Podmaniczky Szilárd

FORRADALOM

 

Egyszer eljön az idő, és föl kell rakni a polcot. Nagy levegőt veszek, belefúrok a falba. Két pingvin néz hátulról, mumusok, fejük félrebiccen, uszonyaik mellük előtt összefonva. A léceket tapogatom. Azt mondják, állj. Megállok, el akarok rohanni, fúróval a kézben. Ötlet: belefúrok az egyik pingvinbe. Nem visz rá a lélek, gyenge vagyok. Helyzet: kinézek az ablakon, látok, amit látok. Zöldellő meggyfabokor, káposztalepke, kutya, hamis, most nem hamis. Rendezni kell az ügyet, szólok, hogy menjenek ki. Csak a levegő mozog. Kinézek az ablakon: a meggyfabokor ráhajlik a kutyára, a szél földhöz vágja a káposztalepkét. A szoba is üres, árnyak a bedöglött falon. Leülök a pingvinek elé, belefúrok a padlóba, fogaim zizegnek, kihúzom a fúrót, megnyalom az orrom. Szomjúság gyötör, akarnék vizet, a pingvinek alszanak. Hagyom a polcot, osonok az ajtó felé, nem hiszek Istenben, így születtem, kint vagyok. Az ég derűs, vizelnem kell. Jó, akkor. Fel akarok mászni a hegyre, látom a hegyet. Fától fáig megyek, fúró a kezemben, faházhoz közeledek. A faház előtt kopasz öreg ül, súlyos kezével hamisan hegedül. Szájába füvet tömök. Iszonyúan rosszul játszik, belefúrnék, nincs áram, elmegyek, a polcra gondolok. Hány kiló lehet? Mit kibír egy fal. Lehet rá rajzolni, színessel is. A krétákat valahol elszórtam, de van szén a szenesben, visszarohanok, fölgyújtom a szenest. Füst lepi az eget, belefúrnék, rátenném a polcot. A szenes szénné égett, láttam napokig, a pingvin húsa keserű, a bölényé alattomos, nem halok bele, a bölényt választom, kekszet török hozzá, hol vagyok.