Podmaniczky Szilárd

BAGLYOK HÖLGYEK ALANTAS ESZMÉK

 

Nincs ki a történelem mind a négy kereke. A legközelebbi műhely pedig két óra járásra van: az oroszlán szája sötétben. Némelyek meghódítására egy farmozdulat elég, megfarolunk, és a csigavér fölkúszik a fejekbe, kidugja szarvait, kidugja, és meghúzza a ravaszt. A rókát.

Ha százszor élnék a földön, akkor se szednék pipacsot. Mindvégig egy távoli hegyet néznék, ködben, lusta koszpárán át. Ott élnének a törpék, és vajas kenyeret osztanának a rolleres kisfiúknak. A zsebemben mindig lenne gomb, hogy bármikor beállhassak a gombfocicsapatba. Rejtőzve öbölben, lusta hullámok két fehér dombomon. Makarónit csak ritkán főznék, de ilyenkor bedobnám magam, mint egy kutyát a hídról.

A hidakon ezer vasút hágna a fenyves bűvös közibe, ott, hol csupasz kéjben tobozok, törékeny papír, dobozok. Mert másról nem is akarnék tudni, csak rólad, ahogy ponyva farmon a sűdőket hergeled: koca-koca! Vadul ütne az én szívem, keményen, mint egy bokszoló homloka. Toronyiránt szeretnélek, ahogyan Isten ejt rabul, színes, tökös csalogányt. Mindig a patak mentén járnék, mosnám a lábamat, és a szememben olyan szeretet ülne, mint egy pici alma, szótlanul, permetezve. Nagyapa kertjében közösen ragyogna a nap meg a hold, és rézgálic vipera színe a leveleken, a szalmakalap sárgán, forrón zuhanva a porba, egy magas cseresznyésről. Fürödnék a tünde fényben (tünde aludna, és a bugyiban lenne a keze), a testem olyan barna lenne, mint az antik és modern, mint a goethe könyve. Ám nem lennék romantikus, tudnám, hogy a szívem egészen hideg, egészen egész, tudnám, hogy így is elég vagyok ehhez, ahhoz a kopasz korrekt nőhöz, ki aléltan hever a lila dolmányon.

Aztán hogy akkor írnék-e szépeket, a történelem kurvaságárul, azt nem tudom, de szeretném a gesztenyepürét. A tankokat meg rakettákat olyan múzeumba vinném, ahol nincsen világítás, és kitenném a táblát: ki itt belépsz, haggyá föl, haggyá föl, cucus. De hát messzire kalandozék az én drága cseszlovák golyóstollam. Az ébentől keletre. Nem akarom, hogy megérintsd az égiszem, így is akkora a nimbuszom.

Egy akkora könyvet fogok írni, mint egy szekrény. Aztán rátok zárom. A vállfák molyosan suhognak, akár baglyok huhognak, szétkenem a tengeren. Ó, kedves metaforák. Ó, ti csupasz öreg hársak, hányszor estem rólatok nagyot. Hányszor fogtam nyulat, és hányszor a fejemet, mit ád az ég: szemmel, füllel, hajasat meg villódzó nyelvet, rezegőset, mint a léc. A halakat számolom az akváriumban. A halálra gondolok, hogy; kettő, három, sok. Mondván az ész kicsiny konga. Potyognak rá a színes díszhalak. Egy pikkelyt teszek oda, mert erősen vérezek. Örökké a szívemet lövik szét. Azt hihetné az ember, hogy minden puskán távcső van. Pedig csak elfelejtem befejezni a mondatot

Szabadon akarok élni, szabadon, mint egy kitömött kolibri.

Igen, a történések pontosan arra jók, hogy megmutassák, mit jelentenek a történések. Ha alagutat fúrok, akkor tudom, hogy alagutat fúrok. Ha egeret üldözök, akkor tudom, hogy egeret üldözök. Ha pipacsot nem szedek, akkor tudom, hogy pipacsot nem szedek. De ha beszélek, akkor mi van? A nyelv az nem történik?

És a bölcs írók azt mondják ilyenkor, hogy a keresztet viszik, no jó, azt. De minek azt így? Az enyém úgyis hungarocellből van. Ám ha mégis súlyos lenne, hívnék egy tehertaxit. Tehát most már modernek vagyunk. De azért mégiscsak szenvedünk.

Vannak a poros reggelek, ugyan már elégszer megállítanak, nézetik magukat, pörögnek-forognak, rázzák a port magukról, riszálják a fényeket, és akkor mondjuk: na jó, na jó, de mi lesz, ha nem leszünk meg reggel.

Ütésre tüzet fog a kazal. Varázslat. Otthagytam a keszkenőmet. Keszkenőmbe a szenvicset. A szenvicsbe a harapást. A harapásba babám rúzsát. A rúzsa körül babám ajakát.

Az időbül nincsen menekedés. A kéziratot ganyék közt leled. Hiába enged Isten egyre közelebb, azért még mindig nincs sehol. A távolságot, mint üveggolyót. Elhagyod. És ez a nincstelenség profán vág. A fogaidat a porból emeled. Az Apádnak és a Fiadnak. A Szentlélek pedig a bíborok közt kavarog, kiépített ösvényen, külön erre a célra.

Az ember, így általánosan, eltűnik a végtelen óceánban, mint egy beejtett kődarab, olyan csobbanással, olyan direkt!

A Nagyasszony pályája során sok vért vesztett. Először farkasok támadtak rá, alattomban. Aztán a kabátja repedt szét, és használhatatlanná vált a teste. Ügyet sem vetett a maréknyi férfiakra. Lesütötte szemét a fölüljárón, aztán letért jobbra, és málnaízű habot vett. Bedörzsölte arcába, karjába, farjába, mindenhova is jutott. Végül, mert végül is, az úttörőcsapat is jóllakott belőle.

Az abszolút félelem akkor képzelhető el, mikor mindenki fél. A Nagyasszony pedig lehunyta kék pilláit – az áldozat szomorúan tekint a jövőbe. Kék pillái alatt ott volt az egész világ története. Szokatlan volt a csönd, a csontok reccsenését sem hallani. Olyan nagy itt minden, hogy egyedül nem férek el benne. Tegyél mellém valakit, hátha lesz nála gyufa, ebben reménykedem, hogy fölgyújtja az ingemet. Világégés!

Möszijő, legyen hálás, amiért nem döftem át rózsaszín mellye csúcsát. Legott megmondtam volna, hogy szeretem, hogy tervem van magával. Két puha dzsúz közt a nedves ajkamat lelte volna, halálát lelte volna, bennem. Adta volna, hogy így legyen. Ám nem!

Mikor a Nagyasszony felnyitotta, már nem volt benne semmi, üresen lobogott a blúza, a mell nem játékszer, ékszer, szer. A világ története, mint minden történet, kezdődött valahogy. Két hatalmas emlő lengett az égen. És. És eleredt az eső. A bordákon, mint fuvolán, különös ujjak játszottak. És. És a szél erősen rázta a harangokat. Először Isten járt a földön. Ezt „ti” el sem képzelhetitek. „Látta”, hogy a dús esőben hatalmassá nőtt a fű. Szerette volna lekaszálni, de neki nem volt ehhez megfelelő felszerelése. Ezért hát megteremtette az embert. Vele a halált és a nyírott pázsitot. Az emlők pedig leszálltak a földre, és kicsi hegyes templomok lettek belőlük, ahol ma a fiatal lányok tartó nélkül sétálgatnak, és már semmit sem tudnak Isten izgalmáról, a „teremtés” előtt.

Van úgy, hogy készakarva föltépem a sebet. Ilyenkor minden sejtemben rád hasonlítok. És abban a hideg darabban is, amit az ujjam közt tartok, mint egy végtelenül egyszerű tárgyesetet.

A kerubok közt metálkék rolleren utazom. Hajam szép, arcom hamvas, kezemben millió sok érzelem. Énvelem még sohasem játszottak angyalok.

A fordítónak itt könnyű dolga van, mert magyarul írok.

Mikor helyzetbe hozom magam, sosem gondolok arra, hogy ebből még baj lehet. Inkább arra figyelek, hogy a lábamon van a bogyó, és bogyó ide, bogyó oda, beteszem. Ha meg becsúsznak, óvatosan szedem fel a lábam, hátha mégse csúsznak be, és akkor beteszem.

Emitt egy vadászgép tépte fel az eget. Piszokul ment. Nyomok sem maradtak. Tyiiiúúú. Aztán eltűnt. Ha prózaíró volnék, akkor csak arra vágynék, hogy ilyen géppel: tyiiiúúú. A holdat venném célba, padlógázzal hagynám el a földet. Hogy aztán újra visszajöhessek. Hogy újra jó köztetek. Ezt csak úgy írom. Mer most nem jó. Annyiranem.

A puha évszakokban sűrűn járok gyalog. Szeretem érezni, hogy a talpamhoz simul az éghajlat. Az ajtó mindenütt nyitva, bárhová bemehetek, kérni egy kardigánt. A lövészgödörben ez volt a rossz, a hideg, meg hogy rá se lehetett gyújtani, „mert meglátja az ellenség”. – Tűz a cigarettaparazsakra! A hülyék meg pontosan céloztak – ott aludtak mellettem, körletrend –, szitává lőtték a fejemet.

A trotilt a fogaim közé szorítottam, és mondtam „neki”, ha nem enged el, beleharapok. És persze a lány nem jött el a randira.

Születésnapom volt. Egy MZ-n száguldoztunk a fösvény ösvényeken. Megálltunk egy tisztáson. Kis szürke autó ringott a fű ölén. Sokáig néztük csöpögő benzintankkal, mikor is a Pista azt mondta: a comby a legjobb trabant.

Ha ügyesen nézed az eget, megláthatod az apró repedéseket. Mit gondolsz, mért vannak ezek? Na miért?

Soha többé nem beszélek feltételes módban. Ez olyan, mintha semmit sem tudnék. Pedig csak huncutkodok.

Itt nem lehet abbahagyni, nem bírom a töredékeket, ez olyan, mintha (na tessék!) Rilke ülne a tenger partján, és rám gondolna, mikor bajlódom az Archaikus torzó fordításával. Mondd, hogy is van ez? Szépen, jól, magyarul? Tudod mit? – mondja ő – gyere el holnap, majd együtt megpróbáljuk. Lehet, hogy még én is átírom: kiszínezzük Isten filctollaival, és azt mondjuk halkan, hogy: kész.