Podmaniczky Szilárd

MOSOM KEBLEIMET!

 

Most mosom őket. A combomig érő háromlábú duci kanapén ring a faszappan. Tavaly egy fürge léghuzat leszédített a létráról, három foka maradt, három fog. Egy hideg téli éjszaka beleszúrtam ujjamba a gombostűt. Felszisszentem: Sz! Felgyújtottam a villanyt, készakarva, először gyufát kerestem, a gyufák közt hasalt a tű. Felszisszentem: Sz! A boltban vettem a szappant. A vizet simán kiengedtem a csapból, rendes téli csap. Pezsgőt bontottam, langyos szappanos vízzel lemostam a címkét. Három szóval jellemezhetném ezt az éjszakát: direkt csináltam mindent. A fogpaszta puszta látványa simogatott, hogy megadatik az esély minden bizonytalan ápolására. Ámulatba ejt egy bizonyos fokon túl. Először kivettem a dobozból a szappant, kölcsön akarták kérni, de nem, először mégis a dobozt bontottam ki, foggal s karommal, az alkarommal. Valami masszát kéne kavarni, gondoltam. Hányszor akartam már masszát kavarni, gondoltam, de csak püréig juthat az ember ennyi gonosz és megátalkodott masszakeverő között. Habról már álmodni se mertem. Azt beszélik errefelé, hogy néhány dobozos hab érkezett a közeli presszókba. Fentem a fogam, hogy majd lecsapok valamelyikre. Arra gondoltam, hogy hanyagul odalépek a pulthoz, mintha csak valami használhatatlan löttyöt kérnék, és azt mondom: adj habot! De mondani mindent lehet, szemem akkor is csillogott volna. Aztán hirtelen felkaptam egy napszemüveget, és rákönyököltem a pultra. Nincs hab, mondta a presszós. Hogyhogy nincs, csodálkoztam. Akkor vettem a pezsgőt. A szappant már napokkal előtte. Nem hiszem, hogy jó szemmel nézik majd az üvegmosóban a címkétlen pezsgősüveget. De lehet, hogy vissza se váltják. Az egyiknek ilyen a nyaka, a másiknak meg másmilyen, nyak nélküli nincsen, vagyis van, de abban befőttet vagy romlott mustárt árulnak. Színes filceket találtam a fiókban, öt darabot, régi jó öreg filceim. Kiszáradtak már. Ezt onnan tudom, hogy mind kipróbáltam, és egyik se fogott. Mikor megszáradt a pezsgősüveg címkéje, fehér oldalára fordítottam, és végighúztam rajta a sárga filcet, nem fogott, majd a zöldet, a kéket, a feketét, legvégül a pirosat. Annak még volt valami nyoma, de satírozni már egyáltalán nem lehetett vele. Ezt a készletet is megette a fene, gondoltam.

 

Az uszodában fürdődresszt béreltem, mert eredetileg úgy indultam el otthonról, hogy eszembe se volt az uszoda, csak mikor elhaladtam a bejárat előtt, zsebemben az ötszínű, kiszáradt filckészlettel, hogy keresek majd valami alkalmas helyet, ahol eldobhatom, akkor figyeltem fel a bejáraton kiáramló üdítően párás levegőre. Jól állt rajtam a fürdődressz, már rég akartam ilyet, de azt mondták, nem eladó, csupán bérlendő. Hát jó, addig is jól nézek ki benne, addig is azt hiszik, hogy az enyém, hogy hosszas latolgatás és fontolgatás után mégis úgy döntöttem, hogy ez éppen megfelel alakomnak, hogy a neonok fényét visszatükröző, áttetsző üveglapra simított nyolc darab fürdődressz közül ez ejtett leginkább ámulatba. Ki tudja. Kis rossz érzés émelyített, mikor a ruhatárba felvették a nadrágom, az ingem és a cipőm. Figyeltem, hogy ki ne csússzék a filctollkészlet az amúgy is laza, bő nadrágzsebből. Már három éve megvan ez a nadrág, és még semmit sem veszítettem el a zsebéből. És pont a filctollkészletnek kellene megtörnie ezt a bámulatos sorozatot? Tényleg nagyon bő zsebe szinte fityegett. Tavaly volt egy rossz hónapom. Nem bírtam az ízeket, a színeket se, se a szagokat, nem fértem a bőrömben az indulattól egy hónapon keresztül. Akkor tágult ki ilyen nagy, meglepően nagy mértékben. Ökölbe szorult a kezem a zsebemben, egy hónapon át róttam így az utcákat. Most nem fenyeget ez a veszély. Már a lábmosóvízben álltam, mikor egyszeriben visszafordultam, és tíz forint fejében külön őrizetet kértem filctollkészletemnek. A langyos s mégis hűvös víz jólesett. Nyugodtan tempózhattam egyik hullámtörő peremtől a másikig. A medence hosszában is úszhattam volna, de jobban szerettem keresztbe, így nem kellett attól tartanom, hogy ha elfáradok, akárki is számon kérheti tőlem, hogy hány hosszt úsztam. Nedves vállamat megemelve csak ennyit felelhettem: nem tudom, keresztbe úsztam. Néhányszor víz alatt is megtettem a távot. Kinyitottam a szemem, mindenütt csend vagy halk kortyolás, a medence üde, kék lapocskái pontosan illeszkedtek egymáshoz. Kiszálltam a vízből, visszakaptam ruháimat. Egy darabig figyeltem a ruhatáros szemét, hogy akar-e valamit adni a nadrágon, cipőn és ingen kívül. De nem. Visszaadtam a nedves fürdődresszt. Cserébe otthagytam nekik a kiszáradt filctollkészletet.

 

Otthon, mikor nem hallottam neszt egyfelől se, felmásztam a létrára, és kinéztem az ablakon. Az eget nem lehetett látni, a fák törzsét csak, a kendőbe bugyolált ismeretlen sétálókat. Talán tejet visznek a fonott kosárban, sőt holtbiztos, hogy tejet. Ilyenkor megy mindenki tejért. Nem panaszkodhatnak, elég jó az ellátás tejből. Ha rápillantanak a durván fóliának nevezhető zacskóra, a pontos dátum mindenkit biztosít afelől, hogy nem zsákbamacskát vásárol. Otthon ráhajtja fejét a derék hímzéssel díszített párnára, ujjait a bögre fülébe szorítja, a bögre frissen tisztított szőnyegen pihen, aztán iszik a tejből. Most emlékszem csak, akkor is a létrán ültem, és a bőséges tejáradatból hazasétáló, pongyolán fogalmazó járókelőket figyeltem, mikor hirtelen csengetés tántorított meg a létra tetején. Szabad, kiáltottam. Fájt ez a beképzelt vagy inkább magabiztos hang, hogy ezt kiáltottam: szabad! Nem tehettem egyebet, a létra nagyon magas volt, onnan csak a kiáltást érteni. Kitárult az ajtó, s az óriási léghuzatban megbillent létra tetejéről rázuhantam a duci kanapén ringó faszappanra. Ebéd előtt nem keltem fel.