Podmaniczky Szilárd

FÉL HAT

 

Mit lehet tenni, ha már megállt, ha már megállította; ezt is, azt is. Esetleg megjelölni a dolgokat, hogy egy, kettő satöbbi, akár a boncmester és a halottkém beszélgetésében tegnap hajnalban. Pedig a nap még fel sem kelt, szürkeség borította az ólomnehéz végtagokat. És erre gondolt, ólomnehéz. Hogy a végtagok véletlenszerű elhelyezkedése már nem az ő dolga, nem felelős semmiért öt óra harminc perc után. Egy ideig hallgattam a hangját, beszélni próbált vagy mi. És egyre jobban hasonlított hozzám, főleg mikor elhallgatott, s egyre bizonyosabbá vált, hogy itt egy és ugyanazon emberről, nem, pontosan én vagyok az. Ezt nem állítom, hiszen akkor minden eddigi kétséges lenne. És akkor így folytatódik, bár nem hiszem, hogy értelme lenne bármit is folytatni, egy történet cinkosává tenni magam, ahogy üldözőimet szoktam tévútra terelni. Hiszen megérdemlik. Minden ok nélkül, legalábbis én nem ismerem az okát, folyton akarnak tőlem valamit, anélkül hogy én egyáltalán képesnek érezném magam rá. De nem akarok többet erre gondolni, arra, ahogy véletlenül megszippantja az orrát, vagy elém tesz egy tányér levest, egy tányér gőzölgő, forró levest, mert a jó szándék mindig túlfűti, és akkor azt mondja: „Egyél, na egyél, az isten szerelmére, kérlek.” Aztán egy darabig nézem a felszálló pára alatt úszkáló, olvadt aranynak tetsző zsírfoltokat, és arra gondolok, hogy vajon miért hoz ilyen kellemetlen helyzetbe, nem kértem rá, nem kértem semmire. Vagy legalább egyszer rátalálna arra a mozdulatra, meg úgy rendezné a hangját, hogy elfogadhassam, hogy ne érezzem, és ne tudjam, hogy majd egyszer, valamikor később, talán hosszú évek múlva mindezért meg kell fizetnem. Néztem a levest, és a halottkémre gondoltam, aki a felügyelő táguló orrcimpája és fékezhetetlen dühe ellenére teljesen tárgyilagosan fogalmazott, mintha mindig ugyanabból a könyvből idézne, a szavak egyetlen helyes rendje szerint. A felügyelő hosszasan álldogált előttem, én még mindig a levest bámultam; odakint, úgy tűnt, bár háttal ültem az ablaknak, valami fény dereng. Igen, azt hiszem, semmi másra nem gondoltam, csak arra, hogy bármikor megfordulhatok, és meggyőződhetek erről a különös érzésről, ami talán a kihűlt zsírgömbök fényét helyettesítette. Odakint eloltották a lámpákat, és a föld a természetes és szürke félhomály súlyos és unalmas masszájába merült, letörölhetetlen nyomai rátapadtak a fákra, a házfalakra, rám is. Egyedül a felügyelő lógott ki a képből, azzal az akaratos, de türelmes várakozással, ahogyan a kocsonyássá dermedt marhahús mellett az asztalra tenyerelt. Aztán felemeltem a tekintetem, és arra gondoltam, hogy megkérdezek tőle valamit, hogy oldjam a hangulatot, mert mikor tekintetem elmozdult a levesről, egyszeriben kizökkentem nyugalmamból, mely talán nem is nyugalom volt, inkább a körülöttem lévő megszokott tárgyak biztonsága, és ahogy a felügyelőre néztem, hogy kérdezzek vagy mondjak valamit, teljesen összezavarodtam, összezavart mindent. És kénytelen voltam tudomásul venni, hogy már megint akarnak tőlem valamit, majd kérdeznek, és hiába igyekszem magam köré vonni akaratomat és elgondolásaimat, folyton összezavarnak a hülye kérdéseikkel és azzal, hogy akaratuk alá rendelnek vagy rendelnének, és arról győzködnek, hogy úgy van jól, hogy az ajtót indulás előtt ki kell nyitni, vagy a tojást pontosan öt percig főzni, különben ehetetlen, vagy sárfoltos cipőben és sapka nélkül tilos az utcára menni, mert az utca nem erre való, és a halálom előtt egy órával legalább annyit megtehetnék, hogy megmosom a hajam, és rendesen felöltözöm. Könnyen meglehet, hogy egykor én is akartam ezt. Igen, emlékszem, mindenféle illatos szappanokat vásároltam, és alig vártam, hogy illatuk körbejárja a bőrömet. Igen, szerettem ezt. De rég volt. Arra viszont már nem emlékszem, hogy mi történt, hogy volt-e akkor, azon a napon vagy azokban a hónapokban csillag az égen, és ha igen, akkor fényesen vagy egészen apró pontként szúrták át a feketeséget, mikor lassanként a lélegzetem is megváltozott, egy hatalmas mozdulat lesöpörte a mosolyomat, és a szeretetre vagy bármilyen érzelmi szörnyűségre csak ha kimondtam, akkor lettem figyelmes, és próbáltam visszaidézni, hogy hogy’ is van ez. Ez most már ilyen, tettem hozzá közömbösen, majd tudni fogom, hogy ilyenné váltam, nem, most ezt hagyjuk. A felügyelő megfogta a szék támláját, kihúzta a széket az imbolygó lábakon álló asztal alól, és egészen közel leült hozzám. Biztosan látta rajtam, hogy nem kívánom a jelenlétét, sem azt, hogy megszólaljon, semmit nem kívántam jobban, mint hogy eltakarodjon, hogy hagyjon a francba; a jelenléte teljes káoszt eredményezett. Szerencsére szaga nem volt, amit utóbb visszaidézve megint megzavarodhatnék, semmi jellegzetesség, szerencsére órát sem hordott, ami ketyegésével zaklathatna. Engedte, hogy felkészüljek mindenre, tudtam, ezt akarja, épp ezért semmit sem fontolgattam, csak tudtam, bármi megtörténhet, bármi, és tényleg tudtam. De azt is, hogy a felügyelő egészen másként érti ezt a bármit, például nem úgy, hogy egy hirtelen felismerés halálra zúzza a koponyámat, vagy ijedtemben kihullanak a fogaim, pedig ezt reméltem, hogy majd a fájdalom megteszi azt, amire magamtól sosem lennék képes; nekidőlnék a falnak, és egészen messzire botorkálnék, végig a falba kapaszkodva, át a temetőn, ki a mezőre, majd megint vissza, mígnem meztelen vállam föl nem akadna valami vihartól tépett fa törzsében, és akkor megállnék, ha tudnék állni, és azt gondolnám, most elég, most bevégezhetem. De a felügyelő, szigorú öltözéke miatt, nem gondolhatott bármire, ebben a ruhában, amit viselt, és aminek a leírásával nem bajlódom, ebben nem lehet bármire gondolni. Ez egy célratörő viselet, melynek értetlenül esnek rabjává a nők. Az esztétikai vagy milyen élvezet biztonságos félgyönyörű és félhülye bástyája ült velem szemben, és nem volt semmi szaga, az órája sem ketyegett, mert nem volt órája, talán szándéka szerint időtlenül élne ő is, csakhogy nincs hozzá mersze, és ebben hivatása is meggátolja. Mindettől eltekintve valahogy mégis rokonszenvesnek tűnt, lehet, hogy hallgatásának tulajdonítottam megértő szándékát, különben bármit elképzelhettem róla, és visszaidéztem vastag, érzéketlen ujjait, amint a főtt marhahús mellett nyugtatta, bár nyugalmát is leplezhette, az ilyen emberek bármire, mármint bármire képesek, hogy elérjék céljukat. Most talán azt gondolta, hallgatása a legcélravezetőbb, majd akkor én töröm meg elsőnek a csendet, gondolhatta, hogy minden erőszak nélkül vallomást teszek, de nem volt mit bevallanom, mert nem tettem olyat, amiért bűntudat gyötörne, így hát nem mondott csődöt az idegrendszerem, talán már nem is volt idegrendszerem, csak egy egészen kevés, amennyit elegendőnek tartottam ehhez az élethez, a másikon meg nem gondolkodtam, esetleg akkor bosszankodnék, hogy ilyen kevés maradt belőlem, vagy talán a jelen helyzetben ez is túlzásnak bizonyulna, mindenesetre nem akartam mást, mint ami van, mint amit ebben a nyomorult kis életben megkockáztathatok, de ez semmiféle bizonytalanságot nem takar, inkább valami előérzet, ahogyan éjszaka botorkál az ember, ugyanakkor minden koppanásban felismeri az elgázolt tárgyat, hát ennyire véletlenül. A felügyelő szép lassan felállt, ez tényleg tud valamit, gondoltam, és azt mondta: A holttestet elszállítottuk, magának ne legyen vele gondja, holnap még találkozunk. Soha többé nem láttam, és azt sem értettem, hogy miféle holttestről beszél, bár a halottkém és a boncmester párbeszédéből kiszűrtem egy-két szót, ami óvatosságra inthetett: „Öt óra harminc perckor történt”… „valaki közvetlen közelről”… „szegény ember már sírni sem tud”… „nem szenvedett”. Mindezt kétségkívül hallottam, de azt sem hiszem, hogy valami baj történt volna a látásommal az utóbbi időben, és azt sem, hogy egyáltalán valami baj történt volna. Arról tudnék, és a felügyelő is elmondta volna részletesen, ha mást nem is, a feltevéseit minden bizonnyal. Ahogy távozott, megittam egy pohár vizet, már rég kiszáradt a szám, pedig a leves, még ha melegen is, biztosan jót tett volna. Akkor óvatlanul kinéztem az ablakon, de még mindig csak a vak sötétséget láthattam, ha lehet ezt egyáltalán látni, és nem értettem, hiszen az imént még olyan biztos voltam benne, hogy hajnalodik, hogy az ég egyhangú szürkesége fogad majd, és nem kell párhuzamba állítanom a sötétséget azzal a rémülettel, mely a felügyelő távozása után nyomban elfogott.