MESÉK AZ EGYETLEN BIZONYOSSÁGRÓL

 

Danilo Kiš: A holtak enciklopédiája
Fordította Borbély János
Európa, 1990. 202 oldal, 55 Ft

 

Különös szépségű könyv Danilo Kiš A holtak enciklopédiája című elbeszélésgyűjteménye. Lehet valami szép, aminek a halál a témája? Lehet valami egyszerre szép és halálos, anélkül hogy dekadenssé válna? Lehet valami dekadens, és mégis a végletekig őszinte?

A föntebbi kérdések izgatták a könyv tanúsága szerint a szerzőt is: lehet-e valami szép, aminek halálos a kimenetele? Régi-régi filozófiai kérdések elevenednek meg e könyv történeteiben, eredeti frissességükben, valódi szellemi és egzisztenciális izgalmat hozva. Danilo Kiš ódon kódexekhez, apokrif iratokhoz, százéves újságcikkekhez nyúlt, és lefújva róluk a port, újramesélte történeteiket. Azért, mert érdekesnek találta azokat. Vagy pontosabban: azt gondolta, nekünk (is) szólnak. A legendáknak ilyen a természete: évszázados pihenés után is újra és újra feltámadnak. Kis maga is mitikus szöveget szeretett volna alkotni. Mert a legendák úrrá lesznek az elmúláson.

Az elbeszélésgyűjtemény első darabja egy Simon nevű mágusról szól. Egy antiapostolról, aki a teremtett világ látható és tapasztalható hiányosságai miatt Istent, Elochimot vádolja. És csodát tesz annak bizonyítására, mennyire hisz saját igazában. Ezzel akarja meggyőzni csodákra éhes, közönyös és hitetlen közönségét. A kétféle verzióban elmesélt történet egyik változatában a csoda – hogy az égbe repüljön – sikerül is. Péter apostolnak minden hitére szüksége van ahhoz, hogy saját Istenét segítségül híva Simon csodáját meghiúsítsa. Végül Simon alázuhan az égből, és szörnyethal. A másik változat még ennél is kiábrándítóbb véget ér: az élve eltemetett ellenprófétát halva ássák ki sírjából. Markotányosnője mindkét változat szerint – ugyanazokkal a szavakkal átkozva el Istent – világnak szalad.

Simon mágus saját határait ismerő próféta volt. Hitt ugyan igazában, de tudta, meddig tart hatalma a létezők világa fölött. „Tudom, mire vagyok képes… azt is tudom tehát, hogy a hetedik mennyországot nem érhetem el. Ámde hatot bejárok.” A kötet egészére jellemzők az ars poeticus áthallások: Simon jellemzésében mintha a nemrég meghalt író vonásaira ismernénk. Írói alapállásának ez az önhatárait ismerő bölcsesség az egyik legfontosabb meghatározója. Nem akar annál magasabbra emelkedni, mint amilyen magasra emelkedni neki adatott. De addig élete kockáztatásával is. A többi isteni kegyelem kérdése.

Mindezt minden fölösleges pátosz nélkül. Vagy ha pátosszal, hát öniróniával is. Danilo Kiš prófétai hevülete meglehetősen profán természetű. Ami nem a túlvilági dimenzió elhagyását jelenti, azt éppen nem. Csak az önajnározás idegen tőle, a túlzott bizonyosság és önbizalom. Nem állítja, hogy ismeri a dolgok természetét. (A címadó történetben szereplő csodálatos gazdagságú enciklopédia – az ismeretlenségben meghaltak gyűjteménye – ugyan minden részletre kiterjedő figyelmet tanúsít az általa bemutatott életutak legapróbb vonatkozásai iránt is, de mint arra a mesélő fel is hívja figyelmünket, egy-egy szócikkben: „…minden korszak bizonyosfajta költői tömörséggel és képszerűséggel van feldolgozva…”) Még ahol a szerzői fantázia teremtette világban mozgunk hőseivel, Danilo Kiš ott is ragaszkodik a végletekig hű valóságábrázoláshoz. Az már nem az ő hibája, ha a valóság kiismerhetetlenül homályosnak bizonyul, ha rémisztő és magyarázhatatlan csodákkal teli, ha álom és ébrenlét határai elmosódnak, ha élet és halál között oly vékony a fal.

Írói programjául azt az igénytelen célt választja, hogy egy-egy hétköznapiságában is különös történetet elmeséljen. Minden cifrázás nélkül, illetve csak annyit és ott változtatva a megtörténteken, ahol és amennyire azt a mese anyaga megkívánja. Ha például a halál és álom birodalmában bolyongunk, nem riad vissza a képzelet költői nyelvét használni. Erre lehet példa az epheszoszi hétalvók legendáját feldolgozó elbeszélés. Ebben a több száz éves álomból ébredő, majd tovább álmodó hőst olyan szövegszövet jeleníti meg, amely minden formát homályban hagy, a történéseket elmosódottan, álomszerűen vetíti elénk, a lényeget elfátyolozza. A különös kódszerűség ellenére az elbeszélő a részleteket itt is mikrorealisztikus finomsággal dolgozza ki. Egy-egy vízcsöppet követ végig például útján, ahogy a barlang faláról az alvók arcára lecseppenve „…a homlokráncok medrében a fülkagylókba folyt, vagy egy kis időre megpihent a szemhéjak ráncainak ívében, onnan lepergett a halványzöld szemgolyón, majd – akár a jéggé fagyott könnycsepp – megállapodott a megüvegesedett szemek pilláin”.

Ez a történet már-már epika és líra határait is egybemossa. A lírai hatás felkeltésének legfontosabb eszköze a szókincsén kívül az az ismétléses technika, mely a szövegre irányítja az olvasó figyelmét, egyúttal megadja az elbeszélés zenélő ritmusát is. Ugyanezt a hatást erősíti a történések szinte teljes hiánya, az a törekvés, hogy csupán egy megfoghatatlan hangulatot, lét(?)állapotot jelenítsen meg. Természethűség és líraiság, a részletek kidolgozásának és a fantázia szabadságának ilyen elegyét nevezi a szakirodalom, elsősorban Garcia Márquez és Borges művei kapcsán, mágikus realizmusnak.

Amikor Danilo Kiš műveiben a történeti hűséghez ragaszkodó szinte dokumentarista előadásmód társul a képzelet szabad csapongásával, akkor azt szeretné nem is annyira bizonyítani – ehhez nagyobb elvi elkötelezettségre lenne szükség mint inkább bemutatni, hogy a valóságnak, tapasztalatainknak szerves része a szürreális, a tapasztalaton túli. De a képzelet játékának végső soron még ennél is komolyabb tétje van.

 

Danilo Kiš kötetét különös szépségűnek neveztem. A könyv szerzője a szépség bódult rajongójának tűnik. A szépség azonban – legalábbis e kötet tanúsága szerint – különös jelenség. Nem idegen tőle a hétköznapi, sőt a közönséges sem. Csak föl kell fedezni az amúgy elhanyagolt létszférákban a költőiség erős jelenlétét és kisugárzását.

A VÉGTISZTESSÉG címet viselő elbeszélés eredetileg Kurvatemetés címen jelent volna meg. Hősnője a tüdőgyulladásban elhunyt kikötői prostituált, Marietta. Az elbeszélés tárgya a szerencsétlen kurva temetése. A világ minden részéről összesereglett matrózok világraszóló szertartást rendeznek, a város valamennyi élő virágát összegyűjtik, hogy Marietta sírjára helyezzék. Ez is kevés azonban az ideális kurtizánhoz méltó gyászünnepélyhez. Nekikeseredésükben a temető gazdag halottainak sírját is megrabolják: minden temetői virágot Marietta sírjára halmoznak.

A történet nem mond többet. De mindebben olyan méltóság fejeződik ki, egyszerűségében is oly jelentőssé válik ez az esemény, mintha a legfennköltebb dologról lenne szó. (És tényleg, van-e a halálnál fennköltebb?) A társadalom peremén élő emberek drámai akciója olyan elementáris erőről tesz tanúbizonyságot, mely tragikai magasságba emeli a történteket. Ez a prostituált mindent megkap, amit életében a társadalom megtagadott tőle. Mindez azonban Danilo Kiš számára nem elsősorban vagy nem közvetlenül szociális kérdés. Sokkal inkább a szépség diadala minden mocskos és alpári fölött, nem megtagadva a taszítót, de magába építve, fölemelve azt. A szépség örök szimbóluma, a virág testesíti meg ebben a történetben azt, ami egyszerre lázító és kiengesztelő. Az összegyűjtött virágok hosszú lajstroma, leírásuk és jellemzésük mind csak egy-egy hasonlat a halott nő szépségére és mulandóságára. Mert a szépség nemcsak mocsokkal párosulhat, de feltétlen kísérője a mulandóság. Szépség, halál és társadalmi igazságtalanság – Danilo Kiš örök témái keverednek ebben az elbeszélésben.

Éppúgy, mint a már említett Az epheszoszi hétalvók címet viselő álommese egy epizódjában, ahol a feltámadt-felébredt Dionüszioszt bénák és nyomorékok veszik körül, segítségért könyörögve. Az élettel velejáró szegénység és betegség, kisemmizettség és erőszakosság bibliai megtestesítői e csonkabonkák, akiken csak Jézus isteni ereje meg a saját csodába vetett hitük tehetett csodát.

A középkori művészetből vagy a németalföldi festészetből ismerős szépnek és szörnyűnek ilyenfajta összekapcsolódása. Fantasztikus keverék ez, riasztó és hátborzongató, mint maga a halál. Ez teszi emelkedett művészetté Kiš elbeszéléseit: hogy nem riad vissza az elborzasztótól, ha úgy érzi, hozzátartozik a kép teljességéhez. (A történetet így fejezi be: „Ha arra jártodban ebben az állapotban látod őket, arcodat elfordítva elfutottál volna; kővé váltál volna a rémülettől.”) Azért nem fél, mert tudja, az ijesztő is másként jelenik meg a művészet optikáján át. A műalkotás, ha fölkavar is, meg tud vigasztalni. Ebben rejlik igazi ereje.

 

Szépségnek és szörnyűségnek csak egyik metszéspontja – az esztétika szférájában – a fenséges. Egy másik szempontból az etika szférájában is ütköztethetők, mint A Mester és a Tanítvány történetében. Ebben a Prágában zajló történetben az elbeszélő egy Ben Haas nevű tudós életének egy epizódjával ismertet meg. Míg az elbeszélések fentebb említett vonulatában a társadalmi és egzisztenciális igazságtalanságok emelni tudják a művészi hatást, tehát az elbeszélés szépségét, addig a művészetbölcselő talmudista Platón egykori tanítására építve azt hirdeti, hogy „a művészet és az erkölcs két különböző premisszából indul ki, s ezek, magukban véve, összeférhetetlenek”. Az elbeszélő idézi Ben Haas egyik aforizmaszerű kijelentését, mely szerint „a művészet a hiúság műve, az erkölcs pedig a hiúság hiánya”. Ezt az aszketikus felfogást kiegészítik bizonyos „hedonista nézetek”. Hogy az olyan, erkölcsileg egyébként kifogásolható elvek, mint „a vodka, a kender és a testi örömök” hogyan válnak elfogadhatóvá a művészet szempontjából, arra egy másik Ben Haas-idézet ad magyarázatot: „A művészet megismerés, a megismerés pedig nem nélküli; vagy más szóval, immorális.”

Mint a példázatból kiderül, a művészetben a legfőbb immoralitást az követi el, aki a Teljesség Látszatát Teljességként tünteti fel. A Mester a történet végén azonban rájön, ezt fölhánytorgatni már maga is a hiúságok hiúsága.

Esztéticizmus, etikai rigorozitás és etikai szkepticizmus egyszerre jellemzik Danilo Kiš művészetét. Mindez beleilleszthető abba a kelet-európai zsidó hagyományba, mely Danilo Kiš művészetét döntő mértékben befolyásolta. Ugyancsak e kultúrára jellemző az a misztikumra hajló gondolkodásmód, mely például a varázstükör rejtélyét olyan természetes módon tudja elmesélni, hogy hihetővé válik. A kelet-európai zsidók elemi tapasztalatai tükröződnek azokban az írásokban is, melyek a politika és az ember viszonyára vonatkoznak. Kišnél e zsidó léttapasztalat művészileg is termékeny: mégpedig nem a hagyományos mártírszerep vállalása értelmében, hanem abban a szelíd életbölcsességben, mely bearanyozza e rettenetes történeteket.

Itt kell szót ejtenünk arról a mesélőről, aki az egyik legfontosabb szereplő e történetekben, s egyben az egyik létfontosságú eleme Kiš titokzatos líraiságának, engesztelő iróniájának. A történetek mindegyikére jellemző az a barátságos, de távolságtartó elbeszélői hang, mely a XIX. század klasszikus prózájára volt jellemző. Danilo Kiš ugyan tudatában van annak, hogy az általa írt szövegek tőle függetlenednek, azokkal nem azonosul, textusként bánik velük, mégis idegen tőle minden modernista kísérletezés. Szüzsé és fabula viszonyának tekintetében elfogadja a klasszikus arányokat. Már békét kötött az általa tárgyalt borzalmakkal. Ha nem fogadja is el azt, aminek meg kell történnie, nem lát más megoldást, így hát elismeri a tényeket.

Danilo Kiš minden keserű léttapasztalat és kétségeket támasztó életbölcsesség ellenére megőrizte gyermekes kíváncsiságát a teremtett világ titkai és a halál bizonyossága iránt. Figyelmes tekintetét ezért járatja körbe annyiadszor: nem tud betelni a látvánnyal. Mert az író végső feladata mégis a megismerés marad. Mindannak megismerése, ami az emberre vonatkozik (lásd a holtak enciklopédiáját). Ebben különbözik a prófétáktól: „Ők az örök üdvösséggel kecsegtetnek… én a megismerést és a pusztaságot kínálom föl. Aki akar, tartson velem.”

És még egy dolog, ami hozzájárul e karcsú kötet varázsához. A kiszolgáltatottság, mely minden látszatobjektivitás meg álombéli misztika mögül előbukkan, mint az emberi élet legfőbb koordinátája, mint Kiš írói magatartásának igazi mozgatórugója: az álnaiv, de eleven düh a világ kifordultságán: talán ezek a motívumok teszik olyan rokonszenvessé azt az alakot, aki e történetek árnyékában meghúzódik. Aki kötete mottójában és minden sorában szeretetéhségről beszél, azt nem lehet nem szeretni.

 

Horkay Hörcher Ferenc