Károlyi Amy

A SZÖRNYETEG KOPORSÓJA

Felajánlva mindnyájunk békéjéért és nyugodt munkájáért

 

Weöres Sándor forradalmár. Az arénákhoz és elszavalt kiáltványokhoz nincs köze: nyelvi forradalmár. Nyelvteremtő és megőrző. Generációk beszélnének rosszabbul nélküle. S az utána következő nemzedék, ha jól használja a mondathangsúlyt, nem tudja, hogy neki lehet hálás. Ezért van sok köze az avantgárdhoz. Eszköznek tekintette, nem célnak.

*

Vannak WS-nél lappangó és kikerült kérdések. Az avantgárd, a politika és a nemzeti kérdés.

Az avantgárd, úgy vélem, az ősemberrel kezdődött. Az első fadarabbal, mellyel ki tudja, milyen okból vonalakat (jeleket?) húztak a porba. Ezek a vonalak nagyon fontosak. Részben a mozgás (mozgatás?) öröméhez tartoznak, másrészt, akarva, nem akarva értelmet nyernek, legalábbis esztétikait. A pont, a kör, a félkör, a vertikális vagy horizontális vonal, a kacskaringózás, a keresztbe tett ágak lassan átváltoznak jelekké, holddá, nappá és hullámokká, emberfejekké és szemekké, dárdákká és keresztekké, és igen – kunyhóbejáratokká, a születés és eltávozás jeleivé. Hároméves gyermekeink avantgardisták.

Nem véletlen, hogy a modern avantgárdot megelőzte a primitívek iránti érdeklődés. Az afrikai és sardegnai tengerből hullám kidobálta kultikus szobrocskák az ausztráliai, fakéregre vésett vonalrajzokat előlegezik. S ez nemcsak a képzőművészetben van így. Mert a művészetek oszthatatlanok. Komplikált ritmusokon áthangzik a vad törzsek dobolása, a versben rejtezik az építőművészet is. A célra felfelé törő versépítkezés. A piramisépítészet rokona a vers, a húsvét-szigeti bálványoké, amint tömb tömbre kerül.

Erre jött rá a tizennégy-tizenöt esztendős kamasz WS, a két tárgyból elbuktatott reálgimnáziumi tanuló, a korabeli irodalmi idillek és pátoszok idején. Mezopotámiai kultúrák leltek otthonra a csöngei cseresben, és Humbaba ijesztő maszkját öltötte fel a laposon a kondás. Húszéves kora körül költötte újra a Gilgames-eposzt, s az óegyiptomi írnok figurája is közeli korból való. Társasága istenek és istennők, s az örök és felemelő nőiséget a vajúdó bölénytehénben találta meg.

Ezek témák, atmoszférák. Más az avantgárd menetrendje. Ott a forma a kezdet. Ott az előzmény szilánkká töretik, s a maradék szavakból, főnevek, igék, sőt igekötők kioperált génjeiből születik az új. Sorolhatnánk versek egymásutánját, melyek így vagy úgy az avantgárd ihletései. Pl. a kolosszus tankja:

 

füstöl a tábornok

csikorgó szeke-

recsegő kere-

köhögő mene-

kürtöl a kolosszus

a kolosszusnak a

 

Ezt csinálta Hlebnyikov a húszas években (akit WS nem ismerhetett nyelvi és életkori különbségek miatt), és így alkotott Rimbaud, ha irgalmasabb volt is a nyelvhez.

Fülep Lajoshoz írt levelében WS maga számol be új versírási metódusáról.

„Az Utcazaj című írást előre is mentegetem, nem tudom, hogy vers-e, de meg kellett kísérelnem, mi történik akkor, ha az ember elszakítja a szavak, mondatok, grammatikai kapcsolatok vezető zsinórját, és egészen porhanyóvá zúzott anyagból kell szerkezetet, szilárdságot, határozott jellegű objektumot formálni. Ezt a kísérletet, akár sikerült, akár nem, folytatni is szeretném.

Az Utcazaj egy tervezett négytételes mű allegrója; az andante, ha meg tudom oldani, plein air lesz, zöld, csillogó lombreflexekkel, hatalmas nyugalmú szófelhővel; a scherzo ugyanoly brutális lesz, mint a meglévő allegro, soknyelvű szózagyvalék, durva dalszöveg foszlányokkal; a finálé templomi jelenet lesz, biblikus szörnyek gomolygása.”

Minden valószínűség szerint az Utcazaj-ból lett a Relációk: Manci az utcán, népgyűlésen, kiránduláson.

A finálé vagy nem készült el, vagy még lappang, vagy elveszett.

Ezt a nyelvi forradalmat jelentő kifejezésmódot nevezték aztán „játéknak”. Ahogy a természet is bizonyára „játszik”, mikor a kenguru bundájára kis bölcsőt varr a babakenguru számára. Újít.

A nyelvteremtés ellenséges cselekedetnek minősült; amit nem értettek, az érthetetlen. Tanúja voltam, mikor egy ilyen kiátkozott vers kinyílt a publikum számára, s a „nem akarom megérteni” görcséből feloldódtak az arcvonások, s az elutasító kezek megtapsolták az „érthetetlent”, tehát ellenségest. Debrecenben történt vagy harminc éve egy középiskolában. Az első sorban ülő tanárnők szigora megenyhült, szinte megszépültek, átérezve a vers szerkezetének derűjét.

De most folytassa Sándor, egy Fülep Lajosnak írt leveléből idézve:

„Amíg nem tudod a sugallat tartalmait és formáit teljes alázattal, műgonddal, eredetieskedés nélkül követni: ne foglalkozz oly költészettel, mely a szokásos gondolatfűzést meglazítja vagy elhagyja. JOBB A GYALOGJÁRÓ VERS, HA KÖVETHETŐ, MINT AZ ÉRTELEM NYŰGEIBŐL KIOLDOTTAN REPÜLŐ VERS, HA KÖVETHETETLEN, ZAVAROS, SZÉTFOLYÓ.

MENNÉL SZILAJABB PEGAZUSRA ÜL valaki, annál éberebb és gyakorlottabb lovas legyen; mennél nagyobb a külső szabadság, a szokásos kifejezésmódtól elrugaszkodás, annál nagyobb legyen a belső fegyelem.

Az értelmetlen vers híven vezeti az ismeretlenből érkező áramokat – a tudatalatti ösztönvilág, a tudatfeletti intuíció, isteni sugallat áramait –, ha ezek az áramok valóban jelen vannak; s az értelmetlen vers belülről sugárzó jelentést nyer általuk. De ahol az áramok nincsenek jelen: ott az értelmetlen vers valóban értelmetlen, semmi más. Képzelj el egy szerelőmunkást, aki villanydrótot csavar az állványra, hogy a drót áramot vezessen; utána felmászik a póznára egy majom, ő is faháncsot csavar, komoly képpel, lázas és mutatványos fontoskodó mozdulatokkal. A majomnak bizonyára nagyobb közönségsikere van, mint a szerelőmunkásnak; de a villanyáram mégis a munkás drótján bír csak áramlani.”

Ezek a gondolatok, tehát hogy a külső szabadságot belső tudás, tapasztalat, fegyelem stabilizálja – majdnem azonos megfogalmazásban elhangzottak Párizsban egy piaci presszó utcára kitett pici asztalkájánál. Beszélgetőpartnerei Domokos Mátyás, Kormos István és egy párizsi magyar irodalmár voltak. A majompélda nagy derültséget keltett.

Megismételve önmagam: sorolhatnánk a versek egymásutánját, melyek így vagy úgy az avantgárd ihletései. De megállok a Kilencedik szimfóniá-nál, mely a kezdetben feltett kérdésekre egy személyben válaszol.

Ez a vers A szörnyeteg koporsója, 1955–1958 közt készült. Nem az éppen kívánatos versek közül való volt. Sem témáját, sem nyelvi megformálását illetőleg. Talán azért is maradt a tárgyalatlan, „noli me tangere” versek csoportjában. Kötelességem szólni róla.

Kezdjük a szétdarabolt nyelvvel. Az érthetetlennek mondott „tabu”-val, mi nyelvileg valóban könyörtelen és publikumpukkasztó. Mitológiai alakzatokká változó szavak, ennek kezdődik és amannak folytatódik, akár a lóban folytatódó faun. A láthatatlan belső adhézió mégis érthetővé teszi. Ez a belső mágneses vonzás különbözteti meg az álavantgardisták szószecskájától.

„Effajta vers a világ költői felmérésének új és ősi eszköze”, mondja WS. Ez a mondat már tartalmi területekre vezet át. WS versei nagy részében politikus költő, de nem a piaci hajba kapás arénájából való, vagy a szónoki csatározások szintjéről. Légy hű önmagadhoz, s inkább légy áldozat, mint árus: ez az ő politikuma, mely mindig és minden irányban humánus célú. WS-nek a sorsangyalok nem a mindenkori kívánalmaknak megfelelő zászlórudat nyomták a kezébe, hanem a ceruzát.

Vallassuk meg ezt a ceruzát, mielőtt grafitja megkopik, mit mond 56-ról. És sose felejtsük, e sorokat WS írta, a „fellegjáró”. Így élte át népe léthelyzetét WS. Itt 56 Vén cigány-a szólal meg. Az egész Kilencedik szimfónia ide kívánkozna, de hadd idézzek belőle.

 

Halljátok, érsekek a víz alatt,

bőrtelen koponyátokon hinár-fonat

melletekben apró halak

a korall-trónuson

vihar-hajszolta baldachin tövében

a rejtett áramlatban

sebes futásotok

ahogy a szentségtartót viszitek

ti tengermélyi kardinálisok

ahogy vágtattok a tömjénharanggal

matracból tépett szürke hajjal

melyben az elitélt hörög

…………………………………………………….

ti boldogabbak vagytok

mint fönn a sok zengő rokon

a hét testvér az elvett parlagon

a koldus szel a kapualjban

s a mindent fölfaló és mégis éhes ördögök

ama tiltott helyen

hol nem zizzenhet senki más

csak léptei raboknak

kik fűrészporral s rothadt vérrel

teli talicskát tologatnak

és tudják hogy minden hiába

 

S már közeledik is a vaslábú kolosszus a mindenkori rabszolgák felé. És mit mondanak a mindenkori eltiprónak a mindenkori rabszolgák?

 

azt hiszitek, az ördöggel

megalkusztok a föld zsírján

amit tudunk nem tudjátok:

korlát mögött állunk

lenyírták szakállunk

tovarepülnénk de nincsen szárnyunk

……………………………………………………..

amit tudunk nem tudjátok:

kötelek közt járunk

malomban darálunk

tovarohannánk de kötve lábunk

elhordják a lányainkat

eladják a fiainkat.

……………………………………………………..

amit tudunk nem tudjátok:

hajcsár, bíró büntet

kés tölti kezünket

saját kezünkkel szúrnak le minket

ütnek ha nem felénk fordul

kicserélik ha kicsorbul

……………………………………………………..

ösvényt nem találunk

ketrecünk visszük ha szökve szállunk

s ha zsinórunk tán lepattan

béklyót hordunk önmagunkban

 

WS nem volt érzelmes. Viszont érzelmei vele azonos matériából valók voltak, vagyis őszinték és megingathatatlanok. Sose színezte őket, mint a színpadi szereplők az arcukat, hírlapi reflektorfényt sem eresztett rájuk. Valódiak voltak érzelmei, akár az Anyáról, a szerelemről vagy a Hazáról beszélt. Akit WS szeretett, az biztos lehetett abban, hogy az égő házba is érte megy. Propagandát sose csinált érzelmeinek. A nemzetieknek sem. Ugyanolyan gyöngéden szemlélte a csöngei réteket, mint a balholmi lányok mosolyát.

Hazafisága is ebben a gyöngéd ragaszkodásban manifesztálódott. Kemenesalja és a Bodrog-vidék megtalálta örökkévalóságát WS költészetében. S aki hiányolja WS-ben a szociális állásfoglalást, annak ajánlom, hogy olvassa el a Psyché-ben az akasztott legények goyai jelenetét, ami nem szociológiai tanulmány, nem falukutatás, nem tudományos világnézet, hanem villámcsapás világította költészet.

A NEMZETI kategóriába helyezném WS nyelvhasználatát, mely az archaikustól a nagyvárosi szlengig terjed. S mindezt filológiai kínlódás nélkül, beleszületve minden korszak és minden táj magyar nyelvébe: anyanyelvi szinten. Ez adja nyelve üdeségét, a korhoz, helyzethez, jellemhez, témához illő megszólalást, akár a filozófia, akár a piaci farce nyelvén.

Ha valahol, itt helyén van a babitsi sor: „a dal szüli énekesét”. Az utóbbi évtizedek nemigen favorizált nagysága, Széchenyi szerint is: „nyelvében él a nemzet”. Ettől is olyan mélységes magyar költő WS, világirodalmi színvonaláról most nem beszélve.

Így is lehet a költő hazafias, a nyelv vitalitásával táplálva, és nem frázisokkal. Neki csak Segesvár hiányzott, hogy Petőfi-nimbusz vegye körül. Ámbár a költő elhallgattatása legjobb alkotóidejében (lásd A kétfejű fenevad drámát, 1972–1984) egyenlő az alkotó megsemmisítésével.

Eltértünk egy kissé a Szörnyeteg-től, de csak azért, hogy visszatérjünk hozzá. A mindent letipró kolosszus keretlegényeit a Kilencedik szimfónia pokoli Scherzója mutatja be.

 

Nevük: Csombor, Szeretszke, Vájnok,

kavargó füstből lett nevek,

sosem éltek ilyen családok;

mint a szatírok és najádok

származnak a gázmesterek.

 

Meg-nem-születettek kiontott

magzatvízben fetrengenek,

születnek orcátlan porontyok,

fürgék, falánkok, mint a pontyok,

ők lesznek a gázmesterek.

 

Hadd zárjuk ez írást a Szörnyeteg fináléjával, mely a kompozíciótól elszakítva antedatáltan és más címmel jelent meg (az Hommage à Reverdy című ciklusban Les pas maudits 1940 címmel), hogy ne veszélyeztesse a könyv megjelenését s a költő életét.

 

NÉZZÉTEK E HULLÁMZÓ KOPORSÓKAT

nem késem el a temetésről

várni kell tovább

a levegőbe vert cölöp mellett

EZEK VOLTAK A TI FORRÁSAITOK

szekérre dobálják

temetés ahol elevent temetnek

begyömöszölik és folyton pillogat

EZEK VOLTAK A TI SZELLŐITEK A TI FOLYÓITOK

ahol az elvetélés köralakú éneke

ahonnan a nyöszörgő kórus

ahogy az egymást kifosztás rángatódzása

A LETAROLT ERDŐ TEMETETLEN

A LELŐTT MADÁR TEMETETLEN

de él akit temetnek és aki újra enni kért

rosszul meghalás örök vonaglása

gyász az elevenekért

LŐTT SEBEITEKKEL NÉZZETEK RÁNK MI TETTÜK TÖNKRE VILÁGTOK

 

A Szörnyeteg fináléja requiemje a pesti csöpp parkokban elföldelt gyertyafény- és mécsimbolygás alatt heverő tizennégy-tizenöt éves hősöknek. A Szörnyeteg háromszorosan remekmű. A nagy költészet szavaival szólaltat meg egy modern művészeti irányt, s ennek halálkiáltásába csavarja politikai véleményét, hazája féltését és elsiratását.

Weöres Sándor sírjából a holtnak „szeme-pillogása” vádlón tekint ránk, amíg magyar nemzet létezik. Számtalan egyéb műve mellett a Szörnyeteg teszi őt korunk nemzeti költőjévé.