Mezei Balázs

ÖTÖDIK ÉV

 

Nem írok rólad egy sort sem, ötödik év Orwell éve után,
nem írom meg forradalmaid sajtótörténetét,
nem írom meg a falakba szorult vésők csikorgásait,
a szögesdróton fennakadt mocskos ing dermedt lobogását,
nem írom le a városok nevét, nem adom át őket
agyagtáblák üzenetének,
hadd maradjanak meg névtelenül az idő plazmájába forrva,
hadd égjenek csillagokként akkor is, ha majd újra a vakok és bolondok évada jön,
hadd süssenek át a földön, a gyökereken, a csontokon,
mikor majd gyilkos szél kódorog a simára gyalult legelők felett,
hadd izzanak át a koponyákon, hadd súgják még eleven fülekbe,
mi volt ez az év, Európa éve kétszáz év után,
mi volt ez a vonulás, gumibotok agóniája, infravörös keresővel felszerelt
géppisztolyok ugatása,
mi volt ez a vízözön, amelyhez foghatóról
csak az iszapba merült városok tudnának mesélni
vagy a gyökerekbe roskadt romok Közép-Afrika dzsungeleiben,
amelyhez foghatóról csak a tengerek tudnak s a libanoni cédrus
és a levegőég alaktalan szörnyetegei,
akik most mintha megtorpannának egy pillanatra,
egy percre csak, hogy letekintsenek ránk, boldogan menetelőkre,
egy szempillantásra csak, hogy meglessék,
kínunkban vagy örömünkben üvöltve masírozunk a szuronyok felé,
hogy visszafordulva még, mielőtt tovakígyóznának a nappali csillogásban,
végül is felfogják, miért nem követjük a sziklák példáját inkább,
vagy a nagy, hallgatag fákét, amelyek mintha csak
pihenni állnának meg a dombtetőn végtelen vándorlásuk során,
vagy miért nem vagyunk inkább gyökerek vagy tenger,
vagy miért nem néma állatok, akik a telehold alatt
összegyűlnek néha a hegyek oromzatán,
végül is miért és hova menetelünk ilyen szívdobogva,
végül is kit siratunk évezredes csonttemetőkön topogva,
végül is miféle falaknak esünk neki, s miféle igazság nevében,
végül is hol húzódnak ezek a falak,
közöttünk, körülöttünk, városok, országok vagy a
föld és az ég között,
vagy talán köztük és köztünk, testtelen tekintetek
és vakon botorkáló testek között,
akik pókhálókon, porfüggönyökön, fénynyalábokon keresztül
botladozunk a barlang kijárata felé,
csak fejüket csóválják, lélegző, korszaktalan ősállatok,
s máris tovatekeregnek, itt hagynak bennünket falaink között,
kezünkben véső és kalapács, legszívesebben sírni szeretnénk vagy énekelni,
de a szó mindig megakad a torkunkon, ha magunkra nézünk, porontyainkra,
ha a testi kínra nézünk s a meztelen szenvedésre,
ha elfordítjuk a szemünket erről a rothadó szivacsdarabról,
amely a tengerből vánszorgott elő, s oda hajíttatik is vissza,
nincs az a tömegsír, amely ennél gyalázatosabb,
és mégis összeszorul a gyomrunk, ha a legyilkolt csecsemőkre gondolunk,
a puha arcocskákra, a kimondhatatlan tekintetű szempárokra,
akik, immár alulról nézve ránk, csak azt kérdik, mint az iménti szörnyek,
hogy hova vonulunk vésővel, kalapáccsal,
hogy miért nem vagyunk inkább késő őszi domboldal,
személytelen szederindák grafikája,
miért nem vagyunk inkább valahol másutt, agyagtáblás városok vályogpalotáiban,
miért pont itt, és miért pont ekkor,
ezt kérdezik, s mi szótlanul elfordulunk,
s játsszuk tovább forradalmainkat, bár szüntelen kísért
a bomlásnak indult szivacs képzete,
s vonulunk és felismerünk, s csak este érünk rá gondolkozni,
amikor már végleg leszállt a nap, s a füstölgő csatatér felett
munkához látnak az éjszaka szárnyas szalamandrái.