk-együttesük, egymással-együttesük, együttesük-azzal-a-ténnyel-hogy-nekünk-ők-ezt-jelentik és akár hogy én írok róluk stb., ez, mint puszta – vagy nem puszta – tény, de nem még a róluk szóló mű maga, nem: ez intermediális alkotás, sőt, médium-art a mi házibb szóhasználatunkban, mint azt egy kötet tanúsítja, „közvetítő”; s közvetít az el nem érhető élet-másféleség s magunk közt, és tiszta intermedialitás oly értelemben, nem mondhatok jobbat róla, mint hogy: nem hazudik olyan kapcsolatot, amely évmilliók elválasztotta lények közt ennél maximálisabban nem is jöhet létre, Végső Távolság marad ember és madár közt, miközben mindent megteszünk, s ők is, tudom, „tesznek” és adnak mindent, a kapcsolatért, a kapcsolatba minden létüket beleadják, s marad a távolság. A távolságról majd egy intermediális rajz-sort ideiktatok később, a Lánchídtól nem függetlenül.

Boris Viannál volt az a bizonyos összeszűkülő lakás, a szerelmesek kapcsolatának élet-halál végén. Henri Colpi filmjében – Ilyen hosszú távollét – volt az iménti lény-a-lénytől-épp-óhatatlan-távol kapcsolat, s volt a háború utáni romtéren a tömérdek hullt folyóiratból a szép-kép-kivágás, a kollázsozás, a clochard ajándéka, szeretetből és jóakaratból… épp csak hazudni nem tudván semmi olyat, hogy ő az intermediális szeretet-kapcsolaton túl bármire is, kötődésre, emlékeznék. És így tovább. Elég, ha a madár-mű miatt lekopott, egyelőre javíthatatlan intermediális lakásunkon körbepillantok… s mindenütt Szpéró+magam+mi+valami könyv… Kunstforum v. Utrillo, mindegy, elemei egy álomnak, mely konkrét délutáni, és ahogy az ember-lény felébred, évek és évek és évek gyakorlatából érzi már, hunyt szemmel, hogy, a dolog természeténél fogva, az a három deka madár elröppent a válláról, s valahol mászkál a szobában. A kompozíció most ez; mobil.

Most valami lassú, forró boldogság – amilyet az Ottlik Géza regényeiből tudtam meg, ismertem meg az írásos formáját de régen is most akkor már – fog el, vesz körül, van velem. Ó és huh, a témák, pl. St. Séverin Kölnben. Ez így volt, így áll össze intermédiummá: 1976-ban Párizsban láttam az ottani Szeverin-templomot, már csak így írom, mert a kis veréb, akiről egyszerre az ottani „járdasarki porban” és a mi párkányunkon lévőként álmodtam, láttam álmot etc., Szeverin névre hallgatott álmomban. Ha nem is e névből, hanem az angol sparrow-ból, a magam elébbi koala-kártyabajnokság-klubnév s a feleségem leleménye nyomán, lett Szpéró – feleségem alkotása ott zárul, hogy az éjten egy óra tájt haldokló, rúdjáról lelógó csaknem tizenegy éves Szpérót ő hallotta meg haldokolni; közben a lakás falára főodúk kerültek, lécből, s ezek mint kis koszosodó szobrok, ragtapaszosak stb.; ezeken zajlott egy darabig Szpéró élete, ma is élő Samu verebünk sok órája etc. –, lett Szpéró az álmomon meghalt Szent Szeverin verébből. S akkor, hogy Szpéró meghalt – folytatom világba kivetült intermediális alkotásomat, ismertetését; mert Egyetlen-Alakjában: ezt élem –, jönnie kellett Londonnak, Newcastle-nak stb. S jött pl. Köln. Másodjára jártam Kölnben, hogy a St. Séverin utcába elmerészkedtem; kellemes, nem hivalkodó, soküzletes-templomos, teres-kapus utca, régi és hajdani, megannyi minden. S a templom, a téren, tudtam, ott fog jönni. És meglátom. Az itteni St. Séverin-templomot. És ahogy a térre befordultam – velem szemközt egy Jaguár, teljesen lényegtelen –, egyszerre tudtam, s e tudással egyidejűleg láttam, ill. ama bizonyos ős-lény-és-lény közti időtávolsággal tudtam, mielőtt láttam volna: egy madár fog várni a templomon. Várt. Mozaik címerpajzsban a kapu ívhegye fölött, kék ég előtt sárga dombocskán, zöld-fekete ággal a csőrében egy teljesen kifehérült Szpéró, akkor folytattam az intermediális alkotást, Szpéró azt mondta – ez, mint az alkotást megismételve, ahogy többeknek elmeséltem, nem „lila gőz”, pestiesen szólva, nem az, mert „úgy van rúgva, művészkém”, vagy legalább Czibor – nem, megvan mögötte valami háttér, ami hitelesíti: „Nem tudok egyelőre visszajönni hozzád”, mondta a madármozaikkép, „itt olyan dolgok vannak, nem is elfoglaltságok, nem is program, nem is kapcsolat, de nem tudom elmondani… csak légy viszont egész nyugodt…”. Mintha intermediálisba ment volna át ezzel Ottlik trieszti lovasa: „Élj.” Bementem a kölni St. Séverin-templomba, ez most volt, a múlt héten – május második fele, 1990 –, leültem rögtön kint, rengeteg gyertya égett, s itt nem mécsek, mint másutt, ahol szintén rengeteg, nem, ezek gyertyák voltak, s újabban ez a mécsvárás és -vásárlás nagy szokásom lett, megvettem magamnak a gyertyámat itt is, pár elbukott gyertyát visszaigazgattam, s leültem, bár kint nagy tavaszi hőség volt, a gyertyák hullámtömb-forrósága, vibrálása többlet volt, ültem, néztem, aztán tudtam, a majdnem szemközt-sarki kocsmába fogok mégis tehát bezarándokolni. Németországban nem vagyok eredendő sörözőjáró, s most mégis. Wuppertalban, a nagy kortárs művészeti múzeumrész nézése után kipróbáltam. A kölsch, a sör keskeny, gyertya alakú kétdecis pohárban került elém. Hideg volt. A forróság és a hideg megvolt együtt, a sör és a viasz. S este gyalogoltam még egy jókorát, és megismételtem az egészet. Aztán többször ezt nem lehetett.

Párizsban az Utrillo-nézegetésnek lett intermediális folytatása. Ahogy Szpéró a vállamon… előttem Utrillo-könyv. S Párizsban, fel a Montmartre-ra, melynek tövében laktam, mentem fel gyakran. Utrillo utcái. Volt ott egy mosottruha-bolt, az én árszintem. Akartam volna magamnak egy kabátot. Ld. kabátlopási ügy, ezt intermediáltam most át, merő passzívan. Kiválasztottam egy kabátot, 20, igen, húsz frank volt az ára; nevetség. De nem tetszett igazán, a bélése valahogy; hát visszaejtettem a tároló halmára, s haboztam. Jött valaki, csavargónál sokkal jobb, de azért… keményes alak. Elkezdte mustrálni a kabátot, „az én szürkémet”. S alaposan magára mérte. Minden részletét megnézte. Elvásárolják előlem a kabátot, éreztem kicsit elszorulva. Aztán fél perc, s látom: az alak nem a pénztárnál kötelezően az árura osztott zacskóban viszi kabátomat, csak úgy a karján. Lopja el. Végignéztem egy lopást. Személyes felhangokkal. Ez mint Andy Warhol-mű. Isten tudja, Szpéróék halála után nem is érzek külön vágyat mű-megvalósításra. Azért jó ez a teoretikus-cikk forró-boldogság.

Át-intermediáltam a klasszikus kabátlopási ügyet. Az alak egyébként a Rochechouart utca felé vette útját, s ezen az utcán jártam én pl. ide is fel. S akkor egy nap látom, ez egy Marguerite de Rochechouart de Montpipeau nevű apátnőről van elnevezve, aki a Montmartre apátnője volt egyszer, sok százada. A pipeau azonnal a mi néhai Vak Pipi Néninket asszociálta, azaz intermediálta. A hagyományos asszociáció és a külön műben meg nem valósított, netán „kószáló intermedializmus” között elemi a különbség, de hát az elébbiek alapján nem kell magyarázni. Mégis, az ember maga is bele tud esni a terminológiai hibába.

Mivel az életet, azt az időt, amit nem munkára stb. fordítok, intermediálisan kell élnem pillanatnyilag, ez evidens nekem, azért beszélek meg újabban oly nehezen találkozót is. Már nem a családi köttségem okvetlenül – az is; egy bizonyos intermedializmus –, nem a munkám, nem a külsőbb körülmények bénító hatása, nem Szpérók, Pipi stb., nem van a nyitott mozgású időbefogadás-lehetőségnek oly intermedialitása, mint amifélét itt elmeséltem, nem is egy példán.

Az intermediális-átélt, a médium-átélt, vagy kötőjel nélkül, vagy inkább: a médium-art-élt, ez a terminológiai szó illhet az én avantgárd-élet-példáimra. Mindehhez a belső intenzitás szükséges. Ahogy Christo egy hidat, épületet, canyont csomagolt be, igazi csomagolóanyaggal, vagy rajzon kivetítve, ilyképp „csomagolok be” a körbejárásommal egy víztárolót stb., a lényeg az, hogy rá legyek tartva valami szándék által erre… nem a becsomagolásra, huh és ó, nem, hanem valamire egyáltalán, nyitottan. Rá legyek tárva, mint az a tárt-tér a lény-s-lény közt, az össze nem érő évmilliós másságok közt, pl. ember és madár. De hát már a Hamlet-kötetemben ott volt ez a tárás, átzuhanás, átsüllyedés etc. motívum. Ez most legföljebb land artba, city artba „megy át”, kikerül a térbe.

Láttam többfelé is Andy Warholnak azt a kép-alapváltozatát, ahol nagy magasból ablakon ugrik ki valaki, árnykép, fotósziluett, elraszterozva, sokszor egymás mellett, a kölni Ludwig Múzeumban például ugró nő, másutt ezüst csend, ilyesféle a cím. Az öngyilkosság, melyet – Camus? – neveztek már egyetlen filozófiai kérdésnek, egyetlen érvéneyensk, jav., érvényesnek, de ez az „érvéneyensk” a már említett nyelvhasználatlehetőség változata, példája, s magamban, a víztárolót, tavakat kerülve, a Severin utcán beszéltem is így, a hiteles beszélhetés valami intenzív módját keresve… az öngyilkosságig terjed az intermedialitás, sőt, a halálig. Semmiféle „prae” és „poszt” itt a „modernben” nincs; csak olyan intenzitással kell ráhangolódhatni. Magam pillanatnyilag egyikre sem tudnék ráhangolódni. Ezen jócskán túl, s remélem, innen is vagyok.

Mégis. Andy Warhol képének avantgárd médiumszerűségét ez adja. S ha Liechtenstein poénos, ha Rauschenberg faktúrás stb., Warhol általában a leginkább médium-artos. Vagy mi warholosak. Bár ez utóbbi magamra nem áll. Sem Warhol, sem Beuys nem meghatározója már a magam intermedialitásának. Illetve: akkor már Klee is, Magritte is, Liechtenstein is, Ulrichs is, Uecker is – a szögező Güntner Uecker vagy Anselm Kiefer, Arnulf Rainer – Rainer az átfestő; kész képeket fest át csupa árnyalat olajkréta-anyagszerűséggel etc. Hatvan körüli, hatvanon túli művészek. Nemcsak a magunk hazai intermedialitását „ugatja meg” sokszor a művelt polgár itt, de ilyen neveket se hallott, nem tud lényegien megkülönböztetni. Mint – ismétlem – Kiefer, Rainer, Uecker, Immendorf, Baselitz, Polke, Penck stb. Ezek a mai európai műveltségnek azért már alapelemei. De itt nem akarok kitekinteni. A múzeumokból elég sokat ajánlottam, ám a mönchengladbachi a legnagyobb meglepetés, és ha avantgárd kell valakinek, menjen oda, Kölnből közel-út. Van ott egy szép kereszt, például, a múzeum osztrák építészének műve (a múzeumot meg kell nézni! vita van, sokfelé, általában, nem baj-e, ha a múzeum mint építészeti képződmény a maga túl nagyszerűségével a műveket esetleg degradálja; itt ez nincs, a termek osztása, a terek osztása termekre, csillagszerűen szétágazó, váratlan szintvesztésű, ereszkedő-emelkedő, lépcsős folyosókkal tagolt belvilág, hirtelen kitekintések, akár egy kolostorpalotából, nagy fehérségből a kékbe, a zöldre… intermediális ottlét maga az ottlét). S ez a kereszt… az építész műve, kis falfülkében. Vászon, nyers, rajta lapocskák, mint a fürdőszobai padlóelemek, csak glancos fémből, négyzetosztású négy lap függ össze. Egy vért, páncéling, embert meghaladó nagyságú, függ síkban-üresen, s egy lapocska hiányzik a szívnél. Kriemhilde bosszúja. Ez a cím. A hiányzó lapocska helyén a nyersvásznon luk, vérfolt. Ja, és még fontos, ahogy kis szalagokkal oda vannak kötözve a lapocskák a vászon alapkeresztre. Tíz-tizenöt éves alkotás már ez is. De itt, mondom, a prae-post nem számít.

Gondoltam rá, hogy sikerül „megúsznom” igazságtalanságok elkövetése nélkül ezt a dolgozatot; hiszen oly nehéz lenne, Erdély Miklós után mint soroljak mindenkit, Szentjóby Tamást, Maurer Dórát, Nagy Pált, Papp Tibort, Bujdosó Alpárt, Petőcz Andrást – nem lehet belekezdeni sem a sorolásba. Baranyay András. Jovánovics György. Az Iparterv-kiállítás. De nem. Csak azt jelzi ez: merre mindenfelé lehet indulni, s mekkora lenne a lista. Megmaradtam a magam személyesénél, de mivel már Keserűt említettem az élők közül… S hadd mondjam: a hetvenesek-nyolcvanasok jó fordulóján, Korniss Dezsővel, akit manapság is oly jelesen és évülhetetlenül hanyagolnak – ld. kifelejtése a posztumiádából stb., de az intermediális szívnek az ilyen hitelrontódás bárminek részéről: csak könnyebbséget ad! –, Korniss Dezsővel tehát csináltunk, vagyis csinált e sorok írója jó pár száz intermediálist: lehúztuk, megindigóztuk „Titusz” sok művét. Vannak, léteznek ezek is.

A Lánchíd, ide akkor vissza. Jé, és huhh, még a gyertya is bejön. Összeáll ez a dolgozat is valami intermédium termékké. S ha belegondolok: egyszer, intermédiásokkal találkozván, párizsiakkal itthon, valaki, hagyományos költő – a Kormos István nevezetű – arra biztatta e sorok íróját: „Mondd nekik, most mondd meg nekik, hogy a Jékely mekkora nagy poéta…” Mondtam, én ezt biztatás nélkül is mondtam volna. Szóval, az idézetek is besoroltak.

Most még – előretekintés. Az intermediális átéltnek van jövője: az ember az eljövő időkre gondol, és arra, vajön, jav., vajon jön St. Séverin, még… a madár… már kopásig nézve… szemközt a kocsma a kölschgyertyákkal? Minden jön, csak ő nem. Szpéróra mondom ezt mostanság. Bárkijöjön, csak ő nem. De az intermediális átéltnek van jövője. Jön. És múlik. Az, hogy „van” is: az a külön művészet benne, az épp elmúló „pillanat” – minimumosztat – és az épp rámúló következő közötti valami; ez az a lobbanás, aminyi az intermediális átélt. S persze, sok-sok-sok; egy-tömb-forróság és hideg; s közte bármi lehető fok.

Akkor még innen, a Lánchídtól a Nulla Kilométerre készült változatokból egyet-kettőt, kicsinyítve, férjen jól a dolgozatba, csak mint idézet, Kosztolányi szerint idézetek egy régi-régi műből, kilobbant sejtcsomók. A sejtcsomó-kilobbanás intermediálisa. Tudósítás – ld. Szp, bocsánat, Szép Ernő –, hogy itt voltam a világon, s H-val, halk H-val egyre lélegzettem. A Néked szól meg a Magányos éjszakai csavargás, bármi mulatságos, az intermediális-átéltnek megannyi elemét ígéri, tudja már. Miért ne? Szép Ernő azokkal az illetőkkel élt egy korban, akik ezt a század elején – fogadjunk el ennyit – „kezdték”.

És nincs „poszt”. Nincs „posztmodern”. A mindenkori megújulóképesség van csak, mely nem a kész eszközével él, nem eszközével a késznek, a készhez-közelnek. Hanem…

Ennek egyik szélsőbb, észrevétlenebb fajtája a mászkál-árt, az intermediális átélt, vagy ez a Szép Ernő-vers, ami benne van, meg ahogy akár prózában is húzkodta ő – ld. Október – a vonalakat a porba. „Járok-kelek, megállok,” írta ő, „Nézem a házakat,/ Nézem a kocsikat, / A fáknak rácsait, / A lámpák oszlopát, / Nézem a boltokat / S megnézek minden embert, / S nézem a ligetet, / Füvét, virágait, / Nézem a hidakat, / És nézem a Dunát, / És gyárak füstjeit / És a felhőt az égen / S mindig gondolkozom, / De amit gondolok / Úgy elmegy mint a zaj, / Úgy elmegy mint a füst, / Úgy elmegy mint a víz, / Úgy elmegy mint a felhő.”

Vagy – s igazán tudom, végelemzésben más, még végebb elemzésben nem más a késztetés itt, mint Beuys esetében, ki is egy művén (művében) egy halott nyúlnak magyarázza el a verseket, ölében a tetemet piétásan tartva – nézzük ezt a Beuys-barna anyagot: „Meleg leheletem fut a tiszta papirosra / Mely eléd zöröghet a levelek közt a porban, / Addig, tudom, sok sár eltörli a szót a sorban, / Elrongyolja a szél, az eső barnára mossa.” Vagy Anselm Kiefer foltos könyvei, vagy az a nagy, szürke bádogra készített munkája, ahol A francia forradalom hölgyei rendre egy-egy üres, de üvegezett képkeret által vannak megjelenítve, alattuk fehér kopottfesték-firka a név, s az üveglapok alatt, a ronda-szürke bádogon egy-egy fonnyadt virág. Vagy a német történelem és szellem nagyjai: mint Hermannsschlacht; valami feketén égő fatönk körül; s a terem ablakmélyesében – sic! –, München, Lenbachhaus, ott a sok lexikonlap, ki ki volt, Vilmosok, Hegel, Hebbel, Vogelweide etc.

Vagy ahogy megyek ugyanott, egy másik teremben, s nyolc oszlopot kerülgethetek, nem érnek a mennyezetig, s dílnek-dőlnek is. De teret adnak, az ablak túlján meg egy park zöldje, fái, téli fái netán, s magam: valami intermediális-élet-módozat szerint, bódultán épp, vagy mérlegelőn, izzó arccal, ráérősen vagy mohón, és ez a tér, és vele, mondom, a kinti. Akkor – jöjjenek a gyertyák.

És átmegyek hozzájuk, másik szobánkba, tényleg mezítláb, szól valami kazetta a Severinstrasséról – a legkevésbé német német városból, Kölnből és végignézem őket, akik élnek. Tóni, az ellőtt szárnyú… Samu, a tizenkét éves… Mokka, aki négy napig volt élet-s-halál közt öt éve itt… Alíz, aki mozgáskorlátozott hatéves veréb tojó, s aki nemsokára a tenyeremben ül majd, mert neki ez az egyetlen ilyen kapcsolatlehetés… Pepi nevű lelenc papagájunk utóda, Tódor, aki Alíz melletti helyen él, ne legyen Alíz így se magányos… széncinegénk, Icsi… Gida, Rudi és Nyuszi, a három elzárkózó mezei veréb… Csutora, az egyetlen vadnak megmaradt házi veréb, kár… Tutu, a félszemű, szárnyainak egyikére béna zöldike, hatéves, végül… aki vele került ide, Berci, a sárga-barna kanári.

Kutyánk épp nincs a lakásban.

Itt a Nagy és a Kis Koala Kártyabajnokság teljes mezőnye. A klubok közt újra meg újra látom a nagy halottak nevét: Szpéró… Pipi…

Mellőlük megyek el, néha, most már… hogy mindezt róluk is elmondhassam, hogy mindezt róluk is mondhassam, el.

 

1990 tavaszán

papírra vetve 1990. május 29–31.